MÁSODIK FELVONÁS
Rápolt lakása. Nagy szoba, amelyet műteremnek lehetne tartani, ha a hátsó – utcára nyíló – ablakai nagyobbak volnának. Teljes kényelem; angol bútorok, de egy ekzótikus vonás az egészen; valami tarkaság, amelyet a lakás ura, az úri szürkeségbe mindenütt belevitt. Zongora. Balra ajtó az előszobába. Jobbra függönyös ajtó a lakás másik két szobájába.
ELSŐ JELENET.
Inas, Lizi; majd Inas, Rápolt.
(A telefon hosszasan cseng. A telefon szavára a jobboldali ajtón átsétál az inas, odamegy a telefonhoz és hanyagul a kezébe veszi a kagylót.)
Az inas: Halló… tessék… itt Rápolt nagyságos úr lakása. – Az inas. – A nagyságos úr? – Nem, nincs itthon. – De igen; hazajön, talán mindjárt itt is lesz, nyolc óra elmúlt, ilyentájban mindig hazajön. (Idegesen:) Hogy… mit mondjak, kérem? Hogy ide tetszik jönni? – De kicsoda, ki, ki, ki?… (Az utolsó szavakat már kiabálta; most nyugodtabban, de még mindig a készülékbe:) De hát most mit mondjak neki… (Vállvonogatva leteszi a kagylót.) Nem mondja meg, hogy ki beszélt… (Az íróasztalhoz megy, elvesz egy szivart; rágyújt. Az előszoba felől zajt hall; háta mögé dugja a szivart, de nem nagy ijedelemmel.)
Lizi (balról jön, felindultan, magánkívül, mintha nem volna eszméletnél, nagyon halkan): Itthon van már a nagyságos úr?
Az inas: Nincs, kisasszony. De mindjárt itt lehet.
Lizi: Igen. Akkor…
Az inas: Tessék megvárni.
Lizi: Nem… akkor előbb hazamegyek; azután majd visszajövök. Mondja meg, kérem, legyen olyan szíves.
Az inas: Igenis… de hát, – nem a kisasszony telefonozott már egyszer?
Lizi: Nem… én majd visszajövök… (Elmegy.)
Az inas: Nem a kis… (Lizi elment.) Nem ő telefonozott? Hát ki a csuda lehetett… (Ujra meggyújtja a szivarját és dünnyögve szivogatja, amikor az előszoba felől ismét zaj hallatszik úgy, hogy a szivart bosszankodva ismét el kell rejtenie.)
Rápolt (szórakozott, elgondolkozó, szinte szomorú): Jó estét.
Az inas: Jó estét kívánok, nagyságos úr.
Rápolt: Volt itt valaki?
Az inas: A Lizi kisasszony volt itt. Éppen most ment el.
Rápolt: Innen ment el? Mi baja volt, hogy úgy szaladt?
Az inas: Nem tudom kérem… csak azt mondta, hogy visszajön majd.
Rápolt: Úgy? Nem hiszem, hogy itthon maradok. A kapitány úr nem volt itt?
Az inas: Nem, nagyságos úr.
Rápolt: Levél?
Az inas: Nincs, nagyságos úr.
Rápolt: Jó. Elmehetsz.
Az inas: De valami telefonüzenet jött kérem. Valaki azt mondta, hogy idejön. De nem mondta meg a nevét.
Rápolt: Hát miért nem kérdezted?
Az inas: Kérdeztem kérem, de már letette a kagylót.
Rápolt: Jó… Legfeljebb nem talál itthon. Elmehetsz. Várj csak… vacsoráztál már?
Az inas: Igenis.
Rápolt: No, vedd el a szivarodat.
Az inas (boldogan röhögve mutatja): Már elvettem, nagyságos úr. Gondoltam, nem tetszik haragudni.
Rápolt: Nem. – Hová mégy?
Az inas: Átmegyek kérem Zólyomy kapitány úrhoz… (Rápolt kérdő pillantására:) A privátdinerrel huszonegyezünk.
Rápolt: Jó. Eredj.
Az inas (megy).
Rápolt (a telefonkészülékhez megy; a könyvet a kezébe veszi; lapoz benne, azután leveszi a kagylót): Nagysád kérem: nyolcvannégyet. – Köszönöm. – Halló: Radicséktól… Itt Rápolt. Maga az, János? Kérem, kérdezze meg Ágnes kisasszonyt, hogy jobban van-e már és fogadna-e most engem. – Mi? Nincs otthon? Hát hol van? – Hová ment? (Hitetlenül:) Hová? Én hozzám… (Az előszoba felől zajt hall, odafordul; lecsapja a kagylót.)
MÁSODIK JELENET.
Rápolt, Ágnes.
Ágnes (nyugodt, de sápadt; rejtegeti a nyugtalanságát, de alig bír a fölindulásával; nyugodtan lép be, de azután mozdulatlanul és sápadtan nekitámaszkodik az ajtónak, amelyen nyugodt, gyors mozdulattal belépett).
Rápolt (elámulva): Ágnes! (Boldogan:) Ágnes! (Most siet csak feléje.) Egyetlen és édes, ragyogó és drága lány…
Ágnes (sápadtan és mozdulatlanul támaszkodik az ajtónak. Nagyon komolyan): Örül, hogy itt vagyok?
Rápolt (nem tudja, hogyan jelezze az örömét. Keresi a szót): Nevetek örömemben!…
Ágnes (nagyon komolyan): Várjon még. Még nem tudja, hogy miért jöttem ide.
Rápolt: Feltételezem, kedves, egyetlen, szép Ágnes, hogy nem azért, mert utál engem.
Ágnes (komolyan megcsóválja a fejét): Nem.
Rápolt: Folytatni akarja és be akarja fejezni a tavaszi ünnepen félbeszakított beszélgetésünket.
Ágnes (komolyan bólint): Igen.
Rápolt: Meg akarja nekem mondani, hogy maga is… hogy maga is…
Ágnes: Szégyelli kimondani!
Rápolt: Hogy… maga is szeret engem.
Ágnes: Igen. De…
Rápolt: De?…
Ágnes: De… (Eddig elhárította Rápolt minden közeledését. Most kinyujtja a kezét és odavezetteti magát egy karosszékhez. Leül.) Én itt vagyok… eljöttem… De meg is kell engem tartania. (Szünet. Kissé fölindultan:) Tartson meg engem, Andor.
Rápolt (tréfásan ijedt arcot vág): Én? – Maga tartson meg engem, Ágnes.
Ágnes (hosszan, szótlanul megrázza a fejét): Nem. Ez így nem jó. Igy nem lehet. Igy megint elveszít. Most, Andor, én értem… én értem küzdenie kell.
Rápolt (keserves arcot vág).
Ágnes: Tudom: utálja a szót is. De én nem tehetek róla és nem tehetek másképpen. Meg kell mondanom és türnie kell ezeket a szavakat… én… a házasságot sem nevezhetem másnak, csak házasságnak. És gyerekekre, síró pólyás gyerekekre, akik házasságokból születni szoktak, nincs más szavam, mint hogy gyerekek… (Szünet.)
