12.
Adelheid asszony többször megkérdezte, vajjon Coldevinék nem jönnek-e el az idén. De nem látszott rajta, hogy nagyon kíváncsi a válaszra.
Nem, feleli a hadnagy, az öregeket annyira bántják az itteni változások, hogy aligha jönnek.
Fredrik konzulról egyáltalán nem történt említés.
A nyári hetek alatt nem történt sok, csak ami addig: hogy Segelfoss lassanként megváltozott és egyre sűrűbben lakott községgé vált. Ezért nem várt boltos Per újévig arra a kis italmérési jogra, már most kezdett titokban bort eladni, mert sokan keresték nála. És ez az üzlet egy kis elevenséget és jókedvet hozott az unalmas vasárnap estéken.
Az emberek itt-ott házikókat építettek a gőzhajókikötő mentén. Valamennyien odahúzódtak, úgy hogy Segelfoss alsó része kezdett kis kunyhóvároskává alakulni. Pedig nem sok idővel ezelőtt még nem volt ott egyéb, csak homokpart, meg néhány csónakház! Az emberek élete itt kétségkívül más színt kezdett ölteni, amióta Tobias király letelepedett. Ott volt például Lars Manuelsen kunyhója; nem díszítették-e máris függönyök az ablakokat? Szeminarista fia bizonyosan nem tudta elviselni otthonát függöny nélkül. Azóta pedig mindennap több és több ember kereste fel boltos Pert, hogy a függönyök ára iránt érdeklődjék!
Hogy is volt csak? Érdemes-e még teremtett léleknek zsellérmunkát végezni? Egyáltalában nem. A kijáró maroknyi földdarabka, meg az a jog, hogy az ember a közös mezőn füvet kaszálhatott, a tűzifa fáradságos hazacipelése… az egész zsellérélet nem ért semmit, barátaim, hiszen az ember a lisztet már készen vehette künn a hídon. Még pedig olyan lisztet, amit már megszitáltak és ami hófehér volt. Ha nem lett volna szükség krumplira, akkor a föld akár megműveletlenül maradhatott volna; és ha nem kellett volna a kávéhoz való néhány cseppnyi tej, akkor ki tudja, talán nem is kerestek volna több kecsketakarmányt az erdőben. Igy volt ez.
Ó, a napszámosoknak most jól ment soruk. Holmengraahoz mentek dolgozni és Holmengraa kenyerét ették. Szombat este cédulát kaptak a felügyelőtől, átadták a kikötőmesternek és lisztet vagy pénzt kaptak érte, aszerint amit kívántak. Ez emberhez méltó élet volt!
Voltak napszámosok, akik adósságot csináltak, hogy lovat, kocsit szerezhessenek és fuvarozhassanak a malom számára, no és?…
Rövid idő múlva úgy is megfizethetik a ló meg a kocsi árát, ha kedvük tartja, mert szereztek és pénzt csörgettek a zsebükben, ha boltos Per pultja előtt álltak. Általában: pénz… A shilling már nem volt ritkaság. Meg is látszott a környék valamennyi parasztján, barátaim, hiszen sokat kerestek a fuvarral; valóságos csoda, már külön csésze kávét engedhettek meg maguknak vacsora után, sőt magas, szemrevaló prémes csizmában járhattak nyár idején is.
Annyira ment a dolog, hogy Ole Riis körorvos már megbánta, hogy elfogadott egy új állást Dél-Norvégiában. Az utóbbi hetekben hihetetlenül sokat keresett itt. Az ördögbe is! mondta Ole Riis. Azelőtt az embereknek nem volt elég pénzük ahhoz, hogy ideglázzal felkeressék a doktort, most meg egy egyszerű dagadt ujj miatt két mérföldnyire is elhivatták.
Az új körorvos sem panaszkodhatott. Mind a két keze tele volt munkával. Későn-korán egyaránt hívták, divattá vált az, hogy tőle kértek tanácsot; és nevetséges család volt az, amelyikben nem volt beteg, ahova nem hívtak orvost. A tudós férfiaknak és nőknek, akik eddig mindenféle betegséget kezeltek, rosszul ment a soruk; ó, inséges időket éltek és szomorú volt rájuk nézni.
Az új körorvos már régen elhatározta, hogy látogatást tesz a segelfossi hadnagyéknál, de eddig nem jutott rá ideje. Nem udvariatlanságból maradt el eddig a látogatása, mondta, mikor aztán végül felkereste őket, ó, igazán nem udvariatlanságból.
Az asszony fogadta, hiszen mindig ő fogadott, mert neki volt legkevésbé ellenére, sőt egy kevés szórakozást vitt a magányába.
Muus volt az orvos neve és ha ránézett az ember, akkor ezt érthetőnek tartotta rögtön. Furcsa kis doktor, bizonyosan megtanulta a mesterségét és elég haloványsárga ahhoz, hogy kezelni tudjon egy elrontott gyomrot, hosszú orrú, nagy, torzul nőtt fülű, ritkás szakállú, agyontanult arc. Marasztalták, hiszen ma valamilyen ünnep volt, ebédet adtak Master Willatz tiszteletére, akinek ismét vissza kell térnie Angliába.
