VI.
Egyszer, mikor ismét vasárnapja volt a pokolnak, a kis Sándor halálsápadtan tért vissza a templomból a szobájába. Mikor Masinka azt kérdezte tőle, hogy mi baja? a gyermek azt sugta neki:
– Valami úgy fáj itt a szivem körül: nem tudom, hogy mi? azt tudom, hogy gyűlölöm az apámat!
Az együgyü leány aztán hozzá fogott, hogy kigyógyítsa őt ebből a fájdalmas, nagy nyavalyából, s megtanította rá a gyermeket, hogy mint lehet szeretni egyszerre az apát is, az Istent is; még akkor is, ha azok egymásnak ellenségei, s ha mind a ketten sujtják is a fiukat, a ki tőlük csak rettegni tanult.
A mit éjjel az apa lerombolt a fia lelkében, azt nappal a Masinka szépen felépítette újra.
VII.
Tizenkét esztendeig tartott ez a rettenetes élet. A résztvevők megőszültek bele; többen el is haltak, számuk leolvadt már negyvenre. Maga a dagői rém is hófehér hajú volt már, hetven évesnek látszott; húsz évvel túl az életkorán.
Ez idő alatt hatszáz hajót töretett össze a dagői sziklákon, azokon elveszett több mint tizennyolcz ezer emberélet s elpusztult száz millió tallért érő vagyon.
S a boszuállás réme még mindig nem volt megengesztelve. Tizenkét évi vérontás, rombolás nem csillapítá le a szivében égő poklot.
A kiket eddig az örvénysirba eltemetett, mind ismeretlen emberek voltak, neveiket sem tudta meg soha. Ő maga ott sem volt akkor soha, mikor azokat legyilkolták.
A mit még meg akart érni, a miről örökké álmodott: azokat kaphatni pusztító hatalmába, a kik őt oly nyomorulttá tették. Szemtől-szembe találkozni velük valaha s tele szivvel szivni fel az átkozódásaikat, mikor sirjukba taszítja őket. Ez lenne a pokolmű koronája!
A munka nyáron szünetelt. A rövid és világos északvidéki éjek alatt a világító tornyoknak nincs szerepük. E hónapokban a dagői rém a fiacskáját oktatta, a hogy szokták tenni kegyes atyák kedvencz gyermekeikkel. Tanította a könyvek titkaira, mik a természet hatalmas szellemeit az ember szolgáivá teszik. Gyakorlotta a vivásban, nem a hogy a lovagok, hanem a hogy bandíták, kalózok vívnak. Elvitte őt magával kis csónakján a szikla-zátony örvényei közé, hogy tanuljon vakmerő lenni, daczolni a vészszel. Az ifjú tizenhat éves volt már, s testi erőben vetekedett minden férfival. Megtette vele azt, hogy a csónakból kitaszította a hullámforgatagba, s eleinte, ha látta, hogy nem bir kivergődni, utána ugrott, üstökénél ragadva kihozta: utóbb nem volt a segítségére szükség, a gyermek kiuszott magától is.
Egyszer a tizenkettedik év őszén egy orosz császári ágyunaszád zuzott tönkre a sziklákon. Annak a kajütjából egy nevezetes iratot is elhoztak a martalóczok, a mi a kapitány szekrényében a pénzzel együtt volt bezárva. Ez az admiralitás parancsa volt az összes orosz hadihajókhoz. Tizenkét esztendő alatt annyi szerencsétlenség történt a keleti tengeren, s épen a Fárő és Gustavsvörn közötti útvonalon, a mikből soha egyetlen élő szemtanu nem menekült meg, hogy az általános rémkiáltás még a hatóság nyugalmát is felzavarta. Ez utvonalon valami titokteljes kalózcsapatnak kell létezni, mely zivataros éjeken a hajókat megrohanja, elsülyeszti, s a rajtuk utazókat leöldösi. Az eltünt hajóknak még romjait sem veti ki sehol a tenger. – A hajótöröttek csak egy palaczkba zárt tudósítást sem biznak a hullámokra, mikor veszedelmüket látják, a hogy ezt rendesen szokták. Itt embernek kell lenni, a ki e romlást okozza. Keressétek! Minden hadihajónak, ágyunaszádnak ki van adva a parancs, hogy nyomozzák a titokteljes pusztítót.
Hogy kaczagott az ősz daemon-apostol, mikor azt megtudta.
– Közelítenek hát! ők maguk jönnek, a kikre vártam! Szivesen lesznek látva!
Az ősz nevezetes nagy ködökkel kezdődött. A tengeren hajózóknak a legveszedelmesebb réme. A ködökön a világító tornyok fénye nem süt keresztül. Csak a harangszó ád jelt a hajósnak.
Egy ilyen ködülte éjszakán Feodor kapitány «készülőre» harangoztatott. Ma sátoros ünnep lesz. Hadihajók kóborolnak a tengeren. Egy ilyenre volna még szüksége a sziklaörvénynek. Apróbb ágyunaszád van ott már elég, lakóhelye a hydrának és a nautilusnak, még egy három árboczos kellene belé!
A halálharang kondulásaira a tenger magaslatáról ismerős hang kezd felelgetni. A hajóstülök tutulása az, mely a ködben mérföldekre elhallik.
Közelítenek!
El vannak ámítva: azt hiszik, kikötőbe futnak be. Reggelre otthon lesznek.
– Nincs Isten, a ki megszabadítsa őket!
De hát ha mégis van?
Mikor a hajó, a közelgő tülökszóból itélve, már alig lehetett fél tengerész-mérföldnyire a dagői toronytól, akkor egyszerre felszállt a köd, s a felkelő nap sugarai közül egy hadigálya alakja tünt elő.
Az ott rögtön horgonyt vetett. A köd felszakadtával a tengerészek észrevették a veszélyt s nem rohantak bele.
És ezzel egyuttal el volt árulva a dagői torony titka.
Ágyulövésnyi távolban állt meg előtte a gálya. Orosz hajó volt.
Az rögtön felvonta a lobogóját, mire a torony ura is felhuzatta az űdvözlő zászlót a toronyból felnyuló árbocz hegyére.
Erre a gályáról lebocsáták a naszádot, s beleszállt a hajóról a commodor, egy fiatal zászlótartó és huszonnégy tengerész fegyveresen.
A torony tengerfelőli bejáratának tartottak, a mit a távcső felfedezett előttük, a gyakorlott hajós nép át tudott hatolni szerencsésen a sziklákon és zátonyokon; a tenger szokatlanul csendes volt ezuttal.
