Targallyak

– Ejh de vigan vagy fiam! szólítá meg a legényt Rogneard úr.

– Miért ne volnék, mikor ingyen adják?

– Nem mondanád meg, hogy micsoda falu ez itten?

– Dehogy nem mondom, megmondom bíz én, csak még ezt az egy kévét adom fel. Hát annak a falunak a neve, a ki el nem felejti, La Petit Grenelle.

– No nézd! a mi birtokunk. Az, a mit Moiria gróf kibérelt tőlünk. No lám, még itt sem voltunk soha. Meg kellene őt látogatnunk. Itthon van-e a gróf?

– A jószágon van, azt tudom, de hogy a kastélyban van-e? azt nem állítom.

– Elébb való azt megtudnunk, szólt közbe Melanie, hogy van-e kovács a faluban?

– Hát hogy ne volna kovács a faluban? felelt a legény. Kell az a gazdasághoz.

– No mert az én ispánom, mikor magam gazdálkodtam, szól Rogneard úr, mindig panaszkodott, hogy nem tud kovácsot kapni, a szomszéd faluba kell küldeni az ökreit, ha patkót akar a sarkukra veretni.

A szekéren álló legény nagyot röhögött erre a szóra, a kévehányó azonban el sem mosolyodott, hanem készséggel mondá:

– Mindjárt elvezetem önöket a kovácshoz, csak elébb ezt a szekeret megrakom, hogy odább mehessen. A kisasszony lovának az egyik lábáról hiányzik a patkó.

– Hát te azt hogy tudod?

– Látom a lépéséről. No, siessünk Jakab!

Azzal gyorsan dobálta fel a villával egyik kévét a másik után.

– No már milyen boldog az ilyen paraszt legénynek a kedvese! mondá Melánie az apjához. Ez az egész szivét viszi hozzá, s ha egyszer kiválasztott magának valakit, ahhoz holtig hűséges marad. Ez nem siet el este a klubba kártyázni, nem jön haza a börzéről rossz kedvvel, ez nem jajgat a köszvény miatt, ha rossz idő van. Mindig jó kedvű, sohsem kényeskedik. Milyen derék dolog parasztlegény szeretőjének lenni.

– No készen vagyunk! Mehetünk, szólt a legény, vállára vetve a villát.

– Nem kivánjuk ám a szolgálatodat ingyen, fiam, mondá Rogneard úr, egy félfrankost keresgélve a zsebében.

– Köszönöm uram. Nem kell érte semmi. Úgy is útba esik. Csak tessék utánam jönni.

Melanie jóvá akarta tenni az apja hibáját, ki úgy látszik, hogy a parasztlegényt megsértette a borravalókinálással.

– Ejnye, milyen szép virág van önnek a kalapja mellett!

– A bizony. Itt terem ám az a mezsgyén. Ha tetszik a kisasszonynak.

S odanyújtá a parlagrózsa bokrétát.

– De milyen fölséges illata van! De hát szabad ezt önnek elajándékozni? Nem a kedvesétől kapta?

– Hjaj, nekem még az nincs! Kicsike még, hadd nőjjön még!

S azzal gyors léptekkel előre haladt, hegyesen fütyörészve a Henrik király nótáját.

Melanie a parlagrózsacsokrot odatüzte a keblére. Nem is terem annál szebb virág az üvegházban!

III.

A béres legény elvezette az uraságokat a faluban a kovács-műhelyig, a mire maguktól is rátalálhattak volna. A kovácsműhely olyan, hogy azt megtalálja az ember cicerone nélkül is.

– De itthon van-e a mester? kérdezé Rogneard úr.

– Majd mingyárt előhivom. Monda a legény s bement a műhelyből nyíló szobácskába. Azalatt egy kormos pofájú inaska elkezdte a fújtatóval felszítani a tűzet, a mire azt mondá Rogneard úr: «látod, ott most valamit főzni fognak.»

Egy percz mulva előjött a kovácsmester, bőrkötény a derekán, a lábán félpapucs, a fején bőrsipka; a képe egy kicsit füstszinű.

– Adjon Isten!

– Fogadj Isten!

– Hát kend a mester, atyafi? Ejnye de fiatal mester! Hát vegyen csak frissen mértéket a leányom lovának a lábáról, egy hiányzó patkó számára.

– Ugyan papa, sugott oda neki a kisasszony, ne beszélj kérlek ilyeneket, mind elárulod vele, hogy soha sem láttál lovat vasalni.

– Hát persze, hogy nem láttam. Mindig tartottam lovakat; de biz én nekem a vasalásnál csak a kocsisom, meg a lovászom szokott ott lenni.

A kovácsmesternek azonban nem volt szüksége papirosszeletre, mint a vargának, hogy megmérje vele a ló lábát, hanem megnézte azt s aztán elővett egy darab hosszú egyenes vasat.

– Jaj, atyafi, ha kendnek nincs kész patkója, mink nem ülünk itt holnap estig, a míg abból a darab vasból patkó lesz.

A kovács nem szólt semmit, a vasat a tűzbe tette, a kohó okádta a szikrákat; mikor aztán a vasdarab izzó lett, akkor kivette a fogóval, az üllőre tette s aztán egy pár hatalmas kalapácscsal olyan hirtelen patkót csináltak belőle, az inassal együtt taktusra kalapálva, hogy nem tartott tovább annál a nótánál, a mire rágyújtott a mester:

Csak erre a nótára kezdték a vendégek figyelmesebben vizsgálni a kovácsmester arczát.

– Nézd csak, milyen nagyon hasonlít ez a kovács ahhoz a parasztlegényhez, a ki bennünket idáig hozott. Szakasztott olyan, mint az.

– Meglehet, hogy testvérek.

– Az ám. Terringettét, vigyázzon ön, mind a szeme közé ugrálnak a szikrák!

A kovács a kész patkót beledobta a vizes sajtárba, aztán a kisasszonyhoz fordult:

– Legyen szives leszállni, ha úgy tetszik.

– De hova? Itt nagy a sár, meg a szénpor.

Biz az a kovács-műhely körül rendesen úgy szokott lenni.

A kovács egyszerűen segített a dolgon. A két izmos kezével átfogta a kisasszony karcsú derekát s mielőtt az azt mondhatta volna, hogy «szabad» vagy «nem szabad», olyan könnyedén letette a földre, mint egy kis gyermeket.

– Terringettét; de izmos legény ez a kovács, szörnyűködék Rogneard úr, míg Melanie kisasszony egész gyönyörködve tekinte annak athletai termetére, a mint az a tanoncza segélyével a ló vasalásához hozzáfogott.

– Hát a másik két ember hol marad? kérdé Rogneard úr.

– Minek az a másik két ember?

– Hát az egyik, a ki az alatt a ló fejét, a másik meg a ki a ló farkát fogja, a míg önök a lábánál dolgoznak.

– Ugyan papa, hallgass már kérlek.

A kovácsinas nevetni szeretett volna, ha a mester felemelt tenyere el nem vette volna tőle a kedvét.

– Láss hozzá!

Az inas felemelte a ló lábát, a mester nekiállt a faragó vésővel patájának, mi alatt Rogneard úr folyvást jajgatott: «Ne vágja olyan mélyen! Fájni fog neki! Jaj, már az elevenét éri!» Hát még mikor a szegeket verte a patkón keresztül. «Ezt én soha ki nem állnám!»

Az egész munka nem tartott tíz perczig.

– Mit fizetünk, atyafi?

– Fél frankot.

– Itt van. Fogja kend! Rogneard úr oda adott neki egy öt frankost.

A kovács a bőrkötény alá nyúlt s visszaadott négy és fél frankot.

– Csak tartsa meg kend! A többi borravaló.

– Én nem iszom bort, a patkó ára tíz sous.

– No hát azért a szép nótáért.

– A nótát magamnak daloltam.

