HARMADIK FELVONÁS.
Rápolt lakása. Félhomály. Ágnes egy karosszékben ül. Elaludt. Lizi lábujjhegyen jár-kel a szobában: megáll Ágnes előtt és sokáig nézi; azután az előszoba ajtajához megy és hallgatózik; azután visszajön, előre jön, lehunyja a szemét; átadja magát a kétségbeesésének; szótlanul és kínlódva tördeli a kezét…
ELSŐ JELENET.
Ágnes, Lizi.
Ágnes (felriad, körülnéz).
Lizi (visszafordul a mozdulása neszére).
Ágnes (bágyadtan): Elment már az apám?
Lizi: El.
(Szünet.)
Ágnes: Jó ember az apám, ugy-e?
Lizi (halkan, nagy odaadással): Nagyon jó.
Ágnes (nyugtalanul): Nekem is el kellene már mennem.
Lizi (ijedten): Nem. Nem szabad itthagyni őt.
Ágnes: Kit? Rápoltot?
Lizi: Igen. Nagyon kérte, hogy meg kell őt várni…
Ágnes: Ha csak jönne már. – Hány óra?
Lizi: Kettő elmúlt.
Ágnes: Mindjárt hajnalodik. Milyen hosszú egy ilyen éjszaka. – Az ember fáradt és nem tud pihenni. – Csend van és százféle neszt hall az ember. – Talán nem is hall más neszt, csak a saját szíve dobogását, de az olyan ijesztő, hogy… (Előrehajol, mereven maga elé néz.) Minden olyan, mintha meg akarna mozdulni; – és a falak olyan közel vannak; – és rajtuk túl olyan szörnyű dolgok történnek… (halkan fölsikolt). Miért van itt ilyen sötétség?
Lizi (felcsavarja a villamos-lámpát; teljes világosság).
Ágnes (feláll; eltakarja a szemét; halkan, nyugodtan): Borzasztó, hogy tőlünk pár lépésre haldoklik egy ember; – és hogy talán mi miattunk hal meg. (Leveszi a kezét a szeméről és nagy szemmel, szinte csodálkozva körülnéz.) Miért nem tudja az ember sohasem, hogy mi vár rá? És hogy mit tesz jól? És mit tesz rosszúl? (Gondolkozva:) Miért jöttem ide? Rosszúl tettem-e, hogy idejöttem?
Lizi: Nem tette rosszúl. Jól tette.
Ágnes: Jól tettem? Mi lesz velem?…
Lizi (nagy erőfeszítéssel beszél): A felesége lesz; és nagyon fogják egymást szeretni, és nagyon boldogok lesznek.
Ágnes (ránéz; lassan): De hátha… megöltünk… egy embert… és a véres árnyéka… (megborzongva fordul el és eltakarja az arcát).
Lizi (halkan, mereven): Ő ölte meg magát. A saját gonoszsága ölte meg; és nem szabad sajnálni, mert nem érdemli meg a sajnálatot.
Ágnes: De az életet! Ha csak élne.
Lizi (mereven, halkan, szinte szelíden): Ha élne, akkor másokat pusztítana el. Legjobb, ha ő most már meghal. Neki meg kell halnia.
Ágnes: De… hiszen… ő is ember.
Lizi: Rossz-szívű, gonosz és kegyetlen ember.
Ágnes: Mégis voltak, akik szerették.
Lizi (mereven a távolba nézve, szinte recitálva): Mindenkit megölt, vagy megsebzett, aki szerette.
Ágnes: Bizonyosan voltak, akikhez jó volt.
Lizi: Csak azért volt jó hozzájuk, hogy azután rossz és kegyetlen lehessen. (Sóhajtva, akadozva:) Hogy senkit se bánthasson többé: csak hadd haljon meg…
Ágnes (nagy szemmel): Olyan sokat… szenvedett… tőle?…
Lizi: Olyan sokat szenvedtem tőle.
