13.
Most úgy megy minden, mint a lavina. Hónapok, évek mulnak el, de nem egyforma hideg kicsiségekkel telnek, ahogy a hetek és hónapok máskor szoktak telni múlni, hanem lavinákkal, kicsiny és nagy lavinákkal. Segelfoss meg a környéke, azóta, hogy a hadnagy kezébe került, annyira megváltozott, hogy alig lehet ráismerni. Tulajdonképpen nem pusztult el semmi, de megváltozott a külseje és a jellege, mindene és még folyvást változik, emberek és dolgok egyaránt.
Lám, Coldevinék se jöttek már többé. Az idén se jönnek? kérdezhette Adelheid asszony. Nem, az idén sem. És az asszony várt még egy nyarat és még egy telet, aztán megint megkérdezte:
Furcsa, hogy senki se jön tőlük. Hát már egyikük se jön?
Egyikük sem, feleli a hadnagy. Fredrik azt írja, hogy szülei megöregedtek és legszívesebben otthon maradnak. Különben üdvözletét küldi.
És Fredrik felesége, meg a gyerekei?
Azokról egyáltalában nem ír.
Adelheid asszony leejt egy gombostűt, jó darabig áll ott, aztán felveszi a tűt és ezt kérdi:
És Fredrik maga?
Neki nincs ideje… leejtett egy tűt? Segíthetek?
Köszönöm, már megvan.
Nem, minden megváltozott, még Coldevinék is. Nem jönnek többé. És minden egyre változik.
Nem volt-e szó már arról is, hogy Segelfoss faluból külön egyházközséget csinálnak? Csakhogy abba jó idő beletelik, Windfeld lelkész nem egyezhetett bele olyan tervbe, melynek megvalósítása annyira csökkentette volna az ő jövedelmét… De ha majd meg lesznek számlálva a napjaim idefönt, mondta, akkor azt tehettek, amit akartok!
A napjai idefönt, északon, talán arra gondolt, hogy máshová helyezteti magát? Hiszen áldott életet élt most, nagy kerülete volt és kevés dolga; már tizenöt éve lakott itt és ameddig lehetett, itt akart maradni, gyökeret vert, otthonra talált. De mégis délre kellett mennie, az egyház szolgája volt és valamelyik östlandi falu hívői már bizonyosan nagyon kívánkoztak utána. Talán északon élje végig az életét és ott is haljon meg? Északon? Ilyen kárhozatra bizonyosan nem ítéltetett, C. P. Windfeld kiváló hirdetője volt az Úr igéjének és az egyházi levéltárba néhány érdekes feljegyzést tudott beiktatni Segelfoss új templomáról, azt senkise tudná utána csinálni! Ilyen ember ne kívánkoznék valamelyik déli stallumra? Isten segítségével nem fog kibújni a papok áthelyezésének törvénye alól.
De Isten segítségével volt remény utódra is, hiszen Lars Manuelsen fia, Lars Larsen már szorgalmasan tanult.
Ó, ez a Lars, acélos akaratú ember, pompásan értett a tankönyvekből való tanuláshoz! Krisztiániában volt és vizsgázott, egy évre elbújt, még több műveltséget szerzett, aztán előkerült és megint letett egy vizsgát. A tromsöi szemináriumban kezdte magát Laursennek nevezni, de itt a szülőfalujában, mint Holmengraa úr gyermekeinek házitanítója, nem folytathatja ezt. Már régen Lassen, L. Lassen a neve. Híre járt a szorgalmának, úgy látszik a naptár minden szentje megszállta. Mikor a püspök felügyelő körútján a faluba érkezett, ezt mondta: Ha Lassen nem vigyáz magára, elveszítjük, már most is beteges a melle, meg fog halni!
Az egész falu büszke volt erre az acélos emberre és valóban már kevesebbet káromkodtak, különösen az apja, Lars Manuelsen jelenlétében. Minden vizsgánál szájról-szájra járt a neve és a Lars-gyerek nem egyszer volt beszélgetés tárgya boltos Per üzletében. Csak már túlesett volna rajta! mondja az egyik. Mi lesz, ha elveszítjük, ahogy a püspök mondta! hangoztatja egyik-másik. Akkor Lars üdvözülni fog, nyilatkozik egy hang, az pedig nem lehet baj! Az apa, Lars Manuelsen beleszól: Úgy beszélsz, mint egy szamár, talán nagyon is sokat pityizáltál.