Rápolt (előbb nem akar szólni, azután halk mosolygással): Ágnes, – magától kitelik… (Nem akarja folytatni.)
Ágnes: Mi?
Rápolt: Hogy azt mondja a bábára sincs más szava, legfeljebb az, hogy tudós asszony.
Ágnes (halványan elmosolyodik): Ezek nevetséges és kicsinyes dolgok, Andor, de aki az életet élni akarja, az nem kerülheti el a nevetséges és kicsinyes dolgokat. Honnan tudjam én azt, Andor, hogy maga szeret engem?
Rápolt (természetesen): Onnan, Ágnes, hogy mondom.
Ágnes: Miért higyjem én magának el azt, amit mond?
Rápolt: Istenem… hát… hát… Higyje el Ágnes: én szeretem magát… én soha ilyen egyszerüen, nyugodtan, zavartalanul és tisztán boldog nem voltam… én szeretem magát egy nevető, derüs és nagy szerelemmel és…
Ágnes: De a szerelem nem lehet mindig derüs és nevető.
Rápolt: Dehogy nem… Oh igen.
Ágnes: Nem. Egy asszonynak, minden asszonynak fájdalmat és veszedelmet és talán halált jelent a szerelem…
Rápolt (megérti): Ah! Látja Ágnes: én akkor… én akkor… én tudnék… tudnék akkor hű és… (nem tudja folytatni; szégyelli)… hogy mondjam én ezt most!…
Ágnes (föláll; odalép hozzá; komolyan): Andor, maga olyan könnyedén, követelőzve, kényelmesen, önzően és szeszélyesen sétál az életen át, mint azok a művészek, azok a legnagyobb tehetségek, akik visszaélnek a művészjogaikkal. (Nagyon lassan, kiszámítottan.) Pedig maga nem is művész.
Rápolt (keservesen érintette ez a szó; küzd magával, elfordul, a foga között): De az vagyok.
Rápolt (kétségbeesve, haragosan): De az vagyok.
Ágnes (örül a haragjának. Kiszámítottan): Én elhiszem. De mindenki más azt mondja magáról, hogy dilettáns.
Rápolt (ordítva): Nem vagyok az.
Ágnes: Én elhiszem. De a művészek, az igaziak nem félnek a kicsinyes és nevetséges dolgoktól. Azok kiállnak, harcolnak, verejtékeznek és verekszenek. Beethoven nem ijedt meg a cvikkeres emberektől és Michelangeló véres szemmel és ájuldozva meredt hetekig a Sixtina mennyezetére, amíg kicsinylő megjegyzések kisérték a munkáját és epés rosszindulat várta, hogy kész lesz-e már. Az igazi művészek dolgoznak és az igazi tehetségek bátrak, Andor.
Rápolt (elfordulva hallgatta. Remeg az idegességtől): Óh… várjon csak, majd megmutatom én! Itt (a zongora felé mutat) készen van már minden és alig várom, hogy a szemükbe nézhessek azoknak a… (hirtelen szégyenkezve elhallgat).
Ágnes (gyöngéden): Azoknak a cvikkereseknek?
Rápolt (szégyenkezve): Igen.
Ágnes (mosolyogva): Jó… Nagyon jól van. (Komolyan.) Akkor… megmondom, Andor, miért jöttem ide.
Rápolt (dacosan visszafordul): Mert mégis bízik bennem. Éppen úgy, mint, mint én magamban.
Ágnes: Éppen úgy. Azért. De én, Andor, egy borzasztó veszedelemben voltam.
Rápolt: Milyen veszedelemben?
Ágnes: Abban, hogy magát szerettem, de haragból, dacból és keserüségből valaki másnak…
Rápolt: Óh! De hiszen annak most már vége.
Ágnes (komolyan): Várjon. Nem: hogy a felesége leszek. Hanem, hogy dacból és keserüségből… szerelmes leszek valakibe, akit nem szeretek.
Rápolt (hitetlenül): Ágnes!
Ágnes: Higyje el nekem. Rákényszerítettem a… (szégyenkezve:) a vágyaimat, hogy hozzá forduljanak; rászoktattam magamat, hogy őt gondoljam magam mellé; megfojtottam az akaratomat is, hogy az ő akarata cselekedjék helyettem is. (Borzongva:) Már… majdnem… az övé… voltam…
Rápolt (halkan): De most Ágnes…
Ágnes (más hangon; erősen, elszántan): Most idejöttem… egész nap ezen töprengtem… idejöttem, hogy magához kössem magamat elszakíthatatlanul és elválaszthatatlanul és örökre… Ha maga is akarja…
Rápolt: Én…
Ágnes: Ha meg tud tartani… Ha meg tud védeni. Mert utánam… mindjárt… egypár perc mulva… idejön majd és visszakövetel majd… Zólyomy.
Rápolt (meglepetve): Ki?
Ágnes (szinte lesben állva, oldalt néz rá): Zólyomy.
Rápolt: Zólyomy? Hogyan? Miért?
Ágnes: Ő is ott járt nálunk déltájban. Vele sem akartam beszélni. Erre meghivatta magát vacsorára az apámmal. Fél kilencre ott lesz. És én… én azt mondtam… mondják – meg – neki, hogy – én – idejöttem – magához.
Rápolt: Igen… nekem is azt mondták, hogy idejön.
Ágnes: Zólyomynak is azt fogják mondani. És ő – ő utánam jön.
Rápolt (bólint; kelletlen grimászt vág és kelletlenül, egy újjal megvakarja a fejét).
Ágnes (nagy szemmel): Fél?
Rápolt: N… n… nem. Hanem…
Ágnes: Hanem?
Rápolt: Hanem… m… m… m… jobban szerettem volna…
Ágnes: Ha én intézem el ezt a dolgot.
Rápolt: Igen, Ágnes.
Ágnes: Ezt magának kell elintéznie. Mert én… (dideregve:) félek tőle. Magának kell bátornak lennie.
Rápolt (undorral, kétségbeesve): Bátornak. Mondja, mindjárt, hogy hősnek.
Ágnes: Fél?
Rápolt: Nem félek. Csak utálom… kellemetlen… mi lesz most itt…! Mi jön itt…! Mérkőzni! Kiabálni! Verekedni! „Ő az enyém.“ – „Nem, ő az enyém.“ „Egyikünk fölösleges, uram.“ – „Magam is azt gondolom, uram.“ Brr!
Ágnes: Fél?
Rápolt (rákiált): Nem félek, ha mondom.
Ágnes (boldog felvillanás fut át az arcán erre a kiáltásra, aztán megszédül és megtámolyodik).
Rápolt (ijedten): Mi az, Ágnes: Megijesztettem? Bocsánat. Nem akartam.
Ágnes: Nem, nem azért.
Rápolt: Üljön le ide. Hát mi az? Miért?
Ágnes: Én… látja… én idejöttem magához… én jöttem el… eljöttem a… maga lakásába…
Rápolt: Azt nagyon helyesen tette. És?