Ágnes: Ilyen halálosan gyűlöli?
Lizi (mereven): Ilyen halálosan gyűlölöm.
Ágnes: De én… én nem gyűlölhetem így. És hogyha most meghal… akkor én… akkor én… (megmozdul).
Lizi: Mit akar? Ne menjen el…
Ágnes: Akkor én… (Szünet.) Rápoltot megvárom… de megmondom neki, hogy el kell búcsúznunk egymástól…
Lizi: De nem örökre.
Ágnes: De örökre. Mert így mi nem élhetünk nyugodtan… mert ezzel az emlékkel magunk között… ezzel az ő véres árnyékával közöttünk… (összeborzong) sohasem lehetünk boldogok.
Lizi: De boldogok lesznek.
Ágnes: Ha Zólyomy nem hal meg…
Lizi: Mindenképpen. Mert Rápolt úr olyan jó ember. Ugy-e, milyen jó?
Ágnes: Igen. Az igaz…
Lizi: És tetszik látni… az nálunk nőknél… Bocsánatot kérek, minden nőnél, nemcsak az ilyen… nemcsak az ilyen (hirtelen:) nemcsak az ilyen szegény lánynál, mint én, hanem úrilányoknál is attól függ minden, hogy az, akit szeretünk, jó ember-e. Mert tetszik látni, még a nagyúri lányok is olyanok, mintha ki volnának szolgáltatva annak a férfinak, akit szeretnek, – és egy nőt olyan könnyű bántani és kínozni és megalázni, – és a jó isten csak azt adja, hogy akit szeretünk, az jó legyen… ne keményszívű, ne hidegszívű, ne irgalmatlan.
Ágnes (megindultan): Igen… csak… jószívű legyen…
Lizi (a könnyeivel küzd):… mert… bennünket, szegény lányokat olyan könnyű bántani – és kínozni – és olyan könnyű bennünket eltaposni… (csendesen zokogni kezd).
Ágnes (nem bír magával; előbb vígasztalni akarja a zokogó Lizit, aki szégyenkezve fordul el; azután kitárja a karját és megöleli. Összebújva, sokáig, csendesen sírnak).
Ágnes (megsimogatja): Szegény!… szegény!… (Szünet.) Sárba dobott kis Tanagra-szobor.
Lizi (fölszárítja könnyeit, lihegve, mint aki sokáig zavartan várt, végső erőfeszítéssel egy élet utolsó próbálkozása gyanánt): Én… én szeretnék valamit kérdezni.
Ágnes: Mit, szegény kis Lizi?
Lizi: Én azt szeretném megkérdezni, milyen könyv az, amelyikben egy ilyen… egy ilyen… (hirtelen:) egy ilyen szegény lánynak a története van megírva, mint én vagyok?
Ágnes (bámulva): Egy ilyen szegény lánynak a… Sok olyan könyv van, szegény kis Lizi.
Lizi (szinte türelmetlenül): Nem. Ilyen csak egy van. Ez egy nagyon híres és csodálatos és megható könyv. Ebben a könyvben az van elmondva, hogy egy… egy ilyen szegény lány elé egyszer letérdelt valaki és azt mondta neki: „nem te vagy az, hanem az emberiség egész nyomorúsága az, amely elé letérdelek“.
Ágnes: Ah! – Raszkolnyikov.
Lizi: Igen. Az. Orosz könyv.
Ágnes: A Szonja története…
Lizi: Az. Ismeri?
Ágnes: Ismerem. Miért?
Lizi: Rápolt úr igérte nekem mindig ezt a könyvet… (Nagy lélegzetet vesz.) Igaz, hogy ebben a könyvben az van elmondva, hogy egy… egy szegény lány… megtisztúl és megnyugszik és boldoggá lesz?
