SZEMÉLYEK:
- Ágnes
- Lizi
- Zólyomy
- Rápolt
- Klug
- A japánruhás hölgy
- Inas I.
- Inas II.
ELSŐ FELVONÁS
Vidéki város nyilvános parkja: a Püspökkert. Pázsit. Fák: platánok és gesztenyék. Hátul széles út húzódik át az egyik oldalról a másikra. Elől balra (a nézőtől balra) rokokó sátor. Egy inas őrzi a leeresztett függöny előtt. Az úton élénk forgalom, időről-időre kosztümös asszonyok, lányok sietnek át balról jobbfelé. Különböző kosztümök: japán, török, magyar paraszt stb.
ELSŐ JELENET.
Zólyomy, Inas.
Zólyomy (sötétszemű; barnaarcú; sasorrú; délceg, kék attillás huszár. Csupa tűz, csupa energia. Most kissé nyugtalan. Jobbról jön. Az inashoz): A kisasszony nincs még itt, mi.
Inas: Nincs, kapitány úr.
Zólyomy: Mikor jön?
Inas: Itt kell már lennie hamarosan. Alkalmasint útban van már.
Zólyomy: Rápolt úr sincs itt?
Inas: Nincs, kapitány úr.
Zólyomy: Nem is ment át erre?
Zólyomy: Talán csak maga nem látta.
Inas: Én láttam volna, ha erre ment volna.
Zólyomy: Bizonyosan átsétált itt már… Elment talán megnézni a többi sátrat.
Inas: Nem hiszem, kérem.
Zólyomy (az óráját nézi; idegesen): Itt kell már lennie. Teljes negyedórája itt kell már lennie. (A foga között:) Hol a pokolban… (Nyugtalanul keresgél jobbra-balra. Hirtelen megriadtan, de nem hangos ijedtséggel:) Oh, a keserves… (Látszik, hogy szökni akar valaki elől. Az elrejtőzésre egyetlen alkalmas helyet talál: a sátor innenső oldalát. Oda akar besétálni, hogy a sátor eltakarja, de már elkésett.)
MÁSODIK JELENET.
Klug (nagy, kövér ember, a kapitánynál jóval nagyobb. Aranylánc, rikító nyakkendő stb.).
Klug (sietve rohan az inashoz; nyilvánvaló, hogy meglátta a kapitányt és most az inastól akar kérdezősködni felőle): Mondja csak kérem… (Közben folyton fürkész és fölfedezi a visszavonuló Zólyomit.) Ah… kapitány úr, tessék csak… (Nem bírja az energiát.) Jó napot kívánok.
Zólyomy (rögtön föladja az elrejtőzés tervét; kisétál a sátor mellől, közömbösen, mintha nem is látná, elsétál Klug előtt; minél messzebbre el akar jutni az inastól. Nagyon felsőbbségesen): Jó napot, Klug. Na, mi jót hozott?
Klug (utána megy): Kapitány úr, kérem… szabad kérnem… kérem szépen… (A Zólyomy rendíthetetlen, közömbös arca ingerli, a dühe fölbátorodik:) Hát ez már kérem mégse járja.
Zólyomy: Mi, kedves Klug?
Klug: Ötször megyek el a kapitány úrhoz, ötször üzeni ki nekem, hogy nincs otthon. A kaszárnyában már meg se várják, míg szólok, – becsapják az orrom előtt a kaput és a huszárok a pofámba nevetnek. Ha kapitány úr azt hiszi, hogy én ezt tovább eltűröm, akkor nagyon csalódik. –
Zólyomy (változatlan arccal, rá sem nézve): Hát mit akar, kedves Klug?
Klug: Azt akarom kérem, hogy tessék fizetni! Nagyon sajnálom, egyetlen egy napot sem várhatok tovább. Azért kerestem a kapitány urat, hogy ezt megmondjam. Nem várhatok tovább és majd keresek én rá módot, hogy a pénzemhez jussak.
Zólyomy (változatlanul): Keressen, kedves Klug.
Klug (tajtékzik): Keresek. És találok is. (Kiveszi a vastag tárcáját és rácsap.) Legelőször is ezt itt. Bemutatom Rápolt úrnak ezeket a váltókat, amelyeket ő írt alá.
Zólyomy (most megmozdul): Ne kiabáljon.
Klug (boldog izgalommal csap le a Zólyomy idegességére és még hangosabban): De igenis kiabálok. Én igenis kiabálhatok. Nekem kérem nincs mitől tartanom. Én csak azt akarom, ami nekem jár…
Zólyomy (fogcsikorgatva): Halkabban!
Klug: Semmi halkabban. Én olyan hangon beszélek az én pénzemért, ahogy nekem tetszik. Akkor parancsolgasson a kapitány úr, ha fizetett… mert amíg nem fizetett, addig én igenis kiabálok… én elmegyek az ezredes úrhoz…
Zólyomy (odalépett hozzá; egy gyors mozdulattal torkon kapta): Te! Disznó! – Lesz csend?
Klug (meghökkenve, fuldokolva): Kérem… én… igenis…
Zólyomy (halkan): Hallja, Klug? Azt hiszi maga, hogy ha nekem főbe kell magamat lőnöm, akkor megtagadom magamtól azt a passziót, hogy előbb magát lőjjem le… mint egy kutyát.
Klug: Mit kérem… mit?… Hát mit vétettem én?…
Zólyomy: Ordít. Ha ordít: nekem főbe kell magamat lőnöm. De akkor előbb maga megy. Ha minden elveszett, akkor én megszerzem magamnak azt az örömet, hogy maga vágtat előttem a pokolba.
Klug: Én kérem csak a pénzemet kérem.
Zólyomy: Hangosan kéri. Szemtelenül kéri. (Megint fogcsikorgatva:) Olyan embernek ismer maga engem, hogy ezt itt (a kardjára csap) hiába hordom az oldalamon és nem vágom szét vele, mint a tököt, a maga tök fejét, ha ordít itt. Olyan embernek ismer engem?
Klug (egészen megsemmisült): Nem. Nem olyan embernek ismerem a kapitány urat.
Zólyomy: Nohát. (Szünet.) Akkor beszéljen halkan, tisztességesen és alázatosan, amint illik.
Klug: Igenis, kapitány úr.
Zólyomy: Akkor szóba állok magával… Válaszolok arra… amit kérdezni akar… (Nagyon felsőbbségesen vár.)
Klug: Hiszen kérem alázattal… ha csak azt lehetne tudni… hogy… hogy…
Zólyomy: Mit?
Klug: Hogy… kérem… hogy csakugyan… el tetszik-e… venni a… Radics kisasszonyt…
Zólyomy: Elveszem.
Klug: Igen kérem, alázattal… ezt halljuk már idestova egy éve… Ha csak az eljegyzés nyilvános volna már.