Ágnes: És… és itt akarok maradni. Itt akarok… (nem tudja kimodja-e) itt akarok… ma és…
Rápolt: Bölcs, derék, jó, hasznos, helyes és kitünő dolgot akar.
Ágnes (türelmetlenül): Nem, ne mondja ezt így. Ne mondja így, hogy (az ő hangján) hogy bölcs, derék, hasznos, helyes dolgot csináltam. Ez nehéz út volt. Ez nagy és bátor dolog volt… értse meg, hogy egy lány… Én itt akarok maradni… ma… (halkan, remegve.) ma éjszaka… és örökké. (Szünet.) Értse meg, hogy…
Rápolt (meghatva): Megértem, Ágnes.
Rápolt (megöleli, de az utcai, hátsó ablakot hevesen megzörgetik.)
Ágnes (rémülten fölpattan): Zólyomy.
Rápolt: Nem, nem, – dehogy ő.
Ágnes: De igen… (reszketve:) Istenem…
Rápolt: De nyugodjék meg Ágnes. – Hát így fél tőle?
Ágnes (dideregve int nemet).
Rápolt: De nem ő az, ha mondom. (Odamegy az ablakhoz; kinéz a függöny mögül; visszafordul.)
Ágnes: Ugy-e hogy ő?
Rápolt: Nem.
Ágnes (bámulva, nyugodtan): Hát ki?
Rápolt (nem nagy zavarban, de egy kissé habozva): Nem ő… hanem az a… lány, akinek tegnap köszöntem a Püspökkertben… (Ágnes nem érti.) Az, aki miatt… a kis vitánk volt…
Ágnes: Mit akar itt?
Rápolt (vállvonogatva): Nyilván… be akar jönni.
Ágnes (felpattan, kezébe veszi a kabátját): Andor, maga nagyon hamar alkalmat adott nekem rá, hogy megbánjam, amit tettem.
Rápolt (bámulva): Mit, Ágnes? Miért, Ágnes?
Ágnes (ingerülten, lázasan): Gondolhattam volna rá, gondolnom kellett volna rá, amikor ide indultam, kik azok… kik azok… akik magához el szoktak látogatni. Kikkel helyezem egy sorba magamat, kikkel helyez maga egy sorba engem.
Rápolt (boldogan): Ágnes, drága Ágnes, hiszen maga féltékeny.
Ágnes (megvetően): Ne higyje. Csak meg vagyok bántva. Meg vagyok alázva. A maga gondolkozása, a maga multja, a maga társasága, a maga lakása megszégyenített és lefokozott…
Rápolt: Ágnes, maga azelőtt jószívű nő és nagylelkű ember volt… Én megint azzá akarom tenni, – én behívom ide ezt a boldogtalan teremtést.
Ágnes (izgatottan): Behívja? Azt hiszi, hogy én itt maradok… vele együtt… egy levegőt szíva… (a kalapja után nyúl).
Rápolt (rákiált): Itt marad. Tegye le a kalapját. Most itt marad. (Az ablakhoz megy. Kinyitja.) Bejöhetsz Lizi… Kulccsal csukd be magad mögött az ajtót. (Visszajön.)
Ágnes (szenvedő, megbántott arccal áll; az arcán az utálata és a méltatlankodása viaskodik az érdeklődésével és az engedelmességével).
Rápolt (visszajön): Álljon oda Ágnes az ajtóba, a függöny mögé… (a jobboldali ajtó függönyére mutat). Nem is kell nagyon elrejtőznie. Egy cseppet sem kell rejtőznie.
Ágnes (a függöny mögé áll).
Rápolt (elől, középen vár).
HARMADIK JELENET.
Rápolt, Ágnes, Lizi.
Hallani az előszoba ajtajának a nyílását; a kulcs csörrenését.
Lizi (lélegzet nélkül, kábultan, vakon besiet; leveti magát a Rápolt lábához és reszketve, összeomolva, egy didergő csomóban ott marad).
Rápolt (lenéz rá; bólint; hallgat; vár; lassan): Mi baj van Lizi?
Lizi: Meghalok.
Rápolt (szünet után): Honnan jössz, Lizi?
Lizi: Otthonról.
Rápolt: Láttalak hazamenni. Minek rohantál haza?
Lizi: Megmosakodni. Véresre suroltam az arcomat és a kezemet…
Rápolt: Tisztának akartad magadat érezni?
Lizi:… hogy lejőjjön rólam minden érintésnek a nyoma…
Rápolt: Miért nem maradtál otthon, Lizi?
Lizi: Mert otthon nem bírtam volna ki… otthon megöltem volna magamat.
Rápolt: Még csak félkilenc Lizi. Honnan szöktél el ilyen korán?
Lizi: Odaát… a Piac-téren… a kávéházból…
Rápolt: Odarendeltek?
Lizi: Igen.
Rápolt: Már délután?
Lizi: Igen.
Lizi: Igen.
Rápolt: Többen voltak?
Lizi: Sokan.
Rápolt: Zajosak voltak? Durvák voltak?
Lizi (szótlanul bólint; azután fölemeli a fejét): Lármáztak… kiabáltak… (reszketve:) És egyszerre körülnéztem… és az arcuk, a szemük, a leheletük… olyan volt, mintha farkasok és sertések közé jutottam volna.
Rápolt: És erre elszöktél.
Lizi (int).
Rápolt: Hm… És mit akarsz most itt, Lizi?
Lizi: Csak hadd maradjak itt egy kicsit… csak egy félórát, csak egy negyed órát… Egy kicsit hadd pihenjem ki magamat, mert olyan vagyok, mintha évek óta szaladnék.
Rápolt (halkan, de rideg hangon, Ágnes számára): Nem maradhatsz itt, Lizi.
Lizi (reszketve): Kérem, ne küldjön el. Csak egy negyed órát… csak tíz percet… Hadd hunyjam be a szememet, hadd szívjam be a levegőt… (bágyadtan, behunyt szemmel:) hadd vegyek itt nyugodtan lélegzetet pár percig…
Rápolt (keményen): Nem maradhatsz itt, Lizi.
Lizi (fölretten): Ne küldjön el. Ha most elküld, én nem bírom tovább, én megölöm magamat.
Ágnes (megmozdul, előrelép; mintha közbe akarna lépni).
Rápolt: Megölöd magadat?
Lizi: Meg.
Rápolt: Én jutalmat igértem neked, ha nem leszel öngyilkossá.
Lizi (csüggedten): De most nem akarja megadni.
Rápolt: De megadom. Eljátszom neked a Stabat mater dolorosat.
Lizi (érdeklődve fölnéz; halkan, gondolkozva): Azt, amelyikben az a sok magas hang van?
Rápolt (mosolyt nyel el): Azt. Stabat mater dolorosa, juxta crucem lacrimosa, dum pendebat filius. Jó lesz?
Lizi: Jó.
Rápolt: Akkor azután elmégy.
Rápolt: Nem ölöd meg magadat.
