IX.
Várost felgyújtani, porig lerombolni, vértengert ontani, asszony-tábort vízbe fojtogatni! Jelen volt az álom. Minden sárkány-tojás kikel, a mit csak őrjöngő képzelete a tehetetlen fogság izzó homokjában elszórt.
Ott állt a megvívott Czehrin város kapui előtt.
A halálra itélt városban zúgtak a harangok, saját temetésére a városnak és népének.
Jöttek a vezérhez kegyelemért esdő küldöttségek, tisztes ősz férfiak, az érsekkel, a papokkal élükön, ékesen szóló ajkkal, keresztyéni irgalommal igyekeztek őt meglágyítani, hogy vegye vissza kegyetlen parancsát.
Olyan jámbor, kegyes alakok voltak! Hanem Györgynek eszébe jutott a bitófa, meg a lerombolt sír s elutasítá őket magától.
– Nem adok kegyelmet. Czehrin nincs többé. A helyén lesz egy halom, s annak a neve lesz: «Nyedám.» Nem adok kegyelmet!
A vének elmentek, jöttek utánok a gyermekek. Egész hosszú menet csupa apró-apró emberekből. Leánykák, fiucskák, egy ingben, mezítláb, zöld galylyal a kezeikben. Odasereglettek eléje, letérdepeltek a lova lábaihoz, felemelték hozzá összekulcsolt kezeiket; nem tudtak ékesen szólni; de tudtak úgy nézni rá a szemeikkel, hogy attól egy sziklának meg kellett lágyulni. Ő nem lágyult meg.
– «Nye-dám! Ez a sirotok neve. Menjetek haza meghalni!»
Ekkor a leghathatósabb szószóló vetette magát közbe: a jó Helenka. Oda kapaszkodott a férje nyakába, nyergéből áthajolva hozzá, odanézett a szemébe könyező szemeivel, így kért irgalmat a halálra szánt városnak és népének.
György nézte, a mint a könycseppek végiggördültek Helenka arczán, s minden csepp köny nem oltani, de lángra szítani jött a poklot, mely szivében égett. Ezt az arczot gyalázták ők meg! Ezért az arczért kell nekik mind elpusztulniok! Mindnyájan nevettek rajta: mindnyájan sírjanak miatta!
Eltolta magától a könyörgő asszonyt s kegyetlen szóval kiálta:
«Nye-dám!»
Most egyszerre víg zeneszó hangzott fel a város felől. A kapun csengő-bongó czimbalom, tilinkó, hegedű szó mellett jött elő egy csoport hölgy. Ruháik szegélye feltüzve, a vállról lecsusztatva, hogy kar és láb szabadabban járhasson a délczeg tánczban. Ezek tánczolva, tamburát verve jöttek. A hajuk le volt eresztve hosszan, szőke, barna, veres és fekete, s a fejükön-virág koszoruk és aranyos főkötők; a szájukban is virágokat fogtak, s az ujjaik tele voltak gyűrűkkel.
A nő-csoport közepén haladt egy palankin, aranytól ragyogó, nehéz selyem-kárpitokkal lefüggönyözve, azt tizenkét ifjú szép hajadon emelte a vállain, a syrének és hableányok észbontó öltözetében.
Ah, még egy álom, mely megvalósul.
György hevülni érzé az agyát, amint e tüneményes álomkép közeledett feléje. Elfelejté a nagyvezér tanácsát: tömesd meg ágyuidat szeges zsákokkal, úgy sepertesd el őket magad elől. Hagyta őket közelebb jönni. S igaza volt a nagyvezérnek. A mint a köntöseikről szétilló pézsmaszag eljutott hozzája, nem volt a magáé többé, odabámult arra a palankinra, a mit a tizenkét nympha emelt: egyik csábítóbb szépség volt, mint a másik. De mint a csillagok, mikor a nap kivillanik az elsötétítő holdtányér mögül, eltünnek egyszerre, úgy nem látszott meg annyi szépség pazar tömege, a mint a palankin függönyei szétnyiltak s kilépett küzülök a czehrini urnő, hódító szépsége egész pompájában.
György nagyot kiáltott s Helenka «Isten segélj»-t sikoltott láttára.
Ez a hölgy volt Czitbara.
A tündérszép delnő odajárult György elé s ott arczra veté magát.
E pillanatban György elfeledett mindent: fejedelmi rangját, a nagyvezér parancsát, apja csontjainak megfertőztetését, őrző angyalának esküdött hűségét; leugrott lováról, odaszökött a földön fekvő alakhoz, azt fölemelte, keblére szorítá, nevén szólongatá, őrjöngő szerelmében arczát, szemeit, ajkait összecsókolá: «megtaláltalak! enyim vagy! szerelmem! kedvesem! menyasszonyom!»
A vas-vitézek halk rosszaló mormogása zúgott körülötte.
– Chmielniczky György! Szólítá férjét Helenka, szégyentől fojtott hangon. Gondolj fejedelmi méltóságodra! Ne alázd meg magad és engem az egész nép előtt.
György nem hallá e szót. Ő csak a csók csattogását hallá.
– Athanáz pópa! szólt most már erősebb hangon Helenka; gondolj a dobropoli oltárképre, a hol hitvesednek hűséget esküdtél.
Mit látta az most az oltárképet, mikor a maga istennőjét temethette el szemeiben?
– Névtelen rab! kiálta most már haragtól csengő hangon a hitves. Gondolj a jedikulai feledés vermére, a hol el voltál temetve az örök éjszakában.
Ejh, mi a börtönök minden vermének sötét feledsége ehhez az öntudatlan elámuláshoz, a mi a szerelem örvényében lakik? György ezt a szót is hallatlanná tette. Lecsókolta a könyeket a bűbájos hölgy szemeiről s kézen vezette őt vissza palankinjához, édesen suttogva: «üdv neked; kegyelem minden népednek, egész városodnak!»
A vas-vitézek rosszaló mormogása szélzúgássá növekedett.
Most már keserűségtől maró hangon szólt Helenka a férjéhez:
– Doroszenkó legyőzője! Csak nem fogsz talán Czehrin városába a Czitbara palankinján bevonulni? világ csúfjára a Doroszenkó özvegy szeretője mellett ülve?
Ez odatalált.
A megsértett tündér csók helyett harapást adott a hizelgő férfi arczára, s az haraggal fordult Helenka felé.
Ugyanaz a harag, mely Helenka meggyalázásáért azt mondatta vele: «haljon meg a nép, mely őt megbántotta!» visszafordult százszoros mértékben Helenkára, ennek a népnek egyetlen leánya miatt, a kitől meg volt igézve.
– Igazad van; szólt Helenkának, kegyetlen, hideg szóval. Nem illik, hogy a palankinban üljünk egymás mellett. Tehát szállj le te a lovadról, hadd üljön fel ő a te helyedbe.
Az engedelmes nő megtette, a mit az ő ura parancsolt: leszállt a lováról s tartotta a kengyelt Czitbarának, a mikor az felhágott a nyergébe.
– Már most viseld majd ezt is: rebegé, átnyújtva azt az ezüst-paizst az új menyasszonynak, a mivel eddig ő védte férjét a csatákban.
Az pedig arra használta az ezüst-paizst, hogy letépve fejéről gyöngyös pártáját, e paizson, mint kináló tálczán nyújtá azt át a fejedelemnek.
Erre a kiséretében jött dévaj asszonynép odatódult a testőrcsapat közé, merész csintalansággal felkapaszkodott a vas-vitézek kengyelébe, odaveté magát eléjük a nyeregbe, átölelte a nyakaikat, elfojtá vihánczoló kaczagásával a vezényszót s az egész hódító had úgy vonult be Czehrin városába, hogy minden vitéznek a háta mögött ott ült egy kaczagó szépség, a leeresztett hajával kötözve át annak nyakát és karjait. Középett a fejedelem maga a varázsszép Czitbarával. Kétoldalt a zenészek, s elől az ártatlan hajadonok, a kik czigánykereket hánytak az utczán.
Ime az álom!
Hanem a való: az örökre eltünt. A jó Helenkát nem látta többé se György fejedelem, se Athanáz pópa, se az a harmadik!
X.
Kara Mustafa Czehrin elpusztítását György fejedelemre, Ramadanovszki leküzdését Kijót-Haszszán fővezérére és Kaplan Ghirai tatár khánra bízva, maga Oczakovba sietett, hogy ezt a várost az euxini tengeröböl és a Dnyeper torkolata között erős táborhelylyé alakítsa át, téli szállásul egész hadserege számára.
A munka tündérgyorsasággal ment, a faragott köveket hajóháton hordták át a tengeren Várnából s tízezer munkás dolgozott a falakon.
Amint egy napon a nagyvezér körüljárta az épülő falakat, egy asszonyon akadtak meg a szemei, a ki a többiekkel együtt a köveket hordta a fején kosárban. Olyan ismerős volt neki ez a nő.
– Te asszony! szólítá meg. Nem vesztettél el te valamit?
– Soha semmit életemben.
– Valamit a fejedről? Egy fejedelmi koronát?
Az asszony elnevette magát.
– Szolganő voltam, szolganő vagyok,
– Az nem igaz. Nem vesztetted-e el a fejedről a főkötődet? Nem Chmielniczky Helenka-e a te neved? Hová lett férjed, György fejedelem?
