11.
Nagy változások történtek a segelfossi határban, meg a környékén, a malomüzem elkészült és megindult. Sürgés-forgás volt tengeren és szárazon egyaránt, Holmengraa úgy uralkodott, mint egy király; annak is tekintették. Miért harangoztak mindennap egy egész óra hosszat a kis templomban? A király meghalt Malmöben, Holmengraa lépett a helyébe. Milyen tevékeny volt és hogy tudott mindenkit tevékenységre ösztönözni! Mikor elkészült a rakodópart meg a hatalmas híd, a furcsa koronadísszel, kis idő múlva óriási hajó kötött ki; messze földről hozott olajat, külföldi matrózok voltak rajta, lapos sapkával a fekete hajukon és furcsa szavakat beszéltek. Olyan mese volt ez, amely méltó volt Tobias királyhoz. A kastélybeli hadnagyék számára is élmény volt, mikor az angol kapitány Holmengraaval együtt meghívta ebédre és bőségesen, előkelően megvendégelte őket. Talán Holmengraa úr keze is benne volt ennek az ebédnek a dolgában? Az ő keze ott volt mindenben. Később a kapitány, meg a hajó tisztikara nagy vacsorán volt a hadnagyéknál. Ünnepi napok voltak azok.
És ezek az események áldást, szerencsét hoztak az egész környékre. Az a sok rozs, amit lisztté őröltek, úgy szólván lehetetlenné tette, hogy a környéken éhségre, vagy éhinségre gondoljon valaki. Ha más megoldás nem volt, akkor ada lehetett menni Tobias királyhoz és kölcsön lehetett kérni tőle. Egyelőre azonban munkát lehetett kapni és a szolgálatába szegődni. Nagyszerű volt, hogy milyen öröm lett itt az élet; a napszámosok annyi bagót vásárolhattak, amennyit szemük szájuk kívánt, a lovas parasztok pedig fuvart kaptak a malomba és ezzel megkerestek annyit, amennyire az adóhoz, meg a kereskedők áruinak megvételéhez szükségük volt. Az áldásnak, szerencsének nem szakadt vége! Úgy látszik, Holmengraa úrnak is tetszett itt, szinte kivirult. A fenyőillat meg a kedves tevékenység visszaadta egészségét, ami pedig a jövedelmet illette, arról se panaszkodhatott, hehe! Vagy igen? Hát a kereskedők nem küldtek el messziről meg közelről egyaránt tíz meg nyolcevezősöket lisztért? És nem jutott-e annyira, hogy szobát, meg irodát rendezhetett be a kikötőmesternek odalent a hídnál? Segelfoss postaállomás lett, a parti gőzösök, meg a vadsőhamburgi gőzösök kikötőhelye, melyek délről és északról minden harmadik héten eljöttek ide és kirakták a postát, meg az árukat, hogy azután liszttel rakodjanak meg. Valóban elég munkája volt a kikötőmesternek odalent a hídnál; neki kellett gondoskodnia a postáról, meg a továbbításról, ő vezette a könyveket, ő rendelkezett a kikötőmunkásokkal, ő ügyelt súlyra, mértékre. Nemsokára már segédre volt szüksége, annyira felszaporodott a munka. Boltos Pernek most már nagy üzlete volt, ládákat meg hordókat kapott minden hajóval, újév után állítólag megkapja az italmérés jogát is; akkor még több láda meg hordó érkezik majd neki és ki láthatná be mindennek a végét? De mindenki és mindenek fölött Holmengraa úr, az isten, rendelkezett. Ő egymaga annyit ért, mint a többiek valamennyien. S amellett nyugodt, megfontolt és kíméletes volt a cselekedeteiben. Ha útközben megállították és kérdeztek tőle valamit, akkor ez bizonyosan nem tetszett neki, de ha csak elmenőben is, felelt. Idő multán változtatnia kellett a viselkedésén. Az emberek rákapaszkodtak és lestek reá, mikor a hadnaggyal beszélgetett, megesett, hogy az emberek ott álltak a közelben és várták, hogy befejezze a mondanivalóit, hogy aztán megrohanhassák a kérdéseikkel. Hozzá kellett szoknia ahhoz, hogy valamennyit röviden, de velősen intézze el. Menj a kikötőmesterhez! Menj a malommesterhez! Voltak azonban, akik nem tudtak ebbe belenyugodni és tolakodóak voltak: már jártak a kikötőmesternél, már megkérdezték a malommestert, kérdéseket tettek, kifogásokat emeltek, Holmengraa úr kénytelen volt egy harmadik módszerhez folyamodni: végighallgatni a kifogásokat és azután semmit se felelni. Ó bárcsak el tudná sajátítani a hadnagy úri viselkedését. Az egyáltalában nem volt néma, és vele szemben csak ritkán emeltek kifogásokat. Senkise tudta őket jobban távoltartani, mint ez a fölényes földesúr; személyesen átlovagolt ugyan valamelyik béreséhez, beszélt vele és parancsot is adott neki. De az a béres nem ment el hozzá másnap és nem volt semmi mondanivalója.