– Ugyan vedd el már! sugá Melanie kisasszony; azt gondolod, hogy azért, mert valaki bőrkötényt hord, szabad megsértened.

– Terringettét, atyafi; monda Rogneard úr, de szeretném, mikor egyszer-másszor a főhadiintendanturánál kell valami vállalatomra a patkót felveretnem, ha ott is ilyen borravaló elnemfogadó kovácsmesterekre találnék, mint kend!

A kovács, a mint elkészült a munkával, kezét nyújtá Melanie kisasszonynak, hogy ismét fölsegítse a nyeregbe. A lovász csakugyan elveszett.

– De már most elébb a tiszttartó urat szeretnők fölkeresni, mondá Rogneard úr, hogy addig láttatná el a lovainkat, a míg a grófnál egy látogatást teszünk, a ki én nekem bérlőm! Mert én vagyok ennek a jószágnak a tulajdonosa. Csak jönne elő az a legény, a ki ide vezetett bennünket, hogy vezetne odább.

– Az nem fog többé előjönni, mert annak más dolga van, viszonzá a kovács. Majd elvezetem én önöket magam odáig, a lovakat is bekötöm az istállóba; mert most a tiszttartónak egy cselédje sincs az udvarban, az mind kinn van a takarodásnál.

– Ah! kend maga akar fáradni, mester? No azért nagyon le leszünk kendnek kötelezve. De hát elfogadja kendet a tiszttartó úr ilyen jelmezben?

Már tudniillik papucsban és bőrkötényben.

– Hát mi baja a tiszttartónak az én jelmezemmel? Rám ismer ő majd így is.

Azzal előre indult; elvezette az uraságokat a kastélyig, ott lesegítette mind a kettőt a lóról; megmutatta nekik, hogy földszint melyik szobába nyissanak be? az a tiszttartó lakása, ő maga azalatt majd beköti a paripákat az istállóba, s aztán felkeresi a tiszttartót; mert az most nem hüsöl ám a szobában, hanem bizonyosan kinn van valahol a szérün, a hol csépelnek s gabonát szórat.

Mikor odább vezette a két lovat a kovács, azt mondá Melanie kisasszony az apjának:

– No hallod-e, ha valakit irigyelni akarnék, hát az ennek a kovácsmesternek a felesége volna. Micsoda megelégedés ragyog ennek a tekintetében. Ő tudja azt jól, hogy a két tenyere eltartja becsülettel, s nincs rászorulva senki pártfogására, nem reszket, nem aggódik, s nem is bókol senki előtt. Miért nem ilyenek a mi gavallérjaink?

– No azt szépen megköszönnéd, ha ilyenek volnának! Hahaha! A mint hazamegyek, mindjárt megmondom az unokabátyádnak, hogy szerezzen bőrkötényt, ha neked tetszeni akar, s zongora helyett tanuljon meg az üllőn kalapálni.

IV.

– Bocsánat, hogy kissé későn jöttem, mentegeté magát a tiszttartó vendégei előtt, de elébb a gabonát kellett fölméretnem.

– Oh mi azalatt nem untuk magunkat. A leányommal nézegettük az alatt ezeket a mustrának elrakott mindenféle gabonakalászokat. A mik között különösen gazdagok ezek a rizskása kalászok.

– Nem annyira rizskása, mint köleskása; igazítá helyre a tiszttartó.

– Az mindegy. Kása csak kása. De nem is akarjuk önt sokáig feltartóztatni, csak azt akartuk megtudni, hogy elfogadja-e a marquis úr látogatásunkat?

– Kétségtelenül. Majd mindjárt bejelentem önöket.

– Hogyan? Ön maga? A tiszttartó? Hát nincs komornyik? inas?

– Van biz az; de az most mind kinn van a mezőn s takarítani segít. Ilyenkor minden kéz drága. Napjában húsz órát dolgozik minden ember.

– De hát minek az a nagy sietség? Nem kell az embernek magát megszakítani a munkában.

– De meg kell; mert a barometrum nagyon alá szállt; pár nap mulva esős idő lesz. S ha az a tarlón kapja a gabonát, a búzának a szeme elveszti a színét, a súlya meggyérül; aztán meg arra is kell számítani, hogy a ki rögtön aratás után viheti piaczra a gabonát, jobb áron adhatja el, mint a ki bevárja, míg minden ember tódul a piaczra. Azt is figyelembe kell venni, hogy az aacheni congressus ha szétoszlik, az ezüstnek ágiója egyszerre úgy leesik, hogy a gabonaárak egy negyedrészt vesztenek a mostaniból; tehát minden fáradságot el kell követnünk, hogy elsők legyünk a piaczon s tuladjunk a termésünkön, külömben a nyakunkon vész.

– Sápristi! kiálta fel Rogneard úr. Mit mindent nem kell tudni az ilyen tiszttartónak! Barometrum, időjárás, piaczi árkelet, diplomatia, aacheni congressus, ezüst árfolyam! Hisz ennyi tudománynyal az ember miniszter lehetne! Aztán mi fizetése van önnek a marquis urnál?

– A nyereségből osztalékot kapok.

– No az már érthető. Igy már tudni való, hogy az ember buzgólkodik. Aztán mennyire mehet ez az ön nyereménye, tiszttartó?

– Hja, uram, azt nekem nem szabad megmondanom; mert abból ön rögtön kiszámolhatná, hogy mennyit jövedelmez ez a birtok? s a jövő szerződésnél a szerint rugtathatná fel a haszonbért, s ezzel én a gazdámat megkárosítanám.

– No és ha én épen azt szeretném megtudni? Nem lennék érte háládatlan.

– Uram! Nincs önnek a birtokában olyan kincs, a miért én egy lelkemre bizott titkot eláruljak!

– Hahaha! Ez tetszik nekem! Ez a hűség! Tehát nincs a birtokomban olyan kincs, a miért ön egy rábizott titkot elárulna. Nekem? Rogneardnak? példának okáért! Ha a leányomnak a kezével kinálnám meg! Hahaha!

– Nem, uram! még azért sem! szólt a tiszttartó s azzal megfordulva a sarkán, indult. Megyek önöket a marquisnál bejelenteni.

– De ugyan papa, legyen eszed! zsémbelt Melanie kisasszony. Hisz te úgy viseled magadat, mint egy nyárspolgár. Minden embernek borravalót akarsz osztogatni. Most meg már épen az én kezemet akarod aprópénzül használni.

– Hiszen csak tréfáltam, te bohó. Csak nem képzeled, hogy egy ilyen bonhommehoz akarlak adni feleségül. Csak egy kicsit zavarba akartam hozni a rustret!

– De lásd, pedig én nekem épen az ilyen ember volna kedvemre való. A ki tetőtől talpig maga a becsületesség; megvesztegethetlen és hűséges, micsoda ritka madár ez a mai világban. Az ilyen ember bizonyosan férjnek is igen derék ember.

– Megengedem, megengedem. S ha lesz férjhez adandó komornád, reflektálni fogok rá. De csak azt szeretném tudni, hogy honnan tudja ez a bagariacsizmás ember, hogy az aacheni congressus határozatai következtében az ezüst árfolyama le fog menni? holott ezt még én magam sem tudom; pedig ez az én tudományom, ez az én mesterségem. Hát a tiszttartók még magasabb politikát, diplomátiát, financziát is tanulnak. Ez nagyon különös.

– De én még valami mást találok még különösebbnek, mondá Melánie kisasszony. Nem veszed észre, hogy az a tiszttartó milyen nagyon hasonlított ahhoz a kovácsmesterhez, a ki a lovamra felverte a vasat?

– Az ám. Épen olyan nagyon, mint az a kovácsmester ahhoz a béreslegényhez, a ki a mezőről bekalauzolt bennünket.

– Ha az ember az öltözetkülömbséget, meg a változó arczszínt hozzá gondolja, megmerne rá esküdni, hogy ugyanaz az ember volt mind a három.