Sokat jártatták a szájukat, az ám!
Bizony, néha pityókáztak boltos Pernél, olyankor élénk társalgás és pénzcsörgetés keletkezett, az ajtón ki meg bementek, és a mérőedénynek, meg a hordónak sok dolga volt. P. Jensen pedig kövérebb, gazdagabb és egyre tekintélyesebb lett, de paraszt maradt, aki még mindig háziszövésű ruhában járt. Most már mindenki tudta, hogy egy ilyen nagyvagyonú ember nem csaphatja be a gyerekeket az alkunál; de lám az emberek mégis bizalmatlansággal viseltettek iránta! Nem mondtak le arról, hogy a kezére ne nézzenek és beleszóljanak, ha szükséges. Egyébként P. Jensen is megtette, ami tőle telt, hogy az emberek s a község javát szolgálja… Mindenkinek meg kell adni az igazát. Mikor nem kapott engedélyt, hogy tánctermet nyisson, a földnyelv mögött egyik csónakházban adott táncleckéket az ifjúságnak, a csónakházat alaposan kipadlózta s így kiválóan alkalmassá tette vasárnapi összejövetelekre.
Az az ember pedig, aki mindenki és mindenek fölött uralkodott, Holmengraa úr, nem soványodott le sok munkájától, aminthogy meg se hízott gazdagságában. Szelídlelkűen, igazságszeretően járt el mindenütt és igazgatta hatalmas üzemét. Eddig százezer tallérnyi adót fizetett; de abban az évben, amikor életbe léptették a koronát, meg az őrét és az összegek egyszerre óriásra szökkentek az emberek szemében, Holmengraanak egy egész milliót kellett adóba fizetnie. Panaszkodott talán? Egyáltalában nem. Inkább úgy látszott, mintha akkor se volna kedve panaszkodni, ha kétmilliót vetettek volna ki rá ebből az újmódi pénzből. Valahogy rátermett a gazdagságra. Most már az övé volt a jó Segelfoss egész környéke, a malomüzem, a rakodópart meg a kikötőhíd; az övé volt a szatócsüzlet, meg a sütőde ott lent a tengernél, bár ezeket más néven vezették; azonkívül bizonyossággal tudta mindenki, hogy sok pénze hever a partvidéki kereskedőknél, leegalább is az utväri Henriksennél, sőt úgy vélték, hogy birtoka csak az ősrégi Coldevin-féle ytterleiai földeknél végződik és Coldevin túlságosan gazdag, semhogy őt is legyűrhette volna Holmengraa.
Tehát voltak még korlátok az ő számára is.
Az utóbbi időben azon fáradozott, hogy távíróállomást kapjon ide; ez kissé lassan ment, az állam ellenezte és sokáig gondolkozott. Az emberek meg voltak róla győződve, hogy, ha az állam még csak egy keveset gondolkozik, akkor Holmengraa saját szakállára állíttatja fel a távíróvonalat. És mintha csak az állam belátta volna ezt a veszedelmet, póznák, huzalok, munkások érkeztek és az építkezés megkezdődött.
A malom pedig megszakítás nélkül zúgott. Szakadatlan sorban jöttek nagy teherhajók, gabonával megrakottan, a Keleti tengerről meg a Fekete tengerről, végül már egy egész buzaszállítmány érkezett, nélkülözésről ezen a földön nem is lehetett beszélni. Buza: mese, déligyümölcs! A malom megőrölte, az emberek megvették és valóban a buza jól bevált, buzakenyér került a sütődébe meg a szegény ember asztalára. Csoda, hogy eddig az emberek életben tudtak itt maradni enélkül, főképpen kisgyerek korukban, amikor a kása még nem volt olyan hófehér, mint most. Mi többet lehetett még kívánni? Még hozzá ügyvéd is telepedett le a szomszédságban, fiatalember, s annyira tele volt törvénytudással, hogy az emberek vigyázni kezdtek a szájukra meg a kezükre egyaránt. Most már nem kellett hosszú utakat megtenni, vagy éppen a bíróságra elmenni azért, hogy az igazát megkapja az ember, Rasch ügyvéd a helyszínén el tudta intézni az ilyesmit. Jó, hogy eljött, Holmengraa már előre házacskát építtetett neki.
