14.
Willatz hazajön.
Nagy és előkelő, kamáslit hord, meg szürke öltönyt, tetőtől talpig angol. Mikor az anya viszontlátta ezt a nagy ifjút, a fiát, megindultság fogta el: a gyerek születése óta eltelt évek száma nyílván megszaporodott időközben, bizonyosan megváltozott ő is, megöregedett, – milyen idegen, különös gondolat volt ez neki! Isten úgy segéljen, azt hiszem, a gyereknek kezd bajusza nőni! – gondolta. És ez az anya valóban napokon át kedvetlenül nézte, hogy a fiának már pelyhedzeni kezd az álla.
A fiú társaságul egy másik fiatal urat is hozott magával, gyerekkori jóismerősét, Anton Coldevint, Fredrik konzul fiát. Az ifjú Anton most már néhány éve a saint-cyri iskolát látogatta, akárcsak annakidején az apja, kereskedelmi oktatásban részesült és később be fog lépni apja cégébe.
Most végre ismét eljött egy Coldevin Segelfossba, a serdülő fiával képviseltette magát Fredrik konzul. Ó Istenem, hány évnek kellett már eltelnie, Adelheid asszony ugyanolyan idegenkedéssel nézte az ifjú Anton rettentő hosszúságát, mint a saját fiáét.
A két ifjú emberben egyébként nem volt sok közös vonás, pedig jóbarátok voltak. Ha az egyik ezt akarta, a másik mást akart, makacs volt mind a kettő. Anton sokat kószált, a malomban, a hídon, fent Holmengraaéknál, meg mindenfelé a béresek kunyhóiban. Willatz elkísérte ugyan néha udvariasságból, de ő már annyira angol lett, hogy inkább órákhosszat makacsul és ostobán a patak partján állt és pisztrángra horgászott. Minden lehető dolgok keveréke volt Willatz, tudott zongorázni, az anyjával énekelni és az apjával felnőtt módra beszélgetni egyaránt. Nagy csendben magával hozta néhány saját szerzeményét is, románcokat, apróságokat, – bizony. Hát nem úgy volt, ahogy az anyja mindig mondta? Zseni ez a gyerek, hiszen karácsonykor született. Az asszony elénekelte ezt a gyerekmuzsikát, a menyekig, a paradicsomig emelte mezzoszopránjával. Elfelejtette, hogy a fia a feje fölé nőtt. Ő meg a fia, jóbarátok voltak, néha-néha magával vitte Holmengraaékhoz, hogy kipróbálja a zongorát és hogy együtt legyen a gyerekekkel.
A két kis indiánus hosszúra nyúlt és különösek voltak. Fekete hajuk, sárga bőrük és izzó barna szemük volt. Valóban, most még inkább indiánoknak látszottak, mint mikor az apjuk így nevezte el őket. Mariane járásában volt valami lopózásszerű, mint a vadakéban, a kezei renyhék és arra a tétlen népre vallottak, amelyből származott. Ifjú Willatz megbámulta és csakhamar kezdett szerelmes lenni bele.
Furcsa egy állapot volt ez! Mintha üdvösség szállta volna meg. Elbágyasztotta, olykor szúrást kapott, de ezt édesnek érezte. A lány nyílván tovább jutott az oldalán. A tizenhároméves gyerek megsímogatta Willatz mellényét, ott állt előtte, és csak nézte a fiút. Illett ez? Egymásra mosolyogtak és elpirultak a hajuk tövéig. A fiú futólag megcsókolta és alig ért hozzá, de valami furcsa, csodálatos illatot érzett a szájában. Ó, milyen kínos zavart okozott ez a merészsége, szent Isten, szeretett volna elszaladni, a föld alá sülyedni, nem tudta elereszteni a lányt, erősen fogta és elbujt, mind a ketten elbujtak, egyik a másik mögött, mind a kettő a másiknak a háta mögé rejtette az arcát. Most megint el akarták ereszteni egymást, de akkor a tekintetük találkozott volna… lehetetlen. Nem, egymás szemébe nézzenek ilyen esemény után? Lehetetlen. Ha legalább sötét volna! Hát nincs menekvés? Ott megy egy ember az úton, mondja a fiú. Hol? kérdi a lány és félig megfordul. Ott lent, visz valamit. Igen, zsákot cipel. Nem látod, hogy zsák van a hátán? Ezzel elhúzódtak egymástól. Milyen pompás kakasotok van, mondja a fiú és még mindig nem néz a lányra. Ó, hosszú idő kell ahhoz, hogy megint egymásra nézhessenek. De ami a kakast illeti, a lány mindenüvé néz, csak a fiúra nem és megkérdi: Hol van? Erre azt kellett felelnie Willatznak, hogy csak az előző nap látta, de mindenesetre nagy az a kakas. Igen és szép is, mondja Mariane, a taraja mereven áll. Pedig ez nem minden kakasnál van így, mondja Mariane.