– Hova gondolsz? Nem úgy van az; hanem így faluhelyen az emberek olyan nagyon hasonlítanak egymáshoz, hogy alig lehet megkülömböztetni egyiket a másiktól. Vannak olyan faluk, a hol minden embernek fel van türve az orra, hogy az eső beleesik. Másik faluban meg minden embernek úgy áll a lába, mint a lőcs, aztán megint másik faluban meg minden embernek olyan hosszú feje van, mint egy guitár; a hogy az asszonyok valakit megcsudálnak. De hát azt te nem érted, hát azt én neked minek magyarázzam. Egyébiránt miért ne lehetne mind a három egy testvér? Azért hogy az egyik tiszttartóvá qualifikálta magát, a ki az aacheni congressusról beszél, azért lehet a másik kovácsmester, a ki csak a lókörmökig vitte. Hiszen nekem is van egy öcsém, a ki… azonban beszéljünk már másról.

V.

A marquis maga sietett az előszoba ajtóját kinyitni a kastélyba felsiető úri látogatók előtt.

– Ezer bocsánatot kérek, ha megvárakoztattam önöket; de egyedül vagyok a háznál, minden cselédem kinn van a takarodásnál.

Rogneard úr majd hanyatt esett bámulatában.

– Alászolgája…

– Ön talán nem is akar rám ismerni? Azért, hogy most szakállt, bajuszt viselek?

– Au contraire. Inkább az a baj, hogy nagyon is ráismerek. Hisz az elébb beszéltünk egymással. De már most vagy a marquis úr volt a tiszttartó, vagy a tiszttartó volt a marquis; mert az embernek a két szeme nem hasonlít úgy egymáshoz, mint önök ketten.

– Hát persze. Mivel hogy a tiszttartó az én apámnak az egyetlen fia.

– E szerint önök ketten egy személy! Most értem már azt a nagy hűséget egy tiszttartóban. De ha hallotta volna ön, hogy megdicsérte önt a leányom azért a nagy hűségért.

– Ugyan papa, legyen eszed!

– No de az ugyan derék, hogy ön nem tart tiszttartót, hanem maga lát a gazdasága után. Igy persze, hogy az aacheni congressusnak a titkát is tudhatja egy tiszttartó! Ezt már most tökéletesen értem. Már most még csak azt szeretném megtudni, hogy hát az a kovácsmester, a ki nem akarta elfogadni a borravalót, nem valami olyan távoli, olyan, hogy is mondjam, tejtestvér-e a marquis úrral; mert az is veszedelmesen hasonlít önhöz.

– Nagy oka van rá neki, hogy hozzám hasonlítson; mert az is az én apámnak az egyetlen fia.

– Ne beszéljen már! Hát ön volt az, a ki a leányomnak a lovát megvasalta?

– Hát világos, hogy én voltam.

– Az a kormos képű ficzkó, abban a bőrsüvegben, azzal a bőrköténynyel.

– Hát a kovácssághoz ez a costume illik.

– A ki nekem a vasalásért öt frankból négy frankot, meg tíz sout visszaadott…

– Hát az igen tisztességes kereset, minek engedné az ember másnak? Aztán egy kovácsnak igen sok dolga van a gazdaságnál; az megszolgálja a kenyerét, ha jól hozzálát a munkájához.

– No ez hallatlan valami! Ilyen még nem történt Francziaországban! Hogy egy marquis az ősei jószágán az új tulajdonosnak bérlője is, tiszttartója és kovácsa is legyen egy személyben s mind a háromnak pompásan megfeleljen. Már most még azon sem csodálkoznám, ha azt mondaná ön, hogy a béreslegény, a ki a szekeret megrakta, s aztán bennünket a kovácsműhelyig vezetett, faczipőben, szalmakalapban, szintén nem volt más, mint a marquis úr maga.

– Minthogy már kitalálta ön, hát úgy van!

– Terringettét! Ilyen ember nincs másik a világon! Kár volna, ha kiveszne a fajtája. Tudja mit marquis úr? Ön már négyféle hivatalt visel s valamennyit olyan könnyedén betölti. Nem vállalna el még egy ötödiket is? Mikor az a paraszt legény ezt a parlagrózsa bokrétát adta a leányomnak, Melanie azt mondta: ennek a parasztbéresnek a felesége irígylésre méltó asszony lehet. Ne irígykedtesse őt sokáig. Ime egy ötödik hivatal!

– De papa! kiálta fel elszörnyedve Melanie kisasszony. Van neked helyes eszed? – Hogy legyek én négy embernek a felesége?

Hanem azért mégis csak kezet adott rá.

Ez pedig igaz történet; de nem kell hinni, hogy kétszer is megtörténik a világon.

AZ UTOLSÓ KACZAJ.

A guillotin alatt történt.

Egyik fő a másik után gördült le a hulló bárd alól. Herczegek, marquisk fejei és azoknak a feleségeiké; szabóké és csizmadiáké, a kik herczegek és marquisk számára dolgoztak. Mert az ember nemcsak azzal követhet el főbenjáró bűnt, ha nemesi koronát visel, hanem azzal is, ha angol-bőrből készült csizmát visel. Nyaktiló neki!

Tréfa ez?

Persze hogy tréfa; csakhogy emberfőbe kerül. Robespierre «kötő asszonyai» ott ülnek a szinpad körül, s míg a harisnya elkészül, birálgatják, melyik kivégzett halt meg teljes grácziával, melyik esett ki a szerepéből?

Egy ifjú pár a többek között ott vár sorára a vérpad szélén: * * Vicomte és a neje. Fiatalok még mind a ketten, csak a mult évben keltek össze, s nagyon szeretik egymást. Meg van engedve nekik, hogy egymást átölelve várják be a halált. Nem sírnak; szívük el van fásulva már minden izgalom iránt; a világ nem létezik rájuk nézve.

Jerome polgár, a kőműves, egymás után hivja fel az áldozatokat, s azok egyenkint tünnek fel és le a halálos színpadon. Most egy régi ismerős nevét kiáltja. Marquis X. jön fel a lépcsőkön. Régi udvaroncz XV. Lajos korából, túljárhat a hetven éven. Minthogy korán reggel az idő, még csak pongyolájában jelenik meg. Hosszú tarka japonikát visel, hattyu prémmel szegélyezve, fehér bugyogót és piros papucsot, a fején fehér gyapot hálósüveg van, melynek a hegye magasra feláll, a végén roppant nagy lángvörös bojttal.

Gyönge, kimerült alak az öreg, úgy kell őt a hóhérlegényeknek felsegíteni a meredek lépcsőkön. «Mikor jut az fel a mennyországba?» – élczelnek rá a citoyen hóhérlegények – «ezekkel a rosz lábakkal!»

De a mint az emelvényre felér az öreg úr, egyszerre kifeszíti a a mellét, felemeli a fejét azzal a libegő piros bojtos hálósüveggel, s egész gavalléros csoszogással, mintha az udvari bál parquettjén tipegne végig, lejt a nyaktiló felé. És a közben nyájasan mosolyog s üdvözli a körülállókat, azok között az ifjú vicomtet és nejét is.

S az a mosolygó arcz ki van festve szépen pirosra.

Azért festette ki arczát, hogy a bámuló nép ne lássa őt halványnak, mikor halni megy!

Az ifjú vicomte, a ki mindjárt utána következik, a mint a kifestett arczú rémet meglátja maga előtt, egyszerre visszatarthatlan kaczajba tör ki; idegei nem birják ki e csiklandó látványt, hahotája túlhangzik a népzsivajon, s magával ragadja a nőt is, a ki a legmélyebb bánatból őrjöngő nevetésbe csap át, s míg ők szivükből jó ízűn nevetnek, a marquis, mint a ki ezt teljes sikernek, applaususnak fogadja, visszafordul feléjük és gracieuse meghajtja magát. Azután bedugja a fejét a nagy veres bojttal együtt a hulló bárd alá.