Rasch úr meg akarta látogatni az uraságokat a kastélyban, de Holmengraa úgy rendezte be a dolgokat, hogy a szabad ég alatt mutatkozhatott be a hadnagynak, meg a nagyságos asszonynak. Ez jó gondolat volt és mind a két fél hálás lehetett érte.
Az alkalom pedig a következő volt:
A tavaszi olvadások nyomán bekövetkezett áradás átszakította a hadnagy malomgátját és elragadta a malmot. No az a kis malom már amúgy is évek óta üzemen kívül volt; rögtön, amint Holmengraa felállította a maga üzemét, elhallgatott, de amint ott állt, valóságos kis fenség volt, mely a kastélyhoz tartozott, most azonban eltünt.
Aztán a fűrésztelep. Volt ott fűrésztelep is? Eltünt. Úgy látszott, mintha a malom, meg a fűrésztelep eltünése, Holmengraa úr folyóján, teljesen kívánság szerint történt volna. Furcsának, feltünőnek tetszett, ez a két berendezés valóban útjában állt Holmengraa egyik új tervének és most a folyó elvitte őket.
Holmengraa úr nem titkolta el, hogy ezt a szerencsétlenséget ő okozta; ő gátolta el túlerősen a folyót, amivel az építőfának a hadnagy erdejéből való leúsztatását akarta elősegíteni.
Amikor a hadnagy felment a folyóhoz, hogy megszemlélje a pusztulást, az asszony valóban részvétet érzett iránta: annyira szívére vette az ura, hogy apjának, meg nagyapjának a malma és fűrésztelepe eltünt. A hadnagy csak ebédre került haza; mikor később megint ki akart menni a szerencsétlenség színhelyére, az asszony megkérte, hogy ő is vele mehessen, amin a hadnagy előbb megütközött, de aztán így szólt:
Köszönöm a részvétét. Kérem, húzzon magas cipőt!
És Holmengraa a maga részéről magával vitte a fiatal Rasch ügyvédet s a hadnagy után ment. Ott találkoztak aztán mind a négyen.
A folyó nagy zajt csapott, köszöntek, de alig hallották saját szavukat, Holmengraanak kiabálni kellett, mikor Rasch urat bemutatta. Csodás látvány volt, amint ez a fiatalember levette a kalapját és beleköszönt a lármás csendbe.
Lassan indultak el valamennyien, élükön a hadnaggyal; mikor egy pillanatra megállt, Holmengraa így szólalt meg:
Itt látszik, hogy a tapasztalat hiánya milyen ostobaságokra vezet; hozzáértő ember bizonyosan nem gátolta volna el ennyire a folyót a faúsztatás miatt.
A hadnagy fülelni kezd:
Ön gátolta el a folyót? Miért?
Sajnos, ostobaságból. Boldogtalan vagyok miatta. Most csak arra kérem, hogy adjon nekem annyi időt, amennyi a kár megtérítéséhez szükséges.
Mit akar tenni?
Volt itt egy gát, egy malom, meg egy fűrésztelep, azokat akarom helyreállítani.
Szünet.
Alapjában véve régi skatulyák voltak és itt álltak anélkül, hogy hasznot hajtottak volna, mondja a hadnagy. Nem, ne építse fel újra őket.
Várta Holmengraa ezt a feleletet? Senkise tudja, ő pedig nem nyilatkozott róla. Ellenben alázattal így szólt a hadnagyhoz:
Akkor van más megoldás is. A folyónak az önre eső felét használhatatlanná tettem és meg akarom fizetni azt, amit az ön folyó-fele ér.
Szünet.
A hadnagy egyre s másra gondol és erre a következtetésre jut:
Magáénak akarja az egész folyót?
Ha önnek úgy tetszik.