Erre a szóra a nevető asszony szeméből kicsordult a köny. Letörülte azt hirtelen.
– A mikor elvitte őt magával a czehrini asszony, akkor már nem volt ő sem férjem, sem fejedelem. Bocsáss! Hadd szolgálom meg kenyeremet! Azzal tovább ment, büszkén emelve fenhordott fején a téglás kosarat, mint egy királyné a koronáját.
– Elhagyta magát vitetni a czehrini asszonytól! ordítá fel dühösen a nagyvezér. Akkor ő neki ura a vár, nem ő annak! Most én megyek oda s összetöröm mind a kettőt.
XI.
Az álomkép megvalósulása sokáig is tartott. Czehrin városában éjjel-nappal váltogatta egymást a tarka Istenünnepély, megannyi új változata a gyönyörnek; a pompához szegődött kéj, a túlvilági mámor, mely mindent elfeledtet: nagyságot, dicsőséget, hűséget; mely eltöröl multat és jövendőt; de a helyett a pillanatot teszi meg egy örökkévalóságnak. Egy hónapig dúlt Chmielniczky György abban a gyönyörben, a mi csak az Olymp lakóinak volt megengedve, hogy imádott istenek s vétkező emberek legyenek egyszerre.
A tündérnő kivette belőle a lelket s mást varázsolt a helyébe. Egy pulya rabszolga szellemét, ki egy szál selyemmel meghagyja magát kötözni. Egész bolondot csinált belőle.
– Nem szeretem ezt a szurós szakálladat bajuszodat!
S engedte levágatni férfiui díszét, az aranyszínű erdőt arczáról.
– Nem szeretem, ha olyan sápadt vagy!
S türte, hogy az asszony kifesse az arczát fehérre, pirosra, ahogy a magáét. Aztán meg a hosszú szőke haját, mely addig férfias csimbókokba volt kötözve, engedte neki asszonyos czifra fonadékokba mesterkéltetni, gyöngy és selyemszalag közé s arany fésűvel feltüzni a fejére. S hagyta magát öltöztetni tarka selyem ruhába, lelógó selyem övvel a derekán, csengő függőket a füleibe, gyöngyfüzéreket a nyakába, kösöntyüket a karjaira rakatni, míg Czitbara kócsagos csalmával, zsinóros dolmánynyal, sarkancsus csizmával, s párducz-kaczagánynyal férfinak öltözött.
– Igy megyünk az esküvőre! szólt Czitbara. «Te a menyasszony, én a vőlegény.» S György engedte magával végigjátszani a komédiát, magát palankinban vitték végig az utczán, s mellette lóháton lépdelt Czitbara s a bohózatul választott templomban a bolondok archimandritája úgy adta őket össze, hogy Györgytől kérdezte: «Ifjú hajadon, szereted-e azt a férfit, a kit jobbodon tartasz?» s Czitbarától: «Derék ifjú, szereted-e azt a lányt, kinek kezét fogod?»
Egész Czehrinnek lakadalom volt ez: a bor az utczákon folyt a csatornákban, onnan itták. A tündérnő palotája zengett a lakodalmas sipoktól s ezer gyönyör-ittas asszony kaczajától, a kik egymástól tanulták el az őrjöngést, s mikor a hajnalsugár besütött a palota festett ablakain, egy táncztól, bortól és gyönyörtől kifáradt, összeroskadt saturnáli tömeget tarkított be szivárványszineivel; közepén a trónmennyezet alatt a vőlegénye lábait csókoló menyasszony.
Ekkor két iszonyú dördülés rázta meg a palotát. Az utczán sikoltó nép futott végig; a terembe sápadt arczczal rohant be egy testőr.
– Itt van Kara Mustafa! A törökök két tűzaknát robbantottak fel. A bástyák ledőltek. A janicsárhad betört a városba.
Most ébredt fel György; egyszerre mindenből fölébredt; álomból, mámorból és őrültségből.
Felszökött az asszony lábaitól, s kardját kereste az oldalán.
Czitbara átölelte a nyakát, s odavonta a keblére:
– Hová futnál? suttogá neki szerelmesen. Maradj itt. Ez a paradicsom. S a mi ezután jön, az megint a paradicsom. Nem voltál-e keblemen egy Isten? Végezd, mint egy Isten. Maradj itt! jöjj velem, a hová én viszlek!
De a felébredt megutálta a csábító tündért s eltaszítá őt magától, s keresztülgázolva az undorító asszonytömegen, kirohant az utczára:
– Kardomat! Lovamat! ordítá. Hol a pánczélom? Hol a paizsom?
A vértezett lovagok, kik csoportba verődve sereglettek elé, gúnyosan kaczagták:
– Minek neked kard, pánczél, paripa? kifestett pofájú menyecske!
– Én vagyok Chmielniczky György, a kozákok nagy fejedelme!
– Vagy bíz a Czitbara nagy bolondja. Kiáltának azok, s a hány, annyit ütött rá a korbácsával, úgy verték őt egész a Kara Mustafa lábáig.
Jobb lett volna neki ott maradni Czitbaránál. A tündérnő jól mondta, hogy elviszi őt a második paradicsomba. Amint a janicsárok minden oldalról betódultak a városba, a fejedelmi palota valamennyi szép asszonyával a levegőbe repült; a földrengető robbanástól halomra dőlt az egész város, romjai alá temetve győztest és legyőzöttet. A mit a nagyvezér Chmielniczky Györgyre bizott, azt végrehajtá Czitbara. Hisz ezen a napon ő volt a férfi!
Hanem a csodálatos asszony szép szemei mégis megtették azt, hogy dugába dölt az egész török hadjárat s a győzelemmel megindult hatalmas hadseregnek diadaltalanul kellett hazavonulni.
* * *
Egy hónap mulva aztán ott ült Chmielniczky György megint a jedikulai feledség vermében, kezével, lábával a kőpadhoz lánczolva s számlálhatta a fellátogató tengerdagály után a napok lefolyását.
Többé nem volt Helenkája, a ki eljőjjön őt kiszabadítani.
AZ EGYHUSZASOS LEÁNY.
– Vegye meg az enyimet is, asszonyom. Én nem kérek három huszast, odaadom kettőért. Nézzen ide! látott már ilyen szép gyereket? Milyen nagy! Pedig még csak nyolcz esztendős. Minden foga kijött már. Zsuzsának híják. Meg van keresztelve. Be is van oltva, itt a himlőhely a vállán. Nézze! Maga tud ez már mosdani, fésülködni, a haját is be tudja fonni. Hallja maga szép asszony! Megálljon csak. Nincs még gyermeke, úgy-e? Vigye ezt haza: bizony jó lesz. Vagy van már elég? No hát ez jó lesz hozzájuk kis játszótársnak. Tud ám ez mindenféle játékot. No, vigye haza az urának! Ej, de haragosan nézett rám. Hát tudhatom én, hogy még leányasszony! mikor nem viseli leeresztve a haját. Hej, hej ifjasszony! Ne azt a másikét vegye meg! Az nyavalyás. Az enyim egészséges, mint a makk. Én odaadom két huszasért. A Krisztus kínszenvedésére kérem; ne sajnálja érte azt az egy huszast….
… – A Krisztus kínszenvedésére kérem. Tehát ez nem valami ázsiai rabszolgavásárban történik. Nem ám. Hanem itt, a pesti Dunaparton, a baromfipiaczon, a hol tyúk, lúd, pulyka, malacz társaságában kis gyerekeket árulnak az anyjaik.
De hát hogy lehet az?
Hja bíz az csak úgy lehet, hogy egyszerre megbetegedett «Ő».
Ki az az «Ő»? az a nagy «Ő»?
Ez a minden szegény emberek dajkája, az újkori mythologia százemlőjű Izis-bálványa: a krumpli.
A szegény, alázatos krumpli, a ki nem jár arany kalászban, mint a búza, nem ragyog piros fürtökben pálmafák koronája alól, mint a datolya; hanem elrejti magát a föld alá, s visel olyan fakó mundért, mint azok valamennyien, a kiknek nincs más reménységük, mint a krumpli.
Hát egyszer a krumpli is a fejébe vette, hogy ő kapja magát, megbetegszik.
Mint azok a nagy, előkelő uraságok, a búza, meg a szőlő, a kiknek mindjárt minden megárt, a kiknek a kedvéért búcsút járnak, hogy meg legyenek szentelve, a kiknek illik ez a gornyadozás; de hogy még a paraszt krumpli is beteg legyen, az már illetlenség!
Ekkor tünt aztán ki, hogy milyen nagy eset az, mikor a krumpli megbetegszik! Ez olyan, mintha kilopták volna a Miatyánkból ezt a sort: «add meg nekünk a mi mindennapi kenyerünket.»
Egy egész vidéknek, egy egész országrésznek nem volt miért imádkozni egy évig.
Ez volt a keserves emlékü 1846.
Aztán pedig vannak azon a vidéken olyan falvak is, a hol még a legáldottabb esztendőben sincs minden ember számára terítve az asztalon. Nem azért, mintha a burgonya volna kevés; hanem azért, mert az ember sok hozzá.