– Megálljunk! szólt erre Citoyen Jerome. Itt valami államtitoknak kell lenni! Ez a két aristocrata nem nevetett hiába. Vissza kell őket vinni és kivallatni velük nevetésük okát.

Visszavitték, újra bezárták.

És akkor aztán Citoyen Jerome azt tette velük, hogy minden éjjel elment Fouquiér Tienville, a közvádló bureaujába, ott megtalálta azt a tárczát, a melybe a holnap kivégzendők nevei voltak száz számra mind külön czédulákra felírva. Abban felkereste a vicomte pár czéduláját s a tárcza fenekére tette legutolsónak. Nyolczvannál többet egy nap nem lehetett lenyaktilózni az idő rövidsége miatt. Igy a legalul tett czédula kihúzatlan maradt. Másnap megint új elitéltek jegyei jöttek. Jerome polgár megint leghátulról tette a kiszemeltjeiét. És azt egy nap el nem mulasztotta hat hónapon keresztül! Olyan nagyon megtetszett neki az, hogy ez a két fiatal lélek úgy tudott kaczagni a vérpadon állva.

Az a kaczaj mentette meg az életüket.

A NYULAK HISTÓRIÁJA.

Azért, hogy «nyul» van benne, senki se higyje azt, hogy annak a classicus nyulnak az újra feltálalásáról lesz talán szó, a melyet ama bizonyos hét sváb, annyi küzdelem után megriasztott; de egészen másféle, szintolyan, sőt annál is komolyabb nyulakról. Nyulakról, a mik holtuk után nem pecsenyévé, de kisértetté válnak. A németeknek, úgy látszik, hogy kedvencz rémalakjok a nyul, a mi csakugyan rettenetes állat, ha megharagszik.

Ime egy nevezetes példa rá.

Volt egyszer Ehrenbreitsteinnak egy kegyetlen várparancsnoka, a ki rettentő szigorúan bánt a szegény katonákkal. Különösen az előőrsöket meglepni volt kiváló szenvedélye. Az ilyen szegény, előőrsre kiállított muskétás pedig, mikor ott kell neki állni egész éjszaka a csípős szélben, a puszta mezőn, valami sáncz mögé meghuzódva, könnyen megteszi, hogy elalszik; először csak az egyik szemét hunyja le, azt hiszi, hogy a másikkal majd ébren maradhat, s aztán csak azon veszi észre, hogy otthon van az édes anyjánál, s várja, míg a jó szalonnás gombócz megfő; míg aztán egyszer csak kap a gombócz helyett egy olyan ütleget az előtte álló kommendans korbácsbunkójával, hogy nem kiván belőle többet.

A kegyetlen várparancsnok bőrtalpakat varratott a lova patkója alá, hogy a lódobogás el ne árulja közeledtét, mikor a szunyókáló előőrsökre vadászik.

A katonák azonban úgy kaptak ki rajta, hogy találtak ki valami szert, a mivel a saruikat bekenték, a minek a szagát ha a ló megérezte messziről, elkezdett nyeríteni, arra aztán a szundikáló katona csak felserkent az álmából s mire a kommendans odaért, akkor már állta a silbakot, mint a peczek s még ő neki állt feljebb, hogy «ki vagy! megállj? vagy meglőlek!»

A kommendans rájött a csalfaságra s egyszer aztán azt gondolta ki, hogy majd gyalog fogja ő ezentúl megtenni a körjáratot, sőt nem is gyalog, hanem négykézláb. Mikor kiért a mezőre, lehasalt a fűbe s úgy csúszmászott előre egyik előőrstől a másikig s csak akkor állt talpra, mikor már közel volt a katonához; s jaj volt annak szegénynek, ha lőtávolon belül vette csak észre a közeledőt, vagy ha épen alva találták.

Egyszer aztán egy elszászi muskétás, a ki még újoncz volt, akkor állt először a vártán, egyesegyedül a puszta mezőn, nagyon felpeczkelte a szemhéjait, hogy el ne aludjék; meg akarta szolgálni a prófuntját becsületesen. A mint meglátta, hogy a holdvilágos éjszakában valami nagy fekete állat közeledik feléje négykézláb a mezőn, egyik bokortól a másikig lappangva, hát ő azt gondolta szegény, hogy az valami medve. A medvének pedig hiába kiáltja az ember azt, hogy «ki vagy!» mert annak se neve, se titulusa. A helyett egyenesen ráfogta a puskát s úgy odadurrantott neki, hogy a szegény kommendánsnak az egyik lába holtan maradt a csatatéren s biz ő hadvezéri buzgóságának egész áldozata lett, a másik három is utána ment, meghalt. De a lelke sem talált nyugtot a sirban; mert még azután is feljárt mindörökké a katonákat ijesztgetni. Az előőrsök közül ha valamelyik el talált aludni, s aztán közeledett feléje a szemlélő őrjárat, egyszerre csak ott termett előtte egy nyul, a melyiknek csak egy hátulsó lába van, s az felrázta álmából, azzal tovaszaladt. Így holta után hozta helyre mindazt a sok kínzást, a mit életében a katonáin elkövetett. De nem is volt a katonáknak jobb védszelleme ennél a háromlábú nyulnál Ehrenbreitsteinban, mert az mindig felköltötte az elaludt előőrsöket, akár ellenség közeledett, akár az őrjárat. Azért meg is voltak egymás között egyezve abban, hogy soha senki közülök nyulat meg nem lő; nehogy épen azt a három lábút találja meglőni, a kiben a generalis lelke lakik.

* * *

Mikor a francziák kezébe került Ehrenbreitstein, a várparancsnoksági állomással Maillé-Brézés tábornagy lett megtisztelve, a ki, mint mondják, igen vitéz katona volt, hogy is lett volna belőle külömben tábornagy? A németek elmentek másfelé.

Hanem a háromlábú nyul nem ment el velük, ott maradt Ehrenbreitsteinban, a miből látható, hogy az nem volt valami patrioticus érzelmű nyul, hanem valóságos kisértet, a ki a maga temetkezési helyéhez van kötve; s azontúl a franczia katonák részesültek abban a barátságban, hogy az előőrsön meglátogatta őket a nyulhadastyán, s az alvókat barátságos pofoncsapásokkal felköltögette.

A tábornagynak magának is fülébe ment az a hír, a miért ő szörnyű dühös lett, káromkodott, s azt fogadta, hogy no csak egyszer ő kaphassa puskahegyére azt a kisértetes nyulat, bizony lehúzza a bőrét s sipkát csináltat belőle.

Már pedig a kisértetekkel nem jó tréfálni, kivált ha azok ily félelmes alakban jelennek meg az emberek előtt.

Nem sokára a tábornagygyal aztán olyan bolond dolog történt, a milyen százmillió ember közül egygyel szokott megtörténni, de az is csak száz esztendőben egyszer.

Megházasodott.

Ez még magában nem lett volna ilyen rendkivüli bolond eset; hanem – kezdjük elől a történetet.

Mikoriban a francziák birák vala Koblenczet, az Ehrenbreitstein kormányzója egy marquis de Maillé-Brézés volt, franczia tábornagy.

Picardi nemes ember és vitéz katona lehetett, hogy negyvenesztendős korára már tábornagygyá lett és még sem házasodott meg. A vitézség indokolja, hogy ily fiatalon oly előre haladt, a picardi nemesség, hogy ily vén létére úgy hátra maradt. Válogatós volt és nagyravágyó.

Végre talált egy rangjához illő és kedvére való hölgyet; a ki senki sem volt más, mint a hatalmas Richelieu herczegnek, a marquis nagy pártfogójának a testvére, Alcide.