Most aztán odajött Felix és így meg voltak mentve… legalább ezúttal.
Szép és természetfölötti idő volt ez! Ha Willatz most lovagolt, már nem azért tette, hogy az útmenti kunyhókból lássák, hnem csak azért ügetett végig a hosszú úton, hogy a nyeregből felnézhessen Marianeék házába és kertjébe. Enyhe nyári idő és sugárzó szemek! Édesség és szemérmesség világában élt a fiú, s ez az erdőkbe, meg a hegyekbe űzte, aztán vissza a házakhoz, céltalan kóborlásban. Hol is fekszik ma éjszaka! A fűben, szénában, a kerti gyerekhintában, mindenütt, mindenütt rövid ideig, talán még az ágyban is, ruhástól, összezsugorodva, halálos bágyadtságban. Micsoda idő volt ez!
És milyen bágyadt, nyugtalan lett, semmit se tudott komolyan csinálni. Órákhosszat horgászni a folyón? Vége. Talán úgy is csak tettetés volt, hogy angolabbnak mutatkozzék, mint amilyen a valóságban. Gottfred meghitt társa volt ebben az időben. Türelmes füllel hallgatta és meg tudott érteni egy férfit, aki a sorssal küzd. És Pauline? Na, igen, igen. Pauline is szépen kiöltözött, akár csak az öccse, finom ételekhez szokott és egészséges lett az arcszíne, mint az öccséé. Megmaradt virágformának, lesütötte a szemét, még csak azt sem kérdezte meg Willatztól, hogy hány óra, úgy hogy a fiú meg se mutathatta neki az óráját. Gottfred azonban nagy bizalmasan Anglia felől érdeklődött és Willatznak volt alkalma mesélni. No meg aztán, tudja Isten, a kis Gottfred tanult valamit franciául is, szóval már nem volt akárki.
Láttam, hogy Anton megint Holmengraaékhoz ment, jegyzi meg Willatz közömbös hangon.
Úgy? feleli Gottfred.
Tegnap is ott volt. Nem értem, mit szaladgál oda mindennap, Mariane maga mondta, hogy egyáltalában nem törődik vele.
No, akkor talán Felixszel akar találkozni.
Igen, de éppen most láttam, hogy Marianenal találkozott. Félórával ezelőtt. És bizonyosan a tyúkólak mögött vannak.
Megnézhetem, ha akarod.
Nem. Mit gondolsz, törődöm én vele? Hagyd csak, őket! Mit is akartam mondani, Bella szép növésű, úgy-e?
Igen és olyan jámbor, feleli Gottfred, aztán mesél az istállóban tett látogatásairól. Csendesen áll, mikor a patáját mosom és megfordul, utánam néz, mikor elmegyek.
Willatz oda se hallgat, talán egész más gondolatok foglalkoztatják. Hirtelen megkérdi:
Tudsz-e hallgatni?
Hallgatni?
Tudsz-e olyan néma lenni, mint a sír? Ha tudsz, akkor nagy szívességre kérlek.
Igen, igen, mondja Gottfred engedelmesen.
Ne mondj igent, ha nem tudod megtartani, mert nagyon fontos dologról van szó. Tudniillik ezt a levelet átadni.
Jó, megteszem.
De személyesen add át neki. Látod, hogy kinek a neve van rajta?
Igen.
Itt azonban fő a gyorsaság és a legfontosabb: a diszkréció. Nem, azt mondtam, hogy gyorsaság, nem úgy értettem, nem is tudom mit is akartam mondani, egészen elfelejtettem. Tehát Gottfred, érted, itt minden attól függ… Ha pedig Anton is ott van, akkor jelt adsz a lánynak, hogy küldje el.