Az apa meg a fiú belép, estélyi ruhában vannak mind a ketten, egymás tiszteletére. A hadnagy üdvözli a doktort, de csak a legszükségesebbet mondja neki. Holmengraa is eljön, vele van mind a két gyereke, a két indiánja, ahogy ő szokta mondani.
Szegénykék, miért nevezi őket indiánoknak? mondja az asszony.
Az én kis indiánjaim, feleli Holmengraa. Ő nekik nincs kifogásuk ellene, higyje el nagyságos asszonyom, mert így Kuohtemok ivadékai, aminthogy valóban azok is bizonyos mértékig.
Hogy értsem ezt?
Indián vér folyik az ereikben, hiszen az anyjuk negyedvérű volt.
Akkor ők quinteronok, mondja a doktor. Nagyon érdekes.
Bizony pompás gyerekek vagytok! mondja az asszony és mind a kettőt a karjába kapja.
Az étkezés nem tartott sokáig. Willatznak még időre volt szüksége ahhoz, hogy átöltözzék az útra, a postahajó minden pillanatban megérkezhetik. Őrt állítottak fel valamelyik magaslaton, hogy jelentse a gőzös közeledését.
A hadnagy poharat emel és kellemes utazást kíván Willatznak, megköszönve a látogatását.
Igen, Isten áldjon meg, mondja az anyja, és maradj továbbra is derék fiú! Jó sok pénzt adott neked apa?
Igen, köszönöm.
Akkor menj és öltözz át.
Doktor Muus nem mondott semmit. Talán már a bölcsőben is borismerő volt, mert ha ivott, mindig csettintett a nyelvével és úgy ízlelgette. Egyáltalában nem keltett olyan benyomást, mint akinek imponálni lehet; ilyen kastélya mindenkinek lehet, volt ő már olyan társaságban is, ahol pezsgőt ittak. Talán hivatalbeli elődje beavatta az itteni viszonyokba, az a fecsegő Ole Riis; talán a látogatások halasztása is kitervelt non-chalanceból történt.
A kávénál megint az asszonynak kell a társalgás folytonosságát fentartani, az ura nyílván szomorú és folyton Willatzra gondol. Udvariasan odahallgat ugyan és néha megpróbál válaszolni is, de aztán abbahagyja. És csak ül ott. Lehet makacsul beszélni, de a hadnagy makacsul hallgatott; hallgatott mindenre, hallgatott. Nem volt mindig ilyen figyelmetlen; bizonyosan bántotta valami.
És az aszonynak kell megkísérelnie továbbfűzni a társalgás fonalát.
Ön északról jön, doktor úr?
Igen, Finnmarkenből; mi hivatalnokok mind ott fönn kezdjük.
Hallom, hogy sok dolga volt, amióta ide érkezett.
Igen, főképen itt Segelfossban.
Ez mind Holmengraa úr tevékenységének köszönhető. Ugyebár Holmengraa úr?
De Muus doktor logikus fő és így felel:
Hehe, remélem, hogy nem Holmengraa úr tevékenysége sokszorozta meg a betegedések eseteit.
Mindnyájan ránéznek. Holmengraa mosolyogva felel:
A doktor úr írígyli tőlem a nagyságos asszony bókját. Egyébként az olyan üzemek, mint az enyéim, kétségkívül többször igényelnek orvosi segélyt, azonkívül pedig az embereknek nagyobb jövedelmet juttatnak és ezzel megkönnyítik a lehetőségét, hogy orvoshoz forduljanak. Igy van ez mindenütt. Több ember kerül egy községbe és így aztán több a baleset. Olyan veszedelmeknek vannak kitéve, amelyekről nyugodt vidéki életükben sejtelmük se lehetett, azért nem is volt tapasztalatuk a tekintetben, hogy hogyan kell ellenük védekezni. Az egyiknek a súly sérti meg a kezét, a másikat földhöz vágja a daru, a harmadikat megüti a lendítő. Ole Johant például éppen tegnap csapta meg a lendítő.
Most voltam nála, mondja az orvos. Nem olyan súlyos az állapota, vérzés nincs, semmi egyéb, csak az, amit mi kontuziónak nevezünk.
Az asszony reméli, hogy a két úr már eléggé belemelegedett a beszélgetésbe, s ezért gyorsan felszökik Willatzhoz. Szegényke, hiszen nem nagyon örvendetes dolog, hogy megint nélkülözni kell majd a fiát, az éneklést, a muzsikát, meg a beszélgetést.
Mikor lejött, megint csend volt. Néhány illusztrált könyvet hozott magával.
Idenézzetek gyerekek, Willatz ideadta ezeket a könyveket, de most aztán egyetek süteményt, kérlek Mariane. Igen, azt, te meg ezt Felix. Úgy.
Elkészül nemsokára? kérdi a hadnagy.
Igen. Ó, csak ne kellene olyan messzire mennie. Tulajdonképpen nincs is sok értelme.
Alapjában véve nincs is olyan messze, nagyságos asszonyom, vígasztalja Holmengraa. Valamelyik jó nagy hajóval már vasárnap odaát lehet.