Zólyomy: Huszonnégy óra múlva nyilvános lesz.
Klug: Hó… szent isten… Akkor hát legyen szabad… gratulációm kapitány úr.
Zólyomy: Köszönöm. Ahelyett hogy ordított volna, azzal kellett volna hozzám jönnie, nem lehet-e ebben valami módon segítségemre?
Klug (boldogan): Kérem kapitány úr… ha valamiben segítségére lehetnék…
Zólyomy: Pénzre van szükségem.
Klug: Pénzre.
Zólyomy: Nem sokra. De ez az egész tavaszi ünnep arra való, hogy zsarolják az embert, és nekem egyetlenegy rézkrajcárom sincs, és…
Klug: Hü… Egyetlenegy… Hallatlan…
Zólyomy: Adjon száz koronát.
Klug (fejét vakarja): Száz koronát… nem hiszem kérem… hogy volna nálam…
Zólyomy: Csak keresse. Vagy… különben: ne adjon.
Klug: Tessék?
Zólyomy: Ne adjon. Megyek haza.
Klug: De akkor…
Zólyomy: Igen, akkor…!
Klug: A Radics kisasszony…!
Zólyomy: Hja, ha maga úgy félti azt a rongyos…
Klug: Dehogy kérem. Százzal több vagy kevesebb, nem számít. Tessék kapitány úr.
Zólyomy (átveszi a százast, a nadrágzsebébe gyüri): Jó. Köszönöm.
Klug (dörzsöli a kezét): Hát akkor kapitány úr, reménylem, huszonnégy óra mulva…
Zólyomy: Isten vele, kedves Klug.
Klug: Ajánlom magamat, kapitány úr.
HARMADIK JELENET.
Zólyomy, Lizi.
Klug elmegy. Nők vonulnak át hátul. Nyilvánvaló, hogy Zólyomy rejtőzik előlük. Újra meg újra behúzódik a sátor mögé. Ha nem kerülheti el, szalutál és összeüti a sarkantyuját, de rögtön el is fordul, hogy a köszönésből beszélgetés ne legyen. Végre tiszta a szemhatár. Ekkor kijön bosszankodva a helyzete nevetséges voltán, toppant egyet, körülnéz; meglátja Lizit. Lizi fekete ruhában – de nem gyászruhában – van. Bluz; szoknya; kis hivatalnoknőnek lehetne tartani, ha mély karikás, lázasan csillogó, sötét szeme nem volna egészen különös.
Zólyomy (meglátja: fellobbanó dühvel, de gúnyosan): Ah te is itt vagy. Éppen jókor akadsz elém.
Lizi (megrettent, amikor látja, hogy észrevették. El akar menekülni).
Zólyomy: Megállj!
Lizi (rémülten megáll).
Zólyomy: Gyere közelebb.
Lizi (lesütött szemmel tesz néhány lépést előre).
Zólyomy: Hogy mertél te idejönni? (Szünet.) Hogy mersz te idejönni, azt kérdeztem.
Lizi (minden erejét összeszedi, dacosan, de remegve és lesütött szemmel): Én oda megyek, ahová akarok.
Zólyomy: Úgy? Odamégy, ahová akarsz?
Lizi: Igenis.
Zólyomy: Nem igaz. Ilyen helyre nem szabad jönnöd.
Lizi: Én is lefizettem a beléptidíjat, mint más, én is itt lehetek.
Zólyomy: Hát én majd mindjárt szólok a rendőrfogalmazónak és majd mindjárt nem leszel itt. Eredj innen haza.
Lizi: Nem megyek.
Zólyomy: Elmégy innen?
Lizi: Nem megyek.
Zólyomy: Te, vigyázz magadra!
Lizi: Engem hiába ijesztget, én nem félek.
Zólyomy (egy lépést tesz feléje): Te! Te mindig ott vagy most, ahol én járok.
Lizi: Én ott vagyok, ahol nekem tetszik.
Zólyomy: Egyre a szemem elé kerülsz… Mindig körülöttem ólálkodol… Mit akarsz te én velem?
Lizi (dacosan vonogatja a vállát).
Zólyomy: Te, ne ólálkodj te én körülöttem… vigyázz magadra.
Lizi (dacosan): Én… nem félek.
Zólyomy (feléje megy): Te… (lassan) úgy látszik elfelejtetted már a kezem szorítását, elfelejtetted, hogy takarodnod kell, ha mondom. Úgy látszik, megint eszedbe kell juttatnom… Ne ólálkodj te én körülöttem. Vigyázz magadra. (Indul feléje.)
Lizi: Én nem félek. Én nem félek. Én nem félek.
Zólyomy (közeledik feléje).
Lizi (szembe néz vele, de amikor Zólyomy egészen előtte áll és felemeli a két kezét, – nem ütésre, hanem mintha a nyakát akarná megfogni, – rémülten halkan sikolt egyet és elszalad).
NEGYEDIK JELENET.
Zólyomy (összevont szemöldökkel, sokáig utána néz az elszaladt Lizinek. Azután visszafordul és menekülni akar egy női társaság elől, amely a hátsó úton megjelenik. De már későn van).
A japánruhás hölgy (csicseregve): Zólyomy…
Zólyomy (fogcsikorgató édességgel): Ah, báróné… Kezét csókolom.
A japánruhás hölgy (átgázol a pázsiton): Zólyomy, maga lesz az első, aki tőlem egy szál virágot vásárol. Krizantémeket árulok, semmi mást, csak gyönyörü karcsu krizantémeket.
Zólyomy: Báróné, én leszek az első: rögtön fölkeresem a sátorában… a virágjai között…
A japánruhás hölgy (csicseregve): Nem, nem Zólyomy, akkor már nem lehet az első. És én sem lehetek az első, akitől maga vásárol. Pedig én az első akarok lenni. Egy szál krizantémet… (Az ölében vitt egy csomót, kiválaszt egyet és nyomul vele Zólyomy felé.)
Zólyomy: Báróné, az első útam a maga sátorába lesz…
A japánruhás hölgy: Nem, nem, én akarom feltüzni… (a vállzsinórja felé nyul…) a maga pénze szerencsét fog hozni nekem… Hogy örülök, hogy magával találkoztam. Ma szerencsém lesz… (Duzzogva:) Maga nem örül, hogy velem találkozott?
Zólyomy (fogcsikorgatva): Boldog vagyok báróné.
A japánruhás hölgy: Nem akarja, hogy magam tüzzem föl magának ezt a virágot.
Zólyomy (most már nyugodtan. Megadta magát): Boldoggá tesz vele, báróné.
A japánruhás hölgy (feltűzi a virágot; azután kinyujtja a tenyerét): A virágért, – az éhező gyermekeknek.