Mit akarnak ezek az emberek? kérdi a hadnagy. Szokása szerint most is lóháton ült.
Bizonyosan velem akarnak beszélni, feleli Holmengraa. Látok köztük egyet, aki nem hagy békében; pék, Bergenben tanulta ki a mesterségét, szeretne itt sütödét nyitni. Mindennap elutasítom, és mindig visszajön. Az lesz a vége, hogy valahol a telkem egyik szögletét át kell engednem neki.
Van valami személyes kifogása az ellen, hogy ő ezt a sütődét felállítsa?
Ellenkezőleg. Emberi számítás szerint csak hasznomra válnék, de…
Az én birtokomon is adhat neki építkezési helyet, mondja a hadnagy.
Szünet.
Holmengraa gondolkozik és így szól:
Ismét nagy okom van hálásnak lenni a hadnagy úr előzékenységeért. De nem szabad visszaélnem vele. Ma ez, holnap az, soha sincs nyugta miattunk.
Egy kis szünet után így szól Holmengraa úr:
Más dolog volna, ha bizonyos összeg ellenében átengedhetné az egész telket a földnyelvig.
A hadnagy átpillant a nyergéből és gondolkozik.
Akkor nem kellene folyton ilyen kérésekkel zaklatnunk.
Ha önnek építőhelyre van szüksége, hogy az üzemet teljesen kihasználhassa, akkor nem akadályoznám meg ezt a megoldást.
Ebben megint ráismerek a hadnagy úr fölényes és jóakaratú gondolkozására.
Arra a darabra gondolt, a rakodóparttól a földnyelvig?
Igen, széltében pedig a kastély előtt levő földekig. Bizonyosan sokan akarnak építeni.
A hadnagy tovább akart lovagolni és azt mondja:
Majd gondolkozunk. De igaz is… szakítja félbe magát. A pék itt járkál és vár. Megkötheti vele a szerződést.
Holmengraa meghajolt és köszönetet mond:
Köszönöm a magam és még sok ember nevében. Hadnagy úr elfogadja az eddigi árat a telekért?
Az ár!
A hadnagy megrezzen, bizonyosan csak most kapcsolta össze a pénz gondolatát az üzlettel, legalább is valamely jelentékeny összegnek a gondolatát! Ha a régi árat számítja, az a nagy földdarab jókora összeget jelentene.
Elfogadom az árat, mondja.
Mikor visszalovagolt a kastély felé, hirtelen leveti mind a két keztyűjét, a gyűrűt a jobbkezére húzza, aztán felhúzza a keztyűt.
Menekvés! gondolta magában bizonyosan, tanács a tanácstalanságban! ez jutott talán az eszébe.
De Holmengraa úr se látszott elégedetlennek. Az utóbbi időben szokása ellenére jóindulatú szavakkal bocsátotta el a várakozó embereket: Erről majd a molnár ad neked felvilágosítást! Idenézz, add a kikötőmesternek ezt a cédulát, akkor majd kapsz egy zsák lisztet!
Az idegen péket visszatartotta és tárgyalt vele. Amíg alkudoznak, egy fiú meg egy leány szalad oda, Holmengraa gyermekei, a lány az idősebb. Sárga ruha van rajta, a fiún pedig vörössszínű öltözet, mind a ketten nagyon egzotikusan festenek, mind a kettőnek barnás bőre és barna szeme van. Van valami tengerentúli bennük: valami erősebb, barbárabb vonás az orrukon és érett ajkuk idegenszerűekké teszi őket. Azonban derék gyerekek, csak spanyolul tudtak, mikor idejöttek Segelfossba, most már rövid idő alatt megtanultak norvég szavakat is, két hosszú, nyurga északföldi lett belőlük, akik egész nap játszanak és lármáznak. Ime itt jön a lány, Mariane, vadul és frissen; mögötte meg a fiú, Felix, mind a kettő födetlen fővel, fekete hajjal és alacsony homlokkal; hogy szaladnak, hohó!
Apjuk kitárja a karját és megkapja őket. Örül a virágos jókedvüknek. Hadd nézzelek meg benneteket! mondja s ők megértik, megállnak egy pillanatra, engedik, hogy nézzék őket, aztán belekapaszkodnak az apjukba és magukkal cipelik. Hála Istennek, gondolja bizonyára Holmengraa, nem ártott meg nekik, hogy Segelfossba jöttek. Most már megnyugodott. Minden jól alakult, nagy lépést tett előre, önmagát meg a gyermekeit elhozta a messzi otthonukból és itt új hazát alapított. De miért tette ezt? Talán a vér szava hívta? Emberi gyengeség befolyásolta? Hát nem tudott büszkélkedni a Cordillerákban? Magányos, idegen ember lett ott a felesége halála után, volt hatalma és vagyona, de nem volt, akinek mutogathatta volna… Ellenben volt egy régi domb valahol messze, emlékezett egy vízesésre valahol fönt északon és idehaza büszkélkedhetett.