A hölgy lehetett már harmincz körül; de valami tökéletes szépség. Arcz, termet gyönyörű; a hangja szerafi, magatartása királynői, járása tündéri; ezer csoda, hogy még eddig férjhez nem vették. Büszke nagyon s ezek a férfiak itt a versaillesi udvarnál bizonyosan nagyon félénkek: nem mernek belékötni. Ugy kell lenni.

Marquis de Maillé-Brézés elszánta magát, hogy ha senki más nem merte, elveszi ő a miniszter hugát.

Elébb, mint okos elővigyázó hadvezér, sondirozta a terrenumot.

Richelieunek volt egy komornyikja, Jussieu, ki valaha a marquisnak gyermek korában játszótársa volt, a barátságot még azután is fentartották, hogy egyikük oly magasra vitte. (Már t. i. Jussieu.)

– Te Jussieu, mondá a tábornagy kebelbarátjának; mit szólsz hozzá, én meg akarom kérni a herczegtől a hugát.

– Hozzád adja.

– S gondolod, hogy Alcidenek nem lesz kifogása ellenem?

– Hozzád megy.

– De ugyan mondd meg, mi oka lehet annak, hogy a herczegnő még eddig férjhez nem ment?

– Nem talált kedvére való kérőt.

– S gondolod, hogy én az leszek?

– Sőt bizonyosan tudom.

– Tehát tanácsolod, hogy megkérjem?

– Nem biz én.

– Miért nem?

– Mert hozzád adják.

– Nos aztán?

– Akkor majd nagyon megjárod.

– Talán kevés a herczegnő hozománya ahhoz a fényüzéshez, a mihez szokva van?

– Kétszázezer livre évi járadékot fog kapni a herczegtől.

– Hisz az egy kincs! – Te! Talán valami titkos liaisonja van a herczegnőnek?

– Au contraire! A komornyik olyan furcsán nevetett.

– Au contraire? De hát mit jelent az?

– Majd megtudod, ha elveszed.

A jó tábornagy aztán addig törte rajta a fejét, hogy mit jelenthet ez a szó «ellenkezőleg», vonatkozásban ahhoz az állításhoz, hogy talán valami szerelmi viszonya lehet az imádott hölgynek, míg végre átlátta, hogy nem tudja e talányt megoldani máskép, mint ha csakugyan megkéri a kezét a herczegtől.

Az is olyan furcsán mosolygott a marquisra, mikor a huga kezét odaigérte neki. És azután minden chevalier, a kit csak vőfélyül, násznagyul felkért, az az első pillanatban mind mosolygott; még a pap is elmosolyodott egyszer, mikor összeeskette őket.

A menyegzői lakománál a menyasszony nem evett mást, csak bouillont, meg kocsonya- és tejhabféléket, a miket kanállal lehetett elkölteni; késhez, villához hozzá nem nyult; hanem hát az jól illik a menyasszonyoknak, hogy a lakadalmukkor finnyáskodjanak; majd máskép lesz az otthon, ha a vaspántos vállfüző nem szorítja a derekát s nem néz rá senki, hogy mit eszik.

A marquis aztán hazavitte a nőül vett herczegasszonyt Ehrenbreitsteinba; az egész úton a hintója mellett lovagolt.

Végre magukra maradtak, kettecskén, egyedül, az első hitvesi vacsorát elköltendők. Az ifjú szép hölgy most már igéző pongyolában, minden erényőrző fesz nélkül.

Hanem ezúttal sem nyúlt se késhez, se villához, csak kocsonyát, meg pépet evett, a mihez kanál kellett.

A férj biztatta erősen.

– Egyél kedvesem, ebből a jó pástétomból. Ezt a jó szarvas-szeletet. Ettől kap az ember friss vért. Kóstold meg csak.

A nő rábámult azokkal a nagy kék szemeivel.

– Mit gondol ön? Hisz azt meg kellene rágnom.

– Meg hát.

– De hisz én nem rághatok a fogaimmal.

– Miért nem?

– Azért, mert üvegből vannak.

– Üvegből vannak? No ilyet az apám lelke se hallott soha.

S hogy meggyőződjék róla, közelebb akarta magához húzni a feleségét s e végett megfogta a kezét. Mire a nő felsikoltott.

– Vigyázzon ön! meg ne szorítsa az ujjaimat.

– Talán azok is üvegből vannak?

– Természetesen. Felelt rá a nő komolyan.

– Talán még ez is, meg az is űvegből van? Kiálta a férj, kétségbeesetten detaillirozván a kérdést.

– Hát igen! Mind. Az egész. Rá ne üssön ön, mert eltörik.

A marquis csak hanyattesett ijedtében. Ő feleségül vett egy csendes tébolyodottat, a kinek az a rögeszméje, hogy az egész teste üvegből van, s nem meri a hust a szájába venni, mert attól fél, hogy kitörik benne az üveg foga. Külömben igen szép és igen jámbor teremtés. Nem kell senkitől félteni.

Most értette már a tábornagy, hogy mit tesz «au contraire?» Csakhogy már késő volt.

Ez bizony fatális egy állapot, a tábornagynak joga lett volna rögtön felpakolni a feleségét s visszaküldeni a miniszteri sógorhoz, hogy ha üvegből van a huga, tartsa almáriomban s ne adja feleségül olyan emberhez, a ki tűzkőből van. Hanem hát ezt csak még sem tette, mert a kétszáz-ezer livrenyi hozomány, az már nem volt üvegből, hanem valóságos aranyból s aztán okos ember nem nézi a poharat, hanem azt, a mi benne van.

Maillé-Brézés marquis tehát hagyta a feleségét üvegnek lenni; az nem ült soha lóra, nehogy összetaláljon törni, nem tánczolt, nehogy valaki hozzáütődjék a könyökével s mikor lefeküdt aludni, elébb tetőtől talpig vattába pakoltatta magát, mint a hogy a messze útra küldendő velenczei üvegkorsókat szokták.

Hanem hát okos ember segít magán másképen. Az még nem történt meg, hogy franczia marquis éhen halt volna meg, ha otthon nem főztek a számára.

Hanem egy baj volt a dologban. Az, hogy Köln nem Páris, s Ehrenbreitstein nem Versailles.

Maillé-Brézés marquis ugyan fedezett fel egy ritka szépséget a Bayerlehenhof negyedben: a szép Agathát, a pástétom-árulónőt. Ez aztán olyan lány volt, a ki húsból és vérből van, csupa jókedv és elevenség. Szerette is a tréfát s nem haragudott érte, ha az arczát megcsipték. Az is olyan volt, mint a duránczai baraczk. A marquis verseket is írt hozzá.

Hanem ennek is volt valamije, a minek üvegből kellett lenni: – a jó hirneve.

A trianoni pástétom-árulónők ezt nem vették volna olyan szigoruan, hanem a szép Agatha német volt és kérlelhetetlen.

– Én bizony nem vagyok bolond, hogy a marquis úr szép szemeiért levágassam a kontyomat s szalmakoszorúval a fejemen sikároljam a templom küszöbét. Nálunk az olyan leánynak, a ki a pártáját elveszti, nincsen maradása. Csak maradjunk a verseknél.

– Hát végy magadnak valami bolond férjet.

– Akkor meg az lesz az útban. S ha asszonyt kapnak rajta a hűtelenségen, azt meg épen kikötik a pelengérre s megkorbácsolják. Nálunk az ilyen dologban nincsen semmi «Péter bácsi».

– No hát fogj magadnak egy olyan férjet, a ki nem lát meg, nem hall meg és nem beszél ki semmit.

– Olyan nincs.

A marquis pedig egészen bele volt bolondulva a szép leányba s majd szétszedte a fejét, hogy egy jó gondolatot találjon benne.

De hát mire való az ördög a világon, ha ilyen kényes helyzetben nem tud az emberen segíteni?