Lizi: Nem.
Rápolt (hátralép).
Ágnes (egészen kijön az ajtó mellől).
Lizi (fölállott; boldogan készül rá, hogy a zenét hallgatja majd; észreveszi Ágnest; megretten; szégyenkezve szedi össze magát, lesimogatja a ruháját, rendbeszedi a haját egy gyors mozdulattal; halálos zavarban dadog): Jaj, istenem!… Én… én bocsánatot kérek, kérem szépen, én már megyek… (mentegetőzve fordul Rápolthoz)… hiszen én nem tudtam… (mintha össze akarná magát húzni és el akarna tünni)… de most már rögtön elmegyek.
Rápolt (néz Ágnesre, nem szól-e egy szót): Hm… eredj, Lizi.
Lizi (hirtelen megáll; nem bír magával; kifakad a száján): Hála a jó istennek; hála a jó istennek.
Rápolt: Minek örülsz, Lizi?
Lizi: Semminek, semminek…
Rápolt (keményen): Mondd meg, minek örülsz.
Lizi (magánkívül): Annak, hogy a jó Isten (Ágnesre) ide vezette. Hogy most már boldogok lesznek.
Ágnes (a föltámadt részvétét egy kis idegenkedés váltja föl erre a beavatkozásra az ő ügyébe).
Rápolt: Ágnes! (Azt akarja kérni tőle, jőjjön közelebb.) Ágnes, tudja-e, hogy tegnap délután a tavaszi ünnepen honnan szedtem össze azt a bátorságot, hogy mikor visszajött a sátorhoz, a kezét megfogjam és magának megmondjam… amit megmondtam?
Ágnes (bámulva): Honnan?
Rápolt: Onnan, hogy mialatt maga távol volt, Lizi odajött hozzám és kétségbeesve könyörgött, hogy ne várjak, ne késsem el, beszéljek magával…
Ágnes (hitetlenül): Igazán?
Rápolt: Igazán.
Lizi (akihez Ágnes odafordult, szégyenkezve int igent).
Rápolt: Ő mondta meg, ő esküdözött, hogy maga… amit én már nem mertem hinni… hogy maga sajnálta, amikor én másfél évvel ezelőtt elmentem. Hogy akkor sírt…
Ágnes (még csak félig tud Lizihez beszélni; félig a levegőbe mondja): De hát honnan tudta ezt?
Lizi (nagy zavarban): Én kérem szépen, bocsánatot kérek… én érdeklődtem és megtudtam.
Ágnes: De hát miért érdeklődött?
Lizi: Mert én… mert én mindennap imádkoztam… mert én nagyon szerettem volna, hogy boldogok legyenek.
Rápolt (ránéz Ágnesre).
Ágnes (habozik; küzd magával; azután odalép Lizihez és a kezét nyujtja neki): Én… higyje el, hogy én nagyon sajnálom önt.
Lizi (megrendülten áll, nem tudja elfogadja-e a kéznyujtást; szeretné úgy elfogadni, hogy ne kelljen az Ágnes kezéhez nyúlnia. Végre nagyon óvatosan megfogja az Ágnes kezét és megcsókolja).
Ágnes (el akarja húzni a kezét).
(Csengetés az előszobából.)
Ágnes (megrettenve néz Rápoltra).
Rápolt (összevont szemöldökkel, idegesen, de lassan): Ez Zólyomy.
Lizi (aki eddig nyugodt volt, most szinte sikoltva): Ki? Ki az?
Lizi (lázasan): Istenem… akkor nekem… hiszen én úgysem maradhatok… én úgyis el akartam menni… hogyan mehetek el… én elszököm… (Rémülten igyekszik jobbfelé.)
Ágnes (reszketve): Andor… azt hiszem… okosabb lett volna, ha én sem jövök ide. Jobb lenne, ha én is elmennék: arra talán… hogy ne találjon itt… Majd máskor azután elintézzük vele…
Rápolt: Igy fél tőle?
Ágnes: Én csak azt hiszem… Mégis borzasztó, hogy itt talál… mégis arra joga volt, hogy máshol hallja meg tőlem… én most elmegyek.
Rápolt (rákiált): Itt marad. Nem megy el. Nem is mehet. A lakásnak nincs más kijárata. Itt marad, és most számolunk le vele.
(Újabb csengetés.)
Ágnes: Kérem, Andor… igen… ahogy akarja… (Hirtelen.) Akkor ne nyissa ki neki inkább az ajtót. De én…
Rápolt: Menjen be oda. (A jobboldali szobára mutat.) Majd előbb én beszélek vele. Azután meglátjuk. Menjen be oda. (Lizihez:) Te is.
Lizi (rögtön be is megy).
Ágnes (reszketve): Andor, kérem… vigyázzon… csak arra vigyázzon… De mit mond most neki? Hogy hagyjam itt magát… Hogy tudja őt… amikor ő olyan vakmerő és kegyetlen…
Rápolt (elutasítóan): Menjen be oda, Ágnes, és várjon.
Ágnes (bemegy).
Rápolt (gondolkozva megáll a baloldali ajtón, azután, nagyon nyugodtan, minden harci elszántság nélkül fölemeli a fejét és kimegy az előszobába.)
NEGYEDIK JELENET.
Rápolt, Zólyomy.
Zólyomy (mint aki tagadást vár): Ágnes idejött hozzád.
Rápolt: Ide.
Zólyomy (meglepetve): Itt van nálad.
Rápolt: Itt.
Rápolt (egy másodpercnyi habozás után): Ott van. A másik szobámban.
Zólyomy (indul a szoba felé).
Rápolt (elébe áll): Bocsáss meg, hová mégy?
Zólyomy: Bemegyek érte.
Rápolt: Mit akarsz vele?
Zólyomy: Azt majd neki mondom meg.
Rápolt: Nem!… Arra kérlek, légy olyan szíves, mondd meg előbb énnekem.
Zólyomy: Csak neki.
Rápolt: Akkor nagyon sajnálom: nem mehetsz be hozzá.
Zólyomy (a szeme föllángol, de leküzdi a dühét): Jó, megmondhatom neked is: kézen akarom fogni és haza akarom vinni.
Rápolt: Sajnálom… de meg kell mondanom neked, hogy ez a szándékod nem fog sikerülni.
Zólyomy: Miért?
Rápolt: Mindenekelőtt azért, mert ő nem azzal a szándékkal jött ide, hogy most veled elmenjen.
Zólyomy: Hanem?
Zólyomy: Azt majd meglátjuk. Engedj.
Rápolt: Nem engedlek még… Nem fog sikerülni a szándékod továbbá azért…
Zólyomy (erőszakolt nyugalommal): Nem vagyok kiváncsi a véleményedre. Engedj hozzá. (Keresi az útat.)
Rápolt (elébe áll): Előbb…
Zólyomy (összeszorított foggal): Engedj.
Rápolt: Sajnálom…
Zólyomy (a harag elborítja. Minden dühével, szinte sziszegve): Hogy mersz te… Hogy mersz te énnekem az útamba állni?