A fölösleg aztán elmegy olyan világba, a hol még vannak üres terítékek. Nem ám koldulni: bizony nem; hanem kereskedni. Ezek a mi India-utazóink. Van egy lova, meg egy pálczája. A ló a gálya, a pálcza a kormány. Maga gyalog megy, a ló viszi az árút. És így beutazzák Európa minden birodalmát az Uraltól a Pirenéi hegyekig, mások elvándorolnak Perzsiába, s megtanulnak minden országnak a nyelvén alkudni. – És mit visznek magukkal? – Finom lengyolcsot. Azt odahaza termesztik, fonják az asszonyok, megszövik az öregek, fehérítik a gyermekek; a férfiak aztán elviszik árulni. Óh az gyönyörű gyolcs! Nem úrnak való, mert drága. Óh az úrfélének olyan gyolcs kell, a melyik egy esztendő alatt elszakad, hogy a másikban újat vehessen; de ha a paraszt egyszer fényt űz, akkor az az olyant keresi, a mi tartós, hogy holtig helyt álljon, még a gyermekére is elmaradjon. S az olyan gyolcs. A kik ezt készítik, azok ismerik a maguk piaczait. Tudják, hol laknak Németországban, Francziaországban, a lengyel, az orosz nép között olyan gazdag falusiak, a kik szeretik a szép dudoros, fehér ingujjakat, selyemmel, aranyfonállal kivarrva. Azok megadják az ő portékájuknak az árát. Csalhatatlan népismeretük van. Tudják jól, hogy mely népek viselnek gyapot-inget, melyek semminő inget sem? azokat jól kikerülik: csak a bizonyos vásárra mennek. Mikor aztán mind eladták a gyolcsot, akkor meg összevásárolják, a mit ott találnak: Frankhonban a selyemszalagot, Törökországban a sáfrányt, igaz borsot, azt meg hazatérőben adják el. Mire visszakerülnek az otthoni szalmafödélhez, tele van a tüszőjük pénzzel. Néha megesik, hogy a visszatérő összetalálkozik a szemközt jövővel, a ki friss gyolcsot hoz. Mert olyan az útjuk, mint a vándor-hangyáké. Akkor megállnak egymással értekezni. Ha megalkudhattak, egymás tenyerébe csapnak s nagyot ugrik mind a kettő. Az árúikat kicserélik, s az egyik megy vissza a Kárpátok közé, a másik Elszászba, vagy Teheránba; fele utját megnyerte mind a kettő. Így aztán némelyik tíz esztendeig sem kerül haza. A feleség az alatt maga van és fonja, szövi, fehériti a vásznat. – Hanem az a feleség még akkor is csak fiatal leány. – Mert mikor az elutazás előtt összekeltek, a vőlegény ugyan már tizenhat esztendős volt, a menyasszony azonban még csak nyolcz s így a tíz esztendei távollét nem esik nekik keservesen.
Ez az említett esztendő azonban mindenképen kárbaveszett.
Az utolsó gyorsszállítmánynyal épen kora tavaszszal keltek útra a legények s meghagyták a feleségeiknek, hugaiknak, öregeiknek, hogy csak szorgalmasan lássanak az újhoz; azonban még arra is rossz esztendő járt. A lent meglepte valami bogár, úgy, hogy az egészen tönkrement, még csak dolgozni valót sem adott az év. Pihenhetett a guzsaly és az osztováta.
Mikor aztán sem enni, sem dolgozni való nem volt otthon, a nyomorult asszonynép mit tehetett? Berakta a háza ajtaját, ablakát vályoggal, s felszedte porontyait, kit a hátára, kit kezénél fogva s megindult raj számra – arra délfelé, a miről azt mondják, hogy ott van a Kanahán.
Így láttuk őket megjelenni a pesti Dunaparton; a mit még akkor nem híttak büszkén «rakpartnak», hanem csak baromfivásárnak; szegények látták, hogy itt van a legtöbb szűrös ember letelepedve, ide jár a legtöbb úri nép a szűrös néppel alkudozni, letelepedtek ők is. Hirlapok már akkor is voltak, azok közhirré tették a nagy nyomort, mely egy-egy egész népet kiűzött a szülőföldéből; a magyar nőknek akkor sem kellett nagy buzdítás arra, hogy jótékonyságot gyakoroljanak, a sok apró gyereknek rögtön akadt felfogadó anyja, a ki hazavitte magához, s aztán az igazi anyáknak is adtak könyörületből ezüst pénzt, sőt bankópénzt is, a miből akkor az ötforintos volt a legkisebb, hogy megélhessen, a míg munkát kap. A jámbor nép aztán ebből arra a téves eszmére jutott, hogy most az ő gyerekét megvették. És azt nagyon természetesnek találta. Hiszen ha ott egy sorban a pulyka, lúd, malacz közül sem lehet válogatni ingyen, nagyon természetes, hogy a gyerekfélének is megadják az árát. Ki milyen, a szerint. Ha már az egyikért, a kinek az átvett gyermeket még most kell járni tanítani, adhatott ez a karton ruhás polgárnő három huszast, akkor a másikért, a kit már pesztonkának is lehet használni, mert danolni is tud, csak adhatna egy selyemruhás dáma hatot.
Hanem hát nagy volt a konkurrenczia; – hideg is volt, csikorgó tél: anyák és gyermekek fáztak a rongyaikban. Éheztek is. A káposztatorzsa is elfogyott a zöldséges hajók körül, ami eleinte kitartott. Azért egymást igyekeztek leliczitálni. Tolták a hölgyekre a porontyaikat. Nem nézték, ki a nő, ki a hajadon? Egy-egy gyermek el is tévedt az anyjától, az talán megszökött tőle, vagy valami módon elveszett; a gyerek aztán sírva szegődött volna ide is, amoda is, s kiabált az anyja után, míg valamelyik kofa egy szájába dugott sárgarépával el nem hallgattatta. Aztán egy sem veszett kárba. Mire vége volt a hetivásárnak, a hogy elfogyott más minden egyéb, kiürültek a nagy öblös kasok, úgy a kis árvákat is széthordták erre arra; mind jó helyre kerültek azok, az anyjaik aztán mehettek napszámot keresni.
Csak egy szegény asszonyka maradt még ott, a kofák sorában, a ki sehogy sem tudott az egyetlen leánygyermekén túladni. Fiatal asszony volt, még alig lehetett huszonöt éves; a gyermeke nyolczéves volt: szép, egészséges gyermek. Kinálta is minden arra menőnek, s akadt volna is elég jó szívű lélek, a ki elvigye magával a gyermekét; hanem az nem engedte magát elvinni. A mint valami asszonyság közeledett az anyjához részvevő arczczal, elkezdte a nyelvét öltögetni rá, s ha még közelebb jött, ordított és toporzékolt, hogy igazán csunya lett; ha valaki hozzá akart nyúlni, körmölt, harapott és sarkával rugdalt felé. – «Jaj, dehogy kell nekem ilyen rossz kölyök;» mondá aztán minden asszony és tovább ment. Olyankor aztán, mikor sikerült neki elkergetni az úrasszonyt magától, odabujt a gyerek az anyja ölébe, s két kezével belekapaszkodva annak a szoknyájába, odarejté az arczát.
Az anyja pedig rá nem ütött volna ezért a rossz magaviseletért, se egy haragos szóval rá nem förmedt, csak úgy csendesen feddette érzékeny szóval: «de hát Zsuzsó: legyen eszed; hiszen látod, hogy nincs mit ennünk, elveszünk mind a ketten. Nézd, milyen jó dolgod lenne annál a szép bársonypalástos asszonyságnál, a ki most száll le az üveges hintóbul, s errefelé jön. Asszonyom! Asszonyom! Két huszast ezért a szép gyerekért! No, fordítsd felé a képedet Zsuzsó, hadd lássa, hogy nem vagy ragyás, aztán csókolj szépen kezet!»
De biz a Zsuzsó a szép úrhölgy felé is csak azért fordította a képes felét, hogy leköpje azt a szép bársony palástját. Arra aztán az is ott hagyta.
«Óh, Istenem, milyen baj az, hogy csak én nem tudom eladni a gyermekemet. Pedig csak egy huszast kérek érte.»
A szegény asszony azt hitte, hogy azt a huszast sokalják érte.
S az olyan tréfás tévedés volt, hogy a kofák széltében nevettek rajta.
Haragudtak erre az asszonyra. Mért nem tudja jól megverni azt a makranczos rosz gyereket? «Volna csak az én gyerekem; majd kiverném belőle azt a rugdalózó szokást!»
A szegény asszony pedig csak ott ült gyerekestül és sírt olyformán, mintha danolna.
Ezt megunták már a kofák.
Egy kövér asszonyság, körülrakva káposztafejekkel és vereshagyma fentőkkel, végre megsokalta a nyivákolást.
– Ugyan, hallja kend! Ha már nem tudja eladni a drágalátos rajkóját, hát vágja be zálogba. Ott lakik abban a másfél ablakú házban, a mibe lefelé kell bemenni, egy zálograadó vén uzsorás; vigye kend ahhoz: alighanem ad rá egy huszast.
Ez csufondáros tréfaképen volt mondva; hanem a szegény asszony egészen komolyan vette a tanácsot. Valamit suttogott a leány fülébe, s aztán felkerekedett s vitte őt magával kézen fogva, a mi ellen a leány két lábát előre feszítve, tiltakozott, mint a kis borju, a ki sejti, hogy levágni viszik.
