Targallyak

– Mirevaló? Mirevaló? Hogy bámulják, hogy ünnepeljék.

– Az ám, hogy Romosz uram megczibálhassa.

– Hisz nem Romosz uramból áll a világ.

– Nekem bizony csak abból áll.

– Az a maga hibája, Zsuzsika. Lássa, ha én rám bizná a dolgát, én elszerezném magát itt akár milyen házhoz szobaleánynak, a hol mingyárt első intrádára kapna öt-hat forintot hónaponként, a mellett jó kosztot, minden reggel meg ozsonnakor tejes kávét. – Ivott már maga kávét?

– Azt sem tudom, mi fán terem?

– No megálljon. Itt lesz «prima:» mihelyt kikapom a stipendiumomat, azonnal hozok magának a kávéházból egy porczió kávét.

Romosz uram köhögése hangzott: abba kellett hagyni az érdekes beszélgetést.

Primában csakugyan szavának állt Cselleng ifjúr s délután, mikor Romosz uram kihúzta a lábát a házból, elhozta a Két pisztolyból az egy porczió «ferkert vájszt», két vajaskiflivel együtt Zsuzsikának, a mit az nagy unszolásra bevett az ablakon: «nincs-e ebben valami, a mitől megbolondulok?» Nincsen abban, lelkem, egyéb, mint czikória. De azt megvallá Zsuzsika, mikor az üres szilkét visszaadta az ablakon át, hogy ennél valami paradicsomibb élvezetben soha nem részesült.

– No látja. Ha az én tanácsomat megfogadná, hát mindennap kétszer volna benne része. Én már beszéltem is azzal az exczellencziás asszonynyal, a kivel – tudja már, hogy olyan jó lábon állok. Áldott jó lélek. Soha annál a szobaleány se ruhát, se czipőt nem vesz magának: a mi az asszonyságnak nem tetszik, azt mind annak ajándékozza. Aztán nyolcz forint bért fizetne magának. Lelkem, ha azt miden hónapban a takarékpénztárba teszi, egy esztendő alatt száz forintja lesz egy csomóban.

– Száz forint! Jézuskám! Hát aztán mit csinálnék én száz forinttal?

– Tudnám én, hogy mit csinálna vele? szólt körülborzolva a sűrű hajbozótot a fején Cselleng ifjúr. – Hát én esztendő ilyenkorra elvégzem a kurzust, s ha letettem a rigorózumot, magister leszek. Ha magister leszek, magam nyithatok officzinát. – A princzipálisomnak minden kuncsaftját elcsapom a kezéről.

– No no!

– De bizony elcsapom. Mert én az ujabb kor tudományos magaslatán állok, ő pedig még most is a régi slendriánban tesped. Még most is angol kulcscsal huzza a fogat, hogy a keze alá került pácziens az eget is bőgőhegedűnek nézi. Én pedig már megtanultam a kloroformmal való gyógykezelést, a mi mellett csupa gyönyörűség a foghúzás; – de érteni kell hozzá, mert holmi ügyetlen ember úgy elaltathatja vele a páczienst, hogy a másvilágon ébred fel. Én pedig tudok vele bánni. – Hanem hát csak egy nagy bajom van.

– Mi az?

– Az, hogy az officzina nyithatásért száz forint taksát kell letenni, én pedig nem állhatok be szobaleánynak, hogy a béremet félrerakjam; a mit keresek, azt megeszem.

– Hát ugy-e az kellene, hogy én adnám oda magának az én száz forintomat, ha lenne?

– De nem csak a száz forintját, hanem magát is, szép Zsuzsika «kisasszony». Mert ha én magister lehetek, szent ucscsegemre esküszöm, hogy maga lesz az én magisterném, nem más!

– Menjen már, ne bolondozzon!

– A milyen igaz, hogy Cselleng Náczi a nevem! Itt a kezem. Esküszöm rá. S elhozom a jegygyűrűt a jövő «primába». Hagyja már itt egy kicsit azt a szép kacsócskáját, hadd veszek mértéket a kis ujjáról.

A bolondos legény a szájával vette a mértéket.

Zsuzsika nagyot sóhajtott.

– Hjah! mindebből hát nem lesz semmi. Én nem hagyhatom itt Romosz uramat; mert az anyám adott ide: ő viselte a gondomat. Az volt nekem, a mi az apám. El csak nem szökhetem tőle. Nem is szoknám én meg, hogy másnál szolgáljak. Ide vagyok már én szokva. Azért, édes kincsem, soha se lesz magának magistersége.

Romosz uram jött köhögve, Zsuzsika becsapta az ablakot, Cselleng ifjur átkullogott a túlsó oldalra, s azután az officzina küszöbéből köpködött ki az utcza közepére.

* * *

Cselleng ifjur ez napságtól fogva egészen megváltoztatta az ostromtervet. El kezdte fumigálni a kis szomszéd leányt. Nem járt át hozzá délutánonkint, ellenben a hány szép leány végighaladt az officzina előtt, azokat mind igen nyájasan üdvözölte, mintha mind jó ismerőse volna, s ha akadt olyanra, a ki szóba állt vele, azzal nagy pajkos enyelgést követett el. Így akart féltékenységet felébreszteni Zsuzsikában. Ha néha napján átvetődött is az átelleni házba, csak azért tette, hogy eldicsekedjék vele: ezt a szép muskátli virágot melyik szép kisasszony tűzte a gomblyukába? Mikor meg épen eljött a tél, farsang volt, mulattak az emberek: olyankor kiállt Cselleng ifjur a mühelyajtóba nagyokat ásítani s ha észrevette Zsuzsika arczát az átelleni ablakban, csak úgy magas lóhátról kiabált át hozzá: «Ugyan disznó jól mulattunk az éjjel megint az Ankerbálban! Ott volt aztán sok szép leány. Kivilágos kivirradtig kinyúltunk. Tele vagyok kotillion ordóval!» Fel is tüzött egyet-kettőt, olyan volt vele, mint egy herczeg.

Hát bizony Zsuzsikát nem vitte senki a bálba. Minek is vitte volna? Petrezselymet árulni? De miben is vitte volna? Abban a kopott moldon rokolyában?

– Nálunk csak a Federbál járja! szokta visszafelelni a szomszédnak. S ez is méltatlan dicsekedés volt tőle: mert Federbál annyit tesz, hogy «tollas ágy;» ilyenben pedig Zsuzsikának épen nem volt része.

Ha valaki azt tudná, hogy ő milyen fekhelyen szokott alunni!

Biz azt nem is kérdezi senki. A növendék leánynak jó álma van, elhál az a puszta földön is.

Lám Romosz uramnak nincsen olyan jó alvása. Talán a délutáni kávétól van, hogy nem tud olyan jól aludni, mint hajdan. S a süket embernek a füle mindig tele van mindenféle zajjal.

Egyszer egy álmatlan órájában az vetődött a fejébe, hogy vajjon ez a huszasos leány miféle vaczkot csinál magának éjszakára, a min alszik? Mikor idehozták, akkor még jól elfért a kályhaoduban; de azóta már kinőtt abból. Nem egyebért törte pedig a fejét Romosz uram ezen a kérdésen, mint a fölötti aggodalomból, hogy vajjon ez a gonosz leány nem teszi-e meg azt a ravaszságot, hogy hálószobája (a konyha) olyan hideg lévén mint a farkasordító, leszedegeti a szegről a zálogba tett bundákat s azokkal takarózik? Ezzel pedig romlik a bunda!

Ez a gondolat nem hagyta alunni. Gyertyát gyujtott, kiment a konyhába, s ime a valóság tökéletesen megfelelt a képzeletnek. A rosz, haszontalan leány valósággal ott feküdt a tűzhely mellett a puszta téglán, azonban, hogy meg ne fagyjon, egy bundával takarózott le. S még pedig a legszebb mosómedve bundát választotta ki e hazaárulásra. Rettenetes gonosztevő! Így bánni a rábizott országos vagyonnal! Romosz uram nagy haraggal lépett hozzá s lerántotta róla a mosómedve bundát. A leány olyan jól aludt, hogy fel sem ébredt. De annál jobban felébredt Romosz uramban valami gonosz lélek, a miről azt hitte már régen, hogy örök békét kötöttek egymással. Az a koldus leány nagyon szép volt, mikor így aludt. Ilyen alaknak a rongy a legcsábítóbb köntös. Terringettét. Ez többet ér egy huszasnál.

Romosz uram újra rátakarta az alvóra a bundát s visszament a szobájába.

De most nem tudott már csak igazán aludni többé-Reggelig úgy forgolódott az ágyában, mintha tüzes rostélyon heverne.

A mint megvirradt, behívta a Zsuzsikát magához.

– Nesze ez a pénz. Eredj el a kávéházba s hozz két adag fehér kávét.

S gyöngéden megveregette a piros orczáját.

Zsuzsika nem tudta mire vélni a dolgot. Tette, a mit mondtak s visszajött a kétfelé osztott kávéval.