Rápolt (nyugodtan néz rá).
Zólyomy: Tudod te azt, hogy én… Jó az én útamból idejekorán eltakarodni.
Rápolt: Tudom.
Zólyomy: Hát akkor el az útból.
Rápolt: Nem.
Zólyomy (kiált): Félre előlem. (Ökölbeszorított kézzel áll vele szemben.)
Rápolt (az arca kivörösödik; a szeme kigyullad; az ő keze is ökölbe szorúl. Kiáltva): Nem. (Két-három másodpercig farkasszemet néznek.)
Zólyomy (a lendülete elbágyad; a kezét elereszti; hátra lép; bámulva nézi): Mi van te veled? Mi történt te veled?… Miért kiáltottál?
Rápolt: Én igazán sajnálom… de rákényszerítesz… egy olyan hangra, amelyet utálok.
Zólyomy (más módot keres; belenyugszik abba, hogy olyan egyszerüen nem megy a dolog): Igen, belátom… és megkérlek rá Andor… hogy eressz hozzá. Én… szolgálatot akarok neki tenni és te azzal, hogy itt elém állsz, talán jóhiszemü és lovagias módon viselkedel, de ártasz neki. Idejött. Itt van. Igaz. De ez egy meggondolatlan percnek a gyors és oktalan elhatározása volt… egy megszédülés… egy megtévelyedés… amelyet jóvá kell tenni és amely csak úgy tehető jóvá, ha én kézen fogom, mint egy eltévedt, kedves gyereket és hazaviszem.
(Szünet.)
Rápolt: Nagyon sajnálom, de azt hiszem, tévedsz az elhatározásának a komolyságára nézve. És nagyon sajnlom, hogy ezzel is fájdalmat kell okoznom neked: de a szándékod egy másik okból sem sikerülhet.
Zólyomy: Mi az az ok?
Rápolt: Az az ok… az, hogy én útjába állok.
Zólyomy (elámulva): Te?
Rápolt: Én.
Zólyomy (föllobbanó dühvel): Te? (Elfojtja a dühét. Bámulva.) De hát… miért?
Rápolt: Mert én azt akarom, hogy itt maradjon.
Zólyomy: De miért? Mit akarsz? Mi célod van ezzel?
Rápolt: Ezzel az a célom, hogy véglegesen, elszakíthatatlanul és kétségtelenül magamhoz füzzem… mert… mert feleségül akarom venni.
Zólyomy: Te?
Rápolt: Én.
Zólyomy: De hiszen az lehetetlen… ez őrültség… ezt te sem gondolod komolyan és ő sem veheti komolyan. Eressz hozzá!
Rápolt (elébe áll): Ő komolyan veszi. Ezt abból láthatod, hogy idejött. És hogy én komolyan veszem, arra következtethetsz abból, ha megmondom neked, hogy én kértem rá, jőjjön ide.
Zólyomy: Te?
Rápolt: Én.
Zólyomy: Akkor hát te vagy a bűnös benne, hogy…
Rápolt: Én vagyok.
Zólyomy (rábámul): Ah, – hiszen ez nem igaz. Hiszen te nem tudsz… Hiszen nem birsz… Hiszen te nem akarod, nem akarhatod, nem akartál soha… ilyen… ilyen vakmerőséget… ilyen…
Rápolt: Ezt az egyet akartam.
Zólyomy (a dühével harcol): De Andor… (más hangon:) nézd… te mindig jó voltál hozzám… és én baráti és rokoni szeretettel igyekeztem a jóságodat viszonozni. Igaz ez?
Rápolt: Igaz.
Zólyomy: És te Andor… őszinte, hűséges és becsületes ember vagy: nézz bele a szívedbe, – hiszen te nem szeretheted őt úgy… te nem is tudsz úgy szeretni, hogy jó lélekkel, becsülettel el akard őt tőlem venni.
Rápolt (halkan): Én úgy szeretem őt… hogy el kell őt tőled vennem.
Zólyomy (küzd magával): Nézd Andor, neked semmi a világon nem fontos…
Rápolt: Ez fontos.
Zólyomy: Te egy hét alatt elfelejted az egészet.
Rápolt: Ezt soha.
Zólyomy (a legalázatosabb könyörgés hangján): Andor, ne rabold el őt tőlem.
Rápolt (nagyon halkan, fanyarul): El kell őt tőled rabolnom.
Zólyomy (lassan fölgyúló dühvel, sziszegve): De ez csakugyan rablómunka ám.
Rápolt (gondolkozik, halkan): Hm… az.
Zólyomy (lihegve): Az? Hát én…
Rápolt (halkan): Az. Te elraboltad tőlem; és én most visszarablom tőled.
Zólyomy (egy legyintéssel elhárítja a multra való emlékeztetést): Tolvajmunka ez… Én egy esztendei hűséggel és fáradsággal magamhoz hajlítottam… magamhoz melegítettem… neked elmondtam… és te tolvajmódra és rablómódra jössz és ellopod és elrabolod tőlem.
Rápolt: N… nem tagadhatom, hogy ez így van.
Zólyomy (lángoló dühvel): Nem? De tolvajokkal és rablókkal én úgy bánok el… amint tolvajokkal és rablókkal elbánni szokás.
Rápolt: Hm… nem tagadhatom, hogy a magad szempontjából igazad van.
Zólyomy: Én nagyon soknak találom azt, hogy mi ezek után még mind a ketten élünk.
Rápolt: Hm… feltételeztem, hogy végül is erre a meggyőződésre jutsz.
Zólyomy (fölcsattanó dühvel kap a kardja után): És mindjárt kevesebben leszünk, ha nem takarodol.
Rápolt (a revolvere után nyúl): Én nem hiszem, hogy ezen a módon úgy teljesedhetik a kivánságod, amint szeretnéd.
Zólyomy (elámulva): Te!… Te le tudnál engem… most… lőni… mint egy rossz kutyát…
Rápolt: Csak úgy, amint le tudtál volna engem vágni, mint egy rossz bornyút, ha nincs a zsebemben a revolverem.
Zólyomy (lenyeli a dühét; fenyegetően): Hát majd találok én rá módot, hogy vagy te menj el az én utam – ból, vagy én a tiedből.
Rápolt: Meg voltam róla győződve és nem vártam mást.
Zólyomy (bámulva): És te… te mersz…
Rápolt (nem válaszol; egy másodpercre behunyja a szemét; azután mozdulatlan arccal áll).
Zólyomy (kétségbeesve fordul el tőle; kétségbeesve töri a fejét, mit csináljon. Visszafordul): Hát végre is… egyet nem tagadhatsz meg tőlem.
Rápolt: Mi az?
Zólyomy: Éppen te nem tagadhatod meg.
Rápolt: Mi az?
Zólyomy: Azt, hogy nem a te akaratod dönt és nem az enyém. Hanem az övé.
Rápolt: Hm… az úgy van.