A kofák pedig hahotával kaczagtak hagymatrónusaik mögül, amint látták, hogy a szegény asszony csakugyan bemegy abba az alacsony házba. Milyen tréfa lesz az, mikor az öreg Romosznak azt mondják, hogy nem fogadna-e el egy eleven leányt zálogba?
Héj de nevezetes volt Romosz uramra nézve az ilyen kis leányokkal való ismeretség!
Épen most négy esztendeje történt, szintén ilyen havas téli napon, hogy egy négy esztendős kis leányt egyedül hagyott a szobában, míg a látogató vendéget kikísérte az utcza-ajtóig. Az épen négy darab ezrest hozott neki régi adósság fejében (ügyvéd volt, exequálta valakin); a czifra papiros ott hevert az asztalon. A szobában vaskemencze volt, a fa nedves, nem akart meggyuladni benne, csak kesergett; a kis leány látta azt sokszor, hogy ilyenkor dirib-darab papirost dugnak be a kályha lyukán s szépen felfűtötte mind a négy darab ezrest. Mire Romosz uram bejött, már csak a hamva volt meg a papirnak.
Az a kis négy esztendős leány az ő feleségének az egyetlen leánykája volt; az asszony a nyáron halt meg s ráhagyta ezt a nagy terhet. De még milyen veszedelmet! Négy ezer forintját elégette egy pillanatban. Négy ezer forint, meg egy leány! Hány leányt kell összerakni, hogy négy ezer forintot megérjen? Hány esztendeig kell élnie egy leánynak, hogy négy ezer forintnyi kárt helyrepótoljon? Soha, egész élete világában nem! Olyan négy ezer forintot, a mi hatvanas kamatot szokott hajtani. Azok a gyönyörű ezresek! Mindegyiken négy olyan kis gyermek van kiábrázolva: nem is gyermek, hanem angyal. Ez a kölyök tizenhat angyalt küldött a pokolra! De meg is érdemlette, hogy az apja nyakon ragadja s kilódítsa a házból a hóra. Menjen koldulni!
«Megérdemlette! Megérdemlette!» dörmögé magában aztán napestig, a míg a kicsukott gyermek sírása, didergése behallott az ablakán. Egyszer aztán elhallgatott az. Bizonyosan valami jószivű lélek megszánta, felszedte, s hazavitte magához. A felől meg lehet nyugodni, hogy utczára kidobott gyermekről gondoskodik a jó Isten. Hisz az nem haragszik a tizenhat angyaláért az elégett banknótákon.
Hanem azóta Romosz uram, még ha az utczán meglátott is szemközt jönni valami kis leányt, ráagyarkodott nagy dühhel: «te gyilkos!» Ismerte már minden gyerek azt a rosz szokását.
Ehhez az emberhez utasították a kofák a tót asszonyt, hogy vigye oda hozzá s kínálja zálogba neki a leányát.
Az az elkergetett leány most épen akkora volna, ha visszakerülne. – Bankót elégetni ugy-e?
Romosz uram alacsony, fekete hajú, rövidre nyirt bajuszú emberke volt. Hús nem igen volt rajta, hanem az inai olyanok voltak, mint a hajó-kötél; úgy, hogy sokszor megjárta vele, a ki gorombáskodni akart nála, úgy kidobta a házból, mintha ott se lett volna. Ezért a tolvajoktól sem félt. Mikor a zörgetésre kinyitotta az ajtót, mindig volt a kezében egy darab keményfa és egy balta: mintha épen fát aprózna. S ha bevitte látogatóját a szobába, a míg az ott volt, az egész értekezés alatt folyvást azt a fát hasogatta a baltával, mintha gyufát akarna belőle teremteni.
– No hát ti mit akartok? Itt nem osztogatnak semmit, mordult rá Romosz uram a tót-asszonyra, amint a kopogtatásra kinyitotta neki az utcza-ajtót.
– Zálogba akarok tenni valamit, suttogá a tót-asszony, oda fúrva az egyik térdét az ajtónyilásba.
– Mid van, he? Arany, vagy ezüst?
– Arany.
– Azt már hozd be.
Akkor aztán beereszté az utczaajtón s bezárta azt utána: onnan a konyhába vezette, a szobába nem ereszté. Ott a tűzhelyen elkezdte a fát aprózni, a baltával, s úgy beszélt a tót asszonynyal.
– Arany?
– Az ám.
– Loptad?
– Nem én. Az Isten adta.
– Hol van?
– Ehén van ni.
Romosz uram a feje fölé emelte a baltát.
– Elmentek innen a pokolba mind a ketten!
– Nem megyek én innen másod-magammal. Kegyelmed zálogra ád pénzt: akár arany, akár ezüst marhát hoznak ide: nekem ez az aranyom. Én azt itt hagyom kegyelmednél.
– Hát aztán megegyem?
– Dehogy eszi meg kegyelmed! Hiszen nem adom el, csak zálogban hagyom. Ad rá kegyelmed egy huszast! S majd ha lesz egyszer egy huszasom, meg otthon elég krumpli: érte jövök és kiváltom.
Romosz uram most már elkezdett kaczagni s a baltával nemcsak hosszában, de keresztben aprította a fát, mintha fogpiszkálót akarna belőle faragni.
– Hahaha! Töröm a csontját! Zálogba akar nálam hagyni egy leányt. Egy piszkos, rongyos kölyket. Elmenjetek, a míg felaprózom ezt a darab fát, mert leharapom a nyakatokat!
– Nem megyünk bizony mink, édes nagy uram, mert nekünk nincs hová mennünk. – De gondolja csak meg kegyelmed, hogy milyen olcsón juthat kegyelmed cselédhez. Egy huszast ád most, s aztán nem fizet neki bért: azért ez kegyelmednek fát hord, vizet hord, befűt, főz, tisztát mos, pallót súrol, ha elmegy kegyelmed hazulról, őrzi a házat; meg ha valami baja lesz kegyelmednek, herbatét főz, azt is érti már; korpát, fedőt melegít a gyomrára; ha pedig zsiványok találnak kegyelmedre törni, úgy tud ez sikoltani, hogy azt a félváros meghallja.
Ez a szó gondolkodóba ejté nagy uramat. Biz őtet egy idő óta kerülgeti a süketség: attól tart, hogy orozva meglephetik; jó volna valami hűséges állat a háznál. Régen is tartott volna már egy kutyát, csakhogy a kutya nem mosogat, nem hord fát, mint egy cseléd s mégis annyit eszik, mint az. Hátha ez pótolná a kutyának a helyét?
A tót asszony folytatta a biztatást.
– De hát egy huszasért, édes uram! Csak nem sajnál nagy uram egy huszast egy leányért; aztán nagyon jó leány ám ez.
Az árúba bocsátott portéka addig csak türtőztette magát, s nem hozta nyilvánosságra a virtusait, a míg azt látta, hogy a nagy uramnak semmi kedve sincs az alkuhoz; hanem amint az egyszer letette a kezéből a baltát, meg a fadarabot, hogy félresimítsa a gyermek arczáról a kuszált hajcsomókat s kezdte látni annak az arczából, hogy az olyanforma kedvvel mosolyog rá, a milyennel a kövér malaczra szokás mosolyogni, akkor egyszerre kitálalta, hogy mit tud; először egy jót karmolt mind az öt körmével nagy uramnak a kezén, azután meg hasba rúgta a lábával s elkezdett torkaszakadtából ordítani.
– Nem vagyok jó! Rosz vagyok, mint az ördög! Meg ne vegyen kend! Egész nap ordítani fogok; nem dolgozom semmit; mindent összetörök, a mit kezembe adnak. Kitöröm az ablakot, úgy szököm ki rajta. Rágyujtom kendre a házat.
Hasztalan csitította az anyja szép szóval, beszélhetett annak. Úgy járt a nyelve, mint a kerepelő s a két keze-lába, mint a motolla.
No de épen ilyen kellett Romosz uramnak. Rosz, nagyon rosz kölyök kellett neki.
– Hát a korbács mire való? Meg a virgács! Ne félj hugám, ha csak az a bajod, hogy rosz vagy, egész patika van az ellen nálam. Majd kigyógyítlak én belőle. De már átvállalom ezt a gyereket kendtül. Ilyen gyerekre van szükségem: igaz a. Csukja be csak abba a kályhalyukba.
A konyhában volt valami kemencze-bejárat, alacsony vasajtóval, a rugkapálózó gyereket ketten egyesült erővel, minden visítozás, harapdálás daczára oda bedugták, az az után folyvást döngette a rázárt vasajtót ökleivel, térdeivel, az alatt, míg a bőrére megalkudtak.
– No asszony, nesze a huszasod.
– Ez nem elég ám. Hanem adjon kegyelmed egy zálogczédulát is hozzá, s irja rá, hogy itt hagytam az aranyos leányomat zálogban egy huszasért, s majd mikor a huszast visszahozom a kamatjaival együtt, akkor kegyelmed visszaadja nekem a zálogomat.
Romosz uram megirta neki formaszerűen a zálogczédulát.
Akkor aztán a kályhaajtón keresztül elbucsúzott az asszony a leánytól, szép, érzékeny szókkal; az alatt a gyermek elhallgatott, nem ordított.