A hadnagy tovább megy. Valamennyien mennek. Mikor a válaszútra érnek, a hadnagy megáll, alaposan meggondolt és megfontolt mindent:
Azt nem tudom megtenni. Többet nem adok el a folyóból.
Várta Holmengraa ezt a feleletet? Egyáltalán nem látszott megsértődöttnek, hanem mint mindig, barátságosan így felelt:
Van harmadik megoldás is: megfelelően megtérítem önnek a kárt.
*
Pár nappal később Holmengraa úr egyedül járta végig a folyót a maga oldalán. Talán új terv motoszkált a fejében és most szemével próbálta felbecsülni és lépéssel felmérni a terepet, meg aztán költségvetést csinált. Új terv? Igen, megint új terv.
Valamivel később a hadnagy tette meg ugyanazt az útat, ő is gyalog járt. Minthogy átment Holmengraa oldalára és semmitse csinált titokban, nyílván magát Holmengraat kereste. Időnként meg-megállt gondolkozni.
Igen, akármennyit gondolkozott és fontolgatott két napon és két éjszakán át, még mindig nem jutott eredményre. Hiszen amikor Holmengraa úr ajánlatát elutasította, akkor ez értelmetlenségnek, bogarasságnak tűnhetett fel, de a hadnagy jól tudta, hogy megvannak rá a maga okai: a bank, a saját biztonsága érdekében és a bergeni kezesekkel történt tanácskozás után arra kérte, hogy a segelfossi kiváltságok és területek további eladását egyelőre szüntesse be.
Türelmes bank, amelyik ennyire hagyta fejlődni a dolgokat. De ez mégis csak sértés volt Segelfoss urával szemben és a hadnagy eleget bosszankodott is miatta. Ezekben a napokban rettentő lehetőségek derengtek fel előtte. Ha távozni kell a kastélyból és a birtokról, hogyan igazolhatja magát a Willatz Holmsen-dinasztia sarjadéka előtt valamikor? De minden töprengése eredménytelen maradt; talán még nem volt igazi stílus az üzleteiben. Ó, ez csak a kezdet, csupa gyerekjáték. A tanyai csirkék életében ismert magára: ha egy tyúk fejébe vett valamit, akkor először az egyik oldalra fordítja a fejét, aztán a másik oldalra fordítja a fejét és megnézi, vajjon alkalmas-e a világ tervének megvalósítására, aztán esztelenül és céltalanul nekirohan és csak akkor áll meg, ha új bolondság jutott az eszébe. Semmi a világon rá nem bírja arra, hogy akarata ellenére megforduljon; kitérhet, kerülőt tehet, de meg nem fordul.
Miért forduljon meg a hadnagy? hiszen nem tékozolt el semmit, még csak az orgonát se vette meg, sajnos. Csak egy természeti törvénynek esett áldozatul, valami felsőbb hatalomnak, mit tehetett volna ellene. Mint öreg katona, jól tudta, mi az engedelmesség, hallgatott tehát a takarodóra. Hiszen nem ment ő tönkre, övé volt Segelfoss, senki másé, övé volt a nagy kastély s a benne levő sok műkincs, senki másé; de a birtokot adósság terhelte és adósság volt a legtűrhetetlenebb dolog a világon. Most még nyílván megmenekülhet azáltal, hogy elfogadja Holmengraa úr ajánlatát és megengedi, hogy megtérítse a gátszakadás okozta károkat, de mennyi lehet az az összeg? Még csak a bankot se tudja elhallgattatni, utána pedig nem marad semmije, amiből megélhessen. Egyáltalában nem mentegette önmagát, ó nem. Lehet, hogy nem értett a gazdálkodáshoz, lehet az is, hogy ez volt a végzete. Mondhatta volna magának, hogy az ember nem költhet folyton, mikor nincs jövedelme, de mégse mondta. Persze, hogy nem kellett volna eldobni az alig használt patiencekártyákat, ez bolondság volt. És szigorúan véve arra a túldrága bundára se lett volna szüksége, amelyet az angliai utazásra szerzett be. Az ilyesmi nem rugott nagy összegre, de ez volt az egyetlen pazarlás, amire vissza tudott emlékezni. Most ott lógott a bunda, használni nem tudta. A tábornok nem járt északon, mikor vette volna fel hát a bundát? Ha valami nagy, elháríthatatlan összeomlás következnék be, akkor a felesége, Adelheid asszony még szemrehányást tehetne egyért-másért: bár feküdne az a bunda még felvágatlan szövetként a szabónál. Lám, ő sok mindent eltűrt Adelheidtől: egyebek közt agglegénnyé tette a házasságuk kellő közepén; ezt még csak el lehetett viselni, amíg magát bűntelennek tudta, – de ha most az asszony jönne és jogosan szemrehányással illetné! A meg nem érdemelt szemrehányást még csak el tudta viselni, de a megérdemeltet nem.