Zólyomy (egy másodpercre megrendűl, azután nyugodtan a nadrágzsebébe nyúl, előveszi a százast és átadja): A virágért, – az éhező gyermekeknek, báróné.
A japánruhás hölgy (fölujjongva): Zólyomy… tudtam. Magával találkozni szerencsét jelent.
Zólyomy (most egészen nyugodtan): És magával találkozni báróné, boldogságot.
A japánruhás hölgy (forrón): Viszontlátásra, Zólyomy. (A kezét nyújtja, félig lesütött szemmel, mindent igérően, hosszan néz a Zólyomy szemébe, mialatt)
Zólyomy (a kezét megcsókolja).
A japánruhás hölgy (boldogan): Viszontlátásra, Zólyomy. (Visszatér a nők közé, akik vártak rá és akik boldog csipogással fogadják a százast, amelyet megmutat nekik. Elmennek.)
Zólyomy (gondolkozva, elkomolyodva néz utánuk).
ÖTÖDIK JELENET.
Zólyomy, Rápolt.
Rápolt: Szervusz.
Zólyomy: Szervusz. – Későn jöttél.
Zólyomy: Már egy negyedórával ezelőtt itt kellett volna lenned.
Rápolt: Itt is akartam lenni. Pontos akartam lenni. De ahogy ideértem a Püspökkert kapujába, egyszerre megrohant a nagy félelem.
Zólyomy: Micsoda félelem?
Rápolt: A félelem… az utálat… ennyi ember iránt… Beléjük jönni, közéjük keveredni, tolongani, kezet szorítani…
Zólyomy: Hiszen itt nincs senki.
Rápolt: De át kellett rajtuk jönni. Egy negyedóra hosszat haboztam a kapuban. Végre megláttam a Fő-utca felől a Radicsék hintaját és erre összeszedtem magamat.
Zólyomy: Ágnes itt van?
Rápolt: Még csak jön. Amíg átvergődik… (jobbfelé néz).
Zólyomy (erre a hírre elszánta magát): Andor… kérlek… nekem nagyon sürgős volt már, hogy gyere.
Zólyomy: Mert itt vagyok ebben a rablótáborban és egy vörös rézkrajcárom sincs.
Rápolt (visszajön feléje, benyúl a mellényzsebébe, kivesz egy csomó rézpénzt, ezüstöt és aranyat, azután a nadrágzsebéből egy csomó tíz- és húszkoronás papírpénzt és Zólyomy felé nyújtja. Nagyon egyszerűen): Parancsolj.
Zólyomy (szótlanul és komolyan kiszed egy pár ezüstpénzt egy két aranyat és egy két papírpénzt. Azután komolyan): Ezzel tizenötezer-hét-száz-nyolcvan, – nem, – kilencvennégy.
Rápolt (nem gondolkozik): Igen. (Jobb felé indul és ismét kifelé néz.)
(Szünet.)
Zólyomy: Te, Andor.
Rápolt: Tessék.
Zólyomy: Te! – hát én most már azt hiszem, tökéletesen rendben vagyok vele.
Rápolt: Kivel?
Zólyomy: Ágnessel.
Rápolt (egészen visszafordul): Ágnessel?
Zólyomy: Igen. Miért csodálkozol ezen?
Rápolt: Ah… csak… csak… meglepett egy kicsit… Azt hittem még nem vagytok ennyire.
Zólyomy: De igen. Tegnap megfogtam a kezét, – nem húzta vissza. Megcsókoltam a kezét, – engedte. Az enyém.
Rápolt: Ah… Ugy… Hm…
Zólyomy: Ma még egy félórára van szükségem és holnap megvan az eljegyzés.
Rápolt: Ugy? Gratulálok.
Zólyomy (lassan): Köszönöm. És arra is akarlak kérni: csináld nála, amennyire lehet, az én dolgomat…
Rápolt: Igen…
Zólyomy: És ha majd megkérlek rá – majd tudtodra adom, majd azt mondom: nézz körül, az asszonyok keresnek, vagy más effélét, – akkor hagyj vele egyedűl egy félórára.
Rápolt (elfordul): Igen… majd csinálom nála a te dolgodat… és majd egyedűl hagylak vele…
Zólyomy: Köszönöm. – Nézd csak, ott jön. Ő az.
Rápolt: Igen… (mindketten jobb felé fordulnak).
Rápolt (hirtelen visszafordul és egy kissé visszahuzza Zólyomyt is. Komolyan): Mondd csak Kálmán: szereted?
Zólyomy: Hogyne.
Rápolt: Nem úgy értem. Hanem… most már szerelmes vagy belé?
Zólyomy: Most már halálosan.
HATODIK JELENET.
Voltak, Ágnes.
Ágnes (földig érő, szürke köpönyeg van rajta): Jó napot.
Rápolt: Jó napot, Ágnes.
Zólyomy: Isten hozta Ágnes. – Kezét csókolom… (megfogja és megcsókolja a kezét.)
Ágnes (Rápolthoz): Hát maga nem utazott el?
Zólyomy: Hát magának azt mondta, hogy elutazik?
Ágnes: Azt. Ma délelőtt.
Zólyomy: Nekem pedig azt, hogy pontosan hatra itt lesz. Sem az egyiket, sem a másikat nem tartotta meg.
Rápolt (hanyagul): Irgalom: két megbizható emberek. Én éppen elég jól tudom már, milyen megbizhatatlan vagyok.
Ágnes: Azt mondta volt, két napra jön haza; és most már hatvankettedik napja itthon van. Egyszer aztán amikor azt mondja, hogy végleg itthon marad, mint másfél évvel ezelőtt, fölkapja magát és másfél évre elutazik. Andor, annak, amit maga igér, még az ellenkezőjére sem lehet számítani.
Rápolt: Szégyeljem magamat? Ahogy parancsolja. De az életem berendezésében még sem vagyok ezentúl sem hajlandó embertársaimra tekintettel lenni.
Ágnes: Ezért nem lesznek azután embertársai sem tekintettel magára.
Rápolt: Amiben viszont nem tagadhatom, hogy nekik van tökéletesen igazuk.
Zólyomy (mosolyogva hallgatta ezt a beszélgetést; Rápolttal szemben mindig felsőbbséges): Most azután Ágnes, vesse le ezt a hosszú, zürkészöld köpönyeget. Olyan, mint egy bimbó, a bimbóból most ki fog fesleni az egész virág… a feje már kicsillog belőle. (Le akarja venni a köpönyegét.)
Ágnes (húzódozva, mosolyogva): Várjon, Kálmán. Egy kicsit szégyellem magamat, hogy kosztümbe bujtam… (Rápolthoz:) Mondja már maga is, hogy vessem le.