A gyerekeivel együtt vidám csevegés közben ment fel a patak mentén levő nagy házba; már régen elköltözött a hadnagyéktól, a saját födele alatt lakik, de a tejet még a kastélyból kapja.
Kezdetben nagy bosszúságot okozott neki amíg cselédet szerzett, mert a háza templomból épült: abban szellemek meg halottak kísértettek, a falakon halottak szaga érzett, így mesélték az emberek! Emiatt, hogy valahogy mégis hozzákezdhessen, felfogadott néhány cselédet, akiket a hadnagyék bocsátottak el; azoknak kellett a házában néhány veszedelmes csütörtök éjszakán aludniuk. Jól ment minden, nem jártak kísértetek és egy hónap múlva Holmengraanak már elég cselédje volt, köztük Marcilie, aki valamikor a kastélyban volt cselédlány és hadnagyék szobáiban szolgált ki.
Holmengraa alaposan rendbejött, már kertet is akart telepíteni. A hajléka elég tágas és módos volt, erdőben feküdt, távoli zúgás hallatszott körülötte, a malom éjjel-nappal dolgozott. A háztartást egy ytterleai ügyvédnek az özvegye: Irgensné, született Geelmuyden, asszony vezette.
*
Az „Orion“ befordult a rakodópart felé és magával hozta Master Willatzot. Az apja meg az anyja ott ültek lóháton, hogy a hídon fogadhassák a fiút. Most mind a ketten leszállnak és a gyeplőt mindegyik a maga szolgájának adja át, úgy tetszett, mintha külön-külön a maga birtokáról jött volna, az úr is, meg az asszony is. Holmengraa is lejött a rakodópartra két gyerekével, hogy üdvözölhessék az ifjú Willatzot. Ezzel is megtisztelik a fiú szüleit.
Ott integet! mondja az asszony és visszaint.
A hadnagy is előveszi a zsebkendőjét.
Sok ember állt a parton, a kikötőmester okmányokkal a kezében, a segédje pedig a postazsákot hozta; mind a ketten az utolsó parancsot osztogatták embereiknek. Boltos Per is bezárta az üzletét, ez esetben megengedte magának ezt a kis szórakozást; mindenféle korú gyermek ácsorgott ott tátott szájjal és bámulta a hajót. A háttérben Lars Manuelsent lehetett látni, rőt szakállával, kifoltozott ruhában, kíváncsian, néhány lépéssel előtte Lars fia helyezkedett el, a szeminarista Lars, aki a legutolsó gőzössel jött haza és keményített fehérneműt viselt, no meg hosszú haja volt.
A hajó farol, odasiklik a parthoz és megáll.
Ifjú Willatz a partra lép és előbb az apját üdvözli, holott az anyja közelebb áll hozzá és sír, no meg egész idő alatt vágyódott utána. Milyen nagy lettél! üdvözlégy idehaza! mondja az apja, aki büszke, szemmelláthatóan büszke; aztán az anyját öleli meg. A fiú símogatja és válaszol a sok kérdésére. Ó, nagy fiú lett belőle, igazi úr, már majdnem akkora, mint az anyja! Ifjú Willatz Holmengraahoz lép és üdvözli őt is meg a gyerekeit is; milyen angol, milyen udvarias és milyen felnőtt! A lovak hirtelen viháncolni kezdenek. Miért? A hadnagy feléjük néz, de nem lát semmi szokatlant. Azt hiszem, az Elzám rád ismert Willatz! mondja az asszony és boldogan nevet.
A szeminarista közelebb lép, illedelmesen köszön az uraságoknak, a hadnagy alig észrvehető biccentéssel válaszol.
Nini, Lars, mondja Willatz. Mindenkit ismerek, itt van Julius is. Apám, azt hiszem megőszültél.
Gondolod, Willatz? Nagy lárma van itt, Adelheid, nem mennénk innen?
Megfordulnak és három nyergelt lovat látnak maguk előtt. Kié ez az idegen ló? A hadnagy csodálkozva néz körül. Holmengraa úr előrelép és válaszol:
Master Willatz talán nem fogja megvetni… semmi egyéb, csak egy kis figyelem, melyet a hazatérése alkalmával akartam tanusítani.
Nagy, lelkes csodálkozás. No, ez a Holmengraa, ez a mindenek királya! Síma, barna hátasló, teljes felszereléssel, Master Willatz számára. Holmengraa szívélyes köszönetet hall mindenünnen és ami ritkán esik meg, egy kevéssé zavarban van, mikor az asszony lehúzza keztyűjét és köszönetet mond.
