15.
Willatz meg az anyja elutazott. Megtartották a szokásos vacsorát a hadnagyéknál és Holmengraaék is jelen voltak. Mivel most Willatz életének fordulópontjáról volt szó, a hadnagynak a fiához intézett beszéde sokkal komolyabb lett. Két módja van annak, hogy az ember a hírnevét az utókorra hagyja: eltemetkezhetik valami légmentesen elzárt sírba, akkor majd kétezer év mulva újra rátalálnak, vagy pedig hatalmas dolgokat cselekszik és beleírja nevét az emberiség történetébe! Gyorsan ettek és bár ez alkalommal nem volt ott Muus doktor, aki zavarja a hangulatot, a hallgatás talán még barátságtalanabb volt. Mindenkit megindított a búcsu. Holmengraa úr, aki figyelmes és együttérző, lent a parton sokáig a kezében tartotta Adelheid kezét és szinte suttogva mondta: Jöjjön vissza, minél előbb.
Most már elmúlt azóta több hónap és az asszony még mindig nem jött haza. Mi lehetett ennek az oka? A hadnagy leveleket kapott, amelyekben az asszony halasztást kér, jó, rendben van. Ne erőltesse túl magát a hazatérés kedvéért! És a hadnagy azt mondta magában, hogy ha rosszakarat lenne az asszony részéről, akkor úgyis mindegy, igyekszik beletörődni… és egy szép napon dudorászni kezdett. Igen, megint dúdolt. Daverdana, aki most ismét a szobalánya volt, elvitte ennek hírét a konyhába és hallgatóztak valamennyien. Nem hallottak semmit. Egyáltalán semmit, a hadnagy olyan halkan dúdolt, alig hallhatóan, ó, most még inkább csak a saját használatára, mint azelőtt. Mit is jelenthetett az, ha valóban dúdolgatott! Nyilván nem volt egyéb oka, minthogy a háza most már hivatalosan is muzikális lett.
Nemsokára megint jött levél. Az asszony ujabb haladékot kért, még csak az egész őszre. Alázatos levél, csupa könyörgés. A hadnagy most már rosszat sejtett. Úgy, az egész őszre? És ha az is elmult, akkor talán az egész télre? Emögött van valami. Házasságuk nem volt rosszabb, mint sok más házasság, katasztrófa nem érte őket, csak állandó elégedetlenség ült rajta. Igy volt az. Szerencsétlenség… semmi dolog az! A szerencsétlenségnek vége szakad, egyszer történik, aztán elmúlik. Sokkal rosszabb egyik napról a másikra, évről-évre nélkülözni a boldogságot. Egy angyal tud rossz lenni és harapni,… jó! De ha egy angyal sohase harap, csak morog és örökösen csak üres mosollyal vigyorog? Jó, legyen úgy, az ember filozófus, hála Istennek és egy kicsit a humanisták szellemében gondolkozik. Nagy kín, ha a szúnyog üveghangokon muzsikál; i-i-i, mondja. Eleinte próbára teszi az ember értelmét, de csak eleinte. Boldogság? Mi az? Be kell látni, hogy a boldogság mellékes dolog. Egyébként Holmsenék házassága az utóbbi időben eléggé elviselhető volt, megjavult, félig-meddig jó lett hála Istennek. A kölcsönös megbecsülés mindig megvolt közöttük, most valósággal szívélyesség járult hozzá, még őszinte mosoly is előfordult. A hadnagy remélni kezdte, hogy bizonyos mértékig mind a ketten kárpótlást kapnak, új életet itt kint, idős korukra. Hiszen Adelheid az utóbbi hetekben idehaza nyílt vonzódást mutatott iránta. Úgy tetszett, mintha már nem telt volna öröme abban az érzésben, hogy meglehet az ura nélkül is, még most is, idős korában. Most meg egyszerre elutazik és távol akar maradni!
A hadnagyban derengeni kezd az a lehetőség, hogy az asszony életében tűrhetetlenebb lett valami még a házasságánál is.
Mi lehetett az? Isten tudja, de nyilván nem valami csekélység. A legutóbbi levelében azt írta, hogy vétkezett az ura ellen… No, ez csak amolyan mondás, hízelgés, hogy elérjen még egy kis halasztást. Hiába, Adlheidet mégis csak gyötörte valami. És a hadnagy egyszerre csak abbahagyta a dúdolást. Már nem telt kedve benne. Bizony, rövid zümmögés volt ez, a legártatlanabb, amilyet valaha férfi megengedett magának, mikor az asszony távol volt.