Rápolt: Én nem mondom. Én szeretem a várakozást, a bizonytalanságot, az eldöntetlen dolgokat… Amikor még nem lehet tudni, mi jön: jó vagy rossz, szépség vagy rútság, beteljesülés vagy csalódás…
Ágnes: No Andor… még maga kellett nekem… Maga igazán nem alkalmas rá, hogy bátorságot és biztosságot öntsön az emberbe. Most azután egészen zavarba vagyok… és igazán nem merem ledobni ezt a köpönyeget…
Zólyomy: Dobja le. Egy-kettő. Ide vele. (Gyöngéd erőszakkal leveszi róla a köpönyeget és elragadtatva áll meg előtte.)
Ágnes (rokokó ruhában; aláhúzva a zavarodottságát): Hogy tetszik?
Zólyomy: Elragadó.
Ágnes (Rápolthoz): És magának?
Rápolt (megrázza a fejét).
Ágnes: Nem tetszik?
Rápolt (a kétségbeesést jelzi): Nem. Ne haragudjék, Ágnes; magának nem szabad rokokó ruhát vennie.
Ágnes: De hiszen maga mondta, hogy válasszam a rokokót.
Rápolt: Hja… az igaz.
Ágnes: Nohát.
Rápolt: De nem a maga kedvéért mondtam, hanem a magam kedvéért. Én imádom a rokokót. De magának nem szabad rokokóba öltözködnie… és ezt tudhattam volna már három héttel ezelőtt is.
Ágnes: Miért?
Rápolt (gondolkozva, lassan): Mert… a… rokokó… az legbelsőbb lényegére nézve az… hogy az emberek nem veszik komolyan magukat…
Ágnes: Minthogy pedig én komolyan veszem magamat…
Rápolt: Úgy van. A kelleténél sokkal jobban…
Ágnes: Ne vegyek rokokó ruhát.
Ágnes: Hát… kedves Andor, én azt tudom, hogy maga nem veszi komolyan magát.
Rápolt: Nem.
Ágnes: Nincs is rá semmi oka.
Rápolt (fölnevet): Az úgy van. Ezt én mondhattam volna.
Ágnes: Én nekem azonban okom van rá, hogy magamat komolyan vegyem, és ezentúl még komolyabban veszem majd magamat, mint eddig.
Rápolt: Azt jól teszi. De akkor ne vegyen rokokó ruhát.
Ágnes: Kétségbeejtő ez az ember. Most igazán egészen vége minden önbizalmamnak… és minden biztosságomnak… itt állok a rokokó ruhában és szégyellem magamat. (Zólyomyra néz.)
Zólyomy (közbelép): Hát ne törődjék vele, Ágnes. Aki hallgat rá, azt ő képes abban a hitében is megingatni, hogy helyesen teszi, ha lélekzetet vesz.
Ágnes: Igaz…
Zólyomy: Hagyja hát ezt az urat… Annyival inkább ne törődjék vele, mert maga minden ruhában elragadó és ebben különösen elragadó. A lelkéhez talán nem illik a rokokó, – örüljön neki. A fiatalságához és a szépségéhez annál jobban illik, – ennek örüljön még jobban és hagyja ezt az urat… az ő rokokó lelkével.
Ágnes: Hála istennek. Csakhogy van, aki más hangon beszél. Megnyugtatott. Köszönöm, Kálmán. (A kezét nyujtja. Kézcsók.) Kérem, akassza föl a köpönyegemet ott bent… (A sátorra mutat, amelynek a függönyét az inas széthúzta.)
Zólyomy (bemegy a sátorba).
Ágnes: Mit csináljak most Jánossal? (Az inassal, aki ott áll a sátor előtt és parancsra vár.)
Rápolt: Ha nincs rá szüksége, küldje el.
Ágnes: De később szükségem lehet rá.
Rápolt: Ha később szüksége lehet rá, ne küldje el.
Ágnes: De minek lábatlankodjék most itt?
Rápolt: Minek? (Komolyan:) Én nem tudom megmondani. (Tanácstalanul állnak.)
Zólyomy (kijön): Mi az?
Ágnes: Nem tudom mit csináljak Jánossal.
Zólyomy: Küldje el és mondja meg neki, hogy nyolc órára jőjjön vissza.
Ágnes (föllélekzik): Persze. (Az inashoz:) János! – most elmehet. Nyolcra legyen megint itt.
Az inas: Igenis. (Elmegy.)
Ágnes (a sátorba lép): Nekem oda kellene még mennem a gyülekezéshez… drága elnöknőnkhöz. Parancskiadás. Nem tudom odamenjek-e.
Rápolt
Zólyomy (egyszerre)
⎫
⎬
⎭ Ne menjen.
Menjen.
Ágnes: Majd meglátom. Egyelőre rendet csinálok itt és várom a vevőimet. Remélem sokan jönnek.
Rápolt (halkan): Én remélem, hogy nem.
Ágnes: Mit mond?
Rápolt: Azt, Ágnes, hogy lehetetlennek tartom, hogy maga sokat adjon el az áruiból.
Ágnes: Miért?
Rápolt: Mert ékszereket árul. Virágot és pezsgőt pedig bőkezű fiatalságunk hajlandó vásárolni, de ékszert nem. Nem is tud.
Ágnes (kétségbeesve): De hiszen azt is maga tanácsolta, hogy ékszert adjak el.
Rápolt: Igen, de ezt is a magam kedvéért: hogy bőkezű fiatalságunk ne nyüzsögjön itt körülöttem. Remélem óvakodni is fognak.
Ágnes: Hát tudja, Andor, az ember szeretné magát felpofozni ezzel a bölcs önzésével… (Toporzékol haragjában.)
Zólyomy (közbelép, hogy elterelje a figyelmét a csakugyan kissé kínossá váló témáról): Nézz oda, Andor: az a kövér!… a vörösképű!… Nagybajuszú! – Látod?
Rápolt (igenli): Hm!
Ágnes: Mi az? Ki az?
Rápolt (fanyarúl): Az egy jókedvű polgár, aki tegnap éjjel szódásüveggel akarta beverni a fejemet.
Ágnes: Miért?
Rápolt: Semmiért. Jókedve volt. Tettereje volt. Megbízható, céltudatos, szorgos polgár volt. És kilencedmagával volt. És én egyedül voltam. És bosszantotta őket a puszta létem. És én már éppen el akartam szaladni, amikor szerencsére jött Kálmán, kihúzta a kardját és erre ők szaladtak el.
Ágnes (elismerő pillantást vet Zólyomyra; azután halk lenézéssel): El akart szaladni?
Rápolt: El.
Ágnes: Miért…? Mert kilencen voltak?
Rápolt: Dehogy. Hanem mert revolver volt a zsebemben.
Ágnes: És?
Rápolt: És én gyávaságból hordom ezt a revolvert… és ha nem szaladtam volna el, csakugyan kénytelen lettem volna egyet-kettőt közülük lelőni…
Ágnes: Hát mért nem lőtt le egyet-kettőt közülük, ha pimaszok voltak?