Ágnes: Igen, szegény kis Lizi, – ebben a csodálatos és megható könyvben egy szegény bűnös ember és egy szegény lány sorsa van elmondva. Ebben a csodálatos könyvben az van elmondva, hogy egy szegény lány felemelkedhetik és megtisztulhat a szíve jósága által és megpihenhet, megnyugodhat és boldoggá lehet a sokáig vérző szíve és a nagy-nagy szerelme által.
Lizi (mint a gyerek a mesét, úgy hallgatja az első mondatokat, az utolsó szavaknál azonban fölszisszen): A szerelme által?
Ágnes: Igen, szegény kis Lizi, a szerelme által.
Lizi: Hát szerelmes valakibe?
Ágnes: Igen, abba a bűnös emberbe, akinek a történetét a könyv elmondja.
Lizi: És az a bűnös ember él… az életben marad?
Ágnes: Igen. Szibériába viszik… börtönbe… de él… és a lány utána megy.
Lizi: És az… az a bűnös ember is szereti őt?
Ágnes: Lassankint az is megszereti őt.
Lizi (csüggedten hajtja le a fejét; halkan): Igen. Akkor lehet élni.
Ágnes: Mi az, kis Lizi? (Szünet.) Mi baj van?…
Lizi: Semmi… de ugy-e, az a lány is meghalt volna… nem tisztulhatott volna meg és nem pihenhetett volna meg, ha nem lett volna, akiért éljen, aki szereti őt?…
Ágnes (erőlködve): Nem, kis Lizi, az bizonyosan akkor is megtisztult volna és megpihent volna… Ha csak mások lettek volna, akik törődtek volna vele… akárki…
Lizi: Nem. Akkor bizonyosan nem bírta volna ki…
Ágnes: Ha csak jóságot tapasztalt volna akárhol.
Lizi (folytatva, maga elé):… Nem. Akkor bizonyosan meghalt volna.
Ágnes: De nem, ha mondom.
Lizi: És ha, akit szeretett, meghalt volna… akkor neki is meg kellett volna halnia. Minek élt volna akkor tovább? Akkor nem várhatta volna sem a megtisztulást, sem a megnyugvást, sem a boldogságot és akkor neki is csak meg kellett volna halnia.
Ágnes: Nem, kis Lizi.
Lizi: De igen, akkor neki is meg kellett volna halnia. Mert mit keresett volna még az életben? Mire várt volna még?
(Az előszoba felől zaj hallatszik.)
MÁSODIK JELENET.
Voltak, Rápolt.
Rápolt (hirtelen belép az ajtón és mozdulatlanul megáll).
Lizi (mozdulatlanul vár).
Ágnes (halkan, félve): Meghalt?
Rápolt (nagyon csöndesen): Meghalt.
(Nagy csöndesség.)
Rápolt (kérdő, de felsőbbségesen nyugodt arccal, hangosan): Ágnes?…
Ágnes (elszántan, de remegve): Andor, én…
Rápolt: Mondani akar nekem valamit, Ágnes?
Ágnes: Igen, én…
Rápolt: Várjon. Nekem is sok mondanivalóm van. Várjon, míg egyedül maradunk.
Lizi (megmozdul, menni készül).
Rápolt: Megállj, Lizi. Én is elküldtelek volna, de előbb mondani akarok neked is valamit. Várj csak. (A zsebébe nyúl, kiveszi a revolverét és ledobja egy – elől álló – kisasztalra.)
Ágnes (a zörrenésre ijedten): Mi az?
Rápolt: Ezt itt… kidobtam a zsebemből.
Ágnes: Miért?
Rápolt: Nincs többé rá szükségem. Nem félek semmitől… (Elmegy a kisasztaltól; a mozdulatai határozottak, a hangja csengő.) Várj csak, Lizi. Előbb magának mondom meg, Ágnes: Zólyomyt rögtön elviszik a lakásáról. A lakását megrohanják a hitelezői. A bajtársai átviszik a kaszárnyába, – ott teszik ravatalra. Rendkívüli és lázas éjszaka volt ez: a golyó halálos sebet ütött rajta, de órák hosszat viaskodott a halállal, mielőtt megadta volna magát. És a lakása előtt ijedt hitelezők tolongtak, és a lakásban összeszorított szájú katonák várták, míg meghal és most lovakkal, fáklyákkal, katonás rendben viszik át magukhoz… rendkívüli és felejthetetlen éjszaka, füstös, zavaros kábulat, amelyből azonban csengő tisztasággal hallatszik ki az a parancs, hogy az utunkat merre kell vennünk.