A komornyikja jött jelenteni, hogy itt van egy úr, a ki rögtön akar a tábornagy úrral beszélni. Annak az úrnak az arcza fekete, a ruhája pedig veres.

Ez mégis nagy serénység! Csak megkívánja az ember s már itt van!

– Vezesd be.

Az az úr azonban épen nem volt az ördög, hanem csak egy jámbor szerecsen, a ki azon kezdte, hogy hasravetette magát a tábornagy előtt, s megcsókolta a lábait, maroccói etiquette szerint.

– Hát téged ki az ördög küldött hozzám? rivallt rá a marquis.

– Nem egészen az; csak a cataloniai apátúr, viszonzá a látogató s átadá a marquisnak az ajánló levelet.

Abból a levélből aztán megérté a marquis fekete látogatójának rövid élettörténetét.

Fiatal afrikai néger volt, gyermek korában elrabolták, elvitték Stambulba, ott azok közé sorozták, a kik a szultán háremét őrzik; (feddhetlen jellemű férfiak, a kikre a szultán rá meri bízni a feleségeit), ott megunta a dolgot, megszökött s sok viszontagságon keresztül Cataloniába vetődött; ott a kegyes abbé Jeremiah kezei közé került; az bevezette őt a keresztyén hitbe; megkeresztelé. A keresztapja volt monsieur Derbois, annak a nevéről a neophita lett Derbois Jakab. Az abbé gondoskodni kivánt védencze földi sorsáról is. Eszébe jutott, hogy van egy hatalmas barátja Ehrenbreitsteinban, Maillé-Brézés tábornagy, íme elküldé hozzá, hogy fogadja fel az udvarához valamiféle szolgálatba.

– Tehát te valóságos háremőr voltál a szultán szeráljában? kérdé a marquis.

– Allah – akarom mondani – Jehova úgy rendelte.

– Nagyon jól rendelte. Én szolgálatomba fogadlak. Leszesz nálam major domus.

A néger nagyon fekete képet csinált hozzá, mert «domusz» annyit tesz törökül, hogy «disznó», hanem azért csak azt mondta rá, hogy az is jó lesz.

– Hivatalod az lesz, hogy valamennyi cselédemnek te parancsolsz, az ünnepélyeket rendezed, s a vendégeket elfogadod.

A néger úgy találta, hogy ilyen «domusz» lehet az ember.

– Kapsz fizetést és fényes egyenruhát, úri szállást a saját lakosztályomban, pompásan bebutorozva.

A néger átlátta, hogy ez nem disznóól.

– Hanem mindezekhez egy föltételt kötök. Egyúttal meg kell házasodnod, feleséget kell venned.

A néger azt kérdezte «hányat?» S aztán nagyon megnyugtatva érezte magát, mikor megtudta, hogy csak egy asszonyra kell vigyáznia. Az alku minden húzódás nélkül megköttetett.

Most még csak a szép Agathát kellett felvilágosítani a szerencséje felől.

– Kincsem! Kaptam már a számodra egy olyan vőlegényt, a milyen «nincs», a ki nem lát, nem hall és nem beszél. Íme itt van.

A szép Agatha természetesen hogy felsikoltott ijedtében, mikor a bemutatott vőlegényt meglátta:

– De hisz ez maga az ördög!

– Dehogy! Még nincsenek szarvai.

– Hisz ettől én első nap megszököm.

– S az mind a hármunkra nézve nem lesz szerencsétlenség.

Három hét múlva a szép Agatha a néger Derbois hitvese volt, a fekete Derbois pedig a tábornagy major domusa, ki annak saját palotájában lakott feleségestől együtt.

Hogy azután a szép Agatha miként lett valóságos úrnővé a tábornagy házánál? hogy kerítette a nagy hőst egészen a papucsa alá? hogy segített elkölteni a kétszázezer livre jövedelmet? Az mind meg van írva a «nyulak históriájában», a mely, mint tudjuk, egy igen terjedelmes könyv, és a mit nem szoktak a gyermekek kezébe adni.

Egyszer azonban az a furcsa kívánsága támadt a szép Agathának, hogy ő neki a tábornokné gyémánt fülönfüggői kellenek. Ugyanazok a drága fülönfüggők, a miket az szokott ünnepélyes napokon viselni.

Hiszen kért volna bármilyen drága gyémántokat, a miket meg lehet venni, ez nem lett volna hiba; de azt kivánni, hogy a tábornok vegye ki a függőket a saját felesége füléből s annak a szeme láttára akaszsza a szolganő fülébe, mégis csak vakmerő egy gondolat.

De ki volt gondolva s meg kellett lenni.

A tábornagy finom ember volt és nagy hadvezér. Elővette a taktikát, hogy ezt a lehetetlenséget minden erőszak nélkül keresztül vihesse.

A marquisnő születésnapja következett, a mit mindig nagy családi ünnepély szokott követni. A nő sejtette jól, hogy a major domusnak micsoda hivatala van feleségestől együtt az ő házánál; hanem hát ez nem volt rendkívüli dolog előtte. Otthon Versaillesben sem megy az külömben. S aztán meggondolhatta, hogy ő maga üvegből van. S a szép Agatha az ő irányában úgy viselte magát, mintha tisztelné és szolgálná.

Azon a születésnapon is épen a szép Agatha segített az úrnőnek a toilettejénél, a mi nagy tudománynyal járt. Ő hozta be számára a tábornagy ajándokát: egy szép nagy üveg-vedret, tele csináltvirágokkal.

Az az üveg-veder pedig olyan anyagból volt, a mit bolognai üvegnek neveznek. Minden ember tudja, hogy ez a hirtelen kihülés által oly törékenynyé van téve, hogy csak hozzá kell érni egy gyémántnak a hegyével, rögtön szélylyel omlik.

A tábornagy belépett a neje öltözőjébe, s elszörnyedve kiálta fel:

– Az istenért! asszonyom. Ön megint föltette azokat a veszedelmes gyémánt-függőket? Hát ha bolognai üvegből van ön?

– No és ha bolognai üvegből volnék?

– Az életével játszik ön minden perczben! Nézze: ez a virágveder abból van. Ide nézzen. Csak hozzá értetem a gyűrűmnek a kövét. Látja?

Az egész üvegveder egyszerre atomnyi apró porszemekre omlott szét.

A marquisnő felsikoltott. A rögeszme fogékony. Most már azt hitte, hogy ő is olyan üvegből van. Nem mert maga a függőihez nyulni. A férjét kérte, hogy vegye ki azokat a füleiből nagy vigyázva.

– Pedig milyen szép függők! Milyen kár értük, hogy nem ragyoghatnak. Próbáljuk meg, hogy illenének Agatha fülébe?

S azzal ott a felesége szeme láttára a szeretőjének a fülébe akasztá annak a gyémántjait. A gyémántok ragyogtak; de még jobban a szép Agatha szemei.

Hanem e jelenet a marquisnőt egyszerre kigyógyítá rögeszméjéből. A vér arczába szökellt. Az igazi, eleven vér, a mi nem szokta a porczellán figurákat eleveníteni.

Elfeledé, hogy a két tenyere üvegből van, s eltörik, ha megüt vele valamit. Az egyikkel a tábornagynak, a másikkal a kedvesének olyan két egészséges pofont adott a füle mellé, a minőt akármilyen húsból és vérből alkotott asszony adott volna hasonló esetben az illetőknek.

Azután elájult.

Nem volt csoda. A nagy idegrázkódástól, a midőn megtudta, hogy nincsen a teste üvegből.

Hanem a lelke volt abból. S az még nagyobb baj. Az a keserű megsértés, a mi férje által érte, sírba vitte az asszonyt. Ez volt az utolsó születésnapi ünnepe.

Vannak üvegek, a miket egy erős belekiáltás által is össze lehet törni.

Maillé-Brézé marquis bizonyára őszintén megsiratta megholt feleségét.