Zólyomy: Hogy őt nem rabolhatod el tőlem. Legfeljebb: ő szabad akaratából hozzád megy, ahelyett, hogy hozzám jönne.
Zólyomy: Akkor nem tagadhatod meg tőlem, hogy ezt a saját szájából halljam.
Rápolt (gondolkozik): Hm…
Zólyomy: Nem tagadhatod meg… mert különben rabló vagy. Pedig te nem vagy az.
Rápolt: Nem. Én nem vagyok az.
Zólyomy: Akkor én tőled semmit sem kivánok már, csak azt: adj módot rá, hogy beszéljek vele.
Rápolt (gondolkozva): Az én jelenlétemben.
Zólyomy (kinosan beleegyezik): A te jelenlétedben.
Rápolt: Azzal a feltétellel, hogy amikor terhére vagy, megkérlek, hagyd el a lakásomat.
Zólyomy (kínosan): Azzal a feltétellel. (Látja, hogy Rápolt még gondolkozik.) De ezt nem tagadhatod meg tőlem.
Rápolt (komolyan): Nem. Ezt nem tagadhatom meg tőled. (Odamegy az ajtóhoz. Kinyitja.) Ágnes, kérem jőjjön és…
ÖTÖDIK JELENET.
Rápolt, Zólyomy, Ágnes.
Ágnes (habozva lép ki).
Zólyomy (egy lépést tesz feléje).
Ágnes (rémülten siet Rápolthoz és megfogja a kezét; szinte belekapaszkodik).
Zólyomy: Ágnes…
Ágnes (lesütött szemmel sietve): Minden úgy van, ahogy ő mondta.
Zólyomy: Nézzen rám Ágnes…
Ágnes (nem néz rá; még jobban belekapaszkodik Rápoltba. Reszketve): Minden úgy van, ahogy ő mondta.
Rápolt: Ne féljen Ágnes.
Ágnes (reszketve): Nem félek. Maga sem félt.
Rápolt (gyöngéden, de futó mosolygással): Igen Ágnes… De látja: magának is meg kell ismételnie azt, amit én mondtam.
Ágnes (elszánja magát; elereszti a kezét; mintegy kiáll): Igen… én is megmondom…
Zólyomy (lassan; minden erejét összeszedve; gyengéden, de ellenmondást nem tűrő hangon): Ágnes, én most megfogom majd a maga kezét és mihelyt innen kint leszünk, maga boldogan kapaszkodik majd bele a kezembe: úgy, mint aki rossz álomból ébred és örül, hogy ébren van, úgy, mint aki eltévedt és örül, hogy hazavezetik.
Ágnes (lesütött szemmel áll; megriadt, mert azt hiszi, hogy feléje közeledik).
Zólyomy: Nem… nem bántom. Magának kell megértenie, hogy senki másra nem bízhatja magát, csak én rám. Hogy senki más magát nem vezetheti, csak én. Magában kell… önként… természetesen… föltámadnia annak a vágynak, hogy az én kezemet fogja és hogy én innen, ahová eltévedt, hazavezessem.
Ágnes: Én… nem…
Zólyomy: Csak annak kell eszébe jutnia, Ágnes, amit egy gonosz percre elfelejtett: milyen jó volt, amikor rám bizta magát. Én szerettem magát, és maga szeretett engem. És a szíve akkor, amikor már hozzám hajolt, és amikor ő távol volt magától, a szíve akkor megbékült és megnyugodott. Igaz ez?
Ágnes: Ez igaz, de…
Zólyomy: Emlékezzék rá, hogy akkor is tévelygett… és elmerült a kétségbeesésben… és én kinyujtottam a kezemet… és maga boldog volt, hogy belekapaszkodott… És akkor én voltam a megnyugvás. A biztosság. A boldogság reménye. Igaz ez?
Ágnes: Igaz, de…
Zólyomy: Most is így van. – Jöjjön Ágnes, adja ide a kezét és térjen vissza a nyugalomhoz, a megnyugváshoz és a boldogsághoz. – A kezét Ágnes.
Ágnes (szédülten, zavarodottan áll, de a keze elől visszaretten; kétségbeesve): De hiszen én mindig őt szerettem.
Zólyomy: Nem, Ágnes. Engem szeretett. És engem szeret most is.
Ágnes (tétovázva, Rápoltra nézve): Nem…
Rápolt (eddig nagy figyelemmel, fölindultan, de mozdulatlanul nézte a dolgot): Neki mondja Ágnes. Ő neki kell megmondania, úgy, hogy se maga ne tétovázzék, se ő ne kételkedhessék többé.
Zólyomy: De hiszen ezt nem tudja mondani. Hiszen ez őrültség volna. Hazudnék magának és egy hazugsággal eldobná magától egy élet nyugodt boldogságát. Mit kapna cserébe érte? A megbizhatatlanságot, az állhatatlanságot, a gyengeséget, a hűtlenséget?… Pedig magának Ágnes az állhatatosságra, a hűségre, az erőre van szüksége. Egy erős férfikézre, amely vezesse… Adja ide a kezét, Ágnes.
Ágnes (visszariad): Én… én…
Zólyomy: Ki sem tudja mondani, hogy nem akarja. Mert a szíve szerint akarja és csak egy hazug szégyenkezés tartja vissza. Jöjjön Ágnes.
Ágnes (Rápolthoz): Kérem… segítsen hát…
Rápolt (közelebb lép, komolyan): Nem, Ágnes. Én most nem segíthetek. Én ebben nem segíthetek. Magának kell megmondania, hogy azt… hogy úgy… hogy… (mégis segít neki) hogy engem szeret és itt akar maradni.
Zólyomy: Velem jön.
Ágnes (kétségbeesett energiával): Nem! (Nyugodtabban:) Nem.
Ágnes (végső erőfeszítéssel): Én… őt szeretem; mindig is őt szerettem; és itt maradok.
Zólyomy (lehajtja a fejét; most törik meg az energiája először; hosszú szünet után): Akkor hát… vége mindennek? (Szünet.) Vége.
Ágnes (halkan): Vége.
Zólyomy: Én hát elmehetek… egy hosszú útra… és ne is forduljak vissza?…
Ágnes: Kérem… nagyon kérem, azért ne haragudjék rám. Én nem tehetek róla…
Zólyomy: Maga, Ágnes, megcsillogtatta előttem a meleg boldogságot és most kikerget a hideg sötétségbe. Azzal játszott, hogy elhitette velem: élhetek én még; most végét szakítja a játéknak és a játékszert kidobja: meghalni a szemétdombon.
Ágnes: Kérem, higyje el, én nem akartam rosszat. Én is olyan boldogtalan voltam…
Zólyomy: Tudja, hogy mi a boldogtalanság és most nyugodt lélekkel mondja nekem: eredj a szenvedésbe, eredj a boldogtalanságba és dögölj meg belé.
Ágnes: Majd elfelejti. Majd… majd nem gondol rá. Majd meglátja nemsokára, hogy nem érdemes én miattam… mert nem érdemes ám!… és akkor majd megint erős lesz és boldog lesz…
Zólyomy: Soha többé már. Az én életem azzal, Ágnes, ha maga elküld innen, összeomlik. Az én életemnek azzal, ha nem jön velem, vége van.