Nagyon örülök… Tetszik önnek, nagyságos asszonyom? Köszönetre nincsen ok… egyáltalán nincsen…
Megvizsgálják a lovat, megsímogatják, ötéves kanca, jól belovagolt állapotban, finom patkó, bizony! Holmengraa úr meg lehet elégedve, jól választott. Hiszen nem volt szüksége arra, hogy ingyen fogadjon el valamit, pedig hónapokon át lakott a hadnagyéknál anélkül, hogy bármit is fizetett volna érte. Igy azután bizonyosan nem tudott más megoldást, mint hogy a vendéglátói iránt ilyen apró figyelmességeket tanusítson, ilyen csekélysegekkel tisztelje meg őket.
De sejtelmem sem volt, hogy már ilyen felnőtt ember lett Master Willatz, mondja és udvariasságból túloz; valamivel hosszabbra kell eresztenünk a kengyelszíjat.
Aztán anya és fiú a kastélyba lovagolnak, előkelőeknek és büszkéknek látszanak, még a hajóról is utánuk néztek. A hadnagy a fél-lapp Petternek adta oda lovát és Holmengraaval gyalog indult el.
Ez a fiatalember, aki mögöttünk jön… mondja Holmengraa, ismeri hadnagy úr?
A hadnagy megfordul, a fejét rázza és nemet mond.
Szeminarista és szeretne nálam tanítói állást kapni.
Úgy? Nem ismerem.
Az én kis indiánjaimnak, ahogy őket nevezni szoktam, oktatásra van szükségük. Ön annyi jóakarattal volt a fiatalember iránt, hogy azt hittem, ez már kész biztosíték.
Nem, az nem jelent semmit. Csak a szemináriumi taníttatásra vonatkozott.
Mit tanácsol hadnagy úr, megpróbáljam?
Igen. Talán van olyan jó, mint a többi fajtájabeli.
Holmengraa témát változtat:
A hadnagy úr nem szándékozik ebben az évben fákat kidönteni?
Talán. Majd meglátom.
Azért kérdem, mert sok ember van itt, aki építeni szeretne, de nincs építőfája.
Úgy? A fa ára nem rossz ebben a pillanatban. Nem tudom, hogy helyes dolog-e várni. Beszélhetnénk erről részletesebben?
Igen, köszönöm, talán egy hét múlva.
Jó, a jövő héten, majd meggondolom.
Az urak elváltak és mindegyik ment a maga útjára. A szeminarista Holmengraat követte a patak mentén.
Jó, hogy a hadnagy nem tett mindjárt ígéretet arra, hogy építőfát szállít már az idén is. Most már bizony nem voltak nagy területei, de sok cserjése volt abból a fajtából, melynek fája Angliába ment a bányákba. Nem, a hadnagy nagyon is brutálisan használta az erdőit. Ha nem kell most eladni, akkor inkább visszatartja a fát. Az ember bánjon józanul az erdejével.
*
A Holmsen házra jó hatással volt a fiú látogatása. Most nem volt olyan kietlen minden, az asztalnál többet beszéltek, a zongora kedvesen és barátságosan szólt a szobában. Napközben, amikor beszélgettek, nem lehetett elkerülni, hogy mind a két szülője feleljen Willatznak s így aztán gyakran egymásnak is. Azt se lehetett elkerülni, hogy anya és fiú együtt énekeljenek fényes nappal, amikor a ház ura tényleg otthon volt a szobájában és mindent hallhatott. Ime, megint egy élmény: Adelheid nem felejtett el semmit, a torka ugyanaz volt, ó istenem, micsoda mennyei hang volt az!
Gyere velem, még nem láttad az állatokat, mondja a hadnagy a fiának.
Lementek az állatokhoz és néhány pillanatig ott maradtak. Az ám, pompás, a tehénistállók legutóbbi átalakítása, az új jászol, amely kerekeken jár; a sertések, a hatalmas disznók, vízözön előtti szörnyetegekként támolyogtak a korlátok között; a szárnyasok, gyöngytyúkok, sárga kakasok, melyeknek olyan a sarkantyújuk, mint a török kard, az ám!
De a hadnagy hamar kiment megint, ez az állatszemle csak kerülő volt bizonyosan, szándékos kerülő, aztán a kertbe vezette le a fiát a csodás kis virágházig, melyet ő tákolt össze és évekig tartó nyomorúság után átadott méltó hivatásának.
Idenézz, mondja, itt van megint egy pár virágocska, fogd és add oda, akinek akarod. Vidd ezt, meg ezeket itt. Igen, elviheted mind, ami most a kezedben van. Hazajöttél, hát most a tied. Idenézz, itt van egész halom, hogy is hívják…
Hát rózsa…
Talán… Igen. Egész halom van belőle. Ugy-e, olyan, mint valami kis dal, olyanféle, amilyet az előbb énekeltetek. Vidd el valamennyit. Nem tudom kinek akarod adni, tedd, amit akarsz…
A fiúnak persze nincs más senkije, akinek a rózsákat vihetné, csak az anyja, aki a szobáit díszíti velük. Az apja hallgat, mikor ezt hallja, de nem vonja föl a vállát, nem ráncolja össze szemöldökét, egész közömbösen fogadja és az órájára pillant. Hirtelen eszébe jut, hogy meg kell néznie az erdőt, tehát ki kell mennie.