Az asszony akaratlanul mosolyog:
Igen, és a vasárnap éppen alkalmas arra, hogy Angliába érkezzék az ember.
Holmengraa úr is mosolyog:
Nem, az angol vasárnap nem nagyon mulatságos.
Mulatságos? Nem tudok olyasmit, ami abban az országban mulatságos lenne.
A nagyságos assozny német? kérdi Muus doktor.
Hála Istennek! feleli az asszony és nem figyel az orvos további szavaira.
Egyáltalában ez a kis ember nem volt olyan rokonszenves, mint egyébként a kis emberek szoktak lenni. Csak ült és szemlélgette a festményeket, éppen úgy mintha olyan házból származnék, ahol sok a festmény. Mire való volt ez?
Az asszony ismét a nagyvilági hölgy módján beszélt s azt mondta:
Az angol otthonokban van valami szállodaszerű. Sokfelé megfordultam, de mindenütt ugyanazt láttam. A szolgák úgy öltözködnek, mint a pincérek, az asztalokat úgy terítik meg, mint a szállodában és alig fejezték be az étkezést, a hölgyek már elsietnek. Kétszer adnak jelt az étkezésre… Először harang jelzi, hogy át kell öltözködni, aztán harang jelzi, hogy asztalhoz lehet ülni. Mindig azt hittem, hogy tudtam valamennyire, hogyan viselkednek az előkelő körökben, de…
Az apám, mondta a doktor, fiatalabb jogász korában résztvett egy angliai kongresszuson. Az bizony nem talált elég dícsérő szót az ottani életre, meg az emberekre.
Azonkívül pedig nem muzikális nép, folytatta az asszony, szerződtetnek idegen embereket, hogy odahaza játsszanak meg énekeljenek nekik és szerződtetnek embereket, akik a templomaikban énekelnek.
Az orvos megjegyzi:
Az olyan magas kultúrájú nép talán nem is jár sokat templomba.
Mibe kerül egy orgona? kérdi az asszony hirtelen; úgy látszik ebből harc fejlődik ki. Egy kis orgona, egész kicsi, csak néhány síppal. Képzeld, ha nekünk lenne egy kis orgonánk odalent a templomban.
Nem nagy dolog, feleli Holmengraa és ha valamelyik tanító tudna rajta játszani, akkor könnyen el lehetne intézni az ügyet.
A hadnagy az ablakhoz sétált, hogy megnézze, nem jelzik-e még a hajót. Mikor aztán visszajött és megint leült, a gyűrű már a balkezén volt. Most bizonyosan úgy vélte, hogy Adelheid már eleget kínlódott, fel akarta váltani és megkérte, hogy nézzen fel még egyszer Willatzhoz. Aztán üzleti ügyekről kezdett beszélni Holmengraaval.
Egyszer azt mondtam a nyáron, hogy nincs elég fám az itteni építkezésekhez. Még egyszer megnéztem az erdőimet és azt hiszem, akad még egy szállítmányra való. De most már bizonyosan késő önnek, ugyebár?
Nem, egyáltalában nem, sőt nagyon kapóra jön, még sokáig lesz szükségünk építőfára. Milyenek a méretek?
Kicsinyek. Hét hüvelykes, nyolc-tíz öl.
Ezt másutt nagynak nevezik. Kiváló fa, mindig hajlandó vagyok venni.
Az őrhelyről megjön a jelentés: Itt a hajó!
Az asszony lejött a fiával. Willatz útrakész volt és hallgatott. Az anya meg a fiú még felhasználták a kis időt arra, hogy bemenjenek a nagy szobába ás búcsúzásul muzsikáljnak egy kicsit. Ó, az volt ám az ének, az alkalomhoz illő duett, a hattyúanyának, meg a kicsinyének éneke az éghez.
A nagyságos asszony énekel? mondta doktor Muus és figyelt. Nem olasz zene ez?
Mikor a hadnagy kint állt a folyosón és felhúzta a keztyűjét, a gyűrű megint a jobbkezén volt. A gyűrűnek ez a furcsa cserélgetése bizonyára minden jelentőség nélkül való volt, ha minden pillanatban megtörtént és csak szeszély volt, vagy rossz szokás.
Lemennek a dombon, szokásuk ellenére gyalog, Willatz a gyerekekhez csatlakozik, azok futásnak erednek. Ó, az a Mariane volt a leghosszabb lábú boszorkány a világon! A doktor, meg a hadnagy a sor végén halad. Az orvos megkérdi:
Azt hallom, hogy Segelfoss egészen más lett, mint amilyen azelőtt volt. A hadnagy úr meg van elégedve a változásokkal?
Ön az, doktor úr? Köszönöm, meg vagyok elégedve. Hová való ön tulajdonképen?
Östlandba. Miért?
Mert valamikor kiképeztem néhány odavaló rekrutát. Ne értsen félre, nagy, csinos legények voltak azok, ők jutnak az eszembe, ha önt hallom beszélni. Hogy is hívják önt?
Muus a nevem.
Muus.
A doktor egy kicsit rágcsálja a szalmaszínű bajuszát, aztán így szól:
És önt Holmsenek hívják?
Igen.