Most aztán útban van Holmengraahoz, hogy egy kicsit mentegetőzzék előtte. Kurta elutasítása abban a formában magának se tetszett. Azt akarta mondani, ami igaz is volt, hogy bizonyos körülmények gátolják abban, hogy többet is eladjon a folyóból. Különben, nem is adott volna olyan kurta választ, ha Adelheid nincs ott. Ő miatta kellett úgy fellépni, igazi földesúr módjára.
Ekkor pillantotta meg odafönt Holmengraa úr kalapját s hátát; jó, nem akarta, hogy őt kérjék vala mire, inkább ellenkezőleg, ha lehet. Holmengraa? Mélyen belenyúlt az életébe ez az idegen, a hadnagy sok tekintetben egyenrangút látott benne, sok tekintetben pedig mesterét, de ki volt ez a Holmengraa? Az ő ellenlábasa.
Ekkor Holmengraa megfordul és megint visszajön, a hadnagy elébe. Ki volt ez az ember? Hazátlan, névtelen, sehonnai kalandor… talán szimbolum, végzet. Köszön a hadnagynak, ahogy szokta és a hadnagy viszonozza. Most is olyan a viszony köztük, mint azelőtt, de ebben a pillanatban a földbirtokos elfogódottabb. Talán azért járkált itt Holmengraa, mert őt várta?
A hadnagy mindjárt úgy kezdi, ahogy szokta:
Legutóbb, amikor beszélgettünk, ön három megoldást említett. Volna negyedik is: hagyunk mindent, úgy, ahogy van.
Azt nem engedhetem, feleli Holmengraa.
Nem adhatok el többet a folyóból, sem a birtokból. Az apám idejéből származó tartozások gátolnak meg benne.
De azt csak nem tilthatják meg, hogy elfogadja valamely kár megtérítését?
Hm. Ezt nem szeretném. Hisz önnek nem volt haszna a káromból.
Hadnagy úr, éppen most voltam fenn a folyó mentén. Eddig két dolog állt az útamban s most azok nincsenek többé. Furcsán hangzik, de utamban álltak és most eltűntek.
A hadnagy ettől nem lett okosabb és így nyilatkozik:
Nem tudom… igazán nem értem, hogy mit mond.
Úgy áll a dolog, magyarázza Holmengraa, ha én az az ön gátját a magam oldalán építhetném fel újra, akkor egy feltétlenül szükséges gépet tudnék hajtani. Ha szabad kérnem, hadnagy úr, jőjjön velem, megmutatom.
Fölmennek a folyó mentén és út közben beszélgetnek:
Milyen gépről van szó?
Kábelberendezés, megtakaríthatnám a sok drága lóerőt, amire most az üzemeimhez szükségem van.
A hadnagy valami sín, meg lokomotív iránt érdeklődik, Holmengraa pedig folytatja magyarázatát:
Igen, síneket akarok lefektetni a hídtól a malomig, két sínpárt. És a vízesés húzza fel meg le a kocsikat.
És Holmengraa megmutatja a helyeket, mutatja, hogy ott lenne a gát, ott meg a turbina. A víz lármája arra kényszeríti az urakat, hogy szorosan egymás mellé álljanak, ami kellemetlen a hadnagynak, az a benyomása támad, hogy a tervnek most már nincs akadálya és visszalép a folyótól.
Hát akkor csak kezdjen nyugodtan építeni, mondta.
Hogyan? Hát nincs olyan mód, amely mindkettőnket kielégítene?
Nem tudom. A bank megtiltotta, hogy eladjak.