Romosz uram kikisérte az asszonyt a kapuig, s azt megint bezárva, visszajött a konyhába, s egy jó hajlós nyirfavesszőt keresett elő a szegletből. Ez a gyöngébb orvosság.
Azzal kinyitotta a vasajtót s előhuzta a fülénél fogva a kis leányt.
– No most kezdd rá a rugdalózást, meg a karmolást, te borzas. Elment már anyád.
A leány e szóra szétsimítá arczából a haját két kezével, hogy megmutassa, hogy ő nem borzas s aztán csendesen odaállt a gazdája elé s egész szelíd hangon mondá:
– Itt a hátam, nagy uram, verjen rá. Aztán parancsoljon, hogy mit dolgozzam? Elvégzem szó nélkül. Nem leszek én rossz. Szót fogadok egy szóra. Csak nem akartam, hogy az anyám elhagyjon.
Az uzsorás arra gondolt, hogy az ő kidobott leánya épen ilyen idős volna, mint ez.
– Hm! Hát szót akarsz fogadni? Nem leszesz rosz? Éhes vagy-e?
– Nem vagyok az.
– Ettél már ma?
– Még nem ettem.
Romosz uram letette a kezéből a virgácsot s szelt neki egy darab kenyeret.
Sok szép kamatot szoktak hajtani Romosz uramnak a huszasai, az igaz, de még ilyen busás uzsorát egy se hozott neki, mint az az egy huszas, a mit ezért a leányért adott zálogra. Dolgozott az napestig, mint egy embernyi napszámos s rövid időn egészen beletanult Romosz uramnak a mesterségébe.
Nagyon kiterjedt üzlete volt annak. Csak zálogra adogatott pénzt; hanem abban aztán universál zseni volt. Adott gyémántékszerekre préda úrhölgyeknek, s kopott vasalókra megszorult mosónéknak; jurátusok arany órája, téli kabátja úgy ismerte a házát, mintha otthon volna. Három szobája a háznak tele volt kaczattal és drágasággal s egész tudomány volt abból kikeresni, a mit épen kiváltani jöttek, meg azt mind fejben tartani, hogy minek telt le már az ideje, annyira, hogy eladható. A mi vasból, rézből, ezüstből, aranyból van, az nem kér enni; de a posztóféle! Enni az sem kér; de inkább megevődik. Azzal volt Romosz uramnak a legtöbb küzködése, hogy téli kabátokba, bundákba bele ne essék a moly. A huszasos leány, ha egyéb dolga nem volt, mindig azokat porolta nádpálczával az udvaron, s ha valamelyiken valami szakadást vett észre, azt olyan ügyesen befoltozta, hogy a zsibárus észre nem vette, mikor eladásra került a sor. Sok ócska ruhából csinált újat.
És aztán hogy tudott vigyázni a házra! Éjjel minden zörejre talpon volt, s soha sem felejtette el a keresztvasat feltenni a konyhaajtóra, s ha valaki zörgetett az ajtón, azt elébb úgy kivallatta, hogy kicsoda? micsoda? mi járatban jött? mint egy perzekutor-hadnagy; a kéregetőket, koldusokat be nem eresztette, s tudott nyelvelni minden emberrel.
Az étrend dolgában is jól járt vele Romosz uram. Az előtt ő maga főzött s annál fogva nagyon rosszúl élt, a Zsuzsa főzte sokkal jobb volt. Télen nem vesztegették a fát a tűzhelyen, hanem a kályhában főztek. Nyáron, a mint elkészült az ebéd, a tüzet eloltották s a maradék szenet eltették holnapra. Romosz uram fel is panaszolta magának, hogy milyen lakoma van most mindennap a háznál; még a szolgálónak is megy ki az asztaltól mindig. Talán sok is az az egy «tizes» mindennapra?
Egy tizes volt a napi költség Romosz uramnál (mai pénz szerint 17½ krajczár). Ennyi ment ki a konyhára. A bevásárlást nem is bizta soha másra. Korán reggel ő maga ment ki a szatyorral a karján a piaczra s óra telt bele, a míg elveszekedett a kofákkal, krajczárig alkudozva. Egyszer aztán a Zsuzsa rávette, hogy ereszsze őtet bevásárolni a tizessel, ő még jobban fog érteni ahhoz.
– Bolond beszéd! Mondá Romosz uram. Mintha nem összebeszéltek volna a kofák valamennyien, hogy mit, hogy adjanak? Mintha nem szabott ára volna mindennek ebben a czudar nagy városban? Négy krajczár a marhahús: egy fertályfont; két krajczár a liszt, két krajczár a zsír, két krajczár a káposzta! Hol akarsz ebből valamit lealkudni?
Azért csak próbát tett vele. S a leány meghozott mindent s még két krajczárt is visszaadott a tizesből.
– Boszorkány vagy! Loptál te valamit!
A leány aztán megmagyarázta neki, hogy a hust a zsidómészárosnál kell venni, az a vágómarhának azt a részét, a mi nem kóser, olcsóbban méri, mint más; a lisztből pedig a veres liszt is jó rántásnak.
Tehát naponkint két krajczár a megtakarítás.
Ez a huszasos leány nagyszerű kamatot hoz! És ezért még sem fogy el több a háznál, mint az előtt. Nem tudja az ember, hogy mivel él ez?
Azt meg épen nem tudja az ember, hogy miből ruházkodik. Pedig rendesen jár: nem rongyos. Ennek bizonyosan az a titka, hogy mikor a házaló zsibárusok el-eljönnek a házhoz a gazda-hagyott czókmókot összevásárolni, hát egy-egy asszonyi öltönydarabot, a miért már senki sem adna a zsibvásáron egy kan-krajczárt, szánalomból odadobnak a velük veszekedő leánynak, mint ahogy szokás kenyeret dobálni a harapós kutyának, a hová jár az ember, hogy bele ne kapjon az inába. Az ilyen czafatot aztán addig szabja, varrja a leány, míg felvehető gúnya lesz belőle s meg tudja kímélni.
A házban sem sok helyet foglal el. Nyáron kinn az udvaron hál; télen a kályhalyukban. Olyan az épen, mint egy alkóven, a milyenben a párisi dámák alusznak; felyül mennyezete van, ha az ember összehuzza magát, épen elfér benne.
Aztán milyen tökéletesen összetalálkozott a leány kedélye a gazdájáéval. Valóságos jobb keze volt neki. Nem – nem «jobb» keze: Romosz uramnak egyik keze sem volt jó; ha tisztességet akarunk vele tenni, azt kell mondanunk: valóságos balkeze volt. Ő tudott legjobban veszekedni a siránkozó adósokkal, hát még a zsibárusokkal: a ki keveset igért, seprűvel kergette ki a házból; aztán megint utána szaladt, megczirógatta, visszahivta, hogy kezdjék újra az alkudozást. Talentum volt az! nagy talentum. Romosz uram bámulta a szép természeti tehetségét.
A világnézeteik is nagyon jól összeegyeztek, s azoknak kölcsönös kicserélésére igen kedvező alkalom volt az esténkinti tollfosztás, (Romosz uram vánkosokra is adott kölcsönt; nehogy azt a fényűzést tegye fel róla valaki, hogy ő maga hált tollas ágyban); ilyenkor aztán sokat évelődtek a gonosz, megromlott világról, az általános elerkölcstelenedésről; a szivtelen rossz adósokról, a kik a kölcsönvett tőkével, miután azt kamatokban háromszor is lefizették, hitetlenül megszöknek; sőt még olyan gonosztevő is van köztük, a ki a Dunába ugrik a tartozásával. Szidták egyesült erővel a magisztrátust, mely nem birja elég erélylyel az embereknek hátáról lehúzni a bőrt: a jótékony nőegyletet, mely ingyen osztogat egyet-mást, s szegény Romosz uramék keresetét rontja; no meg az első hazai takarékpénztárt, aztán különösen a zsidókat, a kik miatt becsületes keresztény uzsorás meg nem élhet; bizonyosan a magyar kormányt is szidták volna: ha lett volna.
Egyszer aztán ezt a hiányosságot is kipótolta a sors.
Két esztendő mult el, meg egy fél, azóta, hogy a huszasos leány a házhoz került: ezernyolczszáznegyvennyolczat számítottunk; akkor támadt mindenféle lárma; de a mi Romosz uramat mind nem érdekelte: bánta is ő, hogy legyen-e szabad sajtó, meg jobbágy-felszabadítás? meg felelős miniszterium? Ezt is csak abból tudta meg, hogy egy napon a komiszárus bemondta a határozatot, hogy estére ki kell világítani az ablakot. Csak egy volt az utczára; de abba is két mécses kellett. Aztán miért? Azért, hogy erre az örömnapra minden embernek, a ki két forinton alul volt az országos zálogházban, kiadatta a kormány a holmiját. Azok természetesen másnap megint bevágták azt a holmit két forintért, s aztán azzal a pénzzel meg Romosz uramtól váltották ki a betett gúnyáikat s nem fizették a kamatot többet. Így már könnyű a kormánynak nagylelkűséget gyakorolni Romosz uram rovására! De még ez csak a kisebb baj volt. De egyszer meg azt gondolta ki valaki, hogy a kinek terhére válik az adósság-fizetés, hát pihenjen meg tőle egy kicsit. Úgy hitták, hogy «moratórium». Romosz uram pedig úgy látta azt, hogy «mortuorium»: tudott annyit diákul, hogy ez valami halálveszedelmet jelent.