Hm. Persze kellemes idehaza tudni a fiút, olyan volt az egész ház, mintha ünnep lenne. A szülők szobáit elválasztó ajtók most nem voltak bezárva. A hadnagynak nagy öröme telt Willatzban, bár… az utóbbi évben, egy és más dolog megütközést keltett benne. A fiú tudniillik egy kicsit túlgyorsan nőtt – a leveleiben. Már kezdte magát Willnek írni. Minek az? Sőt, a legutolsó levelét, amit az anyjához írt, már úgy írta alá, hogy Bill. Ugyanez volt ez vajjon, mint a régi jó Willatz? Talán majd még azzal végződik, hogy az egész név egyszerűen Bill Holmesszé változik, ahogyan akárkit hívhatnak? A hadnagy mégis csak a Willatz Holmsen dinasztia feje és ennek így is kell maradnia, amíg csak él.
Ifjú Willatznak bizonyosan eszeágában sem volt megtagadni a fajtáját, de hát fiatal volt és mostanában tetőtől talpig angol. Ó, milyen szép is volt itthon lenni! Salvesen kisasszony és a többi lány összecsapta a kezét, annyira megnőtt a gyerek, Martin béres, meg a többi legény üdvözölte és a nagy tisztelettől, becsüléstől egy szót se tudtak kinyögni. Hiszen karácsonyi gyerek is volt az!
Ifjú Willatz kilovagol, elhalad a béreskunyhók előtt, gyorsan vágtat, meg lassan üget előttük és minden ablak mögül arcokat lát no, meg némán bámuló gyerekeket az ajtókban.
Amint így elmúlt néhány nap, megúnta elszigeteltségét, az istállóban hagyta a lovát és gyalog kereste fel Juliust.
Julius is nőtt egy kicsit, de leginkább a keze meg a lába nőtt meg; ó, hatalmas keze volt! Éppen most különben, Julius valamelyest idegenszerűnek tűnt fel, levágta a szemöldökét, hogy bozontosabbra nőjjön. Mikor meglátta Willatzot, persze, gyermekkori pajtáshoz méltóan, hatalmasat káromkodott az anyja előtt:
Hogy az istennyilába… te vagy az, Willatz?
Willatz nevet és azt mondja: Igen, bizony, így van ez! Öregebbnek tetteti magát a valóságnál és mélyebb hangon beszél, mint rendesen.
Az asszony letöröl egy széket a kötényével és hellyel kinálja:
Milyen nagyszerű látogatás! Tessék leülni nálunk.
Julius kis testvérei a sarokban állnak és megbámulják az idegent; ők is megnőttek, a ruhájuk szűk, no de mennyire megnőttek!… Legutóbb még nem voltak ilyen nagy gyerekek ebben a szobában.
Milyen nagyra tetszett nőni, mondja Julius anyja. Alig ismertem meg.
Ó igen, jó egynéhány nap járt el fölöttünk, amióta utoljára itt voltam, feleli Willatz nagyosan.
Bizony múlik az idő!… Ne ácsorogjatok itt és ne mutogassátok a rongyaitokat, mondja az asszony a kicsinyeknek. Menjetek ki és hozzátok rendbe magatokat.
Julius nagyot nyújtózik, hangosan, férfiasan ásít, aztán így szól:
Mit is akartam mondani? Angliából gyüttél?
Igen. Harrowból, Angliából.
Azon gondolkozom, hogy ne álljak-e be hajósnak és ne menjenek-e a tengerre, mondja Julius.
Te? mondja az anyja. Szégyelhetnéd magad ekkorát hazudni.
Hazudni? Amiért eddig nem szóltam még róla? Nem mondok el mindent, amit gondolok, elhihetitek.
Majd lehúzom rólad a papucsot és eltángállak, fenyegeti az anyja bosszúsan.
Juliusnak megnyúlik az arca és meglapul. Mikor aztán egy kicsit összeszedte magát, Willatzhoz fordul:
Bírtad a tengert, mikor hazajöttél?
Willatz így válaszol:
Igen, nem vettem észre semmit, bizony voltak egynéhányan, akik megbetegedtek.
Julius belátja, hogy idebent a kunyhóban nem megy semmire, mert az anyja túlságosan feszélyezi. Kicsalja Willatzot és mindjárt szabadabban folytatja:
Te disznó, írni persze nem írtál, pedig megígérted.
Willatzot sérti ez a beszédmód és elhatározza, hogy megérezteti, kivel van dolga. Mit nem merészel ez a Julius? Nem lett volna jobb lovon jönni ebbe a kunyhóba?
Tán azt hiszed, Angliában egyéb dolgom se volt? kérdi.
Az lehet, de mégis… Mit is akartam csak mondani. Ha tudni akarod, hogy mit végeztem ezen a nyáron, akkor csak idepislants!