A megérkező hajósokat a kapuban egy vén, görbehátú castellan fogadta, a ki még azonfölül süket is volt.
A commodornak ugyan kiabálni kellett a fülébe, míg meghallotta a kérdését s akkor meg olyan feleletet adott neki rá, hogy abból a commodor nem értett semmit; plattdeutschot beszélt, másra nem volt rábirható. Jelekkel is mutogatta azonban, hogy ő az egyetlen házi cseléd, ha beszélni akarnak az urak, menjenek fel vele az urához.
A commodor a partra szállítá az embereit s követte a vén szolgát fel a toronyba. Utközben minden ajtóhoz két fegyverest állított, mire a gloriettre felért, csak a fiatal zászlótartó, s az őrmester maradtak vele. Az is elég volt. A házi úr egyedül volt a glorietteben, és körüle semmi egyéb, mint a természettudomány fegyverei.
A commodor francziául üdvözlé őt.
– Ön e torony ura?
– Ez idő szerint én vagyok.
– Mi czélra építette ön ezt ide?
Feodor végignézte a kérdezőt.
– Szabad előbb megtudnom, hogy mi jogosítja önt fel a kérdezősködésre?
– Ön látja az egyenruhámról, hogy az orosz czár ő felsége sorhajóhadában commodor vagyok. Ez a háromfödeles itt a horgonyon az én hajóm: a «Szent Tamás.» Az utóbbi években tömérdek hajó elveszett a keleti tengeren, a legrejtélyesebb körülmények között. Ezért parancsom van minden felötlő tanyát felkutatni a partokon. A nevem gróf Ungern Zeno.
Nagyon hozzá kellett szoktatva lenni Feodor arczának a halottak nyugalmához, hogy erre a névre valamennyi rossz indulat végig nem vonaglott rajta, s azok között a legrosszabb: az öröm.
A két testvér gyermekkora óta nem látta egymást. Zeno csak a bátyja távollétében járt annak a házához, Feodor pedig soha sem taposta az udvar parquettjeit. Vénebbnek is látszott, mint a milyen volt. Nem ismerhetett rá az öcscse.
Feodor meghajtá magát udvariasan a látogató előtt.
– Nagyon örvendek a szerencsének. Én pedig báró Helmford vagyok.
– Svéd?
– Az őseim lehettek azok. Frieslandból jöttem ide.
– Mit csinál ön itt?
– A természetbuvárlatnak élek. S még valami egyéb okom is van itt lenni, a mit nem fogok elhallgatni.
– S miért nem mondja el azonnal?
– Mert egy gyermek is meghallaná.
A fiatal zászlótartóra czélzott.
– Ő az én fiam, Pál, szólt a commodor apai büszkeséggel. Zászlótartó ő felsége sorhajóján. Ő már ágyuszót és csatazajt is hallott.
– Nem kétlem. Pedig még nem több, mint tizenhárom éves.
– Épen annyi.
– Nekem is van egy fiam, a ki már tizenhat éves. De azért egy dolgot még nem volt szabad neki hallani: asszonyok történetét.
– Igaza van önnek. Ha erről van szó, én sem kérdezősködöm tovább.
– Ha kivánja commodor úr, én megmutogatom önnek az épület minden lakosztályát. Tessék velem jönni.
Feodor előre ment. Kőlépcsők vezettek le egyik emeletből a másikba. Az apró szobákra felosztott emeletek könnyen abba a tévedésbe hozhatták a látogatót, hogy a torony egész belsejét bejárta: pedig annak csak a két harmadát ismerte meg; egy fal elrekeszté az üreg egy részét a pinczétől a tizenkettedik emeletig. Itt volt elrejtve minden rablott kincs, fegyver, lőpor, ágyuk, innen volt bejárás a sziklába vágott kasamátákhoz, a hol az élelmiszerek voltak felhalmozva, és a templomhoz, a hol a fegyveres martalóczok vártak a jeladásra, a mikor egy csapóajtón keresztül a torony másik részébe átrohanjanak.
Abban a megmutatott lakosztályban nem volt más látható, mint egy helyen természetrajzi gyűjtemények, kagylók, korallok; más helyen könyvtárak, remek kötésű foliánsokkal; szobor-töredékek, régiségek, a mikkel egy világtól elvonult tudós szokta magát körülvenni. Egy délre nyiló ablakából kitekintve a toronynak, a látogató egy kis kertet látott maga előtt, a miben akkor nyiltak legjobban a késő őszi asterek és chrysanthemumok.
– Ah, ez a kert elárulja, hogy nő lakik e toronyban.
– Sajnálom, hogy oda nem vezethetem el önt, Ungern gróf; ön érteni fogja azt. Egy nő szobáján keresztül kellene mennünk.
– Önnek neje?
– Nehéz rá felelni. Az és még sem az.
– Ah! rejtegetett viszony.
– Hanem azért ne maradjon ön előtt semmi gyanus rejtély, gróf úr. A hová a férfivendégnek nem szabad belépni, szabad a gyermekvendégnek.
Azzal benyitott az ajtón s átkiáltott a másik szobába.
– Sándor!
A megszólításra előlépett a délczeg napbarnította ifjú, kinek arczán az ifjukor elpiruló zavara látszott, a mint idegeneket pillanta meg.
Feodor odatolta őt a másik ifjuhoz.
– Nézd, ez urfi itt gróf Ungern Pál, zászlótartó. Fogd karon, mutasd be őt az anyádnak. Aztán legyetek jó barátok.
Sándor nagyot bámult sötét szemeivel először az atyjára, azután az idegen ifjura. Majd szótlanul odanyujtá kezét Pálnak s megrázta azt bajtársi szivességgel, s aztán odavonta őt magához és megcsókolta, s vállát átölelve vitte be – az anyjához.
Ez az őszinte, elbámuló, örömében elpiruló gyermekarcz végkép lefegyverzé a commodor gyanuját. Elhitte, hogy a torony falai csak egy szerelmi tragœdia titkait rejtegetik. Valakinek oka van a világtól elzárkózni egy nővel, a kinek az arczát nem szabad meglátni, csak olyan ifjunak, a ki nem vénebb, mint ez a torony maga.
Pedig megláthatta azt akárki, csak Zenonak nem volt szabad Masinkát megpillantani. Hisz az rögtön ráismert volna a dajkára, a kit bátyja házánál annyiszor látott, talán néhányszor meg is csipkedte az arczát. S a nőarcz nem változik el oly nagyon az idővel. Erről egyszerre kitalálta volna Zeno, hogy hol jár?