De a hadnagy többet akart tenni, ő sose végzett félmunkát. Ha Adelheid akármiképpen válságban van, akkor neki illett abban résztvennie. Örömet akart szerezni a feleségének, amire majd hazatér, ujra lépéseket tesz az orgona felállítása ügyében. Most aztán megveszi az orgonát, akár az élete árán is.
Ó, ha csak az orgonáról lett volna szó! De hol volt a kórus, amelyen az orgonát el kellett volna helyezni? És hol volt a hely a kórus számára? A templomot át kellett építeni. De szabad volt-e a hadnagynak az ehhez szükséges építőfát az elzálogosított erdejéből kivágatnia? Meg volt kötve a keze, megint ki kellett mennie, hogy Holmengraa úr szemeiben olvasson.
Elmult az ősz és az asszony még mindig nem jött haza. Nem, most megint írt és könyörgött, hogy még maradhasson egy ideig, a télen át, Willatz nagyon egyedül volna, no meg ő maga is különben. Egyébként mind a ketten nagyon józan beosztással éltek, kevés pénzt költöttek és sokat muzsikáltak.
Talán a gondviselés akarta így, hogy a hadnagynak legyen ideje az építkezésre, mielőtt Adelheid hazatér.
Holmengraa sokszor érdeklődött kettejük: a Berlinben levő anya és fiú iránt és ez több okból furcsa volt: először is sohase kérdezősködött Willatzról, amíg a gyerek Angliában volt, másodszor pedig a kis Gottfred amúgy is sokszor ment át Holmengraa-ékhoz és levelet vitt Marianenak Willatzéktól. Élnek és jól megy soruk? szokta volt Holmengraa úr kérdezni. Élnek és jól megy soruk, válaszolta mindenkor a hadnagy. Ma is ezt mondta és hozzátette: a feleségem még egy ideig Berlinben óhajt maradni.
Most a templomra terelte a szót és így szólt:
A kis istenháza… az ön üzeme annyi embert vonzott ide, hogy a templom kicsinek bizonyult.
Igen, mondta Holmengraa. Igen, úgy van…
De a gondolatait más foglalkoztatta és az arca tele volt mélyebb, olvashatatlan írással. A hadnagy többet nem beszélt a templomról, a finom érzékű ember rögtön elhallgatott, mintha csak intést kapott volna.
Persze, a templom, hát nem égbekiáltó dolog, hogy mennyire kicsiny lett? A nagy keresztelő vasárnapokon, vagy ha más alkalmakra az emberek benne gyültek össze? Szinte elképzelhetetlen, hogy mi lesz a legközelebbi búcsún, ha majd eljön az Úr új szolgája, L. Lassen, hogy első ízben prédikáljon a falubelieknek. Igen, igen, úgy van, mindössze ennyi volt Holmengraa úr válasza. A hadnagy bizonyosan azt gondolta magában, hogy ha még meg volna a régi hatalma, akkor egyszerűen csak végiglovagolt volna az erdőn és megparancsolta volna, hogy döntsenek ki fákat, még egy fél templomra való fát. Aztán meg ezt gondolta: Ha élnék a jogommal, akkor még ma táviratoznék Namsennek építőfáért. Bizonyosan ezt gondolta, mert az arckifejezése ebben a pillanatban szolvens és méltóságteljes volt. No, hatalma még volt és megvolt a folyóért kapott pénz és ha nem a Berlinben levő anyának és fiúnak szánta volna, akkor hadd menne rá. Az a sok nevetséges korona, egész halom borsónyi pénz, ami mégse tallér.
Holmengraa úr kérdése, valamint a válasz méltó volt mind a két úrhoz:
Sohase voltam Berlinben, de nem nagyon költséges a feleségének ott lakni? mondta Holmengraa a hadnagynak.
Nem nagyon költséges a feleségemnek ott lakni, mondta a hadnagy Holmengraanak.