Aztán mindenféle zürzavarok jöttek. Azokban Romosz uram nem vett részt; kivéve, mikor a tisztelt polgártársak a zsidókat akarták agyonverni a Terézvárosban: oda elment nézni. Hanem a nemzetőrség nem engedte meg. Szidta aztán Zsuzsának a nemzetőrséget, mikor haza került.
Alig volt valami kereset. A mi pénzt látott is az ember, félve nyitotta ki előtte az ajtót. Volt német bankó, magyar bankó; mind a kettő járt. Ha a magyar győz, a német pénz vész el; ha a német győz, a magyar pénz vész el: a kinek mind a kettővel tele a ládája, válogathat, hogy melyik térdére álljon, mikor imádkozik, hogy melyikért imádkozzék.
Most aztán szidhatta a magyar kormányt, hogy bárcsak elhordaná a zivatar.
Ez a kivánsága is beteljesült. De ekkor még rosszabb világ lett. Minden ember szétszaladt, üres lett a város; nem volt se bál, se mulatság: a záloguzsorás akár felakaszthatta magát a füstre.
Romosz uramnak a zálogüzlete olyan rosszul ment már, hogy utoljára arra adta magát, hogy a templomba kezdett el járni. Az pedig nem jó, ha az uzsorás imádkozik. A mennyországban neki is nagy perczentre hiteleznek. Mind azon imádkozott, hogy bár csak a magyar seregek visszajönnének megint Budapestre, vernék ki a németeket, a kiktől nem lehet az embernek zöld ágra jutni. Hát hiszen ez a beadványa a mennyei czenzurán elvégre honoráltatott is; de micsoda iszonyú leszámítolással! ott tudnak ám még csak eskomptirozni! A magyar seregek megérkeztek, hogy a németeket kiágyúzzák Budából; de azok meg átágyuztak Pestre s a legelső huszonnégy fontos golyó épen Romosz uram egyik falán bement, másikon kiment: ablakot hagyott rajta innen is, túl is. – Ez volt a teljesült imádságnak az interesse. Soha többet oda Romosz uram kölcsönt kérni nem megy.
E goromba beköszöntésre majd halál fia lett ijedtében a gazda. De annál jobban feldühödött ezen Zsuzsa; a mint a kőpor-felleg elszállt a szobában s meglátszott a nagy lik a falon, odaugrott a leány, felállt egy székre, kidugta a fejét azon a résen s elkezdte szidni mindenféle átkokkal és csúfságokkal azokat, a kik azt a golyót ide lőtték; míg Romosz uram le nem ránczigálta a székről: «hallgass, bolond! Még meghallják azok oda által s másodszor is ide lőnek!» – De már meg is hallották s lőttek azután nemcsak másodszor, de századszor is, és mindenféle válogatott lövegekkel, a mik szétdurrantak, a hová leestek; minden durranásnál úgy érezte az ember, mintha hátbaütötték volna.
Romosz uram ezt az egész mulatságot a pinczében élvezte végig. Eltartott pedig az éjfélig. Szentül azt hitte, hogy minden bomba egyenesen az ő házára van irányozva.
– Nem! Ez nekem nem kell! Monda fogvaczogva, mikor reggel felé előtápászkodott a pinczéből. Itt én nem maradok, ha a Dárius kincsét nekem adják sem. Én a fejemet se nem loptam se adós nem vagyok vele, nekem senki a fejemre ne lövöldözzön.
Romosz uram nem volt tökéletes Harpagon, a ki a kincseit jobban szereti, mint az életét: neki elébb való volt az élete. Aztán nem is tréfa az, mikor az embernek a fejére minden harmadik perczben az ég szakad le, s jobbra-balra csapkod le mellette, mint az Isten nyila, a sok tüzes bomba; nehéz dolog azt futás nélkül kiállni. Mikor másnap este, a szokott órában megint elkezdték a budavári tüzes zongorából ezt a konczertet huszonöt fontosokkal, meg százötvenes bombákkal, Romosz uram nem várta be az utolsó darabot, hanem mindjárt a nyitány után, a mi készpénze volt, az uti táskájába tömte, azzal a házát és minden abban levő marháját ördögnek ajánlva, úgy eliramodott a városból, hogy vissza sem jött a Kőbányából addig, a míg vége nem lett a patáliának.
Annak pedig csak akkor lett vége, mikor már az aldunasor és feldunasor házai jóformán leégtek.
Romosz uram nem is kételkedett rajta, hogy az ő háza is oda égett. Ki az ördög mentette volna azt meg? Szent Flórián?
S ime, milyen nagy volt a meglepetése, a mint a várbevétel utáni napon hazafelé bandukolva, a még mindenfelé füstölgő romok között meglátja a saját házát azon módon szép zöld mohos födéllel, a hogy elhagyta.
Egy csoport honvéd, pesti fiúk mind, takarították épen félre a leégett házakból a gerendákat, volt köztük több, a ki ráismert az uzsorásra.
– No ugyan jó, hogy jön már nagy uram a kapukulcscsal. Rázárta a szolgálójára az ajtót.
– Biz arra rázártam.
– Aztán ennivalót meg nem hagyott neki.
– A patvarnak jutott eszébe.
– Ha mink nem adogattunk volna be a jámbornak prófuntot az ablakon, hát éhen veszett volna.
– Hát miért nem ugrott le a padlásról?
– Annak köszönheti nagy uram, hogy megmaradt a háza. Mikor az a nagy tűz volt, tudja, sorban égett már minden ház, aztán potyogtak a bombák a tüz közé, hát az a kis szuszka, mint a vadmacska, felmászott a háztetőre, felvitt egy veder vizet, csinált egy hosszó póznára pemetet, s azzal a vizes pemettel, a mint tüzes üszök esett a házfödélre, egyszerre leseperte róla; úgy mászkált az egész éjjel négykézláb a kend háza tetején s nem engedte meggyulladni. Megköszönheti azt kend annak a kis czulának. Én csak utána nem csinálnám azt.
– Azt tette! kiálta fel Romosz uram, s eszébe jutott, hogy ez az egy is megéri már az egy huszast. No szegény leány te: gyere hát ki, kiszabadítlak; megállj csak! Ezért adok neked… (Gondolkozott, a míg a kapuzárában elfordította a kulcsot: mit ád neki? egy új ruhát? egy pár czipőt? vagy egy ezüst fülbevalót? hátha talmi aranyból még jobb lesz? Kinyilt a kapu.) Adok neked… (A leány eléje szaladt, még azon kormosan és rongyosan a tűzoltástól.) Adok neked egy pár csókot.
S a leány azt is megköszönte szépen.
* * *
Nagy örömnapok következtek ezekre a szomorú időkre. S ne mondja azt senki, hogy a hazafiui örömben Romosz uram is részt nem vett. A fővárosba visszatért sok régi ismerős. A kik a menekülés szoros napjaiban óráikat, ezüst kanalaikat, sőt még drágább ékszereiket is beadogatták Romosz uramhoz, hogy a bizonytalan útra egy kis költséget szerezzenek, azok most mint visszatértek, kiváltották zálogaikat; nem sajnálták a busás kamatot: volt pénzük, annyi, mint a polyva.
Romosz uramnak a hálószobájában, épen az ágya mellett, volt két vasládája; az egyikben állt a készpénz, a másik, a termetesebb, rejtette az értékes reálitásokat. Ez utóbbi a diadalmas napok után erősen megürült, de annál jobban megtelt a másik. Halommal állt benne a bankó. Szép magyar bankók, a miknek a hátára ötféle nyelven volt felirva, hogy a ki azokat utánozza, bankóhamisítónak fog neveztetni. – Zsuzsa is minden reggel új jó hireket hozott haza a piaczról; azokat Romosz uram nagy gyönyörűséggel hallgatta. Egyszer aztán a jó hirek helyett megint rossz hirek jöttek: Romosz uram kezdett aggódni a bankói miatt. Ha valaha megesett volna rajta az az eset, hogy egy ötforintost felváltasson, hát előre megtudhatta volna a veszedelmet; de ő elvből mindig csak a bankók legkisebbikét adogatta a cselédjének: a 15 krajczárost, s ezek legtovább maradtak a forgalomban. Zsuzsa élelmes leány volt; ha nem vette el a mészáros a pénzt, addig keresett a kecskemétiek közt egy igazlelkű tojásáruló asszonyt, amíg az megemberelte a bankóját s visszaadott belőle rézkrajczárokat. Hanem egy késő őszi napon kénytelen volt azzal a hírrel visszatérni gazdájához, hogy nem akad már széles e Dunaparton olyan lelkes kofa, a kit rá lehessen szedni ezzel a bankóval. Mind azt mondják, hogy nem jár már ez.
«Megüthetné a ménkü»! mondá Romosz uram. Lévén neki négyezer forintja mindenféle alakú bankókban szép csomagokba kötözve. – «Bolond az a leány!» Nem hitt neki. Táskájába rakta a bankó csomagokat s felballagott velük a takarékpénztárba. Jobb lesz ezt a pénzt ott hevertetni.
Hát amint ott kipakolja a bankóit az asztalra, majd hanyatt esik a pénztár őre ijedtében.