Talán von Holmsennek?
Nem, egyszerűen csak Holmsennek.
Most a két úr körülbelül egyenlően elintézte egymást, de a doktor, sajnos, nevetni kezdett, valami nagyon mulattatta. A hadnagynak csodálkozva kellett ránéznie. Közömbösség látszott a tekintetében, mintha a a gondolatai távol jártak volna, vagy mintha az égből pottyant volna le; de ez a nevetés túlcsekélynek tűnt fel neki ahhoz, hogy az okát megtudakolja.
Willatz az apjához lépett és így szólt:
Légy szíves, vigyázz majd Bellára.
Jól van, barátom.
Bella? Ki az? kérdi a doktor fesztelenül.
A lovam.
Jesszus!
Willatz a doktorra néz és ugyanaz a megdöbbenés látszik szemében, mint apjáéban.
A hátaslovam, magyarázza.
Mikor én a te korodban voltam, mondta a doktor, akkor már nagyobb volt a latin tudományom. Apádnak, meg anyádnak öröme kellene hogy teljék az ilyen nagy fiúban, mint te.
Ezzel a doktor atyáskodva bólint Willatz felé.
Wilatz még sose hallott ilyen furcsa beszédet, érthetetlen nyelv volt, de nem idegen, csak mintha más világból jönne…
Az apja rámosolyog:
Bizonyosan nem értetted, amit a doktor mondott. Hiszen azt se érted meg mindig, amit Martin mond.
Ki az a Martin? kérdi a doktor.
Egyik béresem.
A parton álltak, a hajó kikötött. A hadnagy és a felesége fiukkal a fedélzetre mennek. Doktor Muus követi őket.
Csak egy pillanatra, mondta a hadnagynak. Csak azt akartam mondani… hogy szeretnék az önök Martin béresével beszélni, bizonyára nagyon művelt ember.
A hadnagy lassan elfordítja a fejét és így felel:
Ha legközelebb eljön Segelfossba, például azért, hogy elbúcsúzzék, akkor a bejárat abban a sárga épületben van ott a tanyán. Ott megtalálja Martin bérest.
Köszönöm. Ha ugyan még lesz akkor önnek sárga épülete és Martin nevű bérese.
*
Holmengraa úr nagyon magányosan él, senkije sincs a házában, akivel érintkezhetne; a gazdasszonya Irgensné, semmi egyéb, csak kiváló ember, derekasan dolgozik a konyhában, az éléskamrában, a mosásnál, a ruhaféle körül, azonkívül ügyesen bánik a gyerekekkel, meg az úr keményíteni való fehérneműjével; de se nem zongorázik, se nem énekel, bizony ehhez Irgensné asszony nem ért; ha Holmengraa úr jól akarta magát érezni, át kellett mennie a hadnagyékhoz a kastélyba, ott egészen más világ volt. De nem tudta mindig bizonyosan, hogy a hadnagy örül-e a látogatásának? nem, hogyan is tudhatta volna? Hiszen a hadnagy változatlanul olyan udvarias és előzékeny, de egyúttal olyan hűvös és zárkózott, ahogyan a fajtájabeli finom úrhoz illett. Felesége őnagysága ellenben kimutatta az örömét, ha Holmengraa úr jött és úgy látszott, ennek volt jelentősége Holmengraa úr számára. Sőt hébe-korba azt is megengedte magának, hogy véletlenül ott járt az úton, amikor Adelheid asszony a sétalovaglását vegezte. Nem tette gyakran, nem esett túlzásba, de odáig elmerészkedett, hogy egyszer-másszor messziről üdvözölte, viszont előfordult az is, hogy rövid beszélgetésbe elegyedtek az országúton. A hadnagy, meg a nagyságos asszony, párszor már voltak Holmengraa házában, de anélkül, hogy ott maradtak volna, csupán üzleti ügyben és csak azért, hogy a jól berendezett szobákat megdícsérjék; legutóbb az asszony egyedül jelent meg, arra kérte Holmengraa urat, hogy látogasson el megint nemsokára a kastélyba, hiszen olyan ritka venlég lett náluk.
Mikor lesz szerencsém a nagyságos asszonyt, meg a hadnagy urat egy este nálam tisztelni? kérdezte Holmengraa úr.
Az asszony megköszönte és megígérte, hogy eljönnek, amikor Holmengraanak tetszik és – lehetőleg minél előbb! tette hozzá mosolyogva. Nagyon szeretetreméltó volt a nagyságos asszony.
Most Holmengraa lent áll a parton és arra készül, hogy meghívja a hadnagyékat.
Éppen mára akarta meghívni őket, hogy valamivel elszórakoztassa ezeket a szülőket, akik ott álltak és a tengeren távolodó fiuk után integettek. Eredetileg arra gondolt, hogy a körorvost is meghívja, de a körorvosnak bizonyosan nem volt ideje, arra tehát máskor kerül a sor. Ó, Holmengraanak nagy tehetsége volt ahhoz, hogy gyorsan felismerje, megérezze a helyzetet, fel kellett tehát tennie, hogy a hadnagyék ma, a fiuk elbúcsúztatása után legszívesebben egyedül lesznek nála.