Itt nem lehetett tévedés, az utóbbi hetekben valamilyen más hang nyilvánult meg Segelfoss ura és a jövevény Holmengraa úr között. A távolabb állók ezt nem vették észre, a hadnagy azonban nem kételkedett benne és most kemény koponyájában új terv fogamzott meg és éjjel-nappal töprengett rajta: elzálogosított birtokon él és elzálogosított házban lakik… ki akart költözni. Jó, hogy Adelheid és Willatz külföldön tartózkodik, majd felszólítja őket, hogy maradjanak ott, ahol vannak, így aztán csak sajátmagának kell új sorsot kovácsolnia.
Windfeld lelkész a beszámolója vége felé azt írja, hogy Adelheid őnagysága külföldre utazott és ott is maradt, annyira nem értettek egyet a házastársak. Holott annyira egyetértettek a házastársak, legalább ebben a kérdésben. Maradjatok csak egyelőre ott, ahol vagytok! írta a hadnagy a feleségének. És nehogy emiatt az asszony lekötelezettnek érezze magát, az ura mindent megmagyarázott neki a valósághoz híven, hogy olyan ötlete támadt, amelynek megvalósításához egyedül kell lennie.
Hová költözzön? Hiszen ott volt a régi téglaégető kemence, azt nem adta el, azt nem foglalták bele a folyó eladásáról szóló szerződésbe. A téglaégető is zálogban volt ugyan, mint a többi, bizony, de azt ki lehetett váltani. Repedezett, légvonatos volt a téglaégető, de a repedéseket be lehetett tömni és a házat emberileg lakhatóvá lehetett tenni.
A hadnagynak sürgős lett az eszme megvalósítása. Hanyatlásának egész ideje alatt sohase volt gondtalan és nem úgy volt, hogy engedte, hadd fejlődjenek a dolgok, ahová akarnak. Ó, ez távol állt a természetétől. Kínozta a nyomoruság, de nem tudott rajta segíteni. Hogyan is tudott volna. Talán bírna pénzt szerezni, valamit termelni? Ő, aki egyebet se tudott, csak költeni és fizetni, vagyontalan pazarló, negativ zseni, a költekezés művésze. Apáinak fia volt és apáinak árnyékában élt.
Attól a naptól kezdve, amikor megkapta Holmengraa úr valóságos, vagy képzelt intését, egyszerre feltornyosodott előtte: eddig elfelejtette, vagy szándékosan figyelmen kívül hagyta minden ingó vagyonát, a teli házát, könyvtárát, berendezését, a csónakokat, szerszámokat, gépeket… Ezekre nem is gondolt. Mint a rend embere, persze csak addig engedte sodorni magát, hogy volt még pár lépése az összeomlásig.
Az öreg hadnagy, lám magasabb hatalom zsákmánya lett! Forduljon a svédországi testvéreihez? Nem, az eszébe se juthat. Közte, meg a testvérei közt immár húsz év óta alig volt kapcsolat. És az anyjuk halála óta már nem is írtak egymásnak. Talán egyszerűsíthette volna az életmódját, csökkenthette a cselédséget, korlátozhatta a bergeni kereskedő évi számláját? Erre csak annyit mondhatott, hogy a legnagyobb ostobaság, amit valaha hallott, erre még csak gondolni se lehet. Az a kettő ott a külföldön még arra találna gyanakodni, hogy ő szűkösen van idehaza! Ehhez pedig nem szoktak hozzá és nem is érdemelték meg. Ifjú Willatz ne szerezzen más benyomást az apjáról, mint amilyent a hadnagy szerzett az ő atyjáról; hogy az ember mindíg segíthet magán, eladhat, vagy vehet, amit akar, hogy úr lehet, igazi Willatz Holmsen. Ami pedig a cselédséget illeti, talán több béres és cselédlány volt most a személyzeti lakásokban, mint az ő apja idején? A kis Gottfred útjában állt valakinek? Vagy talán a testvére, Pauline, nem volt-e az egyetlen, aki édes kis feleleteket tudott adni a hadnagynak és nem köszöntötte-e úgy, mintha akár az apja lenne, ha az úr elhaladt mellette? És most, a felesége távollétében, a házvezetőnőt se nélkülözhette. Semmin se lehetett változtatni.