Ágnes (félénken): Mit akar tőlem, Andor?
Rápolt: Meg akarom magától kérdezni: itt az ablak alatt viszik el Zólyomyt fáklyákkal és dobogó lovakkal, – fél-e tőle? Akar-e itt maradni és akarja-e meghallgatni, amit én magának mondani fogok, vagy akar elmenekülni? Elmenekülhet. Én elengedem.
Ágnes (küzd magával): Itt… akarok… maradni…
Rápolt: Jó. Maradjon. Mert én nem is engedtem volna el. – Most ide figyelj te, Lizi. Mielőtt elküldelek – köszönöm, hogy eddig itt voltál – mielőtt elküldelek, megmondom neked: én eddig téged sajnáltalak, de most majd meg foglak menteni.
Ágnes (mohón): Igen…
Lizi (halkan, mintha nem is hallaná, csodálkozva): Engem? Hogyan?
Rápolt: Más életet kezdesz.
Lizi (a messzeségbe néz; csendesen, szinte derülten): Más életet…
Rápolt: Rendes, becsületes, tiszta életet.
Lizi (halkan): Rendes, tiszta életet…
Rápolt: Az eddigi életed utáltad.
Lizi: Igen…
Rápolt: Nohát…
Lizi: Igen, de mit csináljak?
Rápolt: Majd keresünk valamit a számodra… azután majd férjhez adunk valami becsületes emberhez.
Lizi: Valami becsületes emberhez…
Rápolt: Szóval, majd megélsz valahogyan. Majd szerzünk munkát a számodra.
Lizi: De én nem tudok már dolgozni. Az én… az én sorsomban az a borzasztó, hogy az erkölcsi érzést minden tekintetben tönkre teszi. Én a régi életembe belehalok és becsületes, rendes életet nem élhetek soha többé.
Rápolt (idegesen): Ej, dehogynem, Lizi… Ezeket az ostobaságokat tőlem hallottad…
Lizi (felkapja a fejét és az utcáról jövő zajra figyel).
Ágnes (remegve): Hallja? Most hozzák.
Rápolt: Igen, Ágnes. Ne féljen. Ne remegjen, no ne féljen… Hogy reszketnek mind a ketten!… (Az utcáról lódobogás hallatszik be: egy huszárszakasz lovainak a dobogása. Az ablakon fáklyafény piroslik be.)
Ágnes és Lizi (dideregve húzódnak össze).
Rápolt (odaugrik az ablakhoz; háttal az ablaknak megáll, a két karját kitárja, mintha a zajnak és a fénynek akarná útját állni): Ne remegjetek. Mitől féltek? Az élőtől nincs már mit félni, mert az élő meghalt, a haláltól pedig nem kell félni, mert a halál nem félelmes. Az előtt, aki egyszer bele mert nézni az orcájába, meggyávul és elhalkul és törpévé lesz. Én régen eljöhettem volna odaátról, de nem jöttem el, mert ott akartam állni és mert várni akartam rá. És egy egész éjszaka néztem bele a halál rettenetes arcába és ez után a kábult éjszaka után csengő tisztasággal tudom, hogy nem kell félni tőle.