És a hadnagyék vele mentek.
Irgensné azt kívánta ugyan, hogy finom vacsora legyen, de a házigazda ellene volt; nem, más nem volt, csak egy ízes bacalao spanyol borral. Holmengraa akarta így, szerény biztonság volt benne és nem akarta túlszárnyalni a kastélybeli uraságokat.
Adelheid asszony meglepődött, mikor zongorát talált a házban, vadonatúj, isteni, Steinway zongorát. Éppen most érkezett meg, mondta Holmengraa és most arról van szó, hogy a nagyságos asszony lenne szíves kipróbálni. Legyen olyan jó, próbálja ki. Az asszony a zongorához siet és mint valami hattyú, gyönyörű hangok áradatát bocsátja az estébe.
Ki érthette vajjon ezt az embert, ezt az asszonyt? A hangja szokatlanul szép volt, mély és kellemes, ibolyás. Ha kemény koponyájú ura valaha is gondolta, hogy a felesége hideg természetű, most semmiesetre se gondolhatta ezt. Hogy mit énekelt? Tüzet és hamut, vágyat és szerelmet, szonátát, vihart, korált, sokáig énekelt, félóra hosszat, nem voltak kottái és abba kellett hagynia, mikor már többet nem tudott. Nem volt ebben semmi feltűnő? Hogy az asszony, amint az egyik darabot befejezte, gondolkozás nélkül átsiklott a másikba, egész idő alatt, az egész félóra alatt, anélkül, hogy keresett volna; lakhatott hidegség az ilyen ember lelkében? Ezt az a kemény koponya bizonyára sose hitte, különben közömbös lett volna számára az asszony.
Irgensné bejön a szobába és megköszöni az élvezetet, olyan őszintén köszöni: Tessék nekem megengedni nagyságos asszony, hogy én is megköszönjem!
Ön nem játszik?
Nem, csak egy kicsit tanultam, mint a többiek. Nem volt tehetségem, de valamit mégis tanulnom kellett. Csakhogy az semmise volt.
Csodálatos zongora ez, Holmengraa úr.
Többet az asszony nem mondott a zongoráról. Különben megint ugyanaz történne, ami az orgonával. Az urának valóban szándéka volt azt meszerezni, azt a szerencsétlen orgonát, a templom számára, célzást is tett rá és ez elszomorította az asszonyt, hiszen jobban is fel tudták használni pénzüket. Talán panaszkodott valaha az otthoni régi zongorája miatt? Egyáltalában nem. Hogy nem kívánt-e magának egy ilyen zongorát? Kétségkívül jobban, mint akármi mást a világon. Mégse szólt. Talán azt is meg akarta előzni, hogy Holmengraa úr ajánljon fel neki ilyesmit? Hiszen az gazdag volt és amerikai, talán éppen neki szánta ezt a saját magának fölösleges hangszert, mint mikor Willatznak hátaslovat ajándékozott. Ó, de ezt az embert könnyű volt irányítani. Ha az asszony érezteti vele, akkor majd belátja, hogy egy zongora nem illő ajándék, túlságosan értékes.
Az asszony akaratlanúl is megbámulta Holmengraat. Hány éves is ez az ember tulajdonképpen? Körülbelül egykorú a hadnaggyal; valamivel idősebb, már éppen olyan ősz, mint az, de az arca sokkal közönségesebb. A nagyvilágban folytatott változatos élete révén illő modort sajátított el, sok jó érzés és finom tartózkodás volt benne, Adelheidnek eszébe jutott az az ebéd, amit egyszer az angol kapitány adott. Most, ma este az asszony ráismert az asztalon egynémely olyan ezüst evőeszközre, melyet akkor az ebédnél látott. Tehát bizonyára azt is Holmengraa úr rendezte szép csöndben.
Vagy talán csalódott Adelheid? Hátha Holmengraa csak azért tanusította irántuk folyvást ezeket az apró finomságokat, hogy fölkeltse a figyelmüket? Ezt Adelheid asszony nem tudhatta. Annyi bizonyos, hogy Holmengraa figyelmességei nem lehettek volna tapintatosabbak még akkor se, ha szerelmes belé. Ez az ember érdekes volt és rejtelmes; mit tudott Adelheid a cordillerai királyokról!
De egyszer-másszor hézagokat nyitott meg ez az ember önmagán és megmutatta az árnyoldalait. Ritkábban esett meg vele, mint akárki mással, pedig ő se származása, se nevelése révén nem kapott műveltséget. Az asszony arra gondolt, mikor együtt utaztak Angliába. Holmengraa nyugalma és szívélyessége páratlan volt, reggeltől estig szüntelenül, ahogy éppen kellett, mindig érdekes, mindig megértő; voltak más hölgyek is a hajón, de egyik iránt se tanusított figyelmet; sőt, volt egy fiatal szépség is a hajón, a kapitány unokahúga, aki hozzászokott, hogy csodálják, alighanem Ottesen kisasszony volt a neve, azt Holmengraa úr észre se vette. Egyik este azonban azzal a hírrel sietett az asszonyhoz, hogy a londoni dán követség titkára is a hajón van, egész kíséretével. Vajjon a nagyságos asszonynak nem volna-e kedve megismerkedni vele? Nem, minek? felelte az asszony és Holmengraa úrra nézett. Erre aztán Holmengraa semmit se tudott felelni. Adelheidnek mosolyognia kellett, mikor most erre gondolt; az asszony különben jóvátett mindent, mikor ezt mondta neki: Nem, köszönöm, én magával a legjobb társaságban vagyok!