A házvezetőnő? Szorgalmas, serény ember, akit az asszonya éveken át tanított s aki most úgy szólván betéve tudta a háztartást. Mikor recsegett, ropogott valami a keze alatt? Nem, neki is maradnia kell!…
Salvasen kisasszony, úgy látszik, szintén nem úgy látta, hogy szükséget szenvedne valamiben. Hiszen sok dolga volt, a nagy birtok szolgáltatta a legnagyobb részét annak a sok mindenfélének, amire szükség volt, a bor, csemege és füszer pedig most is Bergenből jött, mint eddig. Semmise hiányzott. És ezért volt Salvesen kisasszony mindig jókedvű és elégedett a sorsával, sokszor elhúzta a száját és nevetett, meg huncut történetkéket mesélt a leányoknak.
Nem ő volt-e most Segelfoss feje? De még ez se volt minden. A raktárnok is udvarolt neki és feleségül akarta venni. Az ám! És a raktárnok érdekes dalokat tudott. Már tavasszal is, mintha minden rendben lett volna közöttük. De akkor Rasch ügyvéd kezdett udvarolni a kisasszonynak, meg is kérte a kezét, s ez aztán egészen más dolog volt. Igen, Rasch dr. úgy akart tenni, ahogy az apja, a nagyapja, meg az ükapja cselekedett; családot alapítani, hivatalt vállalni és rendes életet élni. A raktárnok jövője sokkal bizonytalanabb, üzletember és pénz nélkül semmit se kezdhet. Nem, a raktárnokot nem lehetett az ügyvéddel összehasonlítani, ez nevetséges. De Salvesen kisasszonynak nem volt kellemetlen, hogy minden kezére akadt egy kérő.
Megbarátkozott Irgensné, született Geelmuyden, asszonnyal, és esténként sokszor ment át Holmengraaék házába, hogy elbeszélgessen velee. Mint ügyvéd özvegye, Irgensné is Rasch urat részesítette előnyben, ó, hogy is ne, hiszen az tanult ember és a másik legfeljebb boltot tud nyitogatni. Ne utasítsa el Rasch ügyvédet!
Csak aztán ne hagyjon faképnél! mondta Salvesen kisasszony.
Hogy faképnél hagyja… egy tanult ember… soha! Ilyesmit nem tesz olyan ember. Irgens se tette.
Tulajdonképpen hogy érzi magát itt ebben a házban? kérdi Salvesen kisasszony.
Itt? Irgensné asszony a fejét ringatja. Hiszen ez a ház valóságos paradicsom. Sohase éltem még ilyen páratlanúl jó napokat. Irgensnek kellett volna ezt látnia.
Tudja mit gondolok, Irgensné? Azt hiszem Holmengraa nem mindig az, akinek látszik.
Hogyan? Hát milyen?
Átfogta már a maga derekát?
Az Isten őrizzen meg a maga szájától, Salvesen kisasszony!
No, mert az enyémet már átfogta.
Átfogta a maga derekát?
Igen, néhány nappal ezelőtt, este.
Most aztán Irgensné ütközik meg és ezt mondja:
Azt gondolom, hogy másnak a derekát még nem karolta úgy át, mint az enyémet. De a legutóbbi hetekben, úgy látszik, mintha kissé megváltozott volna. A becsületére váljék azonban, sohase megy túlmesszire. Határozottan nem. És magával… hiszen maga nem is ismeri… Magával talán még kevesebbet jelentett az egész. Mit mondott, mit csinált magával? Hallatlan dolog.
A két hölgy tovább társalog és most már Salvesen kisasszony is megsértődik. Igen, mert Irgensné olyan kijelentéseket tesz, hogy sok módja van annak, ahogy valakit meg lehet ölelni, hiszen valaki egyenesen eléje állhat egy férfinak az útja kellős közepébe, amikor arra halad, akkor mit csináljon szegény a karjaival, mi, Salvesen kisasszony?
Nem, ilyeneket ne mondjon nekem.
De most már igazán meg kell kérdeznem, hogy mi történt maguknál a kastélyban? kérdi Irgensné.
Nálunk? feleli Salvesen kisasszony és megsértődik, halálosan megsértődik. Látja, maguk itt lehetnek olyan spanyolok és olyan gazdagok, amilyenek csak akarnak, de ezzel még nem lesznek különbek, mint mi odaát a kastélyban. Ezt megmondhatja a nevemben Holmengraa úrnak. Én ebben a házban még nem láttam színezüst tálakat, csészéket és tálcákat, nálunk pedig van ilyen. És itt még nem láttam aranyozott fület az ezüst süteményes tálakon, nálunk pedig az is van. Az ám!