Az összetört üvegben neki kétszáz ezer livre évi jövedelme veszett kárba. S az még a kisebbik baj volt. A nagyobbik veszedelem onnan támadt, hogy most már aztán a szép Agatha követelte az özvegygyé lett tábornagytól, hogy vegye őt feleségül. S Maillé-Brézé félt tőle, hogy megteszi; mert nagyon tudott rajta uralkodni ez az asszony. Szerencsére volt egy akadály – a miről majd el is felejtkeztünk: – a férj, a jámbor szerecsen. Attól ugyan el lehetett választani az asszonyt canoni jog szerint. Világos paragraphus szólt mellette a canoni jogból. Hanem hát a paragraphus (§) akkor is görbe volt, mint mindig; lehetett csürni-csavarni, kiváltképen pedig nyujtani a processzust. S addig a szerecsen csak megmaradt major domusnak s a szép Agatha férjének. Richelieu is minden befolyását felhasználta, hogy a váló-pert késleltesse. A szép Agatha aztán az asszonyi szeszély minden rigolyáit kipróbálta a szerelmes tábornagyon, hogy czélját elérje. Maillé-Brézé nem tudott hová menekülni e «házi kereszt» elől. Elutaznia, fürdőkre mennie nem lehetett, mert oda volt leszegezve Ehrenbreitstein várába, mint unalmas kormányzó, s az egyedüli fürdőt, a mi akkor divatban volt, vérfürdőnek hítták. Mit találhatott ki menekülésül? A vadászatot. Ez különösen azért jó mulatság, hogy az ember ezalatt nincsen otthon. De ugyan mire lehet vadászni Coblenz és Ehrenbreitstein körül? ott nincs se szarvas, se vadkan: semmi más vad nincsen, mint nyul. Plebejus vad! De az ember ráfanyalodik egyéb hiányában.

Maillé-Brézé legjobb szeretett éjszaka, lesből vadászni, s olyankor mindig magával vitte a major domusát is. S ketten együtt féléjszakákon át ellesték a hangafa bokrok között a tapsifülest.

A szép Agatha mindig ijesztgette a tábornagyot, hogy majd egyszer ott kapja a háromlábú nyul: az pedig rettenetes állat. Hanem Maillé-Brézé arra köpte a markát, hogy csak egyszer az ő puskája végére kerüljön az a nyulkisértet, soha sem kisért az többet senkit: pecsenye lesz belőle!

– Nono! Nem jó a nyullal tréfálni!

Egy éjjel megint elmentek mind a ketten a lesbe s a szép holdvilágnál elfoglalták a helyeiket. A marquis ez alkalommal nagyon mélyen beletalált tekinteni a kancsóba s úgy érezte, mintha szeme pilláit nem bírná felemelve tartani. Az pedig veszedelmes dolog; mert a háromlábú nyul, a mint meglátja, hogy künn a vár előtti glacisn valaki a puskával a kezében elszundít, rögtön ott terem előtte, s úgy üti pofon az első lábával, hogy kimegy az álom a szeméből. Pedig nem birt ellenállni az álomnak. Az a süppedő mohos gyep olyan édesdeden kinálkozott. Egyszer csak abba az állapotba jutott, a mikor az ember saját magát látja – tükör nélkül. Látja maga magát szundikálni. Ott gubbaszkodik a zsombikon ülve, a puska a két karjára vetve. A mint a hold kibukkanik a felhők közül, előbúvik a bokrok mögül a rettenes rém: a háromlábú nyul. Egészen fekete, csak a szemei vörösek. Feláll az épen maradt hátulsó lábára s a két fülét egymáshoz csapja felmeresztve. Most meglátja az alvót s fejet csóvál. Nyulpofájával elkezd fintorlatokat csinálni, a mik fölöttébb sértő kifejezésűek.

Azután a bajusza hegyével megcsiklandja az alvónak az orrát. Az azt hiszi, légy szállt rá, s a kezével odakapkod altában. Azután a nyul a szájába fogja a vadász puskájának a végét, mintha furulya volna s elkezd rajta valami csufondáros nótát tilinkózni, hogy az ember kész volna mérgében a bőréből kiugrani; csak a puska ravaszát kellene megnyomnia, hogy a csúfoló rémnek a fejét szertezuzza, de minden ujja egy elefántláb, a mi nem akar megmozdulni.

Végre a legszélső szemtelenséghez folyamodik e nyulkisértet, felhúzza a vadász nagy szarvasbőr keztyüjét a saját kezére s azzal egy olyan pofont ád a szundikálónak, hogy az hanyatt esik tőle.

De már ezt egy franczia nem viselheti el. Egy pofonütésre még halottaiból is fel kell annak ébrednie. «Czudar rém!» ordít a szőrnyetegre, neki fogja a puskát, odadurrant az oldalába s arra rémséges halál-ordítás következik nyomban. A háromlábú nyul agyon van lőve!

Agyon bizony a szegény major domus. A szerencsétlen odajött vadásztársához, hogy azt felköltse álmából s azt sem mondhatta meg neki, hogy mit akart tőle kérdezni? úgy meglőtték egyszerre.

A felriadt tábornagy most vette észre, hogy micsoda rossz vadat lőtt.

Maillé-Brézés marquisnak most már aztán megvolt a jó oka feleségül nem vehetni a szép Agathát. Az egyházi törvények szerint egy megölt férjnek az özvegyét nem szabad elvenni annak, a ki azt megölte. Ezt a szerencsét igazán úgy lőtte magának a marquis.

Egyszer valami nagy erődítési tervet kellett megállapítani, a mire a tábornagy elnöklete alatt minden hozzáértő katonai celebritás összegyült. A rengeteg mappát kiterítették a hosszú asztalra s kiki megmondta a maga véleményét róla. Végre az elnök is megszólalt.

– Azt a Maximilian-tornyot nem lehet arra a helyre felállítani.

– Miért nem?

A tábornagy homloka nagy veríték-cseppeket izzadt.

– Azért, mert épen ott ül…

– Ki ül ott? Mi ül ott?

– Hát, terringettét! ki ülne ott? Az a háromlábú nyul. Nem látják!

A tábornokok egymásra néztek s a fejüket csóválták.

– Hát kergessék el onnan! önök ketten megfoghatnák, mert elérik.

Csodálkozva keltek fel mind az asztal mellől.

Ekkor aztán Maillé-Brézé is magához tért.

– Üljenek le uraim, csak meg akartam önöket tréfálni.

Máskor meg hadi-gyakorlatot tartott, a mit neki kellett volna vezényelni; de azt úgy összezavarta, hogy utoljára a csapatok alig tudtak egymásból kikeveredni. Majd itt, majd amott ugrott fel előtte a háromlábú nyul. «Ahol szalad ni! vigyázzatok! Fordulj! Kanyarodj! El ne gázoljátok».

A tábornokok végre tanácsot tartottak az orvosokkal, s annak az lett a vége, hogy Maillé-Brézé tábornoknak szives figyelmeztetés lett adva, mintha jó volna neki egy időre a falusi kastélyába vonulni és az egészségét ápolni.

Aztán többet nem is hítták szolgálatba: csak névleg maradt tábornagy.

A falusi kastélyában már megszokta a cselédség, hogy a marquis a legcsendesebb morfondirozása közben egyszer csak elkiáltja magát: «ahol fut ni! a háromlábú nyul!» S arra aztán inas, vadász mind utána kiáltja: «ahol fut a nyul!» S azzal elkezdenek a szobában kergetőzni, széket, asztalt feldöntenek, míg bottal, seprüvel kikergetik valahogy a háromlábú nyulat.

Ez a nyul meg is ásta nem sokára a sírját a jámbor marquisnak. Soh se hitte volna, hogy vitéz katona létére egy ilyen pipogya teremtés ölje meg.

BOSZNIAI HUSZÁRKALAND.

EGY HUSZÁR FŐHADNAGY NAPLÓJÁBÓL.