Rápolt: Hja Ágnes… én nem vagyok egy erős nő. Én csak egy gyönge férfi vagyok.
Ágnes (fanyarul): Én azt hiszem, maga nem is férfi, Andor.
Rápolt: Lehet. Néha magam is gondolkozóba esem rajta…
Ágnes: Mi maga voltaképpen? Miért él maga voltaképpen?
Rápolt: Én… azért élek, hogy sétáljak. Dilettáns vagyok. Orvos akartam lenni, de nem gyakorlom. Azután muzsikus akartam lenni, de nem gyakorlom. Élek… de ezt se gyakorlom.
Ágnes (türelmetlenül): De hát miért nem? Miért nem csinál valamit? Miért nem fog valamibe? Legalább játszatná el azt a zenét, amit ír?
Rápolt: Miért nem mondja mindjárt, hogy alapítsak családot? (Undorral.) Hu… kiállni… mérkőzni… összehasonlíttatni… jőjjön egy cvikkeres ember… kritikus… balján Bach Sebestyén és jobbján Beethoven Lajos… és lenézően piszkáljon az orrom körül, mert én nem vagyok olyan kitünő ember, mint ez a két tehetség, akinek a védelme alá ő elhelyezte fontos személyét…? Uh! Mondja mindjárt, hogy szaporodjam és gyarapodjam, mint a tenger fövénye.
Ágnes (megfélemlítve): Azért… mégis… kell valamit tenni… az életben…
(Szünet.)
A hátsó úton sietve átmegy Lizi. Egy félénk pillantást vet a sátor felé.
Rápolt (a kalapjához nyúl és köszön neki).
Lizi (megrémülten, alig észrevehetően fogadja a köszönést és tovább siet).
Zólyomy (Rápolthoz): Meg vagy őrülve?
Ágnes: Miért? Mi az? (Szünet.) Ki volt az?
Rápolt (lassan): Az egy olyan nő, Ágnes, akiről urilányok társaságában nem szokás beszélni…
Ágnes (nyugodtan): Akkor ne beszéljen róla.
Rápolt (nyugodtan): Ahogy parancsolja. De magának, Ágnes, valamikor más ambiciója is volt, nemcsak az, hogy korrekt urilány legyen…
Ágnes: Most már nincs más ambicióm. (Zólyomyhoz:) De miért lepődött meg olyan nagyon…?
Zólyomy: Azért, mert lehetetlennek tartottam… mert képtelen dolognak tartottam, hogy Andor itt a kalapjához nyúlt… Ha szándékosság nincs is benne, mégis sértő egy kicsit… Vannak dolgok és vannak emberek, akiket én nem látok meg, amikor a maga társaságában vagyok.
Rápolt: Istenem, én nem vagyok ilyen fenséges. Én nem tudok magamban nappalra annyi magasztosságot összehozni, hogy meg ne lássam azt, akivel éjjel együtt szoktam lenni.
Zólyomy: Hm… ezek budapesti elvek. Mi vidéki emberek vagyunk és nem ostromoljuk a társadalom erkölcsi felfogását. Nem tüntetünk a magunk új felfogásával. Mi nem vagyunk lázadók, mint te.
Rápolt: Mint én? Én lázadó vagyok? Ha itt az emberek többsége pupot hordana, én rögtön pupot tömetnék magamnak, hogy ne kelljen tüntetnem az egyenes vállammal. Csak fel nem tünni. Csak szembe nem szállni!
Ágnes: Hát akkor miért tüntetett itt a köszönésével?
Rápolt: Én ezt a boldogtalan kis teremtést ismerem. Szeretem… gyönyörü sárba dobott kis Tanagra-szobor… Esténként el szokott hozzám jönni…
Ágnes: Magához?
Rápolt: Igen. Elszalad hozzám. Kisírni magát. Megvigasztaltatni magát. Egy kicsit talán távoli, titkolt szerelme is vagyok. Most elment itt. Én azért köszöntem neki, hogy meg ne bántsam. És azért, mert nem gondoltam, hogy ezzel a cselekedettel viszont megbántom a maga érzékenységét és a Kálmán erkölcsi kényességét.
Zólyomy: Ne csúfolódj, kérlek. Én igenis azt hiszem, hogy te akkor, amikor ilyen dolgokat cselekszel, megsérted azokat a nőket, akikből feleségek és anyák lesznek: minden tisztességes asszonyt… Ilyen nők kedvéért.
Rápolt (fanyarul): Nem hiszem, hogy a két fajta között olyan óriási és alapvető különbség volna.
Ágnes (hevesen): Hogy mondhat ilyet, Andor! Maga igazán túlmegy minden határon. Egy tisztességes nő és egy ilyen szennyes teremtés…
Rápolt (fanyarul): Ágnes, jegyezze meg magának, hogy egy nő sohasem szennyes. Csak a férfiak, akikkel érintkezik.
Ágnes: Hát ne érintkezzék velük. És különben: maga az, aki… Ezzel itt maga érintkezik…
Rápolt (felelni akar).
Ágnes: Köszönöm; elég. Ne beszéljünk többet róla.
Rápolt: Helyes. Maga olyan fenséges lett Ágnes, hogy mi igazán nem értjük már egymást.
Ágnes (lassan): És én nagyon örülök neki, hogy nem értjük többé egymást.
Rápolt: Jaj! Irgalom! Tudja mit, Ágnes, inkább igaza van. Inkább magának ajándékozom az egész ügyet, Lizit, a szomoruságát, az embervoltát, a szenvedő, finom asszony voltát, mindent.
Ágnes (magánkivül): Nem. Hát látja, ez az a mi tűrhetetlen magában. Ne adja föl ilyen könnyen a meggyőződéseit és… az embereit. Ragaszkodjék hozzájuk.
Rápolt (legyint; ránéz, lassan): Nem érdemes, Ágnes.
(Kürtszó.)
Ágnes: Istenem… most oda kellene menni a gyülekezéshez… ha már a menetben nem veszek részt, legalább jelentkeznem kellene az elnöknőnél.
Zólyomy: Hát jelentkezzék, Ágnes.
Ágnes: De, hogy menjek oda? Neki vágjak annak a tömegnek ott? És mit csináljak a sátorral addig?
Zólyomy: Én elkísérem. A tömeget kikerűljük, vagy átvágunk rajta. Ne féljen tőle: én magával leszek.
Ágnes: Jó… De a sátor?
Zólyomy: Andor itt marad.
Ágnes: Itt marad?
Rápolt: Itt.
Ágnes: Nem lesz kellemetlen egyedűl maradnia itt?
Rápolt: Ellenkezőleg; egész életem legfőbb óhajtása és egyetlen programmja: bevenni magamat egy rokoko-sátorba, ki nem mozdulni belőle, onnan nézni, hogy az emberek ide-oda futkosnak és komolyan veszik magukat.