Igen.
De vigyázz, nehogy Anton észrevegyen valamit.
Jó.
Gottfred hihetetlenül sokáig maradt oda, nem akart vége szakadni a várakozásnak és Willatznak elébe kellett mennie. Lenn találta meg a hídon. Gottfred óvatosságból az egyik bokor alá feküdt és ott húzott elő egy levelet.
Nem tudtad neki odaadni? kérdezte Willatz aggódva.
Dehogy nem. Arra kért, hogy ezt hozzam el és adjam át neked személyesen.
Válasz, – választ küldött! Nagyszerű legény ez a Gottfred!
Hazamennek. Willatz a legszívesebben szaladt volna, de ez nem illett.
Van egy sétabotom odahaza, azt megkapod, mondta. Tudod, hogy mi van a levélben?
Nem.
No, hiszen, Isten nevében, lehet benne akármi. Láttad Antont?
Willatz felsiet a szobájába, egy-két pillanatig ott marad, aztán rohan le ugorva, remeg az elragadtatástól, földöntúli boldog, megtalálja Gottfredet és odaadja neki a sétabotot. Nem, köszönöm, ne tedd ezt! De, csak ne cécózz! Megint felsiet a szobájába, hosszabb ideig marad ott, énekelve jön le ismét a lépcsőn, megáll kint az udvaron, aztán újra felsiet. Most már harmadszor teszi és úgy látszik, mintha elhatározta volna, hogy valami nehéz iskolai leckét, vagy más hasonlót végez el. Félóra múlva már eleget tanult, megint megjelenik a lépcsőn és lejön. Mit csináljon? Most már nyugodt, bágyadt egy kicsit, anyja a folyosón találkozik vele, sétálni készül, anya és fiú néhány szót váltanak, az asszony arra kéri, hogy ne menjen vele. Willatz hallja, amint az apja fel és alá járkál a szobájában, – az ő jó apja, pajtása, a kitünő gentleman. Willatz kopogtat és belép hozzá.
Nem horgászol? kérdi az apa. Anton biztosan felment a folyópartra.
Alighanem. Nekem nem volt kedvem hozzá. De mennyire megőszültél apám.
Az apa meghökken.
Megőszültem. Na, nem olyan nagyon. Hol van az édesanyád? Nem akartok muzsikálni?
De igen, később. Legutóbb angol szöveget énekeltünk, de a zene norvég volt. Hallottad?
Igen. Nagyon szép.
Tulajdonképpen nem akartam neked megmondani, de… én írtam a zenéjét.
Az apja még jobban csodálkozik.
Willatz… nagyon szép, innen a szobámból hallottam. Tehát te magad…? Úgy. Tudja az édesanyád?
Igen.
Bizony szép dolog a zene, hidd el. Mit szól hozzá az édesanyád?
Szépnek találta.
Hirtelen azt mondja az apja:
Gondolkoztál-e már azon, hogy mi lesz belőled, barátom?
Szünet.
Művész, vagy tengerésztiszt? Valamit el kell határozni. Nem akarlak erőltetni semmire, de ez neked is a legjobb. Hiszen a zene csak ének, játék. De nagyon szép volt… Itt járkáltam fel és alá és hallgattam… Az édesanyád is így vélekedett?
Igen.
Az apa határozott arcot ölt és azt mondja: Tehát a zene szép dolog, de a komoly valóság, az megint más dolog. Úgy-e, ebben megegyezünk? Úgy-e? Határozz és akkor beszélhetünk róla. Nincs ellenemre, ha szobrász, vagy festő leszel, legyen a családunkban művész is, nem tudom. Gondolkozz ezen, aztán majd alkalomadtán mondd meg a véleményedet.
Willatz tehát halasztást kapott és örült neki. De el kellett készülnie arra, hogy ezt a kérdést újra elébe tárják, nem lenne-e jobb, ha már most sejttetne valamit?
Neked az a szándékod, hogy végezzem el a harrow-i iskolát? kérdi.