Ágnes (a kezét tördelve): Istenem… Istenem… hogy szeretnék segíteni magán… hogy szeretném jóvátenni…
Zólyomy (megfogja a kezét): Segíthet, Ágnes: ha velem jön.
Ágnes (ki akarja a kezét szabadítani): Kérem, én…
Zólyomy (megfogja és megcsókolja a kezét): Mindent jóvá tehet: ha velem jön. És velem fog jönni.
Ágnes (a kezét akarja kiszabadítani): Kérem…
Zólyomy: Velem jön, mert az enyém és én oda nem adom senkinek…
Rápolt (odaugrik; rákiált): Ereszd el a kezét.
Zólyomy: Velem jön.
Rápolt (ráemeli az öklét; a dühnek utolsó teljes indulatában rákiált): A kezét!
Zólyomy (habozik; szembe fordul vele; lassan elereszti az Ágnes kezét; szikrázó szemmel fordul egészen Rápolt felé).
Rápolt (ismét lassan): Minthogy terhére vagy, – az idő letelt.
Zólyomy (elgondolkozva): Az enyém?
Rápolt: A tied.
Zólyomy: Letelt.
Rápolt (röviden): Le. Meg kell téged kérnem, hagyd el a lakásomat. (Szünet.) Menj el.
Zólyomy (gondolkozva): Menjek el?
Rápolt: Menj.
Zólyomy (fanyarúl, elbiggyesztett szájjal; a messzeségbe nézve): Menjek ki… a hidegbe?
Zólyomy (elámultan von vállat): Kint meleg tavaszi éjszaka van.
Zólyomy (a messzeségbe nézve):… amíg ti itt maradtok és összebujtok a melegben…
Rápolt (fenyegetően): Kérlek!…
Zólyomy:… összebujtok és érzitek az egymás jó melegét… a puha száját, a síma karját, a meleg mellét!
Zólyomy (kábultan): Megyek. (Tétovázva.) Megyek. (Ágnesre néz; könyörögve:) Ágnes, ne küldjön el; Ágnes…
Rápolt (elébe áll): Elég volt. Mindent megmondhattál, amit mondani akartál. Mindent meghallottál, amit hallani akartál. Tovább nem lehetsz terhére.
Zólyomy: Nem?
Rápolt: Nem. Menj.
Zólyomy: Hát én elmegyek. (Az ereje utolsó föllobbanása.) De ide figyeljen, Ágnes…
Rápolt: Nem…
Zólyomy: Ezt még meg fogja hallani. Én, Ágnes, magát… halálosan szerettem. Fuldokolva és halálosan: úgy, hogy vagy maga, vagy a halál.
Rápolt: Menj, kérlek, mert…
Zólyomy: Megyek. Átmegyek az utcán… hazaérek… előveszem a pisztolyomat és az ablakhoz ülök…
Rápolt (ismét egy mozdulatot tesz; el akarja hallgattatni).
Zólyomy: Ezt meg kell hallgatnotok. Tíz percet adok magának, Ágnes, tíz perc mulva odaát a kaszárnyában fújják a takarodót… Ha tíz perc alatt nem látom magát az ablakom előtt elmenni… innen elmenni… innen hazamenni… akkor én tíz perc múlva… ott az ablakban, magát várva… főbelövöm magamat.
Rápolt (ingerült mozdulatot tesz).
Zólyomy: Te most ne mozogj. Hanem állj előttem feszesen és vigyázz állásban, mert most én rettentő nagy úr vagyok. Most én vagyok az erősebb, öcsém, és neked hallgatás a neved.
Rápolt (bizonytalan mozdulatot tesz).
Zólyomy: Menjek? Megyek. Itt hagylak benneteket. Tíz percetek van… tíz perce van Ágnes… tíz perc mulva szól a takarodó és… és ijedten rohan majd át az inasom, hogy a kapitány úr főbelőtte magát… Tíz perce van Ágnes… tíz percetek van… Én elmegyek, de velem jön a halál: szabadítsátok rám, ha tudjátok. Azután bújjatok össze itt a melegben… bújjatok össze azután… ha tudtok a véres árnyékomtól, amely mindig ott lesz azután veletek.
Rápolt (gyönge mozdulatot tesz).
Zólyomy: Megyek. Várom Ágnes. Vagy pedig: jó mulatást. (Elmegy.)
HATODIK JELENET.
Rápolt, Ágnes. Azután Lizi. Végül Az inas.
Rápolt és Ágnes (mind a ketten mozdulatlanul állnak. Nem mernek egymásra nézni. Hosszú szűnet.)
Ágnes (halkan): Rettenetes.
Rápolt (nagyon komolyan; mozdulatlan arccal): Az.
Ágnes: Mit tegyek most… (Szünet.) Én azt hiszem, Andor, hogy most nem maradhatok már itt.
Rápolt (mozdulatlanul): Azt hiszi?
Ágnes: Maga nem?
Rápolt: Én nem tudom.
Ágnes (kétségbeesve): De hát én akkor, hogy tudjam? (Rápoltot nézi, jóvá akarja tenni a türelmetlen fölkiáltását; idegesen jár fel és le.) Nem! Tudom. Itt maradok. Nem megyek el. (Szünet.) Hiszen nem is igaz: nem teszi meg; csak fenyegetett vele; én azért sem megyek el. Úgy-e, hogy csak fenyegetett vele?
Rápolt: Nem.
Ágnes: Megteszi?
Rápolt: Meg. Ne kételkedjünk benne, Ágnes, hogy megteszi. Ha mondta, akkor megteszi.
Ágnes (remegve): És akkor… itt lesz közöttünk… a véres árnyéka… (dideregve összerázkódik).
Rápolt (fölindultan): Óh, az átkozott, becstelen frázis!
Ágnes: Nem… higyje el… akkor mi soha békében és örömben együtt nem lehetünk.
Rápolt: Hiszen tudom. Becstelen, hazug szó, – de olyan ereje van, mint a saskörömnek, – véresre tépi azt, akibe belefogódzott.
Ágnes: Akkor… Úgy-e, menjek el, Andor?
Rápolt: Én azt nem mondom.
Ágnes: Hát maradjak itt?
Rápolt: Azt sem mondom. Mi vagyok én, hogy élet és halál felett itéljek?
Ágnes: De hogyan itéljek akkor én?
Rápolt: Magának Ágnes most választania kell.
Ágnes: Én választottam már. De azért azt sem akarom, hogy ő meghaljon. Miért haljon ő meg…?
Rápolt: Ő maga itélte magát halálra.
Ágnes: De nekem kell végrehajtanom az itéletet… És én nem tudom. Nem bírom. Maga sem tudja azt mondani, hogy legyek irgalmatlan és kegyetlen.
Rápolt: Nem. Én sem tudom.