– Szedje össze Romosz uram frissen, míg meg nem látják, szaladjon fel vele Budára. Ma van az utolsó napja, hogy elfogadják. A kinél holnap egyet megtalálnak, haditörvényszék… aztán s a többi.
– Hát aztán Budán kinek adjam?
– Majd megmondják.
– S mit adnak érte?
– Hát kamatot?
– De abból ne kivánjon kapni!
Biz elégették Romosz uramnak négyezer forint árú bankóját megint. Épen úgy befűtöttek vele, mint az a kis négy esztendős leány! Hogy ezeknek a nagy embereknek sincs több eszük, mint annak a kis négy esztendős leánynak volt!
Amint ezt a veszedelmet megtudta Romosz uram, legelőször is agyon akarta csapni Zsuzsát.
– Te vagy az oka mindennek! Mért nem hagytad leégni a házamat? A sok ringy-rongy odaégett volna, de az aranyféle megmaradt volna a vasládában, nem jöttek volna érte, hogy kiváltsák. A rongy bankó helyett most ott volna szépen! Mikor harmincz az ázsiója! Most égtem már le igazán. Kit öljek meg érte, ha nem téged?
Zsuzsa ijedtében felszaladt a padlásra, s ott nem lehetett elfogni.
– No ha téged meg nem ölhetlek, hát majd megölöm magamat.
Mikor aztán Zsuzsa a padlás ajtó hasadékán lekukucskálva, azt látta, hogy Romosz uram csakugyan nem tréfál ám, hanem kötelet keres; egy nagy ménkü szeget ver a falba, a kötelet arra köti s hurkot csinál rá, s azt belepróbálja a saját nyakába, hát akkor nagyon megijedt; inkább lejött a búvhelyéből, s odatartotta a hátát a gazdájának, hogy verjen inkább arra azzal a kötéllel; de ne akaszsza fel rá magát.
– Hiszen csak leverhetném a bőrödön azt a négyezer forintot! De koldussá vagyok téve! Holnap már nincs mit adnom a konyhára. Egy fertály bankóval maradtam a világon. Nem is főzetek többet. Egy két krajczáros zsemlye, aztán punktum. Te meg ha megéhezel, hát danolj. Oltsd ki a tüzet mindjárt a spórherden!
S Romosz uram megmutatta, hogy szavának is fog állni. Elment maga a pékhez, azért az egész firtliért vett zsemlyéket. Minthogy egyszerre nyolczadfelet vett, egyet kapott ráadásul. Azoknak a hátára aztán ráirta tintával, hogy hétfő, kedd, szerda, s a többi, hogy melyik mi napra való. Ez így fog ezután menni.
* * *
«De már ez még sem jó lesz,» mondá magában Zsuzsa, hogy az én szegény gazdám soha ne egyék meleg ételt. – S addig törte rajta a fejét, míg gondolt ki valamit.
Volt akkoriban egy hirneves vendéglő a városban; «Arany-Sas»-nak hivták. (De megjegyzendő, hogy nem volt kétfejű sas soha: eleitől fogva mindig csak egyfejű volt.)
A vendéglőse derék város atyája volt. 48-ban nemzetőri kapitány volt, s mind azokat, a kik akkor alatta szolgáltak, még most is katonásan szalutirozza, ha az utczán találkozik velük: soha életében senkinek nem mondta azt, hogy «alászolgája!» hanem azzal köszönt, hogy «tisztelem!»
De sok szegény legény, de sok becsületes sorsüldözte derék ember fente a kését a jó Wimmer abroszához! a kik közül némelyik, tíz esztendő mulva, ha jó módba jutott megint, meg is fizette a hosszú lajstromot, a mit soha se kértek meg tőle. Itt láttuk a jó öreg poétát, a magyar humoristák ősét, Bernát Gazsit is mindennap letelepedni. Olyan süket volt már, hogy akármit kérdeztek tőle, arra csak egy körmönfont adomával felelt; az öreg pinczér, ha azt kérdezte tőle, hogy mit hozzon neki? annak is egy tréfás adomát mondott; s ha a számlát összeadta, arra is egy tréfás adomát mondott; ez volt a fizetés. Itt lehetett látni néha későn ebéd után, mikor már minden eltakarodott, egy vén mogorva alakot letelepedni az ajtó melletti szegletbe; a ki rekedt hangon recsegteté németül (pedig magyar volt) «Ist etwas überbleibsel da?» s előre letette érte a négy váltó garast rézpénzben.
Az udvaron pedig rendesen állt ilyenkor harmincz-negyven ember, férfi, asszony, leány, szomorú, kopott alakok, szégyenkedő, bekötözött fejű népek, kosarkával, szilkével a kezükben. Azoknak a korcsmárosné minden nap kiosztotta, a mit a konyhából a vendégek el nem hordattak. Az Arany Sas-ban nem készitettek a tegnapi ürüczombból holnapi őzpástétomot. Az mind a szegényeknek maradt.
Ezt a jó helyet fürkészte ki a huszasos leány, s aztán ő is eljárt a maga kosarkájával naponkint oda, (elég rongyos volt hozzá, hogy koldusnak nézzék), segített osztozni a körömfaladékban, s azt hazahordta a gazdájának.
Romosz uramnak nem volt semmi kifogása e módja ellen a maga prófétáit tápláló mennyei gondviselésnek; hanem azért mégis mindennap zsörtölődött a Zsuzsával: «a rossz czula! a javát bizonyosan maga kieszi a fazékból az uton! No bizony nagy gráczia attul az Arany Sas korcsmárostul! Ha én nem adtam volna kölcsön pénzt azoknak az urfiaknak, a kik azt ő nála eldobzódták, hát nem gazdagodott volna meg. Az én pénzemből építette a házát! Bizony külömb ebédet is adhatna érte. Azért küld ilyen sokat, ugy-e? hogy meg ne tudjam enni; neked is maradjon belőle. Te czula! Nem tudsz magadnak extra koldulni? Megmondd az Arany Sasban, hogy nekem hozod. Jobbat adjanak, de kevesebbet.»
A Zsuzsa pedig dehogy mondta volna meg, hogy kinek a számára hordja el az alamizsna ételmaradékot! Hiszen ha megtudnák, hogy a gazdag vén uzsorás fogára van az szánva, bizony kilökték volna az Arany Sasból kosarastul együtt: hiszen több pénze van annak, mint azoknak az uraknak, a kik odabenn roszprádlit esznek s kifizetik az árát!
De nagy öröm érte nemsokára Romosz uramat. A miért lelkében oly régen epedett, végre teljesíté a sors. Az új kormány behozta azt a minden művelt társadalomban nélkülözhetetlen intézményt, a minek «adósok börtöne» a neve.
«A ki nem fizet, azt becsukják! dörmögé örvendve Romosz uram. Ez a jó ni…! A ki nem fizet, az olyan, mint a tolvaj. A ki az én pénzemet, a mi az enyim, vissza nem adja, csak olyan zsivány, mint a ki az én pénzemet erővel elveszi. A rablók közé kell becsukni, ott a helye. Majd fizet aztán esze nélkül.»
Határidő volt kitűzve, melyben a boldogabb korszak kezdetét fogja venni.
De Romosz uram kicsi hiján, hogy el nem pászolta ezt az örömnapot. Nagy gerjedelmében sokat járt mezítláb, papucsban a fagyon, s úgy meghűtötte magát, hogy ágynak esett, utólérte a száraz keh, s majd elpatkolt bele.
A szegény Zsuzsa ápolta nagy hiven, de Romosz uram nem akart a patikára adni egy batkát sem; doktort meg nem engedett hívni, mert annak mindjárt 17 krajczárt kell fizetni. Ez a hivatalos taksája a látogatásnak. A szomszédban lakott egy borbély, az adott irgalomból a Zsuzsának fiakkerport. Azt hazudta Zsuzsa, hogy ő köhög.
A hűséges ápolás mellett csakugyan megérhette Romosz uram, hogy felgyógyult a boldogabb korszak megnyiltára. Fel is fogadta, hogy azt a szent napot, a mikor legelőször kimehet a házból, azzal fogja megünnepelni, hogy egy tuczat nem fizető adósát beteteti a hűvösre. S ha megfogadta, hát bizony meg is tartotta. S ez sikeres műtét volt. Mert héj annak a német kormánynak (nem hijába is sóhajtozik utána a magyar ember, hogy bárcsak visszakerülne!) volt ám gondja a szegény uzsorásokra is, hogy azok is élhessenek. Most csak a bőréig mehetnek az adósnak, akkor az egész testét odaitélték nekik: kaliczkába tehették. – Ha Romosz uramra hallgattak volna, még azt is behozták volna, hogy az adóst forró olajba mártogassák; de már erre nem volt idejük.
Sok kinn veszett pénz megkerült ezen az úton s Romosz uramnak visszaadá a sors, mint egykor a kegyes Jób patriarkának sok megpróbáltatás után, minden elveszett birkáit és tevéit – s kicsinyben mult, hogy még a familiáját is vissza nem adta neki, miként a jámbor Jóbnak.