– Már most teríts fel két személyre; az egyik kávé a tied. Velem reggelizel.

A leány azt gondolta, hogy a világ vége közeledik.

Romosz uram pedig közelebb húzta a leányhoz a széket s a kávészürcsölés alatt meg-megsímogatta annak a sürű, tömött haját. Még azt is megtette, hogy a saját czukoradagjából egy darabkát az övéhez csempészett.

– Ezentúl ebédelni is az asztalnál fogsz velem. Konyhapénznek egy egész forintot kapsz, s azért bort is hozasz. Ittál már bort?

A leány csak bámult szemrefőre.

– Hát gyere ide, hadd nézzek a szemedbe, szólt Romosz uram, megfogva a leány két kezét. Hát ahhoz mit szólsz, ha azt mondom, hogy el foglak venni feleségül? Az én kis feleségecském fogsz lenni.

S meg akarta csipni az orczáját, de olyan kemény volt, hogy kiugrott az ujja alól.

Erre meg már igazán nem tudott a leány mit mondani.

Hanem a szeméből annyit látott Romosz uram, hogy nem igen örvendeztette meg ezzel az örömhirrel.

– Ne félj semmit. Nem olyan ember leszek ám én, ha elveszlek, mint eddig voltam. De rám sem ismersz. Egészen megváltozom akkor. Nézd csak, milyen lesz a dolgod? Minden a tied lesz. Tekints ide ebbe a ládába. Itt ez csupa arany-ezüst. Itt a sok bankó, meg a váltó; annyi pénzed lesz, hogy helyét sem találod. Két cselédet tartasz, bálba, szinházba jársz, üveges hintóban. S ha meg fel akarsz czifrán öltözni, itt van ez az egész sor almáriom, annyi a selyem-bársony ruha benne, hogy akár mindennap másikat végy magadra. Aztán tudod, ha meghalok, testamentomban mindent te rád hagyok. Koldus anyád, rongyos testvéreid, egész zsebrák pereputtyod mind urrá teheted. Nos, hát mit szólsz hozzá?

A leány csak hallgatott egyre. Aztán elnevette magát.

– Az ám! Hiszen ma van a farsang utolsó napja. Nagy uram bolondot akar csinálni az ember leányából.

De Romosz uram megmutatta, hogy ő bizony csak magából akar bolondot csinálni. Délután megint elküldte a leányt a kávéért, s mire az megjött az edénynyel, olyan meleget penderített a szobában, hogy még az ablakon is kiolvadtak a jégvirágok, a mi még nem történt velük az idén.

– Ejnye, de be talált füteni nagy uram!

– Találd ki mivel? A te szalmazsákoddal, meg az egyéb retyemutyáddal.

– Hát én aztán min alszom az éjjel?

– Ott a benyilóban, a mennyezetes nyoszolyában, a mi a boldogult első feleségemé volt. Van itt selyemczihás stikkelt vánkos, dunna, a mennyi csak kell. A szekrényből meg válogathatsz, mit végy fel holnap, alsónak, felsőnek?

Zsuzsika csakhamar átlátta, hogy nem farsangi tréfa ez, hanem nagyon is komoly állapot.

Romosz uram jól mondá azt, hogy mától fogva egészen más ember lesz, mert az igaz, hogy mintha csak egészen kicserélték volna. Sutba dobta a harminczesztendős kabátját, kikereste a zálogban hagyott holmi közül, a mi legczifrább volt, abba öltözködött; órát is dugott a zsebébe lánczostul; s úgy kicsipte magát, hogy még a bajuszát is kipödörte. S ezzel még kiállhatatlanabb lett. Mert amíg csak csunya volt, hát abban egészen tökéletes volt; de mikor szép ember akart lenni, már abban nagyon sok hiányossága volt. S folyvást ott legyeskedett a Zsuzsika körül, azt ölelgette, czirógatta volna; a leány nem győzte őt magától eltámogatni, este meg úgy kellett őt mindig kitaszigálni a szobájából. S ha bort ivott, garázda lett.

A vén ember szerelmes volt, mint egy majom. Nagy baj az, mikor vén embert lep meg. Mindenét rá akarta rakni a leányra; czifra öltözetet hordott neki, arany függőt, nyaklánczot: azt pedig a leány mind nem akarta viselni. Romosz uram mindent megpróbált, könyörgött, epekedett, hizelkedett, igért eget földet, utoljára meg fenyegetőzött. Olyanokat mondott a leánynak, hogy az kétségbe volt esve miatta.

Egy délután, hogy megint elment a kávéházba Romosz uram, (urat játszott már, még traktált is!) a Zsuzsika kiült az ablakba; szép krodenápel ruha volt rajta, krinolinja is volt. Aztán odaintegette magához a Cselleng ifjurat átellenből.

– Bizony felé sem jönne, a mióta úgy elkapták a szép leányok.

– Nem ám! szólt duzzogva Cselleng ifjur; a mióta maga jegyben jár a vén Romoszszal. Hiszen meglő az öreg, ha itt kap.

– Hát maga is tudja már, hogy el akar engem venni a vén Romosz?

– Hogy ne tudnám? Én ne tudnám? Azt is tudom, hogy mikor esküsznek?

– No hát mikor!

– Hát virágvasárnapján.

– Virágvasárnapján? Mondok én magának valamit.

– Hallom a szép szót.

– Szeret még maga engem?

– De imádom! hisz azért buktam meg a rigorozumon, mert maga elvette az eszemet egészen.

– Hát aztán elvenne engem, ha hozzámennék?

– Két kézzel, csak az officzina volna meg. De hát hol vannak azok a gyönge száz forintok?

– Van száz forint elég. Ezerével is van. A vén Romosz mindent nekem testált. Háza, pénze mind az enyém lesz, ha meghal.

– De ki tudja, mikor hal meg?

– Hát virágvasárnapján – éjszaka.

– Hogyan? Miként?

– Úgy, hogy én ölöm meg.

– Hüh! Zsuzsika kisasszony! Hisz az gyilkosság lesz!

– Maga fog segíteni nekem.

– Ne tréfáljon ám, Zsuzsika: aszondom!

– Hát szeret vagy nem szeret?

– De azért az ember pokolra jut.

– Hát nem mondta nekem elégszer, hogy én értem kész volna a pokolra is elmenni?

– De azonfelül fel is akasztják az embert, ha rajta kapják.

– De hát úgy csináljuk, hogy ne kapjanak rajta. Hallgasson ide. Maga azt mondta nekem, hogy van magának valami olyan szere, a mit ha egy zsebkendőbe töltenek, s aztán egy embernek az arczára nyomják, hát a mint az azt belélegzi, rögtön elalszik tőle, hogy azt sem tudja, mikor a fogát kirántják; ha pedig nagyon sokat beszivatnak belőle, hát attól meg úgy elalszik az ember, hogy föl sem ébred tőle.

– A biz úgy van.

– Hát lakodalom estéjén maga idejön majd az ablakra s benyújtja nekem azt a bizonyos szert, mikor az öreg az ágyban fekszik; a többi aztán az én gondom.

– Jaj lelkem; de egészen meghül bennem a vér.

– Hát ha fél tőle; ha nem akar gazdag ember lenni; ha nem akar a dús Romosz özvegyének férje lenni, akkor kotródjék innen: menjen két garasért tótokat borotválni! Meg tudom én ölni az uramat a maga segítsége nélkül is! De virágvasárnapján megölöm. Mért vesz feleségül? Lennék szolgálója holtig; de ha elvesz, megölöm.

Azzal becsukta az ablakot.

El volt biz ez határozva! Már azt ki nem verte a leány fejéből semmi. A míg a vén Romosz nevelőatyja volt, el nem tudta hagyni, szolgált éhkopban, rongyokban, gyalázatban. Koldult a számára, virrasztott a betegágyánál, meg nem csalta volna egy elejtett krajczárig; hanem a mint azt megtudta, hogy neki az ő feleségévé kell lenni, egyszerre tele lett a szíve minden ördögökkel. Tudott már csalni is, tettetni is, s titokban gyilkos boszút forralni. A szemébe mosolygott Romosz uramnak, ha az nyájaskodott vele, majd fölvette a házat dalaival, olyan jó kedve volt, ha az öreg (a vőlegény) otthon kussadt; a mint meg kihúzta a lábát a házból: átkoczogtatta magához az ablakon át Cselleng ifjurt s azzal együtt súgtak-búgtak emberhalált tervező pokoli titkokat.