Julius előreindul, Willatz követi. Egy kis pajtához érnek, amely a bérestelephez tartozott. Abban volt a kecsketakarmány. Julius egy halom szénára mutat a sarokban és azt mondja:
Ezt sarlóval vágtam a réten!
Úgy?
És megszárítottam, aztán a magam hátán cipeltem haza. Elhiheted, nem volt gyerekjáték.
Bizony nem, azt elhiszem.
Hány szállítmányra becsülöd?
Ezt? kérdi Willatz.
A saját kecskémnek kaszáltam le, de annak sok egy kicsit. Azon gondolkozom, hogy ne adjak-e el belőle.
De legalább felmenne az ára… Láttam, hogy lovagolsz… Tudsz lovagolni?
Hogy tudok-e? Hiszen láttad.
No, abban nincs semmi, mondja Julius, lovagoltam már én is. No, csak azt akarom mondani, hogy egyszer-kétszer igazán írhattál volna, folytatja és bezárja a pajtát.
Úgy se tudtad volna elolvasni, arra pedig nem volt időm, hogy nyomtatott betűkkel írjak.
Juliusnak nem volt ínyére alulmaradni, és talált megoldást:
Ami az írást meg olvasást illeti, nem kell messzire mennem segtíségért. Mit gondolsz például Larsról, mi?
Willatz hallgat.
Mert az az én testvérbátyám, teszi hozzá Julius, ő pedig alighanem valamicskével többet tud, mint te meg én együtt, hogy az Isten áldjon meg!
Télen majd megpróbálok időt szakítani és írok neked, mondja Willatz szelíden.
Julius hosszú bagózacskót vesz ki a zsebéből és megkínálja Willatzot.
Köszönöm, nem kérek.
Nem bagózol?
Nem.
Nem no. Akkor nem lehet szólni semmit. De nekem már most hozzá kell szoknom a bagózáshoz, mert Lofotenbe megyek. Különben tengeri betegséget kapnék. Örülhetsz, hogy nem kell tengeren hányódnod.
Hiszen magad mondtad, hogy a tengerre kívánkozol.
No, ami a lovaglást illeti, abból Lars bizonyosan eleget látott a szemináriumban. Ott falovat használtak, mert az eleven ló nem volt elég.
Falovat? Csakhogy nekem élő lovam van, mondja Willatz.
Igen ám, de az nem a tied.
Nem az enyém? Ki mondta? Az én saját lovam.
Azt nem hiszem, mondja Julius röviden és köp.
Willatz hirtelen elpirul és megmérgesedik, aztán így szól:
Ostoba vagy.
Ez hat, Julius arca megint megnyúlik, szótlanul hagyja elvonulni feje fölött a vihart, végül ezt mondja:
Igen, igen, Lars most már mindjárt az előljáró után következik. Házitanító lesz belőle Holmengraaéknál. Láttad már Marianet és Felixet?
Nem, feleli Willatz röviden és még mindig barátságtalanul.
De igen, láttad mikor jöttél, ők is lenn voltak a parton. Nem tudnak beszélni, csak egy-két szót, mert csak spanyolul tudnak. Sokan azt mondják, pogányok, de Lars azt mondja, hogy ez ostoba hazugság.
Mit csinál Gottfred? kérdi Willatz.
Gottfred? Igazán azt kell mondanom, nem tudom. Willatz, van-e valami a zsebedben, amit eladhatnál nekem?
Nincs.
Valami síp, vagy becsukható kés, vagy ilyesvalami?
Willatz kivesz a mellényzsebéből egy kis tollkést, amelynek gyöngyház nyele van. Julius megvizsgálja és azt kérdi:
Nem, minek? feleli Willatz.
Mit adtál érte?
Ajándékba kaptam.
Éppen négy shillingem van. Eladnád érte?
Nem én.
Mindegy, mondja Julius, hat shillinget ajánlok érte készpénzben, a többit pedig szénában.
Nem adom el a kést, feleli Willatz és visszateszi a zsebébe.
Erre már indulni is akar. Nem, Julius már nem olyan érdekes, mint azelőtt volt, még csak nem is mulatságos pajtás többé, rosszul játssza a meglett férfit, visszataszító. Most megint olyan csúnyát, förtelmeset köp.
Hova mész? Gottfredhoz mész? kérdi Julius.
Félig-meddig arra gondoltam.
Ha hallgatsz a tanácsomra, akkor nem mész Gottfredhoz. Én nem szoktam vele érintkezni.
No.
Nem, mert olyan lopós. Olyan gyors a lopásban, mint a ló a futásban, ahogy a közmondás tartja. Egyik holmim a másik után veszett el és amikor vagy hármat-négyet nem találtam, egy szép napon nekiugrottam.
Nekiugrottál?
Igen, úgy van, ahogy mondom. Csak azt láttad volna, Willatz. Nem végeztem félmunkát.
Megverted?
Hogy megvertem-e? Ahogy csak győztem. Akkor aztán bevallott mindent, amit ellenem elkövetett. Kedves, jó barátom, annyit hallottam a saját szájából, hogy akár börtönbe is juttathattam volna. De nem jelentettem fel.