A mint Bányalukába bemasiroztunk, ez a szedte-vedte bosnyák nép olyan alázatosan fogadott bennünket; azt gondoltam, vizet sem tudnak zavarni.

Én egy jómódú rőfös-kereskedőnek a házához jutottam, tizenkét huszárommal. A gazda nem volt ugyan otthon, hanem a felesége, egy csinos takaros menyecske, elég szivesen látott bennünket. Tudott németül is, látszott, hogy nem valami neveléstelen személy, ilyenformán megértettük egymást. Sietett a jó asszony legelébb is kimenteni az urát, a mért nincs itthon, hogy nem a rebellisekhez állt, hanem csak elment Salonikiba, portékát vásárolni, ha soká itt maradunk, lehet hozzá szerencsénk. Bántam is én, akárhol járt az ura? A szobával meg voltam elégedve, a mit számomra berendezett s miután jó vacsorával fenyegetett, attól sem ijedtem meg. Egy kissé ugyan elvadított, a mint körültekinték a szobámban s megláttam a falra akasztva Szent Miklós és Szent György képei mellé Miletics és Csernajeff arczképeit.

Az asztalon fénykép-album is volt, az is tele a moszkvai ethnografiai kiállítás zarándokaival.

Este felé, mikor már a legények kiverték a «hét sor port» s elkezdték dalolni a Kerekes András nótáját, a háziasszony bekopogtat hozzám s nagy óvatosan körültekintve a szobában, ha nincs-e más is jelen? belép, odajön hozzám és térdre esik előttem.

– Kérem asszonyom, parancsoljon, mi kivánsága van? keljen fel.

Csak akkor kezdtem észrevenni, hogy milyen gyönyörü szép fekete szemei vannak az ifiasszonynak, ha olyan erősen ki nem volna pingálva a szerecsikával, okvetlenül szépnek volna nevezhető. Alig lehet több harminczkét évesnél.

– Minden szentekre kérem, nagyságos generális úr, kezdé a menyecske, megragadva kezemet: tegyen irgalmat velem, szegény kétségbeesett asszonynyal, külömben mindjárt a kutba ugrom.

– Generális ugyan nem vagyok; hanem azért parancsoljon velem, én mindent megteszek a kedvéért, a mi a katonai becsülettel összefér.

– Azt, azt! A katonai becsületet akarom öntől igénybe venni, folytatá az asszony. Ön nemes szivű, lovagias férfi, a ki egy anya kétségbeesését fel tudja fogni; nekem van egy gyönyörű szép leányom, a kit nagyon féltek a huszároktól.

– Na már arra lovagias szavamat adom önnek, asszonyom, hogy az ön leányának semmiféle bántódása nem fog történni.

– De csak mégis nagyon félek, mert gyönyörű szép leány ám! Aztán nem lehetek mindig mellette, hogy őrizzem. Éjszaka rám ronthatnak. Csak akkor tudnék nyugodtan aludni, ha ezredes úr megengedné, hogy éjszakára ide hozzam be a leányomat az ön szobájába, a míg itt méltóztatnak mulatni.

– Az én szobámba? Éjszakára?

– No mert egyedül itt hiszem őt egész bátorságban. Az ön lovagias védelme alatt. Itt tudom, hogy semmi baja nem történik. Az ön adott szava megvédelmezi a leányomat.

– Mennyi idős a leánya?

– Még csak a tizenhatodikba fordul. De valóságos angyal.

(Teringettét! Én most itt egy tizenhat esztendős angyalt őrizgessek éjszakánkint, a saját szobámban, a kit előre lekötött lovagias becsületszavammal igértem megvédelmezni! Ez lesz még csak a szép provincia! – Mindenféle módjára készen voltam Bosznia pacificatiójának, csak erre az egyre nem.)

– No ugy-e megengedi ön, hogy majd úgy éjféltájon, mikor mindenki aludni megy, behozzam ide önhöz az angyali szép leányomat? Óh köszönöm, az ég áldja meg önt e nagylelküségért.

De bezzeg nem köszönöm én az ilyen ég áldását!

Becsületszavammal igértem, hogy e leányt megvédelmezem, s már most, hogy annál jobban gyakorolhassam a becsületszavam beváltását, ide hozzák éjszakára a szobámba.

S én itt strázsáljak egy szép leányt felvont fegyverrel éjről-éjre, mint a stambuli Kadun-Kiet-Chuda a bajrám ünnepi szultán menyasszonyt. De ezt a strófot nem állom ki!

Hiszen nem vagyok én Szent Antal. Aztán könnyű volt Szent Antalnak, mikor jól tudta, hogy az a szép leány, a ki őt kisérti, maga az ördög; de lenne csak az én helyemben, mikor maga az anya hozza ide a lányt, s azt mondja, hogy az egy angyal, majd szeretném látni, hogy meddig tartana a szentantalsága?

Aztán utoljára is nem esküdtem én meg a királynak arra, hogy az ő hadseregében anachoreta leszek.

– «Ne kívánd, a mi a másé!» Azt mondja a tíz parancsolat.

De hisz én nem is kivánom, helyembe hozzák; valjon ha egy anya maga viszi a leányát egy huszárhadnagy szobájába, hogy rábizza a rend és nyugalom fenntartását, nem valóságos európai mandátum-e ez? – Ez már az igazi bosnyák kérdés!

De hát az adott szó? hát a katonai becsületszó? Szabad-e azt megszegni?

Ez a nő bennem egy mesebeli hőst sejt, egy Lohengrint, a ki az ártatlanságot védni jön hattyu hátán. Szabad-e ezt a hitét megczáfolnom! Szabad-e az adott szót megszegnem!

Nem! Vasból leszek. Megtiltom a szemeimnek, hogy ránézzenek. Csupa szomorú dolgokról fogok gondolkozni. Előveszem a dienstreglement s végigolvasom. Patiencet fogok játszani. Miattam ott fekhetik és lehet olyan szép mint Semiramis. Kővé válok. Hanem holnap reggel megyek raportra, s kikérem magamnak, hogy engem jövő éjszakára küldjenek ki az előőrsre. Nagyon szeretem, mikor az eső szakad a nyakamba.

Megállj! Még egy argumentum van, a mely erőt ád az önuralkodásra. Hátha ez csak kelepcze? Hátha úgy akarnak velem tenni, mint Judit Holofernessel? Úgy van! Ha azt nem akarom, hogy holnap reggel fej nélkül ébredjek fel, ascétának kell maradnom!

Azonban minden bölcselkedésemet halomra döntötte egyszerre az a halk papucscsoszogás, a mi éjféltájon ajtóm felé közeledett; a szívem egyszerre felszabadult, s nyargalt velem árkon-bokron keresztül; minden csepp vérem bosnyák lázadóvá lett egyszerre, éreztem, hogy nem fogok ismerni kegyelmet! – Koczogtatnak. – Szabad.

Az ajtó nagy csendben felnyilik, s belép rajta a háziasszony, titkolózó mosolygással, s hozza a karján a leányát, – egy szép kis, pólába takart babuskát.

– Itt van «ő», uram! Ugy-e milyen szép, mint egy kis angyal?

– Mit? Micsoda? Hisz ön nekem azt mondta, hogy most fordul a tizenhatodikba.

– Igen is, a tizenhatodik hónapba. De már el van választva, nem fog alkalmatlankodni. Éjszakára mákhajat főztem neki tejbe, csendesen fog aludni, uram.

– De hát ezer milliom angyal és liliom! Mi az ördögöt félti ön ezt a tizenhat hónapos kis pulyát az én huszáraimtól?

– Hát – hát – rebegé a nő szepegve – attól félek, hogy – megeszik…

… Jeges vízzel öntöttek végig. Ezek azt a hirünket költik, hogy a huszárok a kis gyerekeket megeszik. Soha ilyen kalandot többet.