De kedves Salvesen kisasszony, hiszen az asszonya megszökött az urától!
Megszökött? Ezt a maga szája mondja, amit az Isten óvjon meg a pletykaságtól, meg a fecsegéstől, Irgensné. Nem pedig az én szám. Mit mond? A saját fiát kísérte el az asszony Berlinbe, s a gyerek most zeneszerzést tanul. Nem tudom, hogy maga mire akar kilyukadni. Úgy látszik azonban, hogy maguk az utóbbi időben, mondhatnám, megváltoztak egy kicsit. Én azonban a magam részéről remélem, hogy becsületes emberként élhetek és halhatok meg és például Coldevin konzul nem ölelte át a derekamat. Ezt megmondhatja a nevemben Holmengraa úrnak.
A két hölgy tovább társalog. Furcsa beszélgetés volt ez, váltakozva hol okos, hol ostoba. Ha ezek az emberek négyszemközt társalogtak és senki miatt se kellett őrizkedniük, akkor a nyelvük kirúgott a hámból, a beszédjük megint természetes volt, úgy, ahogy odahaza megszokták, és hihetetlen dolgokat mondogatták egymásnak.
Végre Windfeld lelkész kénytelen volt engedni a tisztviselőáthelyezés törvényeinek és új, délvidéki állásra pályázott. Akaratlanúl tette az öreg, elkopott ember, hiszen alapjában nagyon jó és kényelmes élete volt idefönt, a templom mindig zsúfolt és az egyházközség békés. De mit ért mindez? Barátaim, valahol Östlandban az emberek már vágyva vágyakoztak azután, hogy meghallhassák, mi maradt meg Windfeld lelkész lelkipásztori tehetségéből. Tovább nem vonakodhatott. És a sík, természeti szépségekben bővelkedő Smaalenekben kapott stallumot.
Aztán jött a helyettese. Ha nem is volt éppen káplán, mert ilyent sajnos nem tudtak keríteni, mégis akadt önfeláldozó lélek, aki egyelőre hajlandó volt szolgálni az egyházközséget. Úgy kellett segíteni a dolgokon, ahogy lehetett és hálásnak kellett lenni, amiért valóságos lelkész egyáltalában hajlandó volt működni itt északon, ha csak néhány hétre is.
És milyen lelkész! Fekete gérokkot és keményített fehérneműt viselt. Kitünő férfi volt, ebben nem lehetett kétség, meglátszott a kezein, melyek a könyvekben és az írásban való lapozástól megvékonyodtak, a biztos magatartásán: mindegyik vállán be tudott vinni a nyájba egy-egy bárányt, a bő cipőjén, a dupla harisnyáján meg a galocsniján. Nem volt püspöki botja, legalább is még nem… Hosszú hajat viselt meg tudós szemüveget, annyira tudományos ember volt: Lars Manuelsen fia, L. Lassen.
Most már lelkész volt. Hazajött magát mutogatni. A Cordillerákban nem lehet büszkélkedni, de idehaza lehet.
Gazdasszonyt, néhány ládát, meg bútort hozott magával és rögtön bevonult a községi paplakba. Az egyházfiak és templomszolgák fogadták és mindjárt a legnagyobb buzgalommal álltak az oldalán. Mert hiszen a hírneve már évekkel megelőzte. Ki ne hallott volna L. Lassenről!
Bár csak megtetszenék a tiszteletes úrnak idefönt és maradna sokáig! mondták az egyházfiak.
Nem, nem maradok itt sokáig, felelte a lelkész, de kötelességemnek tartottam itt átmeneti szolgálatot teljesíteni.
Ó, nem, bizonyosan nem tetszik itt a tiszteletes úrnak.
Ne mondjátok ezt barátaim, de ez a község olyan eldugott helyen van, ilyen fészekben nem élhetek. A tudományos érdekeim is valamely délvidéki helyre utalnak.
Igen, ez bizonyosan így van, de ha pályázni méltóztatnék az itteni lelkészi állásra, akkor bizonyára csak egy szót kellene szólnia és megkapná a tiszteletes úr.