Lassankint csak mult az idő; hét esztendő óta szolgálta már a huszasos leány Romosz uramat, s a kis Zsuzsából Zsuzsika lett. A pazarló természet meghozza lassankint a szegény leány számára is azt a pompát, a mi a rongyok között is isteni bűbáj! A szép gyönge fehérpiros arczot, a ragyogó nagy bogár szemeket, a felcsattanó piros cseresznyeszájat, meg azt a duránczai termetet bizony megnézték az utczán; az a vastag hajtekercs is szemet szurt, a mi csak úgy volt hajtűvel feltüzve, a feje búbjára, hogy fele lelógott. S akadnak műértők.
Egy délben azt mondta a Zsuzsika Romosz urnak:
– Hallja, én nem megyek többé a Sasba magának ebédet koledálni.
– Hogyan mondtad?
– Nem megyek oda többet, nem, nem, nem!
Romosz uram széttekintett, nem szólt semmit, csak azt a spanyolnádat kereste, a mivel a bundákat szokták kiporolni, azt azután marokra fogta s odament vele a leányhoz, igen udvariatlan szándékkal.
Hanem a nádpálczának is két vége van. A leány nagyhamar megkapta azt a másik végét.
– Azt mondom Romosz uram, hogy rám ne üssön, mert bizony Isten megbánja.
Romosz uram tapasztalta, hogy nem birja kirántani a nádpálczát a leány kezéből. Vagy az erősödött meg igen nagyon, vagy ő gyöngült meg olyan nagyon a betegsége óta; de nem bir vele.
– Hát aztán hogy bánom én meg, te czula! ha rád ütök? talán bizony még visszaütsz?
– Nem én; hanem felmegyek a policzájra, bejelentem, hogy a gazdám megvert, s akkor fizet Romosz uram tíz forintot. Hallottam én azt már a többi szolgálótól; nem úgy van most mint régen volt: nem szabad már a cselédet ütni verni, egy pofon öt forint, pálczával meghányás tíz forint.
Romosz uram aztán eldobta a pálczát a kezéből, s elkezdte átkozni a németet, aki azt az új szokást behozta. Hogy már a cselédet sem szabad megverni! Hisz így elvész a világ!
– Csakhogy te nekem nem vagy ám cselédem.
– Hát micsodája vagyok?
– Hanem fogadott leányom.
– Az már más. Akkor hát verjen el rajtam kegyelmed egy verset. Itt a pálcza. Hanem azért a Sasba nem megyek többet!
– Miért te! Miért?
– Azért, mert tegnap rám ismert az udvaron egy ifjú úr, a ki idehozta kegyelmedhez az óráját zálogba, a mikor én nyitottam ki neki a kaput, s aztán megmondta a korcsmárosnak, hogy kinek a számára hordom én az alamizsnát. A korcsmáros aztán jól lepirongatott, hogy nem szégyenlem a koldusoktól a maradékot egy olyan gazdag ember számára elhordani, a kit majd felvet a sok pénz! Jaj de szidták nagy uramat a többi koldusok! Azok az ifjú urak meg ott a szaletli alatt hirtelen pénzt szedtek össze a számomra. S az az úrfi, a ki felismert, rám akarta azt erőltetni, hogy váltsam ki magamat a gazdámtól, vegyek magamnak egy tisztességes ruhát, aztán álljak be máshová szolgálatba. – Kaptam magam, elszaladtam. Nem vagyok én kötéltánczos, hogy nekem tányéron szedjenek össze pénzt.
– No a pénzt haza kellett volna hoznod. Hanem hát már most csakugyan nem mehetsz oda. Hát mit mondtak azok a czudar koldusok?
– Biz azok azt mondták, hogy nagy uramnak annyi pénze van, hogy megvehetné azt az egész vendégfogadót; hanem azért még is olyan fösvény, hogy inkább meginna egy dézsa moslékot ingyen, mint egy pohár fekete kávét hét krajczárért.
– Azt mondták! A semmirevalók! No majd megmutatom nekik.
Romosz uram nagy fordulatra szánta el magát. Lehet, hogy a nagy betegsége óta valami változás állt be a természetében, vagy hogy a sértett büszkeség követte el nála ezt a csodát: e naptól fogva ismét kiadta a naponkinti – nem is egy tizest többé, mert ezüstpénzt már csak üveg alatt mutogattak, hanem az egy «fertálybankót». Tudvalévő, hogy azon időkben ez volt a pénzváltásnak az egyedüli módja; az egy forintost négyfelé vágták ollóval s a hány csücske visszajárt belőle, annyit visszaadtak. De még ez nem volt elég, hogy Romosz uram nagylelkűségét bebizonyítsa, azontúl mindennap eljárt a Sasba – egy kis pohár fekete kávéra, s az udvar felől került be a kávéházba azért, hogy lássák a koldusok, – meg az úrfi is ott a szaletli alatt, hogy ő kávézni jár.
* * *
Az a bizonyos úrfi pedig, a ki Zsuzsikát felismerte, egy másodéves orvosnövendék volt. Mondjuk meg az igazi czimét: «borbélylegény». – De hát mi elmismásolni való van ezen? Nem oly díszes állás-e ez, mint más? Nem borbélylegénységén kezdték-e a világ leghíresebb műtőorvosai, a kiknek nevei lanczétával vannak felirva az emberiség testére? Nem volt e a németek legnagyobb költője, Schiller borb – azaz hogy másodéves sebésznövendék? Nem tábornoki ranggal tiszteltetik-e a török szultán borbélya «Berber Basi»? Nem volt-e az 1800 nagyvezér között tizenkilencz, a ki ifjúkorában a hajirtás mesterségét gyakorolta? Nem a szélben lebegő réztányér-e az emberi műveltség legelső jelvénye? A borbélylegényből minden lehet. Cselleng ifjú úrból is lehet még Hirtl tanár.
Cselleng ifjúrnak hitták azt a bizonyost.
Ott volt princzipálisának az officzinája mindjárt nem messze Romosz uram házától. Most már nem lehetne rátalálni, mert a mióta az országutat felemelték, az eltemetett háznak az eresze könyököl fel a gyalogjárdára; hanem akkor még hires officzina volt az. Minden furmányos odajárt borotválkozni, s fél forintért sehol sem húztak olyan kellemesen fogat, mint itt. Azonkívül előkelő uraságok is álltak a kezelése alatt; a kiket a segéd minden reggel sorba járt. Boldog idő volt az! A magas kormánynak még arra is kiterjedt a figyelme, hogy a hivatalnokoknak az ábrázatjából mely részek legyenek kiborotválva. Tehát Cselleng úrfinak egész délelőtt volt dolga igen sok. Hanem délután annál inkább ráért kiállni az utczára, hosszú meggörbült megyfapipaszárú kupakatlan selmeczijéből pöfékelve a trafikot.
Cselleng ifjú úr formás emberke volt; termete kissé kinőtt a nyári kabátjából, de legalább nem kell felhajtani a kabátujjait foglalkozás közben; elől fénylik egy kicsit a mellénye a viseléstől, hanem annál mesterségesebben van felkötve a piros nyakravalója, s abba beletűzve egy ragyogó melltű, a minek köve kicsiny hija, hogy nem briliánt. Hajzata több, mint dúsgazdag, s remekül felbodorítva mutatkozik mindig, hasonlóan egy kondorkurtakakas tollazatához.
Hát olyankor, mikor Romosz uram ujabb időkben elballagott a Sasba, a kis feketére, Cselleng úrfi rendesen át szokott látogatni Romosz uram átelleni házához a hosszú szárú pipával. Mindegy volt neki, akár a Romosz uram faláról köpködjön ki az utczaközepére, akár az officzinája küszöbéről. Az egyetlen utczára menő ablakból aztán rendesen kikukkantott Zsuzsika is; s a míg Romosz uram köhögését meg nem hallották a molnár-utcza szegletén, addig elbeszélgetének egyről-másról. Cselleng úrfi magasztalta a princzipálisát, s ócsárolta a princzipálisnéját, s elmondta, hogy milyen nagy uraságokhoz van neki bejárata: egy exczellencziás asszonynak már a kezét is megcsókolta egyszer; de csak úgy szóval, – mikor nem hallotta. Azonkívül pedig minden pletykát tudott, a mit a városban beszélnek.
Egyszer aztán a Zsuzsika is mondott neki valamit.
– Hallja maga! Megbolondult az a maga princzipálisa vagy mi?
– Az én princzipálisom? Ugyan miért?
– Hát a minap, mikor az utczán meglát, csak megszólít: «ejnye Zsuzsika lelkem, de szép czopflija van magának: nem adná el nekem? Nem sajnálnék érte öt pengő forintot.»
– De csak nem adta el neki?
– Látja, hogy még itt van. S azzal lekapta a leány a feltüzött hajtekercset a bubjáról s megmutatta azt a maga egész természetes pompájában az udvarlójának.
– El ne adja neki!
– Hát hiszen nem vagyok tolvaj. Csak nem veszek el olyan sok pénzt nagy semmiért.
– Micsoda? Hát magának öt forint olyan nagy pénz?
– Hát hogy ne?
– Ez a gyönyörű haj pedig: nagy semmi?
– Az bizony. Nekem csak bajom van vele, mert mindennap meg kell fésülni, meg be kell fonni. Ha ingyen kérte volna, levágtam volna mingyárt: tessék!
– Az Istenért! meg ne tegye azt Zsuzsika! Hisz az magának a szépségét emeli.
– Hát mire való nekem ez a szépség? Az a nagy haj?