Tehát volt ennek az embernek egy és más nevetséges tulajdonsága. Ott járkált a hajón, elnézett mindenki feje fölött és ime hirtelen imponált neki egy öreg követségi titkár. Később Adelheid látta a sétafedélzet lépcsőjén állni, mélyen köszönt mindannyiszor, ahányszor a diplomata fel- vagy le akart menni.
Kifürkészhetetlen volt ez a Tobias király.
A doktor bizonyosan valamely kunyhóba készül, mondta Holmengraa úr és kinézett az ablakon. Csak most ereszti le a csónakját.
Ó, a doktor! mondja az asszony. Örülök, hogy ha nem lesz nálunk beteg senki és nem kell orvos. Nem tudom… de, az nem volna kellemes.
Az ura ránéz.
Úgy értem, ha betegség lenne a házban és az orvos ilyen messze lakik, tette hozzá sietve.
Holmengraa úr megérti és így szól:
Azon gondolkozom, hogy vajjon ne hozzak-e ide saját orvost az üzemeimnek, meg a környék lakóinak?
Muus doktor nagyon messze lakik és talán nagyon elfoglalt ember. Nem megy elég gyorsan a betegekhez, embereim már sokszor említették.
Igy az asszony megint megnyugodott és hátratámaszkodott, Holmengraa úr hatalmának újabb tanuságát adta: ez az ember saját orvost is alkalmazhatott. De annak ő nem akart oka lenni.
Ne tegye, mondta. Doktor… hogy is hívják csak? Muus derék és lelkiismeretes ember. Ugy-e Willatz, ezt nem szabad tennie Holmengraa úrnak?
Nem, mondta a hadnagy.
Mire Holmengraa úr elejti az ügyet.
Muus doktor bizonyosan derék ember, ezt sokszor mondtam én is az embereimnek. Remélem, hogy rendbe jön minden. De mégis csak panaszkodtak.
A hadnagy a gyerekekkel szórakozik. Megmutattatja magának anyjuk fényképeit, sok arckép áll a zongorán; nagyszerű képek voltak s egyikük indián viseletbeen ábrázolta a hölgyet. Hogy emlékeznek-e még az anyjukra? Hogyne. És hogy Mariane-nak is van-e olyan érdekes ruhája, mint az édesanyjának volt? Ó, igen és Felixnek is. Akkor pedig látogassanak el hamarosan egyszer a kastélyba abban az öltözetben.
Adelheid asszony felpillantott és most vette észre először, hogy Holmengraa szemei titokban őt figyelik. Bizonyosan csak véletlenűl és Holmengraa rögtön így szólt:
Csak ülök itt és arra gondolok, hogy milyen jó lenne, ha a feleségem hallhatta volna az ön ma esti énekét, nagyságos asszonyom. Nagyon értette a zenét.
*
A tél folyamán a hadnagy nemcsak építéshez való fát vágat ki és ad el Holmengraanak, hanem fiatal fákat is, melyeket délre küld, abból a fajtából, amelyet az angol és belga bányákban használnak. De ezzel nem elégedett meg, múlt az idő és a hadnagynak, úgy látszik kedve telt benne, hogy tönkre tegye magát, két éven át bányafát vágatott a cserjésben. Mire akart jutni ez az ember!? De a hadnagynak bizonyosan megvoltak a maga okai, amelyek ilyesmire kényszerítették; a nagy háztartása, apjának bankbeli tartozása, melyet még mindig nem fizetett ki; előkelő életmódja, drága szokásai, Angliában drágán nevelkedő fia, mindez örökké csávában tartotta Segelfoss urát. Nem tudta megérteni, hogy hová kerül a pénz, a kegyetlen sors szinte kiszívta kezéből. Ha fokozatosan nem lett volna egyre nagyobb filozófussá, talán el se tudta volna viselni. Itt van például a templom orgonája, szabad-e annak megvételét tovább halasztania? Elég szégyen, hogy még mindig nem vették meg. Holmengraa úrnak igazán még eszébe juthatna, hogy megelőzi őt, de szép dolog is lenne! Ez a templom az alapjától a csúcsáig Holmsen templom volt, szabad-e hát megengedni, hogy egy vadidegen ember ajándékozza neki az orgonát?
De akármint volt is, a hadnagynak nem volt módjában megszerezni azt a kis hangszert. Mibe is került csak? Néhány százasba, azt tudta, háromszázba, vagy talán még többe. Erről többször is beszélt Adelheiddal.
Ami az orgonát illeti, amelyet maga egyszer kívánt, már megtettem az első lépést, mondta és ez igaz is volt. A méreteket kérik, nincsenek megfelelő méretek, kórust kellene hozzá építeni, csakhogy kórus számára kevés a hely az épületben. Ki kellene bővíteni a templomot.