Bank? kérdi Holmengraa közömbösen. Meg fogom önt váltani a banktól.
A hadnagy ott áll. Talán fénysugár villan át a szívén, ez megfelelne úri lelkének, ha készpénzzel adhatná meg a választ a banknak.
Nagy összeg az, mondta, de a birtokom zálog rá. Már lefizettem valamit, de tizennégyezer még fenmaradt.
A régi pénzből?
Igen, sajnos, tizennégyezer a régi, nagy pénzből: tallér.
Holmengraa, úgy látszik lassanként elsajátította a hadnagynak azt a szokását, ahogy ő az ügyeket kezeli, mind kurtábbra fogja a szavait.
Váltóról van szó?
Igen. És kezesekről, akiknek ismét a a birtokon van záloguk.
Beváltom azokat a papirokat.
Furcsa: nagy, rendkívül fontos ügyet tárgyaltak le itt, de csak kevés, feltétlenül szükséges szót mondanak. Mikor a két úr elbúcsuzott egymástól, minden rendben volt, megegyeztek egy bizonyos összegben az egész folyóra, meg a hegyekben levő tóra vonatkozólag. Holmengraa úr mindezt megvette a segelfossi birtokból és most hát ez is az övé volt.
A hadnagynak talán kedve támadt újra megszemlélni erdőinek az errefelé eső néhány szakaszát, ha már úgy is ott jár, megfordult és megint elment gátjának romjaihoz, elhaladt mellette és követte a folyót, föl egészen a hegyi tóig. Ó igen, fiatal finom fa volt itt, ötven év múlva gyönyörű erdő lesz belőle, értékes erdő, ifjú Willatz nyugodt lehet felőle. Általában, a dolgok kezdtek rendbejönni! Meglehetősen fontos üzletet kötött le ma, megszabadult a banktól és megint pénz van a kezében, jókora összeg, hosszú időre elegendő. Akárki is, Holmengraa úr, olyan volt, mint akit a gondviselés küldött neki, tanács a tanácstalanságban; a hadnagynak csodálkoznia kellett. És a legjobb az egész dologban az volt, hogy nem apró, ingyenszívességeket fogadott el Holmengraa úrtól, hanem csak üzleteket kötött vele. Igy kellett ennek lenni. Hogy itt kószáljon és örökké lekötelezettje legyen holmi szívesség miatt? Semmilyen vásár sem olyan drága, mint az ajándék.
A hadnagy egyre bölcsebb lett. Hol van már fiatalabb napjainak féktelensége és önfejűsége? Csak ritkán mutatkozott a parázs a hamu alatt. Igy kellett ennek lenni.
Egy óra hosszat ül itt és gondolkozik, hiszen filozófus, nincs sürgős dolga. Fölemelkedik, továbbmegy, föl az erdőbe, és áttekinti azt: sajnos, sok a friss tönk, a legutóbbi bányafairtásból kifolyólag, igaz ugyan, hogy sok szép cserje maradt meg, az idő majd megérleli és gazdaggá teszi Willatzot.
Kerülőt tesz és hirtelen Holmengraa hajléka előtt áll: nagy ház, de új és egzótikus, óriási tetővel, messzire kinyúlik a házfal fölött, hogy árnyékot adjon, – mintha csak szükség lenne rá! És keresztléc támogatja a tetőt. Mindez olyan gyarmatos jellegű volt, a tyúkok az udvaron szaladgáltak, a kertben mostanáig úgyszólván nem volt egyéb, csak néhány ribiszkebokor.
Nini, itt jön ki Adelheid a ház udvari oldalán, bizonyosan megint zongorázott. Holmengraa kíséri ki és a házfal mentén a kis kerti átjáróhoz vezeti. Furcsa: úgy vezeti, hogy a karjával átfogja a derekát. Aztán leülnek a ribiszkebokroknál.
Volt itt lent is finom erdő, de nem egészen tiszta, leveles fákkal kevert. Ha Holmengraa csakugyan fenyőillatot keresett, akkor miért építtette a házát ebbe a kevert erdőbe? Ezen eddig még nem gondolkozott a hadnagy, de most eszébe jutott. Továbbment, ismét a folyóhoz ért és megállt a hídon. Lám, itt áll még a téglaégető kemence, mindenkitől elfeledten, még a nagy áradás is megfeledkezett róla; az egyetlen dolog, ami neki a folyóból, meg a régi berendezésből megmaradt.