Ágnes (sietve): Akkor én most elmegyek… (Szünet.) Hiszen mégis csak szeret engem…
Lizi (kijött a másik szobából, sötéten, mereven, halkan előre jön és megszólal): Nem szereti.
Ágnes (meglepetve néz rá, de a meglepetése csak egy szemvillanás): De igen, szeret: hiszen meg akar halni…
Lizi (mereven): Nem azért akar meghalni.
Ágnes: Hát miért akarna?
Lizi: Meg akar halni, mert ez a házasság volt az utolsó fegyvere. Mert fenyegették és ez volt a védekezése.
Lizi: Akiknek pénzt igért. Akiknek tartozott. Akiknek mára már az eljegyzést igérte meg.
Ágnes: Nem lehet… Ugy-e Andor nem lehet?
Rápolt (csöndes mozdulattal jelzi, hogy lehet).
Lizi (mereven): Mindenét elszórta és elkártyázta és az utolsó tétje, az utolsó ütője, a végső menedéke a Radics kisasszony hozománya volt.
Ágnes: Nem… én ezt nem hiszem.
Lizi (szinte lélektelenül): Piszkos kávéházi asztalon, ágensek és kupecek között ott forgott a Radics kisasszony neve; forgatták, tapogatták, pénzt igértek rá, vagy nem adtak érte pénzt; az uzsorások háromnegyed éve mind a Radics kisasszonyra adtak kölcsönöket; és még szennyesebb helyeken, mindenütt, ahol csak ivott és megrészegedett az italtól, más nőkkel… a Radics kisasszonyra kocintotta a poharát…
Ágnes: Lehetetlen. Nem hiszem. (Rápolthoz:) Igaz ez Andor?
Rápolt: Igaz.
Ágnes: Hát miért nem mondta ezt soha nekem?
Rápolt: Azért Ágnes, mert… (vállat von, legyint)… ez nem tartozott a dologra. Azért ő mégis… (Szünet.)
Ágnes: Szeretett engem, ugy-e?
Rápolt (lassan): A maga módja szerint… talán… igen.
Ágnes: És én mégsem ölhetem meg őt. Ha szeretett, jó. Ha nem szeretett… én… én akkor sem mondhatom nyugodt lélekkel, hogy haljon meg. Nekem mégis el kell most… rögtön… mennem…
Lizi: Nem szabad elmennie.
Ágnes: Elmegyek. (Gyötrődve; magát biztatva.) Mert hiszen, mi történik, ha én most elmegyek? Amint egyszer idejöttem, majd idejövök máskor is.
Lizi: Akkor soha többé nem jön ide.
Ágnes (menni készül): És hiszen… nem is kell nekem… most már idejönnöm. (Rápolthoz:) Majd maga jön el énhozzám… én értem… Hiszen most már mindent tud és mindent tudok én is. A mi dolgunk rendben van és… És én megmentek egy emberéletet.
Lizi: Ha most elmegy innen, akkor újra az övé.
Lizi: Megint a hatalmában van és sohasem szabadul ki többé, ha elmegy innen.
Ágnes: Nem, nem igaz… Csak megmentem egy ember életét.
Lizi (szinte üldözi, úgy van a nyomában): Ha boldog akar lenni, maradjon itt.
Ágnes: De akkor ő megöli magát.
Lizi: És ha életben marad, megöli majd azt, aki megmentette.
Ágnes (meglepetve néz rá).
Lizi (mereven): Ő megöli azokat, akik bíznak benne.
Ágnes (bámúlva): Mit mond?
Lizi: Jaj annak az asszonynak, aki rábízza magát.
Ágnes: Miért mondja ezt? Honnan tudja?
Lizi: Meghal az, aki őt szereti.
Ágnes (összeszedi magát; menni készül): De hiszen én nem szeretem… én csak az életét akarom megmenteni… és most már el is késem talán…
Lizi: Én szerettem.
Lizi: Meg akartam menteni, mert azt mondta, hogy elpusztúl…
Ágnes: Én itt vagyok… és múlik az idő…
Lizi (mereven): Mindennap bejött az apám üzletébe és egy napon azt mondta, hogy soha nem látom többé. Hazudott.
Ágnes (megdermedve áll; menne, de nem tudja otthagyni az elbeszélést): Miért?
Lizi: Hogy vele menjek. Hogy vele szökjem. Azt mondta, Budapestre költözik, áthelyezték, sohasem jön vissza, – nem volt igaz, csak három hónapra ment fel. Azt akarta, hogy vele menjek. – Azt igérte, hogy feleségül vesz. – Egy hét múlva kinevetett, amikor eszébe juttattam. Magammal vittem az apám pénzét. Akkor fordult meg, akkor hagyta el a kártyában a szerencséje, – elvette tőlem: eljátszotta.
(Szünet.)
Ágnes: Ez borzasztó… de az életét… mégis: az életét!… Én mégis elmegyek.
Lizi (mereven, mint egy tranceban): Két hét múlva megunt és el akart küldeni. De én szerettem… és kétségbeesetten tapadtam hozzá… mint egy hűséges kutya. És ő el akart kergetni… el akart űzni… bottal kergetett el magától, mint egy rossz kutyát.
Ágnes (dermedten hallgatta; megmozdul): Én…
Lizi: Éjszakánként hazajött. Vesztett. És ivott. És amikor hazajött, kirántott az ágyból és a hajamnál fogva húzott végig a földön és nádpálcával verte a meztelen testemet…
Ágnes: Irtózatos. (Szünet.) De… kilenc óra lesz és…
Lizi: Azt ordította, hogy megfojt, ha nem takarodom el tőle… és én mégsem tudtam tőle elmenni… és egyszer elájultam és egy véres szorítás nyoma volt a torkomon attól, hogy őrjöngésében meg akart fojtani.
(Szünet.)
Ágnes: Istenem!… (Megrezzen. Figyel.) Nem hallja… szentséges isten… a takarodó… most talán még meg lehetne…
Lizi (mereven): És akkor úgy volt, hogy gyerekem lesz. És egy éjjel, mikor hazajött… és bántani akart… megmondtam neki. És…
Ágnes (szinte megbűvölten, félig öntudatlanul): És?…
Lizi: És erre megmarkolt a kegyetlen markával… levitt a ház elé… és úgy ahogyan voltam… kitett… az utcára. Kidobott. Kirúgott. Úgy, hogy megbotlottam és ájultan estem bele a hideg téli sárba. (Most Ágnes felé fordul. Mereven:) Beleestem és nem tudtam belőle fölkelni többet.
Ágnes (a zokogását fojtja vissza; reszket; a takarodó erősebben hallatszik).
(Az előszoba ajtaja nyílik. Zaj. Az ajtó felpattan.)
Az inas (lélekszakadva): Nagyságos úr…
Rápolt (halkan): Mi az?
Az inas:… tessék jönni, a kapitány úr szíven lőtte magát.
Rápolt (mereven néz Ágnesre).
Ágnes (feléje fordul).
Lizi (előre tántorog, a kezébe hajtja az arcát és zokogni kezd).
– Függöny. –