Willatz hallgat és egy darabig ott áll. Bár csak messze járna már ettől a Juliustól, de Julius rajta ragadt, és nem lehetett tőle egykönnyen megszabadulni. Vajjon csakúgy egyszerűen odébbálljon?
Igen, igen, Isten veled, mondja.
No, már mész? kiáltja utána Julius. Nem akarsz velem a partra jönni?
Nem.
Nem akarod megnézni a kecskémet? Meg aztán van egy szájharmonikám is.
Julius nem kap feleletet.
Egy ideig ott áll és nézi, hogy merre irányítja lépteit Willatz, látja, hogy egyenesen Gottfredék felé fordul és hogy pár perc múlva Gottfredék kunyhójához érkezik. Hirtelen úgy tesz Julius, mintha kiabálni akarna, de nem szól semmit, köp és bemegy a házba.
Gottfred sovány volt és nagyszemű. Éppen olyan, mint azelőtt, Willatz a küszöbön találta. Köszöntek egymásnak és mivel Gottfred a gazdag ifjúval szemben nagyon elfogódott, nem kerül sor valami nagyobbszerű beszélgetésre. Ó nem, ezekkel az itthoni pajtásokkal már semmire se lehet menni. Willatz már kinőtt közülük, túlszárnyalta őket, most valamennyien csalódást keltenek benne. Egyébként még Gottfred volt talán a legjobb, akármilyen sovány és szófukar volt; de azért nem kellene éppen az ajtónyílás közepében állnia, amikor valaki jön és be szeretne menni. Csakhogy az ilyesmit Gottfred nem érti!
Csak éppen sétáltam, mondja Willatz. Unalmas dolog mindig lovagolni.
Sokszor láttunk erre ügetni, feleli Gottfred és boldog, hogy ezt látta.
Persze, bizonyosan láttatok. Az különben a saját lovam.
Igen.
Tudtad ezt? kérdi Willatz… Mert akkor bosszantó lenne, hogy ezzel hencegett.
Igen, az apám hallotta.
Mit gondolsz, kaphatnék itt egy kis vizet? kérdi Willatz és Gottfred mellett bepillant a folyosóra.
Igen, a konyhaházban, feleli Gottfred és Willatz előtt bemegy.
A konyhaház ablaktalan, szénfekete lyuk volt, amely szorosan a kecskeistálló falához épült. Itt Willatz fakupából kapott inni. Eddig még sohasem ivott fakupából; az pedig formátlan vastag volt, alig tudta a szájához illeszteni, nem tudott bánni vele és a víz a nyakába folyt; különben se volt valami nagyon szomjas.
Az apád, meg az édesanyád idehaza van? kérdezte és visszament a kunyhó felé.
Igen, anya itthon van.
Milyen neveletlenség volt az, hogy Gottfred megint az ajtónyílásban helyezkedett el. Willatz nem nagyon törődött volna ezzel, de úgy emlékezett, volt annak idején egy kis lány ebben a szobában, talán nem is egészen kicsi, annak volt két szeme, amit csak arra használt, hogy lesüsse őket, és az a két szem sötétkék volt.
Most kijön Gottfred anyja, köszön és betessékeli a vendéget. Megkértem Gottfredet, hogy tartsa kinn az ifiurat addig, amíg én feltörlöm a padlót, mondta. Nagyon piszkos volt minálunk.
Willatz bement; a padló még nedves volt, éppen most súrolták fel. De a kunyhóban nem volt senki, csak három kis fiú, szóval üres a kunyhó. Willatz megköszönte a kínált kávét, nem akart rá várni és megint kivitte magával Gottfredet.
Már nem is igen emlékszem rá, mondta, de a húgod… nincs idehaza?
Pauline? de igen, csak a boltba ment.
Ugye már az is majd akkora, mint te?
Igen.
Igaz, hogy Julius elpáholt téged? kérdi Willatz.
Gottfred zavarba jön.
Nem. Mikor?
Azt mondta, hogy nekedugrott és elpáholt.
Igen, de azt nem mondta, hogy mikor?
Nem, csak azt mondta, hogy néhány dolgot elvettél tőle.
No akkor, mondja Gottfred.
Szünet.
Willatz nem ért semmit és megkérdi:
Hát mit vettél el tőle?
Elvettem? Nem, csak visszavettem a szájharmonikámat. Eldugta a lakásukon.
Hát nem páholt el?
De igen.
Fájt?
Nem.
Többször is megvert?
Ó igen, már egynéhányszor felpofozott.
Willatz semmit sem ért, de fel van háborodva és azt mondta:
Próbálna csak engem elverni! Aztán megkaptad a szájharmonikádat?
Willatz rábámul:
Hát nála hagyod?
Nem, nem tudom. Nem, megpróbálom visszakeríteni.
De hiszen nem kell illedelmesen kérned.
Két shillinget akar érte.