Ágnes (mosolyogva, de halk komolysággal): Hát akkor vegye be magát a rokoko sátorba és nézze, amint mi komolyan vesszük magunkat… Jőjjön Kálmán. (Zólyomyval, aki úgyszólván vezeti, elmegy jobb felé.) Siessünk… elkésünk…
Rápolt (utánuk néz; nagyon komolyan fütyürész; azután bemegy a sátorba; félig lefekszik a kerti kanapéra, amely bent van; cigarettára gyújt).
HETEDIK JELENET.
Rápolt, Lizi.
Lizi (belopózik; nagyon óvatosan jön; nyilvánvaló, hogy leselkedett, a távozó Ágnes és Zólyomy után néz, nem fordulnak-e vissza. Folyton őket figyelve keresi Rápoltot).
Rápolt (hevertében észreveszi; csodálkozik és mulat rajta, azután rászól): Lizi!
Lizi (megrettenve áll meg).
Rápolt: Gyere ide, Lizi.
Lizi (a szívére szorítja a kezét): Istenem, de megijedtem… (szinte didereg). Istenem, istenem!…
Rápolt: Gyere ide Lizi és tudod mit… most mondd el nekem szépen a történetedet.
Lizi: Nem megyek kérem. Hanem legyen olyan szíves, jőjjön ki abból a sátorból.
Rápolt: Dehogy megyek. Örülök, hogy benne vagyok. Én soha többé, Lizi, ebből a sátorból ki nem jövök.
Lizi: De nagyon szépen kérem…
Rápolt: Gyere te ide…
Lizi: Én oda nem mehetek.
Rápolt:… és mondd el nekem végre a történetedet. Szükségem van rá… legjobbkor jönne… embersorsokon gondolkoztam… mondd el már, Lizi… Az isten áldjon meg, hiszen én még azt sem kívánom, hogy igazat mondj… De az csak nevetséges, hogy még csak hazudni sem akarsz… Gyere szépen… Mondd, hogy az apád becsületben megőszült ezredes volt… anyád báróné… jött egy gróf és a gróf házasságot igért…
Lizi: (kétségbeesve): Kérem szépen… ne tréfáljon most… jöjjön ki… nagyon kell sietni…
Rápolt: Miért kell, Lizi?
Lizi: Mert nem szabad, hogy magát én velem meglássák. (Állandóan jobb felé figyel és mindig újra eltávolodik jobb felé.)
Rápolt: Félsz, hogy kompromittállak? (Kétségbeesett mozdulat.) Vagy hogy te kompromittálsz engem? (Igenlés.) Attól ne tarts Lizi… Nem lehet már engem. – (Hirtelen.) Te! Én úgy látom, te már megint meg akarod magadat ölni.
Lizi (zavarodottan): Én…
Rápolt: Mit hurcolsz már megint magaddal? Tőrt? Revolvert? Mérget? – Mérget, mi? Ezúttal mérget. Hol van? Mutasd. (Parancsolóan.) Mutasd! (Kis üveget vesz át.) Hol vetted ezt?
Lizi (lesütött szemmel, halkan): Elhoztam a patikából. A patikussegédtől.
Rápolt: „Elhoztam.“ (A lopás mozdulatát mutatja.) Hányszor mondtam neked Lizi, hogy a te… hm… foglalkozásodnak az a legfőbb veszedelme, hogy az ember erkölcsi fogalmait… más téren is megigazítja… Lopni nem szabad.
Lizi (remegve): Én… én…
Rápolt: Azt hitted, hogy jogot ad az elhozására az, hogy meg akarod vele mérgezni magadat!
Lizi (nagyon halkan): Igen.
Rápolt: Vidd vissza. Annyival inkább, mert tudod mi ez?
Lizi: Méreg.
Rápolt: Strichnin. Ezzel fiam meg ne mérgezd magadat, mert ez keservesen fáj. Irtózatos görcsök. Akkor már inkább a ciánkáli: az gyorsan végez. – Vidd vissza, Lizi. (Visszaadja neki.)
Lizi: Visszaviszem.
Rápolt: No jó… Isten áldjon meg, Lizi. De ha nem mérgezed meg magadat, gyere el hozzám, kapsz egy szép könyvet… Odaadom azt a könyvet, amelyben valaki letérdel egy… olyan lány elé, mint te vagy és azt mondja neki: „Nem te vagy ez, hanem az emberiség egész nyomorúsága az, amely elé letérdelek“, – megmutatom neked a Dűrer-kötetet és a Holbein-rajzokat… vagy eljátszom neked valamit a zongorán… vagy holdfotografiákat mutatok… vagy gyönyörű mikroszkopiai felvételeket… szóval a leggyönyörűbb jutalmakra van kilátásod. No, szervusz, Lizi.
Lizi (kétségbeesve): De hiszen én… mondani akartam valamit… Kérem, kérem szépen: jőjjön már ki a sátorból: én nem mehetek be oda.
Rápolt (kijön): Mondani akartál valamit… No mi az Lizi? mit akartál mondani?
Lizi (mély lélekzetet vesz): Tudja kérem… tudja-e… hogy mit akar Zólyomy?…
Rápolt (csodálkozva): Hogy mit akar… Hát mit akar, Lizi?
Lizi: El akarja venni… a Radics Ágnes kisasszonyt.
Rápolt: Jól teszi, Lizi, ha akarja. Igaza van.
Lizi: De még ma el akarja jegyezni. Holnap már ki is akarja iratni az ujságba, hogy eljegyezte.
Rápolt: Lehet, Lizi. Kitünően vagy értesűlve.
Lizi: De még ma el akarja jegyezni.
Rápolt: No… és…
Lizi (magánkívül, halkan): De hát kérem… ne engedje ezt… a jó isten szerelmére, hát ne engedje ezt.
Rápolt: Lizi, te egészen fantasztikus vagy. Hogy kerülsz te ahhoz, hogy… És hogy ne engedjem én ezt? Zsák a foltját. Jancsi Julcsát!… Hogy ne engedjem én ezt?
Lizi: Ne engedje. Ne engedje.
Rápolt: A mindenségét, mért ne engedjem Lizi?
Lizi (egészen halkan, nagyon szemrehányóan): Hiszen szereti.
Rápolt: Ki?
Lizi: Maga.
Rápolt: Kit?
Lizi: A Radics Ágnes kisasszonyt.