Ágnes (remegve): De az ő halálát… mi okoztuk…
Rápolt (melegebben): Ne reszkessen, Ágnes. Nincs olyan élet, amelynek mások halála ne volna az ára. Ahová lépünk, sírhalmokra lépünk és az életet nem lehetne élni, ha a halottakra gondolni akarnánk. Vannak, akik elbuknak. Rosszak voltak és megérdemelték-e a sorsukat? Azért kell-e elpusztulniok, mert senkihez sem tartoztak és mert senkire sem voltak hasznosak? Mit tudom én. Én nem itélek; de a halál hozzátartozik az élethez, és nem kell félni tőle. A halottat hadd vigyék a maga útján, de mi fogjuk meg az egymás kezét és menjünk bele abba a ragyogó hajnalba, amely ránk piroslik. Ragyogó hajnal…! Édes élet…!
Ágnes (lassan közeledik feléje).
Lizi (a kis asztalról fölvette a revolvert, lassan az előszoba ajtaja felé lopózik).
Ágnes (észreveszi és halkan fölsikolt).
Rápolt (hirtelen): Mit csinálsz, Lizi?
Lizi (zavarodottan megáll).
Rápolt: Megállj. (Mellette terem; kiveszi a kezéből a fegyvert.) Mit akarsz tenni, Lizi?
Lizi (nem válaszol; lehajtja a fejét).
Rápolt: Meg akarod ölni magadat?
Lizi (igent int).
Rápolt: Miért, Lizi?
Ágnes: Miért most, amikor lesznek, akik törődnek magával? Akik segíteni akarnak magán és meg akarják menteni.
Lizi (nem felel).
Rápolt: Mondd meg, Lizi, miért akarod megölni magadat?
Lizi (kifakad, kábultan, a nagy fájdalomtól megrázva): Minek éljek én, amikor ő nem él már?
Ágnes (megdöbbenve): Ki?
Rápolt: Ki, Lizi? (Szünet.) Zólyomy?
Lizi (igent int).
Rápolt: Ha ő nem él?
Lizi: Minek éljek én akkor?
Rápolt: Hát az ő élete volt az, Lizi, amely téged életben tartott?
Lizi: Nem.
Rápolt: Hát akkor, Lizi…
Lizi (megint nyugodt, szinte mosolyog): Én… nem tudom… de nekem most már nem lehet élnem… én nem tudom, de én nekem most már meg kell halnom…
Ágnes: De hiszen halálosan gyűlölte őt?
Lizi: Én? (Csodálkozva:) Én? (Kábultan:) Én… én halálosan szerettem őt.
Rápolt: Lizi, emlékezz rá, milyen kegyetlen volt és milyen irgalmatlan volt hozzád.
Lizi: Az volt. Az volt?… De… de volt idő… amikor… milyen jó és milyen kedves volt hozzám.
Rápolt: Emlékezz rá, Lizi, hogy pálcával véresre vert. Emlékezz arra, hogy ütött.
Lizi: Igen. Igen… de azelőtt símogatott, erős és puha keze volt… és a hajamat és az arcomat símogatta vele.
Ágnes: De emlékezzék rá, hogy rossz-szívű és gonosz és kegyetlen volt.
Lizi: De én szerettem.
Ágnes: Gondoljon arra, hogy ha jó is volt valakihez, csak azért volt jó, hogy azután rossz és kegyetlen lehessen.
Lizi: De én szerettem.
Ágnes: Rossz volt. És senkit sem szeretett. És megölte azokat, akik őt szerették.
Lizi (alig hallja, amit mondanak): De én mégis szerettem.
Rápolt: De Lizi, hát szedd össze magadat, hát ébredj föl, hiszen kábult vagy, gondolj arra, hogy mennyi szép mindent tartogat még az élet neked…
Lizi (csendesen, szelíden): Nem. Én most már meghalok. Én nekem most már nincs miért élnem. Én azt megmondani nem tudom, hogyan van az, hogy eddig gyűlöltem és mégis szerettem, de azt tudom, hogy… élni csak azért éltem, mert a nyomában lehettem, mert mindig a nyomába lopózkodhattam, körülötte ólálkodhattam, mert azt mondhattam magamban, hogy gyűlölöm és rosszat akarok neki és ártani akarok neki. (Szünet.)