Az itteni lelkészi állást? Csakhogy nem akarok rá pályázni. Az orvosom megtiltotta nekem, hogy itt maradjak. Nem birom a klímát, túlságosan északi.
Aztán a főtemplomban prédikált, a templom kicsinek bizonyult. De a lelkész megparancsolta, hogy vegyék ki az ablakokat, hadd hallhassák a kintállók is. Ó, elhihetitek, az volt csak a prédikáció!
De a segelfossi templom még kisebb volt. Mikor Lassen úr odament, egyetlen hely se maradt! Barátaim, hiszen ha mindenki eljött a templomba, még boltos Per is, és ott álltak és nem tudtak bejutni. Vegyétek ki az ablakokat, parancsolta ismét a lelkész, akkor majd Isten segítségével elérem a legtávolabb állókat is! És elhihetitek, a hangja elhallatszott egészen a hídig, sőt a béreskunyhókig is. Fölösleges volt a templomba menni és ezért ment le egy fiatal pár régi vasárnapi szokás szerint a földnyelv mögött levő csónakházba. A lány pedig Daverdana, a lelkész húga volt és a legény a segéd-kikötőmester.
Istentisztelet után megéhezett a lelkész és mivel sem a kastélybeli hadnagy, sem pedig Holmengraa úr nem hívta meg, Lassen úr alázatosan a szülei kunyhójába ment és ott kapott enni. Ott ült ismét a Lars gyerek, a község áldása és csodája. Kis testvérei nagyobbak lettek, az anyja még jobban megőszült, de az apja még mindig ugyanaz a rőtszakállú legény volt, míg Julius férfivá serdült.
Most aztán minden attól függ, hogy le tudsz-e nyelni ilyen ennivalót, amilyen nekünk van, mondta az anyja.
Ó, igen, köszönöm, hiszen ez friss hús, amint látom és az orvosom éppen friss húst rendelt.
Levágtunk egy kecskét, mondta az anyja.
Finom ember lett a Larsból, zsebkendőjét az álla alá tette és villával vette ki a kenyeret. Julius halkan ezt mondta magában: Hogy az ördögbe!… Bizony ezt mondta. Különben lassanként valamennyien eltüntek a szobából, hogy Lars békében maradhasson. Kis testvéreit, akik nem tudtak egyebet, mint a sarokban ácsorogni, az apjuk hívta ki.
Igen, az apa meg volt hatva, nem tudott szóhoz jutni az ünnepiességtől. Ehhez járult még az is, hogy meg kellett mutatnia a fiának, hogy a prédikációja egyszerűen gondolkozásra késztette, már csak emiatt is szótlan volt. De Julius, a himpellér, a bűnös, egyenesen fellopózott a padlásra, ahonnan már előre lyukat fúrt a mennyezeten át, ott lefeküdt és megfigyelte a szobában maradt bátyját. Lám, hogy viselkedik! Minden nevelést egyszerre elfujtak, Lars ott ül és zabál, ahogy csak belefér, vadul tömi magába a nagy falatokat, össze-vissza keni magát és zsírt fröcsköl maga körül. Annyira sietett az evéssel, mintha arról volna szó, hogy lehetőleg minél többet nyelhessen le, mielőtt még bejön valaki. Julius ezek után úgy vélte, hogy a bátyja nem is annyira előkelő, hogy vele szóba ne állhatna.
A lelkész „étkezés“ után lefeküdt a szülei ágyába és alszik. Mikor kialudta magát, az anyja behozza a kávét. A lelkész megfrissültnek érzi magát, hatalmasat ásít és megköszöni anyjának a kávét. Aztán a tetőgerenda alól leveszi a kunyhóban egyedül található két könyvet: az egyik egyházi beszédek gyüjteménye, a másik „Az emberi szív tükre“. Ezt az apja valamikor Lofotenben vásárolta.
Lassan a többiek is mind bejönnek egyenként, először a kicsinyek, végül Daverdana. A lelkész nem lát és nem hall semmit, csak a könyvekben lapozgat. Igen, a Lars meg a könyvek! Hogy tudott a könyvben lapozni anélkül, hogy az ujjait megnyálazta volna, és hogy tudta a kezében tartani, mintha csak valami kincs lenne! És az anyja a felismerés pillantásával látja, hogy a fiának milyen otthonosan mocskosak a kezei, akárcsak azelőtt, és ugyanolyan otthonosan mocskos a nyaka körül is.