Nem, semmiesetre sem! felelte Adelheid. Kérem, mondjon le arról az orgonáról, vannak fontosabb dolgok is.
Valami határozott dologra gondol?
Nem. Willatzra gondolok és újra csak Willatzra.
Willatz nagy és derék gyerek, megérdemli a maga gondosságát. E pillanatban jól megy a sora, a legjobb iskolában van és méltó jövő vár reá.
Isten tudja! mondta Adelheid.
Mit mond?
Nem tudom, nem túldrága-e az az iskola?
Nagyon drága. De hát ő az egyetlen gyerekünk.
Ó, az asszony nem volt mindenkép értelmetlen, nem voltak rögeszméi, melyeknek áldoznia kellett, bizonyosan megértette, hogy az ura szűkiben van az anyagi eszközöknek. A kedves Willatznak mégis inkább Németországba kellett volna mennie. Most minduntalan akad valami, egyszer ez, egyszer az, amiben a pajtásai kitünnek; sőt a lordok fiainak egész háztartásuk, külön udvarmesterük és cselédségük volt! A legutóbbi szünidőben Willatz részt vett egy költséges franciaországi társas-utazáson, hogy a nyelvet megtanulhassa és ebben az évben megismétlik az utazást.
Azt írja, hogy új ruhákra van szüksége, nem tudom… maga szükségesnek tartja? Én nem hiszem. Legalább ne vegye meg azt a terriert, amelyről legutóbb írt.
Magának bizonyosan ez alkalommal is igaza van, Adelheid. És ha előre tudom a kívánságát, akkor másképpen cselekedtem volna. De most már késő. Már elküldtem neki a pénzt.
Akkor már nem lehet változtatni rajta.
Hiszen nem nagy dolog… Most jut eszembe, nem írt Willatz valami késről? Hogy egy kést, amelyet Gottfrednek ajándékozott, talán valamelyik másik gyerek elvett tőle?
Igen, Julius; engem kért meg arra, hogy vizsgáljam meg az ügyet és én holnapra terveztem. Maga igazán ne…
Úgyis arra lovagolok és különben is ismerem a kunyhót, majd elintézem. Ma vasárnap van és ilyenkor odahaza vannak a fiúk.
A hadnagy a kis Gottfredék kunyhójához lovagol, lovagló ostorával megkopogtatja az ablakot és kihivatja a gyereket.
A fiam egy kést ajándékozott neked, egy zsebkést, megőrizted?
Igen, feleli Gottfred zavartan. Nem, helyesbíti az után; alig tud a lábán állni és segítségért könyörgő szemekkel néz hátra a kunyhóba.
Elvette valaki tőled?
Igen, feleli Gottfred.
A gyerek anyja gyorsan rendbeszedte magát és kijön.
Úgy történt a dolog, magyarázza, az öregem elzárva tartotta a kést, de aztán egyszer ősszel… szerencsétlen nap volt, délután…
Julius vette el? kérdi a hadnagy röviden és velősen.
Igen, feleli Gottfred.
A hadnagy megfordítja a lovát és biccent:
Ezzel a hadnagy Lars Manuelsen kunyhója felé vágtat.
Vasárnap van ma, a Lars fiú, a szeminarista, szintén odahaza van, az ajtóban áll és köszön.
Hívd ki Juliust.
Lars engedelmeskedik és kihozza az öccsét. A fiatalabbik sápadt és soványarcú.
Nálad van a Gottfred kése, add ide nekem.
Julius nem tagad semmit, de valamit akart mondani védekezésül, a hadnagy azonban türelmetlen mozdulatot tesz, mintha le akarna szállni, mire Julius villámgyorsan a szobában terem.
Lars keserves helyzetben áll ott, amíg az öccse megint kijön és átadja a kést.
Letörtél egy pengét, mondja a hadnagy.
Nem, az már úgy volt azelőtt is, feleli Julius, tessék elhinni.
Ha még egyszer hozzányúlsz valamihez, amit a fiam másnak ajándékozott, akkor ebből kapsz kóstolót! mondja a hadnagy és ostorát megsuhintja a levegőben.
Julius elszalad, be a szobába, gyorsan, akár a villám; az ajtó nyitva marad mögötte.
Ekkor a hadnagy hallja, amint Lars Manuelsen, az apa, odabent felmordul. Aha, Lars Manuelsen kezdett nagy legény lenni, a malomban szolgált és sokat keresett, függönyök voltak az ablakán, volt egy fia, aki elvégezte a szemináriumot, Daverdana lánya sem volt közönséges leány, sőt már a legjobb úton haladt afelé, hogy a segéd-kikötőmester kedvese legyen. Lars Manuelsen morog és azt kérdi:
A hadnagy már el akart lovagolni, de visszatartja lovát és azt mondja Larsnak:
Hívd ki az apádat!
Lars megint engedelmeskedik.
Az öreg kijön vörös ingujjban, az anyag boltos Per üzletéből való, bizony Larsból nagy legény lett.
Mit járatod a szád? kérdi a hadnagy.
Én? Dehogy is, csak megkérdeztem a gyereket…
Azt hittem, hogy morogni mersz.