Isten tudja, hogy az apja csakugyan gondolta-e ezt, hogy ez a megőszült, öregedő úr, aki fel és alá járkál itten a szobájában, valóban elhatározta-e ezt magában, Isten tudja. De rögtön így válaszolt:
Hogy elvégezted-e a harrow-i iskolát? Természetesen, – ha akarod. No, így mindenesetre van még időd, határozhatsz a jövődről. Igen, végezd csak el az iskolát.
Ó, a gyerek nem így gondolta, Willatznak nem volt hőbb vágya, mint hogy a harrow-i iskolát abbahagyhassa, az már nem volt egyéb, csak kimondhatatlan kín, akadályozta a fejlődésben. Az anyjának kellett segítségére lennie, majd elintéz mindent az idő. Kitünő ember ez a papa… Mariane pedig elragadó…
Eljátszhatom neked még egyszer azokat a dalokat, ha akarod, mondta a fiú.
Most? Nem, köszönöm. Várd meg, amíg az édesanyád hazajön. Most éppen dolgom van. De mindenesetre köszönöm a jó szándékodat.
Ezzel bólintott és Willatz kiment.
A hadnagy megint zavartalanul magára maradt, de az a bizonyos dolga úgy látszik, nem volt más, mint hogy folytassa a fel és alá járkálást. Elvégezni az iskolát? Ez a harrow-i iskola kezdett rejtelmessé válni, alaposan utána kell nézni a dolognak. Talán egyetem ez? Évről-évre abban az előkelő harrow-i iskolában… Talán ott is akart maradni a gyerek? Legjobb volna, ha a hadnagy írna Xavier Moorenak, majd Adelheiddal megbeszéli a dolgot.
Csenget és megkérdi, hogy az asszony elment-e hazulról?
Igen, Gottfred látta, mikor a nagyságos asszony átment Holmengraaékhoz.
Amint visszajön, jelentsd.
A hadnagy vár, sokáig, egy óra hosszat, bizony Adelheid mindenről elfeledkezett a zongora mellett! Két óra múlva végre megjön az asszony. Mi az, talán sírt? Különösen barátságos, alázatos. A hadnagy csodálkozott ezen és meg is kérdezte:
Valami kellemetlenség érte?
Engem? Miért? Nem, nem tudok róla, köszönöm…
Willatzról beszéltek, Adelheid összeszedte magát és érveket sorakoztatott fel. Céltalan dolog a gyereket továbbra is a harrow-i iskolában hagyni. Nagyon előkelő és drága, úri iskola az, de egyéb se.
Ez nem jön számba. Hisz ő az egyetlen gyerekünk!
Csakhogy az iskolának most már nincs értelme, hiszen a gyerek egyebet se csinál, csak muzsikál.
Igen, ami a muzsikát illeti, az anyai örökség volt, annak semmi köze sincs a Holmsen vérhez, – a hadnagy tehetett erre egy kis gúnyos megjegyzést anélkül, hogy igazságtalan lett volna.
De Adelheid, – mi lehetett ma vele? Azelőtt hasonlóval fizette volna vissza a kölcsönt, most azonban csak még alázatosabb lett és könyörögve mondta: Ó nem, ne mondja ezt, testestül-lelkestül muzikális a gyerek. Ha tudná… nem is merem megmondani magának…
Hogy dalokat komponált? Megmondta már ő maga.
Hála Istennek, így is van rendjén. Ó, az a fiú csupa melódia. Biztosítom, hogy a legnagyobb örömmel éneklem a dalait. Bizonyosan hallotta tegnap…
Hallottam, mikor tegnap fel és alá járkáltam itt fent a szobában. Többször is hallottam.
Nos, mit szól hozzá?
Azt találja? De a melódia igazán olyan muzikális; nem közönséges gyerek, ezt nem szabad elfelejtenie.
Hiszen a hadnagy maga is tudta, hogy a fia rendkívüli tehetség. Mást mondott talán? S az anyja se volt közönséges hölgy, – röviden szólva.
Hm. Nincs kifogásom az ellen, ha erre figyelmeztet. Bár talán fölösleges.
Bocsánat!