Rápolt (a lefojtott nyugtalansága most egy másodpercre fölszabadul és a lélekzete akadozik tőle): Lizi… Lizi… ez óriási… micsoda kábult dolgokat fecsegsz te itt össze…
Lizi (egészen felsőbbségesen, de szerényen, szinte fájdalmasan): Ne tagadja. Hiszen szereti. Hiszen beteg tőle, úgy szereti…
Rápolt: Hát… (Ellent akar mondani; levegő után kapkod, azután elfordul, rövid küzdelem után abbahagyja a tagadást. A rendes hangján, csak halk izgatottsággal:) Hát lehet. De ha úgyis volna, Lizi, mit erőlködjem… hiába volna.
Lizi (nagyon komolyan, mély lélegzettel): De hiszen… ő is szereti magát.
Rápolt (bosszúsan): Lizi!…
Lizi (kétségbeesve): Ő is szereti magát.
Rápolt (izgatottan): Lizi ne beszélj bolondokat.
Lizi (kétségbeesve): Ő is szereti magát.
Rápolt: Részeg vagy. Menj.
Lizi: Ő is…
Rápolt: Hol álmodtál ilyen bolondokat. Eredj.
Lizi (egészen odamegy hozzá): Amikor maga másfél évvel ezelőtt hirtelen elutazott, akkor hetekig ki volt sírva a szeme. Egész éjszakákat átsírt. Utána akart magának menni. Majdnem belehalt.
Rápolt (rábámul; fölindultan dadogva): Hon… nan tudod te ezt, Lizi?
Lizi: Tudom. Tudjuk mi az ilyesmit, ha akarjuk. Cselédektől… másoktól… egyik kávéházban ma éjjel ezt hallja az ember, másik kávéházban holnap azt…
Rápolt (kellemetlenül érinti a kávéházak emlegetése): Úgy… egyik kávéházban ma éjjel ezt… másikban holnap azt… (Fanyarul, nyugodtan:) Na… köszönöm, Lizi… ezeket a kávéházi értesüléseket. Nagyon kedves vagy. És én… (habozik) én majd talán… (Hirtelen:) Eh, nem!
Lizi: Mit nem? Miért nem?
Rápolt (csúfolódva): Nem! Hiszen tudod Lizi: én azt akarom, hogy engem kérjen meg az a nő, aki engem akar… Ő fáradozzék én értem… (Komolyabban:) Vagy legalább tegyen ő is valamit.
Lizi (megint kétségbeesve): De nem, nem… azt csak mi tesszük, hogy…
Rápolt: Mit?
Lizi: Hogy megmutatjuk… Hogy fáradozunk. Úrilányok azt nem teszik.
Rápolt: Ne mondd! – Nem lehet belőletek kiirtani ezt a furcsa véleményt az úrilányokról… ezt a nagy tiszteletet… És ezt a romantikus hajlandóságot… Te valószínüleg azt kívánod tőlem, hogy álljak oda elébe, mint Romeó… Csak nem fogok neki forrón szerelmet vallani?
Lizi: De igen. Azt kell.
Rápolt: Borúljak térdre előtte!
Lizi: Igen. Azt kell.
Rápolt: Bolond vagy, Lizi… Egy ilyen okos lánynak nem kell az.
Lizi: Minden lánynak az kell.
Rápolt: Bolond vagy, Lizi. (Fanyarúl:) Én nem csinálok ilyen dolgokat. Én nem esedezem, én nem epedezem, nem viaskodom…
Lizi: De hiszen akkor elviszi Zólyomy. Ne engedje, a jó isten szerelmére. Ne engedje… Csak annyit tegyen meg, csak azt próbálja meg: fogja meg a kezét; ölelje meg; és csókolja meg. Akár egy szót se szóljon.
Rápolt: Bolond vagy, Lizi.
Lizi: Csak ezt az egyet tegye meg, ezt csak megpróbálhatja. Ennyit csak érdemes megpróbálni. Igérje meg, hogy ezt megteszi.
Rápolt: Lizi, igazán részeg vagy.
Lizi: Igérje meg. (Jobbra tekint.) Nézze már jön… egyedül van… most megteheti… igérje meg…
Rápolt: Eredj, Lizi.
Lizi: Addig nem megyek, míg meg nem igéri.
Rápolt: Eredj már… Hát megigérem.
Lizi (elsiet bal felé; intően, halkan): Megigérte!
Rápolt (mosolyogva, bosszankodva bólint).
Lizi (eltünt).
Rápolt (jobbfelé fordul).
NYOLCADIK JELENET.
Rápolt, Ágnes.
(Sötétedik. Lampiónok gyúlnak ki. Zene hallatszik.)
Ágnes (lassan jön. Zavarja, hogy egyedül van Rápolttal).
Rápolt (nagy zavarban van): Visszajött, Ágnes?
Ágnes: Vissza.
Ágnes: Az útig elkísért… Lerója a kötelezettségeit a hölgyeknél, hogy azután majd maga mehessen… leróni a kötelezettségeit.
Rápolt: Nem fogok sietni. Nem igen vannak kötelezettségeim.
Ágnes (tesz-vesz, hogy ne kelljen ránéznie): Az elnöknő kérdezősködött maga után.
Rápolt: Az elnöknő… Oh, az elnöknőt különösen kedvelem. „Rembrandt“ mondtam neki tegnap, – „Hja, az, aki Amerikában él, ugy-e“ – kérdezte kedvesen. „Nem“, – mondom én, – „hanem az (súgva, mintha egy titkot mondana), aki az Eroikát írta!“ „Hja, – mondja ő, – amelyiket Drezdában játszottak.“ Uh!
Ágnes: Miért él itt közöttük? Menne el…
Rápolt: Éppen ezért maradok itt. Jobbomon Beethoven, balomon Bach… Rembrandt és Michelangelo… hallatlan és csodálatos titkaim vannak… közöttük olyan erős vagyok, mint egy Isten.
Ágnes (vállvonogatva, halkan): Csalás.
Rápolt: Lehet. (Szünet. Zavarodottság.)
Ágnes: Én most… bemegyek a sátorba… Kirakom a holmimat.
Rápolt (hirtelen): Várjon még,
Ágnes: Miért?
Rápolt: Csak… ráér… Ugy-e? (Szünet.) Sok arra az ember?
Ágnes: Nagyon sok.
Rápolt: Különösen a kapu körül… ugy-e?
Ágnes: Igen… különösen a kapu körül… ott nagyon sok.
Rápolt: Ott van… a legtöbb sátor is. (Közeledik hozzá.)
Ágnes: Ott. (Szünet.) Ni… már a lampionokat is meggyújtják.
Rápolt: Az ám. Sorra kigyullad mind. (Mellette van.) Milyen cifrák.
Ágnes (nagy zavarban): Nemsokára megindul a körmenet is.
Rápolt: Meg? Hiszen még nincs hét óra.
Ágnes: Dehogy nincs, el is múlt.
Rápolt: Igazán? Persze, el is múlt már… hiszen már sötétedik… nézze meg az ember…
Ágnes: Oh… ni csakugyan… már csakugyan egészen sötét van… De milyen sötét van… Most még korán sötétedik…
Rápolt: Még… korán… (Két-három bátortalan nekifutamodás után, hirtelen megfogja a kezét.)
Ágnes (megdermedve néz rá).
Rápolt (nem ereszti el a kezét; magához húzza; átkarolja és lassan ajkon csókolja).
Ágnes (engedi; félig ájultan, reszkető fölindulásban tűri el a hosszu csókját; azután remegve és dadogva, álmélkodva és megdöbbenve mondja): Andor… maga…? maga…? (Szünet. Rápolt mozdulatlanul áll.) Hát maga engem…?
Rápolt (szégyenkezve, de boldogan, zavartan int igent).
(Szünet.)
Ágnes (szinte kiáltva): Maga szeret engem?
Rápolt (szégyenkezve): Nagyon. (Fölemelt fejjel, hangosan.) Nagyon.
Ágnes (reszketve, dadogva): Maga… És… és mit akar tőlem…?
Rápolt: Én? (Természetesen, a rendes hangján.) Semmit. Csak szeretem.
Ágnes: Azt… azt sem akarja, hogy én szeressem?
Rápolt: De… oh, azt igen.
Ágnes: Én… (csüggedten:) nem hiszem… hogy szeret engem… Nem lehet… Nem merem… Sohasem fogom merni…
Rápolt (gyöngéden): Ágnes…
Ágnes (hátralép, elhárítja; összeszedi magát): Mondja meg akkor most nekem, Andor, hogy… hogy másfél évvel ezelőtt miért utazott el… egyetlen szó nélkül… egy olyan nap után, amelyet együtt töltöttünk…
Rápolt (kínosan): Nem, nem, kérem Ágnes. Azt ne kivánja tőlem; minek az?
Ágnes: Kivánom. Anélkül lehetetlen nekem… csak eltürnöm is a közellétét.
Rápolt: Kérem, Ágnes, ne…!
Ágnes: Akkor menjen.
Rápolt (könyörögve): Nem… Ágnes… (Más hangon.) Hát jó. Hát nézze Ágnes, én aznap este, amikor magával együtt voltam… (szégyenkező és dacos a hangja) találkoztam Kollerrel a doktorukkal… És ő akkor megmondta nekem, hogy… a maga édesanyja menthetetlen… egy hónapja van… Azt mondta: énnekem mondja meg, én erős férfi vagyok, én legyek erős, én álljak (gúnyosan) a maga oldalán… Az átkozott barom: hogy én erős férfi vagyok és én nem szorulok kíméletre…
Ágnes (nagy szemmel): És?
Rápolt: És én úgy félek a haláltól… úgy rettegek mindattól, ami vele jár, az előkészületektől, a búcsúzkodástól, a hosszu hetektől, amelyek alatt várni kell rá, azután a siratástól, a temetéstől, annyira nem bírom el, annyira tiltakozik ellene bennem minden, úgy megbénít… én úgy nem tudok hősies lenni, vigasztalni, rendelkezni, előkészíteni, temetést megrendelni, annyira nem tudok gyászt mutatni, ha meg is vagyok semmisülve, olyan ferde, hazug és ügyetlen minden mozdulatom, hogy én… hiába szerettem magát… és az édesanyját is… én azt a gondolatot, hogy mindez rám vár, nem bírtam ki. (Aggódva néz Ágnesre.)
Ágnes (halkan, lassan, nagy lélegzettel): Hát ezért?
Rápolt: Ezért.
Ágnes: Ezért hagyott itt. Itt tudott hagyni.
Rápolt: Itt hagytam azzal, hogy majd visszajövök magáért. (Szünet.) Haragszik rám?
Ágnes (nemet int. Szünet): Gyáva volt, Andor. (Szünet; más hangon, a kezét a fejére szorítva.) De most legalább értem! (Halkabban:) Most legalább tudom, hogy azért mégis…
Rápolt: Hogy szerettem.
Ágnes: Nagyon rossz dolog volt, Andor. Nagyon veszedelmes.
Rápolt: Ágnes… én úgy bíztam magában…
Ágnes: Nagyon rosszul tette.
Rápolt: Eh, Ágnes… maga nem olyan, mint más lányok…
Ágnes: Olyan vagyok.
Rápolt: Nem olyan… Megérti… és… tudja… és… (Közeledik feléje.) Hideg volt az ajka, mint a jég.
Rápolt: Hideg volt és remegett…
Ágnes: Nem, nem… kérem… (Hirtelen.) Vigyázzon. Jön Zólyomy.
(Mindketten megrettennek. Merev várakozás.)
KILENCEDIK JELENET.
Voltak, Zólyomy.
Zólyomy: Itt vagyok. Mindent elintéztem.
Ágnes (nem néz a szemébe): Lerótta… minden kötelezettségét?
Zólyomy: Mindent. Kötelesség nincs több, csak öröm és élvezet: itt maradni.
(Szünet. Zavarodottság.)
Zólyomy: Hát itt mi az ujság?
Ágnes: Itt… semmi…
Zólyomy: Forgalom?
Ágnes: Semmi.
Zólyomy: Ugy látszik Andornak igaza lesz.
Ágnes: Igen.
Rápolt: Igen… úgy látszik…
Zólyomy: Mindjárt indul a menet.
(Senki sem válaszol.)
Zólyomy: Andor, nem akarod megnézni?
Rápolt: Hm… nem tudom…
Zólyomy: Menj, nézd meg. A nők ugyis keresnek már…
Rápolt: Ke… keresnek? Akkor…
Zólyomy: Igen. Járd sorra őket. Eredj.
Rápolt: Hát… én… én… igen… (habozik indulni készül; Ágnesre néz.)
Ágnes (felindultan, halkan): Hm… Ne menjen Andor.
Zólyomy: Engedje csak: hadd rójja le a kötelezettségeit.
Ágnes (küzd magával; nem mer szembeszállni vele; másképpen védekezik: kacérságot játszik): Én… én azt akarom… hogy… azt akarom, hogy más nővel szemben ne legyen kötelezettsége. Csak velem szemben.
Rápolt és Ágnes (jobbfelé néznek).
Zólyomy (összevont szemöldökkel nézi őket).
Zólyomy (csodálkozva néz rá; odamegy hozzá, halkan): Én azt szeretném, Ágnes… ha elmenne.
Ágnes (remegve mosolyog): Én nem…
Zólyomy (minden halk energiájával): Én azt akarom, hogy elmenjen.
Ágnes (remegve néz vele farkasszemet): Én pedig nem akarom.
(Hosszú szünet.)
Ágnes (reszketve, igyekszik elfogulatlan lenni): Nézze… Andor… már indul a menet.
Rápolt: Az ám… Csakugyan. Indul a menet.
(Zene harsan fel.)
– Függöny. –