Abban a kertre néző szobában volt az étkezéshez felterítve az asztal. Óriási sajt, pompás sonka, s egy hordócskában csapra ütött ser.
– Maradjunk mingyárt itt, sokkal okosabb lesz, szólt a háziur, az őrmester majd sorba vizsgálja a még hátralevő kamarákat, a mik nem sok érdekeset mutatnak, öreg háznagyom majd felnyitogat előtte mindent. S aztán ha visszatér az őrmester, elmondja, hogy miket fedezett fel.
A commodor nevetett. Nevetése csak visszhang volt két gyermekhangra, a mi alulról hangzott fel. A mint az ablakon letekinte: a két suhanczot látta már játszani a kertben. Min kezdhetné a játékot két ilyen ficzkó egyébbel, mikor elkezdi a pajtáskodást, mint azon, hogy melyik tudja a másiknak a karját behajtani. Egy csengő női hang egy másik ablakból óvja őket, hogy ki ne törjék egymásnak a kezét. És nem pöröl rájuk azért, hogy a tréfás verseny közben mind beletaposnak a virágágyaiba.
Nagyon jó emberek laknak itten!
VIII.
Sándor először örült életében, – a mióta a gyermekjátékszerek fölötti örömei elmultak.
Mikor azt mondhatta a vendég ifjunak, Masinkára mutatva:
– Nézd, ez az én «anyám».
Valóban az volt ránézve. Kisded kora óta ez a nő pótolta nála az anya helyét. Az igazinak más mulatsága volt. Ez a nő szerette őt, s ennél tudta meg ő is, hogy van a világon még valami érzés a gyűlöleten kivül.
De még nagyobb öröm volt az, mikor vendégét bemutathatta.
– Anyám! Ez itt «Ungern Pál». Apám azt mondta, hogy mutassam be őt az anyámnak és legyünk jó barátok.
A szemeiben ragyogtak a könyek.
Hisz ő tudta jól, hogy ki az az Ungern Pál?
Masinka tudott egy titkot, a mit az apának soha sem fedezett fel; az, hogy az a Pál már akkor a világon volt, mikor az a katasztrófa történt ő vele. Épen az ő világra jötte okozta azt. Két embernek, a kit a szenvedély bünbe ejtett, nagy oka volt megakadályozni azt, hogy ő ezt megtudja. A férj nem is tudta ezt meg soha. Hanem e titkot annál inkább elmondta Masinka Sándornak, olyan bizalmas órákban, a mikor az apja rettentő tanításai elől az egyszerű cselédhez menekült. Akkor megsugá neki Masinka, hogy vannak künn a nagy világban, a mely előle gyermekkora óta eltünt, nagy és hatalmas ellenségei: a nagybátyja és annak a fia, egy mostoha testvér. Azok miatt kell neki is e sziklatoronyban elvesztegetni ifjú életét. És azután elmondta neki, hogy az igaz jó emberek, a kik Istennek tetszeni akarnak, megbocsátanak az ellenségeiknek; és azután megtanította őt valami egyszerű imádságra, a mit igaz ember az ellenségeiért mond: hogy térítse meg őket az Isten, hogy szünjenek meg őt üldözni, engesztelődjenek ki iránta, szabadítsák fel e börtönélet alól, nyujtsák feléje békejobbjukat. Masinka azt tette Sándorral, hogy az minden este, mielőtt elaludt volna, imádkozott a mostoha testvérért, a ki már a születése órájában üldözője lett neki.
Most azután, hogy azt mondta Masinkának: «Nézd, ez itt Ungern Pál. Apám mondá: hozzam hozzád, legyünk jó barátok» e szavakban az az érzés volt kifejezve: «Lásd, használt az imádságom. Az ellenség kiengesztelődött, eljött értem, megszabadít. Még is jó az Isten; még is jó az én apám! Hogy szerethetem már mindkettőt együtt, – s harmadiknak az ellenségemet».
Masinka elértette azt, s reszkető karjaival egymáshoz ölelve azt a két fejet, megcsókolá mind a kettőnek a homlokát.
«Szeressétek egymást!»
Aztán felhordta, a mi csak csemege volt a szekrényében. Csak egy tányér, meg egy étszer volt hozzá. A két ifjú tudott enni egy tányérról, egy késsel: megegyeztek szépen.
Masinka nézte őket gyönyörködve.
Azután kiküldte őket a kis kertbe; menjenek ifjak módjára játszani, birkózni, ne sajnálják a virágokat, úgy is itt már az ősz, a dér leforrázza azt mind.
Pál aztán beszélt Sándornak a nagy világról, a mit ő már bejárt. Csatában is volt a tengeren, piratákkal.
Erről aztán eszébe jutott Sándornak, hogy a piratáknak, a bandítáknak sajátszerű fogásaik vannak a vívásnál; előhozta a vívókardokat s azokra a mesterfogásokra betanította a Pált is; hasznát veheti, ha egyszer szemtül-szemben kell harczolnia majd a kalózokkal.
Milyen boldog volt! Hogy egyszer már magához való ifjuval találkozhatott. Hogy repesett a szíve, mikor a testvérre nézett. Örült rajta, hogy az olyan délczeg szép fiú; – mikor vívtak, úgy vigyázott, hogy a tompa karddal nagyon meg ne üsse, úgy hogy fájjon; ha pedig az talált ráhuzni egy egészséges csapást, nevetett rajta, azt mondta «dehogy fáj!» s megdicsérte érte.
Az ablakból leste őket a Masinka, a mint a kertben előre hátra tülekedtek, s törülgette a könyeit. Örömkönyeket.
IX.
A két öreg ez alatt mulatott egymással.
A tengerészek a vén háznagygyal együtt minden zegét-zugát bejárták a toronynak, s a visszatérő őrmester azt jelenté, hogy semmi feljegyzésre méltót nem talált.
Feodor erre egy szócsövet vett elő.
– Engedje meg, hogy a háznagyomnak utasítást adjak a tengerészek ellátása iránt. Süket, másként nem hall.
A hallcsőn keresztül aztán amannak a fülébe beszélt, más nem hallhatta mit. Azt is valószinüleg plattdeutsch nyelven.
A háznagy megértett mindent. Inte a matrózoknak, hogy fogják meg az egész seres hordót s vigyék le magukkal.