*
Ha a hadnagy szobája diványán ül, már nem ugrik fel többé és nem csenget Daverdanáért, sok régi szokásáról lemondott és féken tartja magát. Éppenséggel nem romlott le, a haja megszürkült, de ezt az évek teszik, még olvassa a humanistákat, de csak hajlandóságból. Most, ha csenget, akkor Gottfred lép be.
A kis gyerekkezű Gottfred.
Hiszen annak idején, egy évvel ezelőtt azt a parancsot kapta, hogy jelentkezzék a hadnagynál, hihetetlenül félt és az anyjának kellett a kastélyba kísérnie. De a hadnagy nagyon barátságos volt iránta, beszélt vele és azt mondta, hogy ott maradhat. Ez a furcsa hadnagy, utólag bevitte a gyereket az asszonyhoz és megkérdezte, vajjon nem gondolja-e ő is, hogy ott maradhat a gyerek és igen, az asszony is úgy gondolta, ahogy az ura. Igy aztán Gottfred végleg ott maradt. Most szép ruhái voltak és egész idő alatt jó ennivalót kapott. Olyan mint egy kis úr, bár apródnak öltöztették, rövid kabátkában, fényes gombokkal.
Az a fő kötelessége, hogy rendben tartsa az uraságok hátaslovait meg a nyeregszerszámot, volt azonban más hasznos és fontos teendője is. Kizárólag az úrnak meg a nagyságos asszonynak állt szolgálatában, más nem parancsolhatott neki, ők ketten osztoztak rajta. A nagyságos asszonynak bizonyosan nem a legkevésbé volt szüksége rá. Milyen könnyen kedvet kaphatott például arra, hogy valakit franciára tanítson; és ki alkalmasabb erre, mint Gottfred. Éppúgy, ha nagyon egyedül érezte magát és valakivel beszélgetni szeretett volna, Gottfred sohase volt messze. Csak Willatzra gondolt ilyenkor és alapjában csak vele szórakozott; néha felolvasta Gottfrednek a fia valamelyik levelét: ilyenkor volt ám csak ünnep!
A hadnagy inkább szabad ég alatt dolgoztatta, például, hogy a hídnál levő irodából hozza el neki a postát, vagy pedig vigye oda, avagy etesse meg borsóval a galambokat. Ezt is csak el kellett végeznie valakinek! Általában sok dolog volt ebben a nagy házban; ha az uraságok elmentek, vagy hazajöttek, Gottfred a folyosón állt, hogy szükség esetén kéznél legyen. És ez sokszor megesett. Egyébként azonban szelíd urak voltak a hadnagyék, akik nem erőltették túl cselédségüket és Gottfred különben is kicsiny volt. Ha például a hadnagy csengetett érte, akkor rendszerint csak arról volt szó, hogy menjen le a lépcsőn és nézze meg a hőmérőt; ha aztán a gyerek visszatért és megjelentette a hőfokot, akkor a hadnagy bólintott és más tennivalója nem volt Gottfrednek.
Igen jól ment a fiú sora. Most aztán Pauline nővére, Pauline, aki mindig lesüti a szemét, szintén a hadnagyékhoz akart kerülni, bizony ő is. Ennek pedig nem lehetett akadálya. Az anyja jött fel és ajánlotta a lányát. Majd megkérdezem a nagyságos asszonyt, felelte a házvezetőnő. Majd beszélek az urammal, válaszolta a nagyságos asszony. Ha használhatja, akkor a magam részéről nincs kifogásom ellene, felelte a férje. Hozza be azt a lányt, mondta az asszony. Mi a neved? Pauline? Megtartunk téged. Hány éves vagy? Nézz rám, Pauline!
Igy aztán Pauline is végleg ott maradt. Úgy is sok cseléd volt Segelfossban, eggyel több, vagy kevesebb, már nem számít.
Múlt az idő.