Aztán felocsúdik a lelkész és beszélgetni kezd a többiekkel, észreveszi Daverdanát és a hadnagy iránt érdeklődik.
Köszönöm, egészséges.
Majd lesz egy pár szavam hozzá, mondja a lelkész. Hallom, hogy a felesége megszökött.
Aztán Willatz után kérdezősködött.
Valami muzsikusnál tanul, feleli Daverdana.
Csupa világiasság!
Akkurátusan ezt mondtam én is, jegyzi meg erre az apa, Lars Manuelsen. Tudatlan ember vagyok a könyvek, meg az ujságok körül, de azt megtanultam, hogy a zene, a játék, a tánc, meg a kockázás mind az ördög találmánya, Isten bocsássa meg a vétkemet.
Meddig maradsz a községben? kérdi Julius.
Nem tudom, minél rövidebb ideig, feleli a lelkész A püspököm megígérte, hogy hamarosan felválttat.
Miért nem akarsz az itteni lelkészségre pályázni?
Mert túlerőltettem magam a tanulásban és mert nem bírom az itteni levegőt. Délvidéken kell letelepednem.
A levegőt? Hát mi a nyavalya van a mi levegőnkben?
Műveletlen vagy, Julius, mondja a pap az öccsének.
Julius nem is olyan buta. Csak egyszerűen megkérdi, hogy, hát kedveseim, a mi levegőnknek mi baja van? Talán bizony majd könyörögni fognak egy papnak, hogy foglalja el itt a tisztséget?
Minden északi stallumnak ugyanaz a végzete, egy pap se akar északra kerülni. Csak a jó szívemnek köszönhetitek, hogy idejöttem.
A jámbor és a tudós ostobaság egyesül itt. Az anya majd felpukkadt a fia miatt érzett büszkeségében és így szólt:
Igen, igen, nagyon szép tőled, hogy hozzánk is ellátogattál egyszer.
Julius azonban nem tágít.
Hát talán nekünk itt északon ne is legyen papunk?
Csak fecsegsz, Julius, mordul rá az apja.
A lelkész a torkát köszörüli, aztán így felel:
A püspököm úgy vélekedik, hogy az itteni északi lakosság megelégedhetik kevésbé tanult lelkészekkel is. Az ő véleményét pedig tiszteletben kell tartanod, Julius.
Julius semmi iránt sem érzett tiszteletet, ha csak meg nem félemlítették. Itt azonban nem fenyegette veszedelem. Különben is a bátyja tekintélye nagyot csökkent előtte, hiszen rettenetes látvány volt, ahogy Lars a kecskehúst falta.
Mi van? Beteg vagy te? kérdezte azután, mintha csak most hallott volna róla először.
Igen, sajnos, túlsokat tanultam. A mellem meg van támadva.
De Julius emlékezett még bátyjának a szószékből hallott oroszlánhangjára és újra csodálkozva megkérdezte:
A melled?
Igen, meg a szemem. Rövidlátó lettem.
Hagyd békében a Larsot, figyelmeztette az apja.
Hát mi baja a szemednek? kérdezte Julius.
Olyasmi, ami miatt az embernek konkáv szemüvegre van szüksége. Ehhez nem értesz.
Nem, ehhez Julius nem értett, tehát hallgatott.
A lelkész a könyvekre tette a kezét és így szólt:
Ugy-e, itthon nem sokat használjátok ezeket a könyveket?
Nem, sajnos nem, felelte az apja, itt nagyon keveset olvassák az Isten szavát.
Akkor talán magammal vihetném? mondta a lelkész.
Mit akarsz vele? kérdezte Julius.
Úgy látszott, mintha az apja nem szívesen válnék meg a könyvektől, de mégis azt mondta:
Vidd el őket, ha akarod.
Akkor még rosszabb lesz a szemed, mondta Julius.
Ó nem, Isten segítségével talán már nem lesz rosszabb, felelte a lelkész. Az orvosom azt mondja, hogy most egy idő óta már jobban látok.