Abban tehát megnyugodhattak, hogy megmérgezett italt nem kapnak; mert az úr maga is abból lakomázott. Sajt és füstölt sonka szintén nem lehet megmérgezve, mert a méreg elárulná magát.
Feodor aztán egy fali szekrényből sherry-palaczkokat vett elő s más pohárkákba töltött maguknak. Egyedül maradtak.
– Én még nem készülök odább menni, szólt Zeno, összekoczintva a poharát, éjszakára is igénybe szándékozom venni önnek a vendégszeretetét. Az okát is megmondom ittmaradásomnak.
– Mielőtt az okát megmondaná ön, mely engem e szerencsében részesít, engedje meg, hogy a ház úrnőjét értesítsem arról, hogy vendégeink éjszakára is itt maradnak. Én a magaméiról majd gondoskodom, ő is gondoskodjék arról, a ki neki jutott.
– Jól lesz.
Ezzel Feodor bement Masinka szobájába, s még az ajtót is félig nyitva hagyá, hogy Zeno hallhassa jól, a mit hozzá beszél.
– Csak egy ágy van, azon a fiuk ketten is el fognak hálni.
Óh hogyne! Milyen öröm lesz az Sándornak, ha elalvás előtt a karját Pál nyaka körül fűzheti. Ma nem kell a régi imát elmondania: a mit kért, itt van.
Ezt elvégezve, rögtön visszajött Zenohoz Feodor.
– Nos uram, most meghallgathatom önnek az okait. Hanem koczintsunk elébb.
– «Viva noi!» A hogy az olasz mondja. Tehát uram; én és valamennyi hajósom a mult éjjel folytonosan valami távolból jövő harangszót véltünk hallani.
– Valóban?
– Ez a harangszó bennünket zavarba hozott. Altiszteim, a kik nem egészen tökéletesek a térképpel meg a delejtűvel való bánásban, azt mondták, hogy ez a harangszó a gustavsvörni világító toronyból jő, a mit a nagy köd miatt most nem látni; kormányosom pedig, a ki sült paraszt, s csak az ösztöne után indul, azt állította, hogy a gustavsvörni világító torony harangszavának lehetetlen erről az oldalról jönnie; messzebb is van az, mint hogy idáig elhangzanék; ő szerinte ez a harangszó nem más, mint a kisértetek játéka. Itt a tájon van egy elsülyedt város, annak a harangszavát hallani ilyen ködös éjszakákon, a tengeren hajózók romlására; mert a hová ez a harangszó vezeti őket, az a legveszedelmesebb sziklazátony. Van is erről valami népmonda. Nem ismeri ön ezt e mesét?
– De ismerem.
– Nem lenne azt szíves nekem elmondani?
Feodor talált ki valami mesét egy elsülyedt városról, s ennek az éjjel felzugó harangjairól. Gondolta, az orosz, ha commodore is, babonás. Talán ez is elég lesz neki.
Zeno végig hagyta azt neki mondani s az elbeszélő arczát vizsgálta az alatt figyelmesen.
– De hát ön maga hiszi-e azt a mondát?
Feodor ránézett, s aztán vállat vont.
– Bah! – Dehogy hiszem.
– Pedig hát kell benne valaminek lenni, mert ez a harangszó bennünket oly elátkozott helyre vezetett, hogy ha a köd reggel felé hirtelen egyszerre föl nem szakad, én most a három árboczosommal együtt ott vagyok, a hol a korall terem. Ideje volt horgonyt vetnünk. De hát honnan jött akkor ez az áruló harangszó? Azt hihetném, hogy a Dagő sziget valamelyik templomtornyából, ha nem tudnám, hogy éjszaka, a karácsonyi misét kivéve, nem szokták meghúzni a harangokat. Nem sejti ön e talány titkát?
– De igen. Ködös időben magam is gyakran észleltem ezt a harangszót, s mellőzve a meséket, egész természettani okokból tudom azt kimagyarázni. Ez nem más, mint a gustavsvörni torony harangjának a hangja. Az erős köd lenyomja a hangot, s ilyenkor ez kétszer oly messzire elhallatszik, mint más rendes időben. A sűrű légkörben a hang erősebb, mint a ritkában. Ugyanaz a villámcsattanás, mely a hegy magasán állóra nézve alig volt hangosabb egy puskalövésnél, a völgyben állóra nézve földrengető dörgésnek hallik.
– Ezt én is tudom. De az eltévesztett irány.
– Annak is egyszerű magyarázata van. A tengeren nyugati szél van, – szél ellenében nem terjed a hang; ellenben szél mentében annál jobban. A gustavsvörni harangszót a dagői partokig hozza a szél, s a mint a sziklákról a hang visszaverődik, egészen úgy tetszhetik az, mintha itt e szigeten harangoznának.
– Áll. De már most arra az esetre, ha a dagői sziklapart csak a gustavsvörni harang visszhangját veri a tengerre, itt ezen a ponton okvetlenül meg kell hallani azt a harangszót.
– Meg is hallik, én többször észleltem.
– No hát erről akarok én meggyőződni itten s ezért óhajtok itt maradni éjszakára.
– A mit én a legőszintébb örömmel viszonzok.
A commodore úgy tett, mint a kit érdekelnek a természettudományok. A tengerésznek rendesen csillagászattal is kell foglalkozni, és meteorologiával. Házi gazdája ezekben mester volt, sokat lehetett tőle tanulni s ő kifogyhatatlan volt a kérdezősködésben. Hanem egy tárgy volt a szobában, a minek a czélját nem birta kitalálni, kérdezősködni pedig együgyüségnek látszott volna. Egy hosszú vastag selyem csengetyüzsinór, mely a plafondról lecsüggött. Mi lehet ez? Hát mi? csengetyüzsinór. De minek az? Az egyetlen cseléd süket, annak nem lehet csengetni vele. A házi gazda oly módon tolta a zsinór elé nagy karosszékét, hogy a hozzájutást egészen elzárta vele.
A beszélgetés közben leszállt az éj. A szomszéd szobában lehetett hallani, hogy a két gyermek jó éjt kiván Masinkának s aztán mellékszobájába távozik. Egy halk sóhajtás hangzik még: «én édes Istenem!» a nő is alunni megy, s a boldog másvilágnak ajánlja lelkét. Ezek alusznak mind a hárman.
– No most mi felmehetünk az observatoriumba, szól Feodor, felkelve helyéről, s hallgatózhatunk a harangszó után.
Azzal indult egy kézi lámpást meggyujtani.