A hadnagy mindennap elvégzi lovagló sétáját, végigtekint a földeken meg a sövényeken, a gödrökön meg az erdőkön, mint eddig, most is megbeszéli Martin béressel, hogy mit kell dolgozni a tanyán, néha berendeli a béreseket különmunkára, és mindezt a régi, kellemes modorában tette.
De a telek hosszúak és kietlenek voltak. Ha ilyenkor esténként körülsétálta a szobáját, más hangot nem lehet hallani az egész házban, mint a hadnagy tompa lépéseit a vastag szőnyegen. Ó, a telek hosszúak és kietlenek voltak. Ifjú Willatz még mindig Angliában járt iskolába és Adelheid Holmengraa úrnál zongorázott.
Sajátságos ember az a Holmengraa. Most már az övé volt a folyó, tehát felépíthette volna a gátat, meg a turbinát, de mégse tette. Amíg egy szép napon ki nem jelentette a hadnagynak, hogy nem, le kellett mondania a tervéről, az emberek sokat szenvednének miatta és a fuvarosok kereset nélkül maradnának. A tervemnek meg kellett hiusúlnia! mondta Holmengraa úr. No, egyáltalában, ami azt a vízilokomotívra vonatkozó tervet illeti… vajjon egyáltalában komolyan gondolta-e?
Ennyi azonban történt: Holmengraa lett Segelfoss ura, s a folyó, az erdő, meg a földek gazdája. A hadnagy jól tudta ezt.
Mikor először ébredt ennek a szörnyű valóságnak a tiszta tudatára, rettenetesen megdöbbent és rövid idő alatt még jobban megőszült. Úgy rendezte, hogy egyszer feltétlenül találkoznia kellett Holmengraa úrral lent az úton. A saját rettegése ösztönözte erre a találkozásra, hogy a hitelezője szemében olvashasson. De Holmengraa úr éppen olyan, mint azelőtt, udvarias, figyelmes Segelfoss urával szemben, mint az első napon. Igy múlt el a félelem és hónapok, évek telnek el anélkül, hogy változás történnék. Barátaim, hiszen Holmengraa háza még mindig a kastélyból kapta a tejet és fizetett érte! De arról se szabad megfeledkezni, hogy a hadnagy viszont a kamatokat meg a törlesztést pontosan fizette, holott egész bizonyosan Holmengraa szerezte meg neki valamilyen módon az ehhez szükséges pénzt.
Nos, jól van, mindez nem olyan veszedelmes, voltak rosszabb dolgok is. Például hogyan lehetett teljesen megfeledkezni az orgonáról, amelynek megvételét egyszer elhalasztották? És mikor, vagy hogyan kaphat az ember pénzt a templom kibővítésére: a kórusra, melyen az orgonának állnia kell? A hadnagy szemrehányásokat tett magának, amiért ez az ügy oly lassan haladt, hiszen éppenséggel azt lehetett hinni, hogy nincs rá pénze. Talán az energiája kezdtt alábbhagyni? Most az első jó alkalommal okvetlenül meg akarta szerezni az orgonát.
Voltak talán egyéb dolgok is, amelyekben túlságosan engedékeny volt. A hadnagy nem titkolta maga előtt, hogy komolyan kell beszélnie Willatz-cal, ha majd a szünidőre hazajön. A fiúból kétségkívül nagy és pompás legény lett, de még nincs meg az a szilárd akarata és jelleme, ami egy Willatz Holmsenhoz illik. Mi történt azzal a gyerekkel? Rajzolni meg festeni akart tanulni, művész akart lenni – jó, légy művész! Inkább a vegyészetre vágyik, tengerésztiszt lesz, még jobb, ó sokkal jobb, fiam. Légy egyideig tengerész, amíg aztán átveheted Segelfosst! De Willatznak volt sok más bogara is és sokat, sokfélét meg akart próbálni, sőt arra is tett célzást, hogy egészen a zenének szenteli magát. De ez volt a legfutólagosabb ötlete, többet nem is hallatott róla.
Az apának tudnia kellett volna, hogy a fiú csakis a zenének szentelte egész idejét, minden nappalát és éjszakáját, hiszen ez volt az, amit a vérével kapott, amire anyja tanította.