Két shillinget? A saját harmonikádért?
Legalább is így mondta.
Szünet.
Willatz csak áll és nagy elhatározás érlelődik meg benne:
Gyere, menjünk Juliushoz, mondta.
Gottfred nagyon szívesen megy, hiszen Willatz férfi.
Az affér egy pillanat alatt elintéződött. Julius már látta közeledni a két urat és a szájharmonikával a kezében a kunyhó előtt várta őket. Azonnal átadta az értéktárgyat és kijelentette, hogy az egész csak tréfa volt.
A két úr útjára indul, el ettől az embertől és ettől a kunyhótól, Gottfred ellágyult és elfogódott a csodálattól:
Láttad, hogy milyen gyorsan ideadta? mondja.
Willatz kidülleszti a mellét:
Próbált volna csak nem sietni.
Az út közepén állnak, haza akarnak menni mind a ketten, de nem sürgős, hiszen nincsenek gyakran együtt. Ha Gottfred késlekedik, talán jön a húga és akkor nem kell egyedül hazamennie.
Willatz előveszi a tollkését és levág vele egy ágat, Gottfred megnézi a kést, nagy kedve volna egy kicsit a kezébe fogni és alaposan szemügyre venni. Willatz hirtelen becsukja a kést és felajánlja Gottfrednek.
Idenézz, neked adom ezt a kést.
Ilyet Gottfred még életében nem hallott, szinte forog vele a világ, nem hiszi el. Elveszi a kést és ezt mondja:
Szabad a kezemben tartanom?
Megtarthatod. Fogadd el emlékül akkorra, ha majd ujra elutaztam.
Ó, de Gottfrednek sejtelme sincs arról, hogy ki áll előtte, tétovázva, természetellenesen tágranyílt szeme mel mondja:
Nem, hát te ezt meg mered tenni? Mit csinálsz, ha az apád kérdezősködik a késről?
Hát hiszen ez a saját késem! kiáltja Willatz és az ügy már el van intézve.
Most aztán Gottfred letörölte a kezét és úgy köszönte meg a kést.
Csak állt ott az úton, talán nem is állt, talán távol járt, nem hallotta, hogy Willatz mit mondott:
Nézd, ott jön Pauline!
Willatz bizonyosan épp úgy tele volt boldogsággal, mint Gottfred, milyen csodálatos állapot is volt az! Pauline pedig egyre közeledik.
Willatz kihúzza magát és így szól:
Gottfred, nemsokára meg kell kezdenem a borotválkozást.
Gottfred esze még mindig a távolban jár és azért így felel:
Miért?
Hogy miért? Hát nem látod? kérdi Willatz és megsímítja az arcát.
És az nem fáj?
Mindegy. Igy már nem járhatok tovább.
És Pauline odaért. Sovány és hosszú, fekete ünneplőruha van rajta, hiszen a boltban volt, bugyor van mind a két kezében, a lábán fapapucs, no és van két szeme… amelyet tulajdonképen csak arra használ, hogy lesüsse.
Ha idejében kiszabadította volna a jobbkezét, akkor most köszönhetett volna. De nem; és most csak áll ott.
Willatz jónapot kíván a levegőbe és a lány szerényen, halkan felel. Beszélgetés nem indult meg és a lány csak az öccsét nézte.
Ezt nézd meg! mondja Gottfred és furcsa nevetéssel megmutatja a kést. Mit gondolsz, kitől kaptam?
Pauline Willatzra pillant, aztán megint a földet nézi.
Ne engedd Julius karmai közé jutni, inti Willatz.
Majd az apám elzárja, feleli Gottfred.
Hiszen akkor nem tudod használni.
De igen, néha.
Willatznak az a nézete, hogy ilyen módon a késnek nem venné méltó hasznát és így szól:
Nem, mindennap hordd magadnál. És ha Julius elveszi, csak írj nekem Angliába.
Igen.
Vajjon mit gondolt Pauline ekkora hatalomról? De Pauline csak felpillantott rá, mialatt a fiú beszélt, aztán már elmúlt ez is.
A késnek két pengéje van, mondja Gottfred magában és nem lát semmi egyebet, csak a kést. Meg aztán van itt egy kampó is.
A kampó a keztyű begombolására való, magyarázza Willatz. De van még egy másik gombolóm is. És neked hogy ment a sorod egész idő alatt? kérdi Pauline-t.
Nem, bizalmasságra nem került a sor, Pauline csak egyetlenegyszer emelte fel a szemét, arca elpirult és így felelt:
Jól.
Ez volt minden és Willatz elköszönt.
Erre aztán felélénkült a fiú, meg a húga, Willatz még messzire hallotta hangjukat és mikor megfordult és visszanézett, látta, hogy Pauline olyan, mint a többi és a többi olyan, mint Pauline. Pedig Willatz egy pillanatig még arra is gondolt, hogy majd angolul beszél hozzájuk egy kicsit, hadd legyen egy kevés fogalmuk erről a nyelvről. De nem.