A mint Feodor a helyét elhagyta s hátat fordított, Zeno hirtelen oda lépett a selyemkötélhez, s egyet rántott rajta.
S arra mély, tompa kondulással megszólalt a rejtett harang.
– Ah! Itt van tehát az a harang! Kiáltá fel diadalmas haraggal Zeno.
– Szerencsétlen! hörgött rekedt hangon Feodor. Te magad adtad meg a jelt.
Zeno az ajtóhoz rohant; neki kardja volt, Feodor pedig fegyvertelen állt ott. Felszakítá az ajtót s sípjába fujva, jelt adott.
A sötét lépcsőn felfelé rohanó férfiak léptei hangzottak.
– Fogjátok meg ez embert, és kötözzétek meg! parancsolá Zeno, kardja hegyével Feodorra mutatva.
Abban a perczben megragadták a két karját hátulról, hurkot vetettek az ökleire. Nem az ő matrózai voltak azok, hanem Feodor martalóczai. Egy pillanat alatt oda volt kötözve ahhoz a karszékhez, a melyből az imént felkelt. Mielőtt kiálthatott volna, betömték a száját.
Feodor hideg vérrel állt eléje.
– No most már azt is tudod, hogy hol harangoztak és azt is, hogy kinek? Tudd meg hát azt is, hogy ki harangozott? Én vagyok Ungern Feodor kapitány, a kit te elárultál, bevádoltál, bányarabságra itéltettél, a kit nyomorulttá, földönfutóvá tettél; a kinek feleségét elcsábítottad, a kinek a gyermekét megbélyegeztetted. Azóta nincs egyéb dolgom, mint a boszuállás. Azért építettem ide ezt a tornyot, hogy a te nemzeted hajóit összetörve lássam a szikla zátonyain. Hatszázat pusztítottam már el, a te sorhajód, a büszke három sor ágyús, kezdi el a hetedik százat. Arra a harangkondításra, a mit magad tettél, az én híveim előrohantak a lesből, s azóta a te katonáidat leölték mind. Azután pedig fel fogják venni magukra azoknak az öltözeteit s a te saját dereglyéden meglepik a horgonyon álló hajódat. Az lesz a vérfürdő, a mit ott elkövetnek! S mikor aztán minden élet-világ ki lesz fujva, akkor üszköt vetnek a hajóba, s égni hagyják. Te nézni fogod ezt a gyönyörű látványt egy nyitott ablakból, a hová ki foglak tenni és gyönyörködhetel benne egész a hajó felrobbanásaig. Erre a nagy csatazajra aztán felébrednek a fiuk, kiszaladnak egy ingben. Akkor én az egyik fiunak azt fogom mondani, «nézd! itt a válladon ez a letörölhetlen bélyeg, a mely téged a világból örökre kitiltott, mielőtt vétettél volna valamit. Ez a bélyeg lehetetlenné teszi, hogy valaha becsületes embernek neveztessél, hogy valaha tisztességes asszonyt végy nőül, hogy a nevedet bevalljad. Ezzel el vagy temetve s el vagy kárhozva ezen a világon. S a ki ezt tette veled: ime ez az ember, a kit megkötözve látsz itt. Ez elrabolta tőled vagyonodat, elrabolta anyád szívét, elrabolta az egész világot! Ez csinált az apádból ördögöt s az életből poklot neked. Ennek az embernek fia van. Az ott! Ez az oka annak, hogy te ilyen nyomorult vagy. Ennek nem volt szabad a világra születni, mert a születése perczében megsemmisített engem és téged. Ez a korcs, a ki a te nevedet bitorolja. Nesztek két kard; – rohanjatok egymásra! S te látni fogod és gyönyörködhetel benne, hogy mint öli meg az én fiam a tiedet. Lehet, hogy mind a ketten megölik egymást. Az mindegy. Végignézzük csendesen, mozdulatlanul. S ha azután ők elkészülnek egymással, akkor feloldom a kezeidet, rajtunk lesz a sor; – ne hidd, hogy orozva öllek meg. Kardot adok a kezedbe, s aztán legyen közöttünk biró az ördög és a pokol! – Vigyétek!»
A megkötözött ember vonaglott a lelki fájdalomtól s a szemei könyörögve néztek testvérére.
Annak az arcza hideg volt, mint a márvány.
X.
A pokol műve tehát mégis tökéletes! A sátán nem csalja meg, a ki benne bízik, a ki neki igaz híve.
De hát valjon igaz, tökéletes híve volt-e neki?
Nem vétett-e a pokol vallása ellen titokban, a midőn megtürt maga mellett egy emberi lényt, a ki «én Istenem»-hez fohászkodik, a midőn álomra hajtja fejét?
De hát az álom országában van-e az a nő?
Nem hallotta-e az ajtón keresztül mindazt ez a nő, a mi most el lett mondva, a miről addig sejtelme sem volt? Nem árulhatja-e őt el?
Átment a szomszéd szobába, a lámpával kezében. Oda világított vele Masinka arczába. A nő behunyt szemmel feküdt előtte, két keze a keble fölött összetéve, mely csendesen szállt és emelkedett.
Az alvilági szellem azt sugá neki, hogy ennek a nőnek jobb volna halottá lenni.
Hátha mindent hallott s csak tetteti az alvást?
A kezét oda tette az alvó szivére, s a másik kezében ott tartá a felemelt gyilkot, úgy, hogy annak a hegye a nő kebléhez ért.
Ha egy sebes szívdobbanás elárulja, hogy ébren van, ez a tőr keresztülfut a szivén. De nyugodtan maradt.
Arcza elkezdett mosolyogni az alatt s ajkai hebegve suttogák, álmodók szakgatott szavával:
– Ne csiklandj azzal a kalászszal, Sasa!
A kegyetlen ördöghitű embernek nem volt bátorsága keresztülütni azon a szíven azt a vasat.
Pedig az ördöge eléggé susogta: «nem vagy egészen enyém; még maradt benned egy jó indulat: ez az egy elveszít!»
Nem tudta megölni a leányt.
Megnyugtatá magát azzal, hogy aludt az és nem hallott semmit. Elégnek tartá, hogy a kertbe vezető lépcsőajtó kulcsát magához vette, a mi a leánynál állt. Igy be voltak jól zárva.
Otthagyta őt és sietett fel az observatoriumába.
… Pedig a leány nem aludt. Ébren volt és hallott minden szót.
Képtelen lelkierővel leküzdte az iszonyatot, a halál félelmét, hogy alvást tudjon szinlelni, mikor a tőr szivének van szegezve annak az embernek a kezében, a kit ma ismert meg egész iszonyatosságában.