Még több alázat, még nagyobb szelídség. Miért? A hadnagy tisztán látta, hogy valami történt a feleségével, különben nem volna ennyire elütő önmagától. Nem volt ellenére, ha az asszony tisztelettel bánt vele, egyébként is igaza volt abban, hogy a harrow-i iskola csak pazarlás. Ime, itt van ez az Adelheid, fölötte is eljárt az idő, de valahogy nem kopott meg, nem használódott el. Ilyen szilárd támaszt sokáig kereshetne az ember. És ebben az esetben a hadnagy elhatározta, hogy a feleségével együtt a fia ellen foglal állást, meg akarta mutatni a hatalmát és éppen Willatz ellen akart határozni. Ez talán a javára szolgál.
Arra gondoltam, hogy írok Xavier Moorenek, mondta, de most már fölösleges. Tehát Willatz elhagyja Harrow-t. És mi történjék aztán a maga véleménye szerint?
Hogy én hogy gondolom? Egy jó szót akarok szólni az érdekében, mondta az asszony.
Milyen szokatlan hang volt ez! A hadnagy így szólt:
Legyen szíves, Adelheid, készítse elő Willatzot arra, hogy olyan okokból, amelyek csak most jutottak tudomásomra, kénytelen vagyok ellenszegülni a Harrowba való visszatérésének.
Igen. És ez nem lesz csalódás a gyereknek, sőt, meg fogja köszönni.
Jobban, egyre jobban körbe forog minden, csak egy dolog állt meg: a hadnagy esze. Nem, hogy anya meg a fiú egyaránt szemben álljon vele! Mi lesz ennek a vége? Az, hogy Willatz Németországba kerül. Hogy olyan nagy muzsikus lesz a gyerekből, amilyennek a tehetsége csak megengedi.
A maga felelősségére, mondta a hadnagy. Ő, a mi egyetlen fiunk, de ebben maga a szakértő, tehát csak a maga felelősségére!
Az asszony megmozdult, előrelépett, mintha kezet akarna nyújtani, de abahagyta. Ez szép volt tőle és hatott is a hadnagyra, amint lányos mozdulattal egy pillanatig készségesen közeledett feléje.
Köszönöm, akkor minden jól lesz, mondta az asszony, jól neki és meg nem érdemelten jól nekem.
És ezen az estén sokat zongoráztak, meg énekeltek.
Néhány nappal később Willatz volt az anyja szószólója a hadnagynál. Ez olyan szokatlan dolog volt, hogy valaminek kellett mögötte rejlenie: Adelheid Berlinbe akarta kísérni a fiát.
Azzal, hogy követet küldött maga helyett, bizonyosan azt akarta elkerülni, hogy az urának részletesebb magyarázatot kelljen adnia, ebben nem lehetett kétség. A hadnagy megkérdezte a fiát:
Jól megértetted az édesanyádat?
Igen.
Mondd meg neki, hogy ha nem akartam volna kímélni őt, akkor én magam kértem volna, hogy utazzék veled. Különböző okokból. Hiszen ő ért ehhez a dologhoz és valóban a segítségedre lehet.
Willatz lelkét hirtelen nagy fájdalom szállta meg, uralkodnia kellett magán. Mi volt ez: szeretet, részvét? Valami szürkeség, nyomoruság ömlött el az apján, valami nagy elhagyatottság… mennyi nyomasztó gondja lehet.
Mikor Willatz megint meg tudott szólalni, azt mondta:
Igen, de máskor aztán majd mi ketten utazunk megint: te, meg én. Olyan jó veled utazni.
Persz, bólintott az apja, majd legközlebb. De most menj és mondd meg az édesanyádnak. És mondd meg azt is, hogy kétségkívül rosszul megy majd a ház sora, amíg ő oda van. No, de ezen nem lehet segíteni. Mikor utaztok?
Anton hamarosan elutazik.
Anton, de te, meg az édesanyád?
Anya is úgy gondolja, hogy minél előbb.
Minél előbb?
Anya azt mondja, hogy a zenetanulásban nincs vakáció.
Szünet.
Jó, ehhez már ő ért.
*
Willatznak most esze ágában se volt Juliusszal találkozni. Hiszen Gottfred elmondta neki, hogy mi volt a késsel, és ez mély hatással volt reá. Julius többször járt fenn a kastélyban, ácsorgott és leselkedett szokása szerint, sőt megkérte Gottfredet arra is, hogy adja át az üdvözletét, de Willatz nem jött ki. Pedig jó barátok voltak… és nyíltan szólva ő, Julius, olyasvalakinek az öccse volt, aki kész lelkész lesz nemsokára.