Különben, ha a gyerek nem törte el a kést, akkor azért nem kell mindjárt összeszidni.
Hallod-e, Lars, az ősszel megint elloptál egy juhot a legelőmről. De most már vége legyen, utoljára figyelmeztetlek!
Mit csináltam? Juhot loptam?
Ez még nem a legrosszabb, de az én bélyegemmel ellátott prémeket adtál el a boltban, úgy hogy Martin béresemnek kellett visszavásárolnia. Nem akarom, hogy Segelfossról való prémek meg bőrök legyenek a te cserekereskedésedben.
Hogy én juhot loptam! Azt nem, nem igaz…
A hadnagy felemeli ostorát:
Még egy szót és börtönbe jutsz!
Kedves uram, mondja Lars remegő szájjal. Ha igazán elloptam volna egy juhot, akkor gondoljon nagy családomra. Egészen más lett volna, ha egy szegény embert tettem volna még szegényebbé, de a nagyságos urat, aki olyan gazdag… Ez a színtiszta igazság, ez a Lars itt, meg Daverdana, nem győznek eleget hálálkodni a nagyságos úrra…
Elég, vidd vissza apádat! kiáltja a hadnagy dühösen. Aztán a fiúhoz fordul:
Miért álltál itt egész idő alatt? Amit mondtam, az mind nem neked szólt. Ha jól viseled magad, akkor nem lesz károdra. Mit akartál mondani?
Lars nem mer megszólalni. Alázatos, merész arcú, erős, durva legény, előre nyujtja fejét, így áll az egész jelenet alatt.
Nem szólhatok semmit, mondja, hiszen nem csináltam semmit.
A hadnagy tovább akar lovagolni.
Lars néhány lépést vele megy és így szól:
Egy évig a lelkésznél tanultam, mert meg akarom próbálni, hogy valamire vigyem, tovább szeretnék tanulni.
Az a bizonyos tipus, gondolja magában a hadnagy, a paraszt, aki lelkésszé dolgozza „le“ magát. Például ez a fickó is tovább tanul! No hiszen ez filozófiai nyelven szólva csak az örök körforgás, nem veszteség, hiszen Lars testileg amúgy is lusta volt a halászatra.
Nem szép dolog ilyesmit kérni, de ha nagyságos úr lenne olyan jó nekem segítséget nyujtani addig, amíg a magam erejéből tanulhatok,… még egy évig…
Ez talán nem éppen a legjobb pillanat volt erre a kérésre, vagy lehet, hogy mégis ez volt a legalkalmasabb: a két bűnössel való jelenet után a hadnagy megengedhette magának, hogy nagylelkű legyen. Nem következett egyik a másikból? Lars gyerek Holmengraa szolgálatában állt, de nem ahhoz fordult, hanem mint eddig, a földesurához, Segelfoss urához, aki kezében tartotta valamennyiüket. Azonkívül pedig ez a gyerek Daverdana bátyja, Daverdana viszont ügyes lány.
Ugyanis nagyon szeretnék magánórákat venni, fejezte be Lars.
A hadnagy bólint és így felel:
Támogatni foglak.
Röviden és velősen, pont.
A hadnagy visszalovagol Gottfredékhez. Milyen megerőltetés, milyen nevetséges fáradság egy zsebkés miatt, de a hadnagy nem végez félmunkát. Anya és fia az ajtó mellett állnak, Pauline pedig az ajtóban mereszt nagy szemeket.
Ép volt ez a kés, mikor elvesztetted?
Ép-e? Igen.
Biztosan tudod?
Ép volt? kérdi Gottfred és az anyjára néz. Nem érti a dolgot, hát nem volt ép az a kés? Talán kettétörte valaki?
Igen, a kés ép volt és ragyogott, feleli az anya, a ládában őriztük, aztán azon a napon…
A hadnagy lehúzza a keztyűjét, kinyitja a köpenyét és a saját kését veszi ki a zsebéből. Ó, annak ezüst nyele volt és mind a két végét állatfej diszítette, két vakítóan fényes penge, meg egy keztyűgomboló volt rajta. A hadnagy maga vette angliai utazása alkalmával.
Willatz küldi ezt neked a régi helyett, mondja a hadnagy.
Gottfred olyan keveset ért az egész históriából, hogy nem meri elvenni a kést, csak áll ott fülig pirultan, néhányszor kinyujtja a kezét, de mindig visszahúzza. Hallja, amint az anyja így kiált fel: Nem, ez nagyon is sok! Amint Gottfred kezében tartja az ereklyét, nem köszöni meg, csak mikor az anyja eszébe juttatja, akkor nyujtja fel a kezét a nyereg felé.
A hadnagy elfogadja a kezet és bólint, sőt többet is tesz a hadnagy, egy darabig fogja a kezét, azt a kis eleven, remegő, köszönő gyermekkezet. Vajjon mi ment végbe a hadnagyban?
Gottfred a neved?
Igen.
Holnap jöjj el hozzám… ilyen időtájban.
Elmenjen a nagyságos úrhoz? kérdi az anya. Holnap?
Holnap tizenkét órakor.
A hadnagy ellovagol.