A mint a távozó léptek elhangzottak, felugrott az ágyából, átrohant a két alvó ifjuhoz (egymás kezét szorítva aludtak), felriasztá őket.
– A halál órája közelít rátok!
Sietve elmondott nekik mindent.
– Egymást kell megölnötök, apáitok szemeláttára.
A két fiu reszketve ölelte át egymást.
Nem a halál félelmétől reszkettek, hanem attól a kínzó tudattól, hogy apáik így gyűlölhetik egymást!
– Fussatok innen!
– De merre? A kertajtó zárva van.
– Itt az ablakon keresztül le a kertbe s onnan a kőfalon át a part alá, ott lesz egy csónak, azon elmenekülhettek a hajóhoz.
– De te is velünk jösz!
Masinka sietve széthasogatta az ágylepedőket, azokat egymáshoz kötözte, még az mind nem adta ki, átment az étkezőbe, ott levágta azt a hosszú harangkötelet, azzal kitelt. Az ablakból egyenkint lebocsátkoztak a kertbe, onnan tovább. Az éj sötét volt, kedvezett futásuknak.
XI.
A két testvér odafenn volt a gloriettben.
Zeno megkötözve a karszékben s odahelyezve az egyik nyilt ablak elé, mely a tengerre nézett, Feodor pedig a nagy látcsöve előtt ült s azon keresztül vizsgálta a horgonyon lengő hadihajót. Koronkint megszólalt és elmondá, hogy mi történik a hajó födelén, mit lát az ablakokban?
«A legénység dobszóra összegyül, éjszakára imádkoznak. Nagy bolondok.»
«Az őröket kiállítják, a zászlót levonják az árboczról.»
«A kapitány bemegy a kajütjébe s künn hagyja a hadnagyát a középfödélen. A hadnagy körülnéz, mindent rendben lát, lefekszik.»
«Az árboczkosárból leszállt az őrt álló matróz s az ágyumellvédhez búvik. Bizonyosan megfázott. Senki se veszi észre.»
«A hajóablakok egyenkint elsötétülnek, csak egy világít még: a kapitányé. Az is kialudt. Nyugosznak már mind az Urban! Jó éjszakát!»
– No testvér, most már következik a te látványod. Vitézeim már ott ülnek a dereglyében és a csónakaikon. Egy harangkondulás lesz a jel, hogy «minden rendben van!»
Azzal magára hagyta Zenót a glorietteben.
A megkötözött férfi valahogy az egyik lábát ki tudta feszíteni kötelékeiből annyira, hogy az a földre leért. Azzal addig csúsztatta magát a karszékkel együtt az ablak párkányzatáig, mely a padlóig ért, míg egy utolsó, kétségbeesett erőfeszítéssel fel tudta billenteni a széket, a melyen ült, előre, a mélységbe alá. Ennek számára több látvány a földön nem volt.
Feodor lelépdelt az étkezőig, a hol a harangkötéllel meg szokta húzni a harangot, mely a hosszában kétfelé osztott toronynak abban a másik rekeszében volt. Megdöbbenve látta, hogy az a zsinór le van vágva.
Rémülten rohant át a mellékszobába, a hol Masinka hált: az ágy üres volt. Futott a benyilóba: a két gyermek fekhelye is üres volt. A nyitott ablak s a szélben lóbálózó kötél megmondá neki, hogy hová lettek?
Jókor volt már felordítani dühkiáltásaival a kisértetlakot! Szurkálhatta már tőrével keresztül-kasul azt a fekvőhelyet, a honnan áldozata eltünt! üthette már a szive táját öklével, a miért egy érzésnek helyt engedett! Ez lett a veszedelme.
Éktelen dühében felrohant a gloriettbe, hogy minden meghiusult boszuját a megmaradt áldozat vérével csillapítsa le. Az is eltünt: nem találta ott. Lenézett, hová repülhetett el?
A nevét kiáltotta vak dühében.
Semmi hang nem felelt. A hullámok beszéltek a szikláknak valamit.
S a mint a hajóra tekintett, végig futott testén a borzadály, annak minden ablaka ki volt világítva, a hajósok a mellvédeknél sorakoztak.
– El vagyok árulva! fuldoklá kétségbeestében s megtagadta az ördögöt! Az sincs! Semmi sincs!
XII.
Másnap reggel már meg tudta Feodor, hogy mi változás történt odakünn a világban?
Nagy csapat fegyveres nép tódult a tornyát elzáró sánczok felé a sziget oldaláról, mig a tenger felől a hadihajó fordítá felé hármas ágyusorának torkait.
No de a hajó messze van, közelbe nem jöhet s a polgárkatonaság nem harczol igazán.
Mielőtt arra kerülne a sor, üdvös szokás szerint előbb az ostrom alá vevők felszólítják a megszállt hadat a békés feladásra.
A trombitás hirnök nyomában jön a szuperintendens, mint előzetes békeapostol. Felhivják a torony lakóit, hogy álljanak szónak.
Feodor odaküldi hozzájuk a legvénebb martalóczot, a ki a háznagyot játszta: a süketet. Beszéljék annak a fülébe a szép mondásaikat.
Csakhogy a háznagy nem süket, ha nem akarja. Ő is csalt a csalók között. Ez jól megérté a békekövet felhivását: «mindenkinek szabad elvonulás és büntetlen élet: kiki annyit elvihet a toronyban felhalmozott kincsekből, a mennyit a válla elbir. Csak a torony urát magát adják ki élve a büntető igazság kezébe».
A visszatérő várnagy elébb megsugta a felhivás tartalmát az őrt álló czimborának, így szájról-szájra a többi megtudta mind.
Mikor aztán a torony ura oda lépett közéjük, körülállták, megfigyelték.
– Czimboráim! szólt Feodor; itt a próba napja, a hol megmutatjuk a világnak, hogy mit ér negyven ilyen ficzkó, mint ti vagytok, egy vár, meg egy sziklazátony közepett? Tizenkét ágyunk van, lőszerünk tömérdek, élelmünk a világ végéig elég. Ezen a hosszú sziklanyelven, a ki felénk közelít, lesöpörjük, mint a hangyát; a ki a tenger felől jön, fenékbe lőjük s ha elnyomnak bennünket, légberöpítjük magunkat ellenségeinkkel együtt, ott is összefogózva maradunk s vagy ők visznek fel bennünket a maguk mennyországába; vagy mi őket velünk a magunk dicső pokolországába. Fel, tűzre és vasra barátim.