Tudok egy másik könyvről is, mondta Julius. Ole Johannak van egy régi könyve, valami Jesper Brochmand írta.
Meg tudnád nekem szerezni? kérdezte a bátyja.
Igen, azt hiszem, mondta Julius és kiment.
Ekkor a lelkész Holmengraa úrról kezd beszélni, mondván, hogy világias lélek és csak az üzletekre gondol. Igaz, hogy iszik is?
Holmengraa?
A lelkész bólint:
Nekem így mondták.
Az anya megint ingatta a fejét, ó Istenkém, mennyi mindent tud az ő fia!
Majd hozzá is lesz egy pár szavam, mondta a lelkész. A gyerekek csak ott járkálnak a házban és amióta nem vagyok itt, még nagyobb pogány lett mind a kettőből.
Igen, Felix nem akar tanulni. Most aztán Mexikóba akarja küldeni az apja. Ezt hallotta Daverdana.
A bátyja fülelni kezd:
Mexikóba? És Marianet is?
Nem, csak Felixet. Mariane később Krisztiániába kerül.
Krisztiániába? Úgy.
Most boltos Perre került a sor. A pap mindenkiről tudott valamit, az egyházfiak olyan szívesen a segítségére voltak. Boltos Per egyre kövérebb és mindennap a bíróság elé kerülhet, hacsak nem hagyja abba a mérésnél tanusított nagyszerű kézügyességét.
No meg aztán a távirdász, nem nagy szoknyavadász-e? Hát a kikötőmester, valóban egy pár lesz belőle meg Salvesen kisasszonyból?
Daverdana szinte tűkön ül: Most biztosan a segéd-kikötőmester kerül sorra, aki pedig az ő kedvese, a csónakházban. Ó, soha többet nem néz rá.
Most visszajött Julius, odaát volt Ole Johannál. Vastag, szörnyen mocskos könyvet dob az asztalra. Tudja Isten, talán csak nem lopta?
Itt a könyv, mondta.
Megkapod.
Az anya pedig ingatta a fejét. No hát ez a Lars meg a könyvek, ez a Lars meg a tudomány!
A lelkész egymásra fektette a három könyvet és megsimogatta őket. Mit is akart velük tulajdonképpen? Igen, L. Lassen a könyvtárát kezdte meegalapozni és e célból fosztogatta a béreskunyhókat. Most már három új kötet feküdt itt és Jesper Brochmand jókora helyet fog kitölteni az állványon.
Aztán így szólt Julius:
Ole Johann kérdezteti, hogy nem tartanál-e nála imaórát, mielőtt elmégy?
Ole Johannál? Hiszen nincs elég nagy szobája.
Ott is kivehetjük az ablakokat.
Szünet.
Az anya megjegyzi:
Igazán nem hinnélek olyan együgyűnek, hogy Ole Johannál tarts imaórát. Akkor aztán később mindenütt elhencegnének vele.
Nem, mondta a pap. Egyébként is ma már fáradt vagyok. A torkom, hm. Kezét a szája elé tette és óvatosan köszörülte a torkát, elhalóan köhintett.
Hagyd csak, mondja az apja, Lars Manuelsen is, Ole Johann éljen békével és elégedjék meg azzal, amit ma hallott!
Julius azonban ördöngős fickó!
Különben, ha rekedt vagy, mondja, akkor anya majd ezüstkanállal felemeli a nyelvcsapocskádat. Nekem is ezt tette.
Rettentő mód műveletlen vagy Julius, mondja a pap az öccsének. Ezután még egy köpenyt terített a himbálózó vállára, gummicipőt húzott és kiment. Még egyszer meg akarta tekinteni az ismerős helyeket, mielőtt visszatér a paplakba. Daverdana, meg a kis testvérei az ablakhoz szaladtak és onnan néztek utána.
És most L. Lassen kint járt az ismerős országúton és himbálta a fejét, nyilván nehéz volt neki és nem akart egyenesen állni. Nem úgy járt, mint aki bármi elől is ki akarna térni, olyan jó, biztos érzés töltötte el és ha emberekkel találkozott, csak attól félt, hogy tudja Isten, azok majd nem köszönnek neki. Mert most már igazán nem neki kellett előre köszönni: vagy nem ő volt-e a tiszteletes úr? Sok ember járt itt, némelyik