Julius különben nem lett rosszabb, mint amilyen volt, inkább a maga módján jelentékenyebb: valóságos igásló a munkában, – ha akart dolgozni. A szüleit pedig felülmúlta testi erőben, ha nézeteltérésekre került a sor. Ezt Gottfred is mondta és megjegyezte, hogy magától Juliustól halotta. Julius mindig tehetséges fiú volt, még tehetségesebb, mint a bátyja, ha nem szerette is a könyveket, csak nem volt alkalma arra, hogy bebizonyítsa a tehetségét. Vagy nem úgy volt-e – talán csak úgy járkált odahaza a kunyhóban és nem hallott, nem látott semmit? Otthon ilyen feladatokra használták az eszét: meg kelett különböztetni egymástól a sósvizi halat, meg az édesvizit, vagy a bakkecskét, meg az anyakecskét. De Julius az utóbbi időben egészen más legény lett, volt már a lofoteni halászaton, két egész télen át és sokszor volt munkában Holmengraánál is. Julius jó barátságban volt Felixszel, aki boldog tudatlanság és könyvgyűlölet dolgában egyetértett vele. Valósággal pogány ez a Felix.
Egy szép napon Willatz és Anton az országúton járnak és Julius a kunyhó előtt áll. Hogy Felix is ott volt a közelben, az iránt nem lehetett kétség, a fütyülése odahallatszott valahonnan a kis házak közül.
A két fiatal úr biccentve kíván jónapot és tovább akar menni.
Julius pedig most nyilván azt hitte, hogy ez a két fiatal úr csak avégből jött, hogy vele találkozhassék, különben miért mentek volna éppen ezen az úton? Ezért is helyezkedett el a kunyhó előtt.
Hogy a ménkü… hát nem ismersz, Willatz? kérdi.
Dehogy nem, feleli Willatz.
Hát nem hozzám jössz?
Nem, mondja Willatz.
Mire Julius nagyon rossz néven veszi, hogy a két fiatal úr másutt kereskedik és így szól:
Hát akkor nem, jól van.
Eközben azonban a két fiatal úr megállt és Antonból kibuggyant a kacagás. No, de Julius csak nem azért áll itt, hogy kinevettesse magát? Semmi esetre se! Nagy, erős fickó volt, a szemöldöke is jól megnőtt, meg aztán ott van a hatalmas ökle is.
Hát ez a tökfilkó mit röhög itt? kérdi.
Csakhogy most már Anton Coldevin is férfi, aki nem egyszer mérte össze az erejét a saint-cyri kadétokkal; nem lehetett őt tökfilkónak nevezni.
Akarsz egy pár nyaklevest? mondta.
Most Juliusnak nem kellett volna éppen két lépést hátrálni, hanem ellenkezőleg, valamivel előbbre kellett volna lépnie. De minek? Ki buzdította valaha bátorságra, vagy ki ismerte el, ha bátor volt? Csak állt ott és szégyelte volna értésükre nem adni, hogy ő ugyan nem fél egy-két pofontól. De az arca furcsán megnyúlt és eltorzult.
Szünet.
Willatznak nem volt éppen ellenére valami csinos kis verekedés, de mégsem illett ott az országút közepén. Nem fogjátok be a szátokat, fiúk? mondta. Felix, a kis indián is előkerült. Ó, mennyire érdekelte egyszerre a dolog, hiszen Julius ügye az ő ügye is volt. Nyugodtan forgolódott az ellenfelek közt és villogó szemmel nézett Juliusra. Willatznak sok szót kellett vesztegetnie és végül már azzal fenyegetőzött, hogy azonnal otthagyja őket, amíg végül sikerült Antont elhúzni onnan.
Erre aztán egyszerre megdagadt Julius bátorsága: Gyertek el csak újra! kiáltotta. Ó, most óriás, hős volt, úgy köpte a bagót, hogy hólyagot vetett és ez a lelkész öccse egyre erősebb kifejezéseket használt: Láttam odafönt egy pár finnt verekedni, mondta, gyertek csak el újra! Azt hiszed, félek tőled? Hatszor kicserzem a bőrödet! Gomblyukakat vágok beléd véges-végig.
És Felix felordított annak jeléül, hogy helyesli Julius szándékát.