Máskor nagy hurráh-ordítás fogadta az ilyen beszédet, most csak a szájaikat fintorgatták a marczona hősök. Előlépett a görbehátú.
– Hallám a szép szót, patronus uram, mert hát nem volnék már süket; s azt mondanám rá: hogy igen szép vallás volt ez, a mire te minket tanítottál. «A mi nekem jó, az a jó, a mi másnak rosz, az nem rosz; a hűség erény és így a pokol fiainak nem való.» Nekünk szabadság van igérve s egész hátikosár kincs fejenkint: ez nekünk jó, tehát jó; ha téged kiadunk élve, téged négyfelé vágnak: ez neked rosz, tehát nem rosz. Ha hozzád sem leszünk hűségesek, akkor tökéletesen tetszeni fogunk az ördögnek. Tehát inkább csak kiadunk mi téged, mint hogy veled együtt a légbe röpüljünk.
A körülállók mind nagyot nevettek rá.
Feodor maga is kaczagott.
Hisz ez az ő saját tanainak a diadala volt.
«A mi nekem jó, az a jó; a mi másnak rosz, az nem rosz.»
Nagyon megtanulták tőle.
– Hanem azért még sem kaptok semmit.
Mielőtt hozzányulhattak volna, kirántotta a pisztolyát s egy lövéssel szétzúzta a koponyáját.
Sándor és Pál visszamentek az országukba s megosztoztak békében apáik vagyonán.
A dagői torony pedig most is ott áll a sziklaszoros előfokán s jó menedéket ád a hojszáknak és tengeri sasoknak.
A HAZATÉRT.
I.
– Én vagyok gróf Moiria. E szavakkal köszöntött be egy karcsú, lovagias magatartású fiatal ember monsieur Rogneardhoz, a ki épen a nagy strazza-könyvében kötözgette a százezres számokat egymáshoz.
– Ah! Nagyon örülök! Tessék helyet foglalni. Tehát ön is megnyerte a «radiatió»-t?
– Meg ám. Ez igazán jó szó! «Kivakartatás».
– Furcsa szó. Azt is teszi, hogy «ragyogás», meg azt is, hogy «kivakarás».
– No én nem ragyogok; csak ki vagyok vakarva.
– Annál jobb. Sokkal jobb. Kivakartatva lenni a száműzöttek lajstromából. Ez a mi császárunk gondolatja volt. Minek legyen annyi derék franczia szétszórva a világban? Jöjjenek haza! Legyünk együtt! Ugyan gróf úr, mivel töltötték az időt az emigráns urak odakinn a barbar földön?
– Hát – nem unatkoztunk. Egy kicsit katonáskodtunk a mi átkozott jó barátaink zsoldjában, a mi szeretett ellenségeink, a francziák ellen. Aztán mikor vége volt a háborúnak, elfogyott a fizetés, láttunk dolog után. Ki kefekötő lett, ki meg festő, ki meg ispán. Némelyikünk tudott hárfázni, furulyálni, hangversenyeket adott, a kinek herczegasszonya volt, az pipereárus-boltot nyitott. Egy grófunk csizmadiamesterségre adta magát, a felesége meg skatulyákat csinált.
– Ah! Ne mondja ön! S nem szégyenlették magukat?
– Oh dehogy! A marquis, a ki miniatur-arczképeket festett, egy cseppet sem restelte karonfogva járni azzal a gróffal, a ki csak boltczímereket mázolt s mondhatom, hogy az a herczeg, a ki a hangversenyeken hárfázott, kész volt bármikor egy korcsmában vacsorálni azzal az őrgróffal, a ki czédulakihordója volt. Oh, mi nem voltunk aristocraták.
– Nagyon jó! Igen jó! A kedély sehol sem hagyja el a francziát! Hát ön mivel mulatta magát az alatt?
– Oh, én nagyon ügyetlen vagyok. Én semmihez sem értek a világon. Én beszegődtem ispánnak.
– Hahaha! Falusi gazdatisztnek! Olyannak, a ki arra vigyáz, hogy a béresek a hegyével lefelé ültessék el az árpát a földbe, ne a tompa végével s a ki a trágyát nem kerüli ki, ha útjába akad, hanem rálép? S megtudta ön különböztetni a birkát az ürütől? No én csak akkor ismerek rá az ürüre, mikor a szakácsom őzgerincz-sültet tálal fel, hogy ez birka.
– De én még a gyapjufinomításig is eljutottam.
– A gyapjufinomításig! Ön fésülgette, kefélgette a birkákat? Ez nagyszerű! Hát már most mit szándékozik ön tenni idehaza?
– Épen ebben járok most önnél. Nekem volt egy csinos kis családi birtokom itt Nancy mellett, a mit a convent elárvereztetett.
– Az ám. Azt én vettem meg. Nagyon szép kis birtok. Hanem átkozott keveset jövedelmez. Rég túladtam volna rajta, ha a leányom olyan nagyon nem szeretné az erdőket, a miket én ki nem állhatok. Mennyi buzát lehetne azoknak a helyén termeszteni! Meg nem foghatom, hogy mire való a fa a világon? Az se buzát nem terem, se maga meg nem ehető; csak a kilátást veszi el. Hanem hát ez a birtok már most a nyakamon maradt. Árvereztem rá s rám ütötték. Törvényes úton jutottam hozzá. Az enyim jog szerint. Ezen a császár sem változtathat. A proscriptiós listából kiradiálhatta az emigránsok neveit; de a telekkönyvből nem radiálhatja ki az új birtokosok neveit. Ugye bár, ezt tudja ön édes gróf úr?
– Hogyne tudnám?
– Tehát mégis, miért jött ön ide hozzám? A minek külömben én nagyon örülök.
– Hát hallotta-e ön a hirét Mac Calluth úrnak?
– Valami irlandi lehet.
– Tökéletesen az. Ezzel is az történt, hogy a nagyapja emigrált; a köztársaság elkobozta s elárverezte a birtokait. Mire Mac Calluth junior hazaérkezett, már valaki más ült a kastélyában. Ezen ő nem változtathatott, hanem annyit megtehetett, hogy azóta évről-évre, minden Szent-György napkor megjelen az ősi kastélya előtt s annak valamennyi ablakát beveri. Az új birtokos már úgy hozzá van szokva, hogy Szent-György nap előtt beszedeti a redőnyöket mind s aztán készen tart egy második fogás ablakot, hogy a mint az egyik be van verve, helyébe rakassa.