A szép borbélylegénynek ugyan még mindig vaczogott a foga, s a képe olyan kék volt, mint a szilva, mikor az ilyen bizalmas suttogásnak vége szakadt; őtet persze nem akarta feleségül venni Romosz uram: annálfogva ugyanaz a gondolat, a mi Zsuzsika vérét pokoltűzzel hevíté fel, az övét megfagyasztá. Megszüntetni egy élő emberben a vérkeringést! Ez a sebészi műtétek leggonoszabbika. Hanem aztán segítségére jött a philosophia. Tudva van, hogy a sebészek, orvosok mind egy kissé nihilisták (a míg tudniillik háromemeletes házaik nincsenek.) Hát mi az a vén Romosz? Egy eleven hulla, a ki a világon senkinek hasznot nem tesz. Ellenben sok derék uriembert megront. Ha meghal, az emberiség egy nagy vérszipolytól szabadul meg. Tehát a ki segít neki a meghalásban, az jót tesz az emberiséggel. Nem is fog az neki fájni. A chloroformot úgy híják, hogy «kéjgáz». A ki beszívja, a leggyönyörteljesebb álmokat látja tőle. S ha meghal, tán egyenesen a Mohamed paradicsomába jut be. Az orvosi vizsgálat azt fogja megállapítani, hogy megütötte a guta a nászágyon. Sok öreg emberrel történt ez már meg vőlegény korában. Nem is ő cselekszi. Az asszony szivatja fel vele a megboldogító bűvös illatot. Ő csak preskribálja azt: csak rendel. No ugyan! Ha az orvosok mind azt az esetet a lelkükre vennék, a mikor a rendelvényüktől egy ember meghal! Nem kell hozzá egyéb, mint elhibázott kórisme. Laudanum helyett hánytató borkőt rendelni s készen van a temetés. S kit vádolnak ezért gyilkossággal? Senkit. Hát abból az egy szippanat hangyhalvagból ugyan mért csinálni olyan nagy dolgot? Minek fázik az embernek mégis úgy a keze, mikor a princzipális nagy palaczkját meglopja, egy kisebb üveget töltve meg belőle, hogy hiába dörzsöli össze a kezeit, mégis fagyosak maradnak? Hát nem melegíti fel ezt a didergést, hátborsózást a forró százezer forint? S a szép menyecskének még forróbb tekintete! Egyszerre szép asszonyt is, meg százezer forintot is kapni!

De azért Cselleng ifjur kezei csak egyre fáztak.

S akkor bizonyára a kezeinek több esze volt, mint a fejének, mert nem hagyták magukkal elhitetni, hogy most valami ártatlan dolgot cselekszenek! mert valójában tizenhárompróbás gonosztett az, a mihez ők most készülnek, azzal a szép menyasszonynyal együtt; nemcsak doktori másvilágra tévesztés az, hanem valóságos emberölés, annál is több: férjgyilkosság, s hogy még iszonytatóbb legyen, össze is van kötve rablási szándékkal; mert hisz a vén Romosz kincsein akarnak osztozni. Aztán azt sem jól tudja Cselleng ifjur borzas feje, hogy ez a gonoszság nem tudódik ki soha, hogy majd azt fogják hinni: az agg vőlegényt a guta simította meg; mert ha olyan szorgalmasan járt volna Balassa tanár boncztani leczkéire, mint az Ankerbálba, hát megtanulhatta volna, hogy azok a doktorok ki tudják azt mindenféle jelekből firtatni, hogy ki hogyan halt meg, s felismerik még a kloroformmal való örök elaltatást is; arra való azoknak az ő tudományuk; akkor aztán vallatóra veszik a menyecskét: rájönnek a czinkostársra; ott meg aztán a biráknak nagy a furfangosságuk; kisül minden, s bizony mind a ketten vesztőhelyre kerülnek szépen. Igy következett az már minden rendben egymás után, vasárnap férjhez megy a menyasszony, hétfőn virradóra megöli az urát, kedden börtönbe csukják, szerdán kivallatják, csütörtökön elitélik, a szeretőjével együtt, pénteken a siralomházba teszik, szombaton fejét veszik, vasárnap már kintorna mellett énekli le a tábláról a históriájukat a komédiás. Nem ért már mind a hármójok feje együttvéve sem egy huszast, ha az a virágvasárnapja eljő.

A szombatja pedig már eljött.

Szombat délután, a menyegző előtti napon, a menyasszony az ablakban ülve igazgatta menyasszonyi köntösét. Szép fehér selyem ruha volt. Romosz uramnál zálogban vesztette azt is valaki bizonyosan; cserben hagyta a vőlegénye szegényt. Azt a szép csipkefodros öltönyt szánta Romosz uram Zsuzsikának; meg is örvendeztette vele nagyon, mintha csak a termetére lett volna szabva; csak egy kicsit a derekán kellett kiereszteni, mert Zsuzsika termete nem volt szoktatva vállfüzőhöz; mint a kire ezt a ruhát szabták.

Csak öltögette egymás után a tűzéseket, s minden öltésnél arra gondolt, hogy holnap lesz az éjszakája, a mikor a vén Romosznak meg kell halni. Jött a fejébe sok rossz gondolat, mintha boszorkány üst habzaná ki a gőzeit pokol katlan fölött forrva. Majd a mikor csendesség lesz… Majd mikor az öreg elalszik… Majd ha zörgetnek az ablakon… Itt van a halálos szer… Azt kiönti egy zsebkendőre… Arra a finom patyolatkendőre, a mit az esküvőre visz magával, beletakarva az imádságos könyv… Azt a kendőt azután jól odaszorítani az alvó arczára… Még egy vánkost reá, hogy a méregszesz el ne illanjon… Aztán megtapintani a szivét, dobog-e még?… Aztán tűzbe a kendővel, el ne áruljon valamit… Tört czukrot a parázsra, vegye el a méreg illatát… Itt vagy-e még az ablakon?… Megtörtént már.

A selyemczérna csak pattogott az öltés közben.

… De hátha az a másik gyáva talál lenni?… Hátha a nehéz órában elhagyja a bátorsága s nem jön ide az ablakra, nem hozza el azt a titkon ölő szert?… Mi lesz akkor?

Beletalált szúrni a tűvel az ujjába s egy piros csepp odahullott a szép menyasszonyi ruhára.

… Hát akkor az lesz belőle, hogy megölöm őt magam… Van éles kés… De hát aztán?… Futni, futni… Hová merre?… A világnak! A Dunának… Akárhová! Még is meghal! Minek vesz el?

Egyszerre csak megzörgetik az ablakot onnan külről.

A rémekkel tanácskozó nagyot sikolt s halvány lesz, mint a fal; úgy felriad erre.

Künn az utczán egy parasztnő, batyúval a hátán, az zörgetett be olyan gorombán.

A mint ez alakot meglátja a leány, nosza eldob az öléből selyemruhát, ollót, czérnát s visongatva rohan ki a szobából az utczaajtóhoz, félrenyitja a tolózárt, s arra ő is, a paraszt nő is egymás nyakába ugranak, mintha arra fogadtak volna, hogy melyik rántja le a másikat a földre. s összevissza csókolják egymást; eszük nélkül kiabálva: «moja matka! moja katka!» Én anyácskám, én leánykám! Kaczagnak, aztán meg sírnak; abbahagyják, meg újra kezdik. Beszélnek is, de egymásra nem hallgatnak.

Zsuzsika beránczigálta magával az édes anyját, örömében az utczaajtót is nyitva hagyta.

Ott aztán újra kezdték a szerelmeskedést.

– De megszépültél! De megnőttél!

– Hát ti hogy vagytok odahaza?

– Nagyon jó dolgunk van. Hála a szent Istennek. Érted jöttem; hazaviszlek. Termett az idén krumpli elég. El is adtunk sok pénz árát. Hát még dió, alma! Selyemtök! Fölséges! Aszalt szilvát zacskóval hagytam meg a számodra. Van lépes méz is. Mind te rád vár. Kenyér is van hozzá tiszta rozsból. Oh jól élünk! Mint a király. Aztán te! Marczi is megjött! Még az ősszel megjött; de nem akarta, hogy érted jöjjek, a míg a háza födelét ki nem tatarozta. Messze járt ám! Perzsaországban. Hozott sok pénzt! Milyen derék legény lett! Vett már tehenet is, kettőt, sertést hizlalt: csak ránk vár a disznótorral. De a selyemkendőt elküldte tőlem, a mit Törökországból hozott neked. Jaj, ha meglátod Marczit, rá sem ismersz. Bajusza van. Kipödörve hordja! De hoztam ám egész öltöző ruhát a számodra; itt van a batyuban! Ilyen maskarában csak haza nem viszlek. Vesd le frissen! Nézd ezt a piros pruszlikot! Meg ezt az ujjas mándlit a czifra pitykékkel. Hát ez a tarka rokolya. Jaj micsoda bolond ruha van most rajtad: egész kaliczka vasabrincsból, meg zsinegből; ez jó lenne nálunk otthon tyúkborító kasnak. Lépj ki belőle. De még azt az inget sem hozod ám el magaddal! Majd megnéznének érte otthon, mikor ennek ujja sincsen. Hát nem szebb ez, a mit én hoztam. Magam varrtam ki a vállát, mellét selyemmel, arany fonállal. Ebben vagy az én leányom!

A jámbor asszony úgy átöltöztette újra a Zsuzsikát, hogy nem maradt azon Romosz uramnak még csak egy gombostű érője sem. Még csak a kék harisnyához, a minek virágfűzér van hímezve az oldalára, olyan pillangós papucsokat is hozott neki, a miknek a csattogós sarka minden lépésnél azt mondja, hogy kliff, klaff! Hát még utoljára a leeresztett haját befonta azzal a széles szivárványszín pántlikával, lesimítva azt elől a homlokán a megnyálazott tenyerével, hogy ne álljon szerteszét, mint valami dámának!

– No Zsuzsi lyányom, most ugorj hát egyet!

Ugrott is ez, de az anyja nyakába egyenest.

Tán el se végezték volna az nap estig az ölelkezést, csókolózást, meg az egymás szájából kikapkodott szavakat, ha egyszer csak be nem toppan eléjük Romosz uram.

Csak tátogott a bámulattól eleinte. Alig ismert rá a szép kaczki parasztlányban a maga mátkájára; abban a köpczös, piros-pozsgás parasztasszonyban pedig épen nem tudott ráismerni a hajdani vézna, elkényszeredett, gyermekeladó koldusasszonyra.

Hanem annál hamarább ráismert a Zsuzsika anyja.

Odament hozzá s egy jó csattanósat csapott a tenyerébe s csinált neki szép bókocskát. (Pukedlinak is mondják, a kik jobban szeretik németül).

– Adjon Isten minden jókat az én kedves nagy jó uramnak. Én vagyok a Mikula Palyáné, a kinek kegyelmed most nyolcz esztendeje felfogadta a leányát, egy huszast is adott érte. A jó Isten megsegített. Eljöttem a jó nagy uramnak megköszönni azt a drága sok jóságát, hogy ezt az én rossz leányomat ilyen szépen fölnevelte. Megbocsásson neki azokért a sok rosszaságaiért, a mikkel kegyelmedet tudom sokszor megkeserítette; kegyelmednek pedig fizesse meg a vele tett sok jóságot a hatalmas Isten mind ezen, mind a másvilágon.

S kezet csókolt neki nagyot, nem csak oly tessék-lássék módra, hanem hogy a helye is ott maradjon.

– Bolond kend! Tót asszony! Mordult meg erre haragosan Romosz uram. Hogy vinné el kend a leányát tőlem haza, mikor én azt elakarom venni feleségül? Mindenemet neki móringolom. Gazdag vagyok. Kend is idejöhet lakni. Már ki is vagyunk hirdetve. Holnap lesz a lakodalom. Tortákat, pecsenyéket már mind megrendeltem. A vendégek is híva vannak. Az ördög hozta kendet most ide. Én a leányodat holnap veszem feleségül.

A tót asszony az egész beszéd alatt nagy féktelen hahotával kaczagott s nevettében hol a saját térdeit, hol a nagy uram vállait ütögette a két tenyerével.

– Jaj nagy uram! Nem lehet a! Nincs mód abban. Hogy vehetné kend a Zsuzsát feleségül; hisz van annak már esküdt ura.

– Ura?

– Hát nem mondtam még? Hát van bizony. Hát a Marczi! A Viloja Marczi. Mert hát nálunk az ám a szokás nagy uram, hogy mikor a suhancz legény elvándorol a sok vászonnal messze földre: Persiába, Operencziába, hát akkor mindjárt összeesketjük a mátkájával, hogy visszatartson hozzá. A leány biz olyankor még csak nyolcz, vagy tíz esztendős. Mikor aztán a legény hét nyolcz esztendő mulva visszajön, hát akkor már a felesége a legszebb hajadon korban van; akkor aztán csak össze kell nekik menni és élni a maguk örömére; a czeremónián rég átestek. Hát a Zsuzsának is megjött már az ő ura. Két urat pedig nem szabad neki tartani, mert azért megharagszik a szolgabiró. Én hát köszönöm szépen nagy jó uramnak a szíves jó szándékát; de már ez így lévén: itt a czédulája a zálogleányról. Itt van a huszas is. Az Isten áldja meg érte. Velem nagy jót tett, mikor adta. Csókolj kezet Zsuzsa szépen.

Azzal odavetette a szép hófehér szűz Máriás huszast az asztalra, csak úgy pörgött, s a két némber egymás nyakát átölelve, mint két kalitkából kiszabadult vadmadár, repült ki az ajtón, végig sikongatva jó kedvével az utczát. Cselleng urfitól biz azt se kérdték többet, hogy fázik-e még a keze?

Romosz uram pedig odabámult, megmerevedve, arra a huszasra, míg az pörögtéből nagy rezegve pihent el az asztalon. Visszajött a huszas!

S azzal az egy huszassal három emberélet s három lélek üdve volt bizony-bizony megváltva.

A DAGŐI TORONY.

I.

Mikor a Stralsundból jövő gőzös a finn öbölbe bekanyarodik, jobbra délkelet felé egy magasra felnyuló pont vonja magára az utazók figyelmét, a mit ezzel a szóval mutatnak be neki: «ez a dagői torony.» A távcsövek egyszerre felé irányulnak, s közelebb hozzák az érdekes romot. Találgatja minden ember, hogy mi az? Ha aztán akad egy gazdag angol, a ki azt a kérdést koczkáztatja a kapitányhoz, vagy a kormányoshoz, hogy «mibe kerülne nekem ezt a romot ottan egészen közelről megtekintenem?» hát többé vagy kevésbé udvarias kifejezésekben, de okvetlenül a következő tartalmú válaszszal elégítik ki: «ebbe a sovány bőrbe, meg ezekbe a rozzant csontokba, a melyeket a mylord visel.»

Mert a dagői tornyot épen csak az őrizte meg eddig attól, hogy valamennyi műtárlat és festői muzeum el nincs árasztva képmásaival, hogy nem akar megállni a paléta előtt. Egy nagy szigetnek a messze kinyúló sziklagerinczére épülve, ott áll az útjában az északról jövő tengerárnak, mely az akadály körül örökös örvényt képez, s még annak a tengeripókásznak is, a ki a csónakjával neki mer indulni, nagyon össze kellett veszni az nap otthon a feleségével, vagy valami más ok miatt jönni haragba ezzel a planétával. Ott akár dagály van, akár apály, a hullámtorlat folytonos, s az alatta leskelődő sziklacsompók, s a kitanulhatatlan forgatag folytonos életveszélylyel fenyegetik a közéjük tolakodót.

Pedig nagyon megérdemli ez a látvány, hogy miatta koczkára tegyen az ember egy olyan életet, a miért senki sem imádkozik; kivált ha egy egészséges zivatar is hozzájárul a kép kiszínezéséhez.

A keskeny sziklanyelv végső pontja, egy rőtbarna sziklatömb, meredeken bukik fel a haragos hullámmindenség közül, mely fehér tajtékot túró sárkány gerinczével neki lódul, s összetörik rajta; egy-egy daczosabb hullámszörny egészen felcsap az ormáig s elriasztja az ott letepült hojszákat, tengeri sasokat, a mik sorakozva ülik tele a rovátkok párkányait s mikor felrebbentek nagy zajjal, megelevenül tőlük az egész kisértet romtanya. E szikla előfokról emelkedik fel aztán, ötven méternyi magasban egy hatszögletű torony: az alja cyclopsi kőrakás ugyanazon veresbarna kőből, a mi a talaja; a felső része pedig még veresebb téglaépítmény, egész fel a kiülő koronájáig, melyen tető helyett valami zöld látszik: talán boróka bozót. Mikor a viharban alámenő nap erre a magányosan álló halott óriásra odatűz, mely a hátterében elborult bakacsin égboltozat, az alantjáró sötétkék felhők s a fehérre tört tengerhullám közül élesen kiválik, s aztán egy ablakából ez épületnek, a min még az üveg épen megmaradt, a visszavert fény, mint egy phárósz villanylámpája ragyog messzire: egy lángbaborult gigász az ott, egy Poliphemus, a ki félszemével isteneket provokál, s emberekre leskelődik. Ez a dagői torony.

Vagy pedig, mikor szélcsendben, forró naptól halavány ég alatt, ködöktől körülvéve áll ott, nagy félgömbölyű kapuját, mint egy átokmondásban nyitva maradt szájat, tátva fel a zugó tengerre, a láthatáron elsuhanó s soha nem közelítő fehér vitorlákra, mikor az apály alatt felbukkannak körülötte nagy messzeségben a szövetséges czinkostársak, a víz alatt sunnyogó sziklák, a hegyes csompók, s a zátonyokon szerteszélylyel ott látszanak a félig eliszapolt árboczok, zöld hinárral és csigákkal bevonva, rozsdás vasmacskák, ágyucsövek, egy-egy koponya, a min még rajta van a tengerész kalap, egy csontváz, a kit a mellvértje őrizget, s a tört hajóknak minden szomorú maradványai, még olvasható betűkkel, kereskedői jelvényekkel, felfordult hajófenék, roncsok, rozsdazöld rézlapokkal borítva, miket egy perczben felmutat, másikban újra eltakar az örökké nyugtalan hullám; közöttük, fölöttük ott uszkálnak-mászkálnak az örvény kedvenczei, az utálatos tengeri pókok. Mikor ezzel a látványnyal betelt a szemlélő, akkor az a kérdés támad eléje önkénytelen, hogy ugyan ki lehetett az az őrült, a ki ezt a tornyot ide építette, s kik lehettek azok a még nagyobb bolondok, a kik idehozták a hajóikat összetöretni? S miféle végzet kényszerítette őket arra, hogy ezen, a természet mostoha sziklafoltján összetalálkozzanak?

II.

Ungern báró naturalizált brandenburgi indigena, még II-ik Katalin czárnővel együtt került a szentpétervári udvarhoz. Neki is vend vér folyt már az ereiben; ott pedig egy orosz herczegnőt vett nőül, a kivel roppant birtokot kapott Volhyniában: a két fia már aztán tökéletes orosz lett. A nagyobbik, Feodor, tengerész volt, még pedig igazi, a ki gyors vitorlázó fregattjával réme volt a svéd tengerparti városoknak; a kisebbik Zeno, az is tengerész volt, hanem csak az udvarnál, s az is jól tudott vitorlázni az asszonyok körül. A bátyjának a hírneve kifényesítette az övét is. Feodor örömest átengedte neki az udvari élet gyönyöreit s a fényes kitüntetéseket. Neki minden gyönyöre a zivataros tenger volt, s a vakmerő harczok s aztán a vihar és csatazaj elmultával egy csendes otthon: kis kastély nagy ős erdő közepén; a meleg kandalló mellett egy csodaszép feleség; és annak az ölében egy kis fiú, a ki lehetett már négy éves. Annak a neve volt Sándor.

Ungern kapitány épen egy merész vállalatot hajtott végre, a minek nyaktörő kezdete s fényes sikere volt. Tudtára esett, hogy a karlskronai kikötőben a svédek nagy tengeri expediczióhoz készülnek, a mivel a finnlandi partokon akarják meglepni Oroszországot. Ungern kapitány a tengernagy engedelmével, egy zivataros éjszakán, a mikor minden hajós iparkodik kikötőbe jutni, s a melyiket a tengeren talál a veszedelem, előveszi, a mit imádkozni tanult, neki vágott a nyaktörő merényletnek s a fregattjával, a «Gladova Sztrelá»-val, egyedül megrohanta a svédek szállító hajóit a kikötőben s felgyújtotta. Az éjjeli zürzavarban a tűzvészből menekülő kereskedelmi hajókat a sík tengeren elfogdosta, a mi kincset érő holmit talált rajtuk, azt elszedte, s azzal a hajókat elsülyeszté, még azt a harminczöt mázsás harangot is elvette szerencsésen, a mi a landskronai székesegyház számára volt öntetve Hamburgban. Úgy tért vissza zsákmánynyal és diadallal megrakottan.

A mint a hajóval horgonyt vetett a kronstadti kikötőben, azonnal lebocsáttatá a dereglyét s hat evezőssel megindult a váracs felé, a hol a tengernagy lakott, számot adni hőstetteiről.

Az öböl partja még akkor tele volt rozzant munkásgunyhókkal, a minők a hajóácsok számára voltak összetákolva. Azoknak a sikátorán keresztül kellett a váracshoz felhatolni. A mint Ungern kapitány egy magában végighaladt e barakk-sor között, az egyikből egy fiatal leány lépett eléje s kezet csókolt neki és belekapaszkodott a kabátjának a nagy széles hajtókájába.

A leány fiatal volt és szép, a volhyniai nők viseletében, a minél csak a pleskovi népviselet szebb. A kapitány ráismert.

– Nini, hisz ez Masinka! a fiam dajkája. Hogy kerülsz ide Masinka?

A leány szájára tette az ujját, félénken körültekintett s csak akkor szólt, mikor látta, hogy senki sem leskelődik utánna.

– Csendesen beszélj uram; dugd el az arczod a köpenyedbe, mert ha rád ismernek, megfognak.

– Engem fognak meg? Masinka! Miért fognának meg?

– Azért, hogy elvigyenek az Uralba kényesőt ásni. Száműzve vagy.

– Mit fecsegsz? Mit vétettem volna?

– Azt se tudod? a múlt télen Krazsinszkynak menhelyt adtál a trnavi kastélyodban.

– Hát hiszen jó pajtásom volt, kenyeres társam.

– Azt mondják, hogy összeesküvő volt.

– Hát mi közöm hozzá? Én nem tudtam róla semmit. Hozzám vadászni jött, kimulatta magát s odább ment. Megyek az udvarhoz és elmondom ezt.

– Ne menj oda, jó uram! mert ott egy nagyon hatalmas ellenséged van, a kit ki nem engesztelhetsz, csak ha elmulsz.

– Ki lehet az?

– Hát az öcséd!

– Az öcsém? A testvér öcsém? A kit úgy szerettem, hogy átengedtem neki az apám által alapított majorátust, és a velejáró grófi czímet, magam beértem a másod-uradalommal s a kisebb czímmel.

– De most már az is kellene neki. Most már a kis kastélyod is kell neki, még ez a tengerész-sipod is. Már meg is kapta!

– No jól van. Nyomorult ficzkó volt mindig; nem csodálkozom rajta. De hát mit tudhat ő Krazsinszkyról?

– Azt, hogy mikor tőled odább állt, egy kis táskát felejtett ott nálad, a miben mindenféle bajtokozó írások voltak.

– De hisz azt én a feleségemnek adtam oda, hogy őrizze meg, a míg Krazsinszky visszajön érte. Másnak oda ne adja.

– A feleséged pedig oda adta azt az öcsédnek. Ezért lettél elitélve.

– A feleségem!

– Csak volt a tied, most már az öcséd felesége. A kit a bányákba száműznek, attól a feleségét is elválasztják: szabad neki újra férjhez menni. Hja bizony, jó uram, sokat voltál távol a háztól, s az asszonyok unják magukat egyedül. Azok szeretni akarnak.

– De hiszen volt gyermeke! Hát nem volt neki elég a kit szeressen, ha olyan fia volt! Mi lett a fiammal?

– Tudhatod uram, hogy mi a szokás? Ha az apa rab lesz, a fia is rab lesz. Azt is száműzték veled együtt, s a hogy szokás, ismertetőjelül, nehogy visszatérhessen, a vállára odasütötték azt a bizonyos bélyeget tüzes-vassal.

A kapitány ajkán elakadt a szó.

Megfogta a leány két vállát erős markaival, s aztán merően a szemébe nézett annak. Mert vannak, különösen Volhyniában nagy számmal olyan szerencsétlenek, a kiket az ördög megszáll, olyan formán, hogy beveszi magát a szemeikbe, s azok aztán az ördög káprázata folytán mindenféle csodás tüneményeket, történeteket látnak, a mik nincsenek a valóságban s úgy beszélnek róluk, mintha igazán látnák. Ha tehát egy ilyen szerencsétlennek egy férfi, a kinek nincs semmi félelme az ördögtől, megfogja a két vállát, s keményen a szemébe néz mindaddig, a míg a megszálló ördögöt meglátja benne, s akkor hirtelen a szeme közé köp, hát akkor a démon egyszerre megszégyenli magát s elhagyja a megszállottat.

A kapitány így tett.

– Lehet biz az, szólt a leány, megtörülgetve a szemeit köténye szegélyével. Magam is sokszor gondoltam én arra, hogy hátha nem is igaz mindaz, a mi itt körülöttem rémledezik, csak az ördög mutogatja azt mind. Bárcsak úgy volna, hát örökre áldanálak érte uram, ha meggyógyítottál volna ebből a bajból. De hát lépj be uram ebbe a gunyhóba, s ha körültekintesz és nem látsz semmit, akkor csakugyan az ördög incselkedik velem, hogy azt lássam, a mi nincs.

A kapitány belépett a rozzant gunyhóba s ott találta a kis fiát egy halom rothadt szalmán fekve; a gyermek meztelen válláról le volt csuszva az ingecskéje, s ott vereslett a gyönge fehér testén az izzó bélyeg nyoma.

A kapitány csak lebukott arczczal a földre a gyermek mellé, két karjával átölelve annak a gyönge termetét; de se nem kiáltott, se nem zokogott.

– No lám, jó uram, most már te is meg vagy szállva az ördögtül, hogy olyat láss, a mi nincs.

A gyermek nem panaszkodott, csak didergett. Félelem, fájdalom és láz bántotta. Az apja betakargatta őt köpenyegével s az ölébe vette.

– Hát akkor hallgasd meg uram, hogy mit láttatott még velem a gonosz, ha mindez annak a varázsa. A te saját sztarosztodra volt bízva, hogy kincseidet a nagy vasládában, meg a gyermeket szállítsa fel Czarszkóje Zélóba. Öcséd és a felesége Szentpéterváron voltak már. Kincseden nem tudom kiknek kellett megosztozni, az asszony a feladónak jutott egészen, a gyermeket meg azért vitették fel, hogy veled együtt szállítsák az Urálba. A gyermek nagyon sírt utánam, megengedték, hogy vele menjek. Azonban az egész úton egyre sírt, a seb még égett a vállán szegénynek. Ekkor a sztaroszt nem állhatta a sírást ott a szekéren, s azt mondta, hogy szálljak le és szedjek a szántóföldön mákfejeket és azoknak a héját főzzem meg a gyermeknek; majd attól elaluszik. Én szedtem sok mákfejet, azt megfőztem a legelső csárdában, de nem a kis fiúnak adtam belőle, hanem közé kevertem a pálinkának, a miből a sztaroszt, meg a kocsis és a kisérő kozákok szoktak inni. Azok aztán elaludtak tőle valamennyien. Akkor a sztarosztnak a zsebéből kivettem a kincses-láda kulcsát, őtet magát egyfelől, a jemsiket másfelől lelöktem a troikából, s azzal a gyeplűt a kezembe ragadva, vágtattam a szekérúton előre. Hanem a kozákok, a mint álmukból felocsudtak, utánam eredtek; én aztán, valahányszor azt láttam, hogy utolérnek, mindig belenyultam a kincses ládába s tele marokkal hánytam ki az aranyat az útfélre. Azt tudtam, hogy ott nem hagyják. A míg leszálltak, felszedték, megint egér-útat nyertem. Mikor aztán a pleskovi erdők közé eljutottam a troikával, a középső ló megsántult, láttam, hogy nem menekülhetek már meg mindenestől. A kincset, a gyermeket is nem vihetem el magammal. Valamelyiket veszni kell hagyni. – Gyere drágám! – mondék a gyermeknek. Fogd át a nyakamat, aztán fussunk! Azzal leugrottam a troikárul, a lovakat hagytam vágtatni tovább a sok aranynyal előre az országúton; magam meg a bozót között elmenekültem a kis fiúval. A kozákok a szekér után futottak, bizonyosan meg is kapták a sok drágasággal együtt: én pedig berkeken, lápokon keresztül elhoztam idáig a gyermeket, a hol tudtam, hogy majd rád találok, ha megjösz a tengerről. Ugy-e jó uram, nem haragszol, hogy a gyereket hoztam el a számodra és nem az aranyaidat?

A kemény tengerésznek még addig egy köny nem hullott ki a szeméből, csak nézett folyvást arra az égő foltra ott a gyermek vállán.

Egyszer aztán, mikor vége volt a leány beszédének, valami meleg öntötte el hirtelen az apa szemeit. Letörlé azt a kendőjével. A kendőn piros foltok maradtak.

Akkor oda tartá azt a leány elé, s azt suttogta a fülébe:

– Emlékezzél reá, hogy láttál egyszer egy embert, a ki vért sírt! Most vedd öledbe a gyermeket és hozd utánam.

– Hová megyünk jó uram?

– Vissza a tengerre!

Mikor a gyermekkel és a dajkájával visszakerült a «Gladova Sztrela» födélzetére Ungern kapitány, már akkor ott találta a tengernagy küldöttét az ukázzal, mely az eddigi kapitányt rangjától megfosztja s helyébe «czím szerint» annak az öcscsét nevezi ki. A vihar-edzett hajósnép várta, hogy mit mond rá a vezér, a kit eddig úgy bámultak.

– Dobjátok a tengerbe a parancsot, a hozójával együtt!

Ez tetszett nekik: meg is tették.

– Aztán jöttök velem, a hová viszlek.

– Megyünk veled a poklok ellen is.

– De most már nem a poklok ellen fogunk harczolni, hanem az egek és a földek ellen, s szövetkezünk a poklokkal és a tengerekkel.

Az idő zivataros volt, alkonyodott, a teljes vitorlákkal tovaszálló hajót csak másnap jutott eszébe üldözőbe venni az admiralitásnak.

Nemsokára hírét hozták, hogy az összetörött a dagői zátonyon, a hajó orrát s egyes palánkjait megtalálták, a mikről kétségtelen lett, hogy a Gladova Sztrela összes embereivel s hét ágyújával együtt a tenger fenekére sülyedt. Így még jobb volt. Ungern kapitányról nem beszélt többé senki.

III.

A következő tavaszon már ott meredt fel az égnek a dagői sziklanyelv ponkján a tömör magas torony, melyről azonban a szigetlakókon kívül senki sem vett tudomást. Ez a pont kívül esik minden hajójáráson.

Dagő sziget még akkor Finnországhoz tartozott, svéd uralom alatt s maga egy kis respublikát képezett négyezer lakosával, a kik nem engedtek a saját ügyeikbe senkit beavatkozni.

A nagy torony lakóiról csak annyit volt szükséges megtudni a sziget kormányzójának, hogy azok idegen tengerészek, kiknek a hajójuk e partokon zátonyra került. Parancsnokuk derék, komoly férfi, a kivel németül és latinul lehet beszélni. Azt az egész kopár földnyelvet készpénzen vásárolta meg a dagői közönségtől, s azt a roppant épületet saját embereivel építteté fel, önmaga által készített terv szerint. Abban laknak mind együtt; hogy hányan vannak, azt nem tudni, mert soha sem jönnek elő az elzárt földterületről. Hogy mit csinálnak ott? azt még kevésbbé lehet kitalálni.

De a mi legrejtélyesebbé teszi ott létezésüket, az a kérdés, hogy miből élnek?

Mert ahhoz, hogy azt a nagy tornyot fölépítsék, kellett legalább ötvened magukkal lenniök; ha az elsülyedt hajójukról minden élelmiszert szárazra mentettek is, annak csak el kellett egyszer fogyni: ezek pedig ott voltak már majd egy éven át, és még sem jöttek elő, hogy a szigetlakók falvaiban élelmi szereket vásároljanak, ha van sok pénzük. Csupa tengeri pókkal, meg kagylóval csak nem élhetnek, egyéb meg a sziklák közt nem terem.

Pedig sok pénzüknek kell lenni, mert ha nyáron a dagői vén asszonyok, (mert fiatal leány nem mer oda közelíteni) mindenféle gyümölcsöt, virágot visznek oda kosarakkal a bezárt kapu elé: valaki egy ablakon keresztül átveszi tőlük a kosarat, a miben virág van; egyebet nem fogad el, s a virágokért fizet igazi aranynyal-ezüsttel; az pedig nem hamis pénz: látszik, hogy kézen forgott már, néha orosz imperiál, máskor angol soveraigne, német Albert-tallér, spanyol duros, olasz zechino. De hát kinek kell odabenn a virág? S ha virágra van pénz, miért nincs valami ennivalóra?

Végre a sziget szuperintendense, tisztelendő Vaimőnen úr, feladatául tűzte ki, személyes tapasztalat útján megtudni, hogy ki és mi lakik e rejtélyes toronyban, s látogatást tett a magát mutatni nem akaró embernél.

Bebocsátották, de csak egyedül, s akkor sem kötötték be a szemeit, a míg a torony urához felvezették; láthatott mindent s elmondhatta visszatérett, hogy az egész torony minden lépcsőzetével együtt szilárd faragott kövekből és téglákból van építve, erős vas-fogantyúkkal összecsatolva; belül emeletekre van felosztva, a legfelső, a tizenkettedik emelet, a miben a házi úr vendégét elfogadta, ez egy gloriette-szerű nagy kupola, rézfödélzettel, a minek három nagy ablaka a tenger felé nyílik, az átelleni három fala a hatszögnek pedig fatáblázattal van borítva. Maga ez a gloriette nagyon hasonlít egy természettudós műterméhez. Csillagászati eszközök, teleskopium, theodolith, alhidade, légsúlymérő; de mind olyan, a minőket hajókon szoktak használni. Nagy, ócska könyvek. Vegytani kemencze üstökkel és retortákkal. Azonkívül mindenféle furcsa bálvány alakok és régi babonás jelvények, a miknek a hatályában már mai nap senki nem hisz.

A házi úr egy nagyon komoly férfiú, a kinek az arcza se beszéd, se hallgatás közben semmi indulatot nem fejez ki.

Vendégének szótlanul helyet mutat maga mellett egy félkörű fa lóczán, mely az említett vegytani kemenczét fogja körül.

Vaimőnen úr elmondja, hogy ő kicsoda s hogy meg akarta ismerni a házi urat; kiről azt hallotta, hogy nagy természettudós: ő is az. Hátha nyerhetnének egymástól az eszmecsere által. S aztán nagy otthonossággal megmondja egyenkint, hogy ezeknél az ittlevő instrumentumoknál hol lehet tökéletesebbet kapni?

Az úr igéri, hogy szivesen látott vendégül fogadja. Nem beszél, nem mosolyog, hanem tettekkel igazolja, a mit mond. Egy rugó nyomására tűz lobban fel a vegytani kemenczében, s azután a kemencze fölötti katlanból egymásután szedeget ki a házi úr kenyeret, sonkát, fügét, mintha ez mind ott sült volna mostan, azután ugyanazon kályhából egy csapot elfordítva, friss sert csorgat alá egy kancsóba, s egy kis asztalkán mind ezt vendége elé tolja.

Vaimőnen úr meggyőződik róla az izlelés után, hogy ez valóban mind az, a minek látszik.

– De mondja meg ön uram, hogyan szerzi ön be ezeket az élelmi szereket? szól, nem állhatva ellent tudnivágyának.

– Nagyon egyszerű és világos az, felel a házi úr, komolyan. A világon minden anyagcsere által jön létre. A hajdankor alchymistái azon törték a fejüket, hogyan csináljanak a kőből aranyat. Én más titkot buvárlok. Hogyan lehet a sziklából csinálni kenyeret, húst, gyümölcsöt, a tengervízből bort, sat.

– Micsoda? kenyeret? húst? bort? Aztán a kősziklából?

– Itt van előttünk. Alattam, körülöttem nincs más, mint szikla és tenger. E helyet évek óta el nem hagyom; nem is hagyhatom el, mert még csak egy csónakom sincsen. S itt élek ötvened magammal, a nélkül, hogy valakitől valamit kérnék. Hát mi lehetetlen van az én theoriámban? A kenyérnek, húsnak, gyümölcsnek az alkatrészei nincsenek-e meg a kőben, a légben és a vízben? Az egyedüli titok, siettetni azoknak a gyors egyesülését, átalakulását. Nézzen ön ide: ebben a findzsában mi van? a szagáról érezheti, hogy kátrány. Ez itt pedig befűtött kemencze. Hanem azt már minden chemicus tudja, hogy tűzzel és salmiakkal jeget lehet csinálni. Ezt a findzsát most beteszem a kemencze katlanába. Vegyük elő az óránkat és számláljuk rajta a perczeket. Hetvenhét másodpercz mulva kész az anyagváltozás. Nyissuk fel a katlant. Ime lássa ön. A findzsában ananász fagylalt van.

A tudós úrnak kezdett a háta borsózni.

– Uram, én azt hiszem, hogy ez még sem megy pokolbeli szövetség nélkül.

– Hát persze hogy nem megy. Egyenesen annak a segélyével jön létre. Hát van önnek tán valami kifogása a pokol ellen?

– Hogy van-e nekem kifogásom a pokol ellen?

– No igen. Mert az egy igen régi, idejét mult fogalom. Még abból az időkből való, a mikor az a theoria divott, hogy ezt a földet az Isten teremtette. De hisz onnan már régen megjöttünk. Hiszen minden életnek a föltétele ezen a vékony almahéjnyi földkérgen az, hogy közvetlen alattunk van a pokol. Az ég csak megfagyaszt, a pokol teremt mindent, fát, gyümölcsöt, állatot és embert.

– No uram, ez geognosticai theorema; de az ember csak nem a pokol műve.

– Hát ugyan hogy ne volna az: mikor úgy van alkotva, hogy fázzék, s azért megölje azt az állatot, a melyiknek bundája van; éhezzék, s azért megölje azt, a minek husa van s szomjazza a vért, az embertársa vérét. Hát jöhetett elő ilyen állat más phantasiájából, mint az örökkön égő pokoléból?

– De hát az emberi erényekről megfeledkezett-e ön? Vannak emberek, a kik az Isten parancsolatjai szerint élnek.

– Ez a természetellenes. Azok a parancsok mind az emberiség megkínzására vannak feltalálva. Az egész biblia a tévelygések halmaza. Minden erény lázadás a természet ellen. Jó az, a mi a testnek jól esik.

– Hát a lélek? uram! a halhatatlan lélek?

– Ez a legátkosabb csalás, a mivel a világot el lehetett bolondítani annyi ideig! A test megkínzására találtak ki egy zsarnokot, a ki azt megbőjtöltesse, korlátozza, sanyargassa, kétségbeejtse, a maga érzéseit rátukmálja; csak azért, mert ez a lélek, ez a semmi onnan felülről jön, az égből, a test pedig innen alulról, a pokolból. De hátha a testnek eszébe jut rájönni egyszer, hogy ő az úr, és amaz a szolga, s legyűri őt maga alá?

– Uram, az ön dogmája rettenetes!

– De én igen jól érzem magamat mellette. Az egész hitvallás e szókból áll, «a mi nekem jó, az a jó, s a mi másnak rossz, az nem rossz.»

– Uram! Önnek a többi társai is ezt a hitvallást követik?

– Én ezt prédikálom nekik s jól meg vannak vele.

– Uram! Van önnek valami családja? Reménylem, hogy nincs.

– Van mellettem még egy nőstény anthropopithekus, aztán meg egy kifejletlen példány simia anthropos masculini generis.

– És a kis fiának minő vallást tanít ön?

– Azt, a mit ön hallott tőlem.

A szuperintendens elszörnyedve emelé fel a kezeit.

– «Erős várunk nekünk az Isten!» – No uram, én ide nem jövök önhöz többet; hanem a mint hazakerülök, indítványt fogok tenni a kormányzóságnak, hogy önöknek a kapuját falaztassa be, hogy ki ne jöhessenek rajta a szigetünkre!

– Mi nem megyünk ki önökhöz semmiért! hanem majd elfognak önök jönni mihozzánk. Az idén éhinség lesz a szigeten. Démonaim előre tudatták velem. És önök térden fognak hozzám búcsútjárni, a ki a sziklát át tudom változtatni kenyérré s úgy fogják énekelni chorusban: «alleluja Satanas!»

A lelkész fülére rántá a palástját, úgy szaladt ki a toronyból, s attól fogva nem igyekezett senki a pokol apostolánál látogatásával alkalmatlankodni.

IV.

A dagői torony lakója igazat mondott. Neki a pokol segített kenyeret csinálni a sziklából. Abban is a valót mondta el, hogy ennek az anyagcserének a műhelye az a vegytani tűzkatlan ott a torony gloriettejében.

Ez a bűvészet így ment végbe.

Mikor a légsulymérő és a sirályok zajlása tudatta a dagői remetével, hogy a zivatar közelít, akkor összehivatta a torony legalsó boltozatába a czimboráit. Ennek a teremnek az volt a neve, hogy «templom.» Megfordított templom. Volt benn szószék is, s azon ő maga volt a prédikátor.

Azok rettenetes szónoklatok voltak. Felhivás mindenre, a mi gonosztett, a mi emberekre nézve borzalom. Visszafelé fordítva az egész tízparancsolat. Gyülölet az egész emberiség ellen; valamennyi között a saját nemzete ellen s az önfajtája között az édes apa és az édes testvérek ellen. A bűn a maga szörnyeteg nagyságában felemelve erénynyé. A hitszegés, árulás, mint kötelesség. Az emberek átka büszke gyönyör!

És az alatt, a míg prédikált, az egyetlen édes fiának ott kellett ülnie a lábainál, a szószéke zsámolyán, hogy jókor megszokja ez irtózatos tant; s majd egykor folytassa, ha az apja hazamegy, számot adni a maga démonának.

Ebben a templomban kaczagni szoktak énekszó helyett.

Fordítsd meg a tízparancsolatot! Hamis légy, másét kivánd, ölj, rabolj, apát, nagyapát, s a legnagyobb apát, a császárt csufold ki, Istent káromold, s ha találsz szép virágot, a minek neve asszony, tépd le, ne kiméld s szórd el, ha meguntad.

A gyermek még nem értette talán ezt, a mit hallgatnia kellett.

– Holnap, vagy még az éjjel megint ünnepnapja lesz a pokolnak!

Az ilyen örömhirre a czimborák előhozták a templom sekrestyéjébe eldugott ladikjaikat, a mik három emberre voltak készítve, könnyű parafából, kívül bivalybőrrel bevonva, s azokat elhelyezték a szűk folyosóban, a min keresztül a tenger feljárt a torony pinczeboltjáig.

Mikor aztán a zivatar kitört, minden ember ott ült a maga csónakjában s várta az «áldozatot.»

Az pedig bizonyos volt.

A mester maga, amint az éj leszállt s a zivatar kitört, felment a torony gloriettejébe, s a vegytani katlanban mészszel táplált tüzet szított, a mi olyan fényt ad, mint a villám, s aztán a három nagy ablakkal átellenben levő falakról leemelte a kemény fatáblákat. Azok mögött három nagy homorú ércztükör volt elrejtve, mely erre azt a vakító fényt a három ablakon keresztül a tenger láthatáráig lövelte szét.

S az ördög vasárnapjára még harangozni is szoktak. A gloriette alatti boltozatban volt felakasztva az a nagy harang, a mi a rigai hőstettnél prédául esett: a mester a harangot időnkint megkongatá, s annak a hangját az a kapu nagyságu szája a toronynak messze bömbölte ki az éjszakába.

A szigeten lakók sem a fényt nem láthaták, sem a harangszót nem hallhaták, mert a torony arra felé nyilástalan volt.

S a mely hajó ezen a zivataros éjszakán a finni öböl láthatárán feltünt, annak menthetlenül áldozatul kellett esni ebbe az ördögi kelepczébe.

A keleti tengerről a finn öbölbe vezető torkolatnál két világító torony van felállítva, a svéd parton Gustavsvörn, a finn parton Reval mellett. A hajós a kettőről tudja meg, hogy éjjel, zivatarban merre vegye irányát? A dagői rossz szellem által meggyujtott fény, az éjjeli harangkongatás minden számítást összezavart. Ezt nézték a revali világító toronynak! ott biztos kikötő kinálkozott számukra, áldották Istenüket a megmenekülésért, arrafelé kormányozták a hajót, s egy óra mulva össze voltak zuzva a dagői sziklákon. – Akkor aztán, mikor a vészlövések, a hajótöröttek jajkiáltásai túlhangzottak a zivataron, előjött a sziklaoduból a mester csónakraja; megrohanta a sülyedő hajót, a kit élve talált, leölte, a mi kincset, pénzt, értékes terhet, élelmi szert talált rajta, azt csónakjaira feldobálta: a könnyű naszádok elsiklottak a sziklatömkeleg között, a miben a hajóroncsok elvesztek. A munka bevégezte után néha jött a másik és a többi. A csába fény mindenünnen odacsalogatta a hajókat, s azokról élő embernek lehetetlen volt megmenekülni. Virradat előtt két órával kioltá a romboló szellem a fényt a kemenczében, nehogy nappalra csaljon oda valakit a tornya elé. Áldozatai közül soha egy élve nem maradt. Ha férfi volt, rögtön megölték; ha nő volt, halál kinokra tartogatták.

A pokollal és a tengerrel voltak szövetkezve az ég és a föld ellen; s nem volt ellenük védelem.

Ez volt az a bűvészet, a melylyel a sziklából kenyeret, húst, bort és gyümölcsöt tudtak előteremteni. A szétzuzott hajók szinültig tölték meg a dagői torony minden kamaráját, pinczeboltját mindennel, a mi csak ember szivének kedves; – és megtölték azzal, a mi a legkedvesebb nekik, testvérek csontjaival és koponyáival a torony lábainál zugó örvényeket…

V.

A hogy Ungern Feodor előre megjósolá a szuperintendensnek, akként beteljesült a sziget felett a balsors. Az éhinség esztendeje következett. A torony-lakó remete magányában folyton együtt tanakodott annak a nagy élő lénynek a démonaival, a kit ő pokolnak nevezett, s a kit a tudósok «Gea»-nak, földnek neveznek.

S a Geodémonnak valóban pokoli szeszélyei vannak. A föld és az ő kegyenczei, aztán meg az égtől származott ember között folytonos a harcz. A föld szeret gyomot teremni, az ő kedvencze a pipacs, meg a konkoly; ez a csillagok korcsa pedig kényszeríti őt buzát teremni. A földdémon pártfogolja a vadonczot, az állati ösztönt; az ember erőszakolja rá a nemesített gyümölcsöt, és az erényt. A milyen joga van az embernek azt kérdezni: ugyan mire alkotta a teremtő ezt a törmérdek hernyót, cserebogarat, a mi a gyümölcsfáimat letarolja? épen olyan joga van a hernyónak, cserebogárnak azt kérdezni: ugyan miért szülte a föld ezt az idomtalan kétlábú állatot, a mi idejön engem az én fámról leszedni és eltaposni? A földdémon nem a kertésznek a barátja, hanem a hernyóé.

A remete bevonta tanulmányaiba a többi poklok középpontját, a napot. Észlelte, hogy a napfoltoknak, a napfáklyáknak befolyásuk van az időjárásra. Tanulmányozta a tengert, és a széljárást, a czethalak és a jégmadarak vándorlását, az északfény kitöréseit és a futó csillagokat; ezek elmondták neki, hogy a májusi hő napokra, a mik azon évben a tenyészetet sietteték, következni fognak a késői fagyok, s Dagő sziget egész gabonatermése egy éjszaka oda lesz. Úgy is történt. És nem csak a szigeten, de egész éjszaki Oroszországban tönkre ment az egész gabona termés. A rendellenes időjárás meghozta azt a pestist, a mi csak a szegény embereket lepi meg: az éhhalált.

Ilyenkor a hatalmas birodalmak, a mik a pénzhez könnyen jutnak, azt teszik, hogy bevásárolják más országokban a rozsot, meg az árpát, a hol fölösleg termett s úgy szállítják be a saját népüknek; de az olyan szegény kis respublika, mint a Dagő szigeté, nem adhat olyan könnyen aranyat, ezüstöt, a kenyérért, hanem pótolja azt hallal, meg sajttal.

– Az idén nem eszünk kenyeret! Ez volt a jelszó.

A dagői toronyhoz most még sűrűbben eljártak a vénasszonyok virágot árulni, s most már inkább rozsot kértek pénz helyett.

Egyszer azt mondta nekik a kapun keresztül a torony ura:

– Látjátok! én tudok a földből rögtön rozsot, árpát csinálni. Hozzatok nekem földet: de jó termő televényt, s én adok nektek érte gabonát. A mekkora zsákot hoztok földdel, azt töltöm meg gabonával.

Eleinte csak a vénasszonyok tettek vele próbát, s kis tarisznyákban hoztak oda az ördöngős úrnak fekete földet; azután kedvet kaptak a jutalmazó cseréhez az erős legények is, a kik már nagy zsákot elbirtak a vállukon czepelni s kaptak érte gabonát.

Tisztelendő Vaimőnen úr ugyan anathemát mondott mindazokra, a kik a sátánhoz mennek földet csereberélni gabonáért; előre megjósolá, hogy attól a pokoltermelte gabonától Kriebelnyavalyát, meg lengyel üstököt fognak kapni, sőt a lelkük is a Gyehennára jut az elzálogosított földdel együtt; de biz a fenyegetésnél erősebb volt az inség, s a kik a becserélt gabonából ettek, se a bőrük meg nem feketedett tőle, se a hajuk össze nem gubanczolódott, s így a lelküket is bátorságban érezhették.

Mert hiszen valóságos, jó brandenburgi gabona volt az, a mit az orosz kormány megbizásából hajó számra hordtak az északi kikötőkbe s ez idén annyi hajó összetörött a dagői torony alatt, hogy a zsákmányolt gabonát nem volt hová eltenni. Azért kapták azt a szigetlakók cserébe földért.

De hát az a föld mire kellett a romboló szellemnek?

Alkotásra.

A torony déli oldalánál, egy arra nyiló ajtó előtt volt egy kis szikla völgy, három oldalról védve a szelektől, ezt hordatta tele a remete azzal a televény földdel s azután – virágokat ültetett bele. Virágos kertet csinált.

Volt egy emberi teremtés a tornyában, a ki örült a virágoknak.

S megengedte-e az istentagadónak azt a hitvallása, hogy ennek az egy lénynek örömöt csináljon?

Lám, hogy semmi sem tökéletes; még a pokol sem. Még az ördögöt is megcsalják a hivei! még az atheismusnak is van hypocrisise.

Minden emberi érzést ki tudott tépni a szivéből: ez az egy benne maradt; minden szabályát az erénynek, a jótettnek ellenkezőre tudta fordítani, ezt az egyet nem tudta megtagadni: hogy annak a szegény leánynak örömöt szerezzen, a ki a gyermekét elhozta, a ki őt ide, ez elátkozott magányába követte, a ki ránézve az volt, a mi a szerető feleség, és gyermekére nézve, a mi a szerető anya; pedig nem kényszerítette rá senki és semmi.

De hisz ez haeresis a pokol vallása ellen! Egy positiv állítás a mindenttagadás dogmája között.

Hisz ez egyike az erényeknek! a hála; istápolva a másiktól, a szeretettől.

Hogy tűrhette ezt meg az úrrá tett test? Hisz a hála már a lélek zsarnoksága a test felett! Hiszen ha a test az úr, akkor annak a dolga a gondolkozás, akkor annak a philosophiája ad irányt, következtetést. Ez egyetlen ellenmondás leronthatja az egész Bábelt.

Le is rontja. – És Feodor még sem tudta az elől elzárni a szivét. Csináltatott egy kertet, a mi drágább áron volt összevásárolva Semiramis függő kertjeinél, a szegény parasztleány számára, a ki ennek a gyülöletnek a tornyában maga képviselte egyedül ezt a világfenntartó eszmét: «szeretet!»

S mikor készen állt a kert, beültetve a sziget mindenféle virágaival, s aztán Feodor odavezette az addig zárva tartott ajtóhoz Masinkát, s kitárta azt előtte, s így szólt hozzá! «ez a tied!» s mikor az a leány, örömtől sikoltozva rogyott a lábaihoz s kezét arczához szorítva, könyeivel áztatá; – akkor megüté az a bolond lélek, a rab, ennek a bölcs testnek a falát, a börtönét, s tán így szólt: «hát nem édesebb-e egy ily köny, egy ilyen örömsikoltás, egy vértengernél s ezernyi gyülölt ellenség halálkardalánál?»

Eltaszítá magától a leányt, s futott fel a műhelyébe a rombolás munkáját folytatni.