Rápolt: No… és most, Lizi?
Lizi (szinte mosolyog, kiegyenesedik): Most? Most már nem is emlékszem másra, csak hogy jó is volt hozzám, kedves is volt hozzám, simogatott… És drága kislányának nevezett. Most már nem is emlékszem másra. És meghalt… És én is meg fogok halni.
Rápolt: Megölöd magadat?
Lizi: Meg.
Rápolt (nagy lélegzetet vesz): De nem most, mi?
Lizi: Nem.
Rápolt: Most hová mégy?
Lizi (fölnéz rá): Most? – Koporsóba tették már?
Lizi: Akkor megyek oda, ahova a koporsóját viszik.
Rápolt: Azután?
Lizi: Ha nem kergetnek el, ott maradok a közelében, amíg el nem temetik.
Rápolt: Kikíséred a temetőbe és…
Lizi: És… (vonogatja a vállát).
Rápolt: És hazajösz, jársz-kelsz talán egy-két napig, azután megölöd magadat.
Lizi: Igen.
(Hallgatás.)
Rápolt: Hát eredj, Lizi. Eredj a halottad után, eredj a koporsód után, menj ki a temetőbe, – mert nagyon mindegy, hogy a végtelen útra mikor lép rá az ember. Talán most is rajta vagyunk. Eredj, Lizi.
Ágnes (ijedten): Nem. Ne menjen. (Rápolthoz:) Kérem, ne engedje így… ne eresszük el így.
Rápolt: Eresszük el, Ágnes. Úgy se adhatunk neki semmit, a halott pedig úgyis az övé már.
Ágnes: Ne eresszük el… hiszen meghalni megy.
Rápolt: A halál neki sem félelmes és irtózatos… régen a halál tornácában áll már… és élet és halál neki annyi, mint másnak fáradság és pihenés. Menj, Lizi. Isten áldjon meg.
Lizi (csendesen kilép az ajtón).
Ágnes (igen halkan sír).
Rápolt (az ablak felé fordul): Kint hajnalodik… milyen hajnal jön erre a bágyadt éjszakára, erre a rendkívüli éjszakára?… – Aki tegnap még látta a hajnalt, ma nem látja már, és a hajnal, a fény, a nap, a világosság, az élet mégis az enyém, egy vagyok vele és amíg az enyém, addig minden szívverésemmel örülni akarok neki. – Itt a napfelkelte! Ágnes! (Magához hívja.)
Ágnes (reszketve): Most, Andor, én is elmegyek.
Rápolt (fölcsattanva, de nem haragos, inkább győzelmes hangon): Nem megy el, Ágnes.
Ágnes: Hogyan maradhatnék itt?
Rápolt: Itt marad, mert akarom. Itt marad, mert hozzám tartozik és mert soha többé tőlem el nem szakadhat.
Ágnes: Nem tudom… talán… még lehetséges, majd valamikor… de most elmegyek…
Rápolt: Itt marad. Adja ide a kezét.
Ágnes (védekezik).
Rápolt (megfogja a kezét): Nézzen a szemembe.
Ágnes: Nem merek.
Rápolt: Miért?
Ágnes: Maga nem fél? Nem fél attól, hogy közöttünk van a… a… a… (didereg).
Rápolt: A véres árnyéka?
Ágnes: Igen.
Rápolt: Nem félek tőle. Ebből a kábult éjszakából tisztán cseng ki a bátorság és a szerelem szava. Nem félek tőle. És mert nem félek tőle, nincs is itt. Nézzen a szemembe. Fél még? (Szünet.) Félsz még?
Ágnes (dideregve, halkan): Nem félek.
Rápolt: Itt maradsz. Szeretlek.
Ágnes (védekezik): Nem… mégsem szabad… Akik itt voltak velünk pár órával ezelőtt még… A halottak!…
Rápolt: Az élők élnek. – Félsz még?
Ágnes: Nem félek.
– Vége. –