– Hahaha! Geniális ötlet egy irlanditól! De reménylem, hogy egy franczia nem követ el plagiumot egy irlandin?
– Nem bizony. Láthatja ön, hogy nem az ablakon koczogtattam be, hanem az ajtón. Én azt kérem öntől, hogy adja ki nekem bérbe azt az ön birtokát, a melyik hajdan az én apámé volt. Én legjobb szeretnék ott gazdálkodni, a hol már ismerős vagyok.
– Ah! Ez óriási gondolat! A gróf maga akarja kibérelni az ősi birtokát. De hogy az ördögbe akar ön egy falusi birtokból megélni, mikor önnek arra adósságot felvenni nem lehet?
– Ön azt hiszi?
– Persze, hogy azt hiszem. Hogy a grófok, a kiknek nagy birtokaik vannak, azokat akként jövedelmeztetik, hogy folyvást adósságot szednek fel rá, a míg csak benne tart. Ez a legyszerűbb módja a falusi gazdálkodásnak. De hát a bérlő előtt ezek a jövedelemforrások be vannak zárva. Mi az Isten csodájából akar ön megélni egész esztendőn keresztül? Nyul, az van elég. De valami bérletösszeget is csak kellene fizetni. S nem szeretném, ha az csupa nyulbőrből állna.
– Csak hagyja azt ön én rám, szólt a fiatal gróf nevetve; az első évi részletet én előre kifizetem s a többi az én gondom.
– Ah! Önnek pénze is van? Ilyen emigránst még nem láttam.
– Tantiemejeimből maradt, ispáni állapotom korszakából.
– Tehát ön jól volt elhelyezve az átkozott barbarországban? s mégis haza jött: úgy szerette a hazáját. No, minthogy olyan nagyon szerette a hazáját, hát nem bánom, odaadom önnek bérbe a birtokát, próbára, három esztendőre. Azt hiszem, annyi idő kell a próbára. Nekem az ispánom azt mondta, hogy a buzát első esztendőben elvetik, a másodikban nem kel ki, mert akkor pihen a föld, csak a harmadikban kel ki és csak a negyedikben megy magba, mint a káposzta. Kiváncsi vagyok rá, hogyan fog ön minden esztendőben árendát fizetni Szent-György napján.
S a jó Rogneard megkötötte a bérletszerződést a volt birtokos fiával, az ifjú gróffal.
II.
– Jajh, ha te úgy válogatsz a kérőkben, kedves leányom, akkor te agszűz maradsz. Tíz is van, egy sem kell. Ennek ez a hibája van, annak meg az. Utoljára majd jön egy tizenegyedik, a ki mind valamennyinek a hibáját egyesíti s azzal kell beérned.
Melanie kisasszony azt felelte erre, hogy a lovag-vesszőjével ráhuzott a paripájára s az rögtön «szótávolon» kívül ragadta őt. Az apa utána vágtatott, hogy folytathassa a perlekedést. Egy szép regényes erdei úton sétalovagoltak, hol egymás mellett, hol egymás mögött. Mikor ismét utolérte Rogneard úr a leányát, újra rákezdé:
– Hát itt volna az unokabátyád, Roger, gazdag gabonakereskedő.
– Olyan száraz, mint a zab, a mivel kereskedik, felelt Melanie, megint előre rugtatva a lóval.
– Megállj csak! A zab csak akkor száraz, a mikor veszi, de a mikor eladja, már nedves. Hát ha ez nem kell, itt van Mornier úr, a szomszéd földesúr. Ez már humoristicus ember.
– Az az, hogy bolond. Mindig ostoba tréfákon töri a fejét. Nektek férfiaknak azok tetszthetnek, de engem boszantanak. Hopp, hopp!
– No csak ne ugrass át a sövényen, mert én oda is utánad megyek. Hát például mi kifogásod lehet a szép Dutreuil ellen? Az már verseket is ír, s egyebet se tesz, mint téged imád.
– Nem kell nekem főkötőbáb. Mindig az az indus bálvány jut róla eszembe, a melyiknek az a dolga, hogy egy másik bálványt imádjon.
– Utczú, hogy elvágtatott megint! Ha valaki látna bennünket, azt mondaná: templomtorony-futtatást végzünk fogadásból. Melanie! állj meg egy kicsit. Hát hisz én azt sem bánom, ha a tábornokot választod. Derék férfi. Vitéz ember! Nagyszerű vitéz.
– Ha főhadnagy volna, többet érne.
– No abban lehet valami. De hát a herczeg! Az ujonnan kinevezett herczeg! Micsoda izét is kapott csak a czimerébe?
– Korhely, kártyás, naplopó, csapodár, nem vesződöm vele.
S azzal úgy neki hajtotta a lovát, hogy az öreg kiáltó szóval is alig érte; a lovász pedig messze elmaradt mögöttük.
A nagy nyargalásnak aztán az lett a vége, hogy a kisasszony paripája elvesztette az egyik patkóját. Ezért aztán meg kellett állni.
– No már most mit csináljunk? évődék a papa; a lovász ki tudja merre bódorodott el. Bizonyosan ott vesztett el bennünket, a hol te átugrattad a sövényt.
– Itt látok egy falut a közelben, talán kapunk ott kovácsot, a ki megtudja vasalni a lovamat.
– De hátha nem kapunk?
– Mindjárt megtudakolhatjuk itt az emberektől a mezőn.
Épen aratás után volt az idő, a kepékbe rakott kévéket három-négy szekérre is rakták fel nagy sietséggel egy szép nagy learatott táblán. A két lovas a tarlón keresztül odaléptetett az egyik szekérhez.
– Látod, mondá az apa a leánynak. A búzát azért nem húzzák ki gyökerestül a földből, hanem csak lekaszálják, hogy ez a gyökeréből jövő esztendőre megint kihajt, s akkor még egyszer aratnak róla.
A szekérnél két legény dolgozott erősen, az egyik adogatta fel a másiknak a kévéket, a mit ez szépen elhelyezett a szekér két oldalára. Az egyik legény, a ki a villával dolgozott, szép barna fiu volt, pörge bajuszszal, hegyes szakállal, napsütötte arczán az izzadságot belepte a por és a búzatoklász; hanem azért jó kedve volt. Izmos karjairól könyökig feltürve az ing, lábain faczipő, fején szalma kalap, hanem a kalap mellé egy bokréta parlagrózsa volt tűzve, s a míg a kévékat hányta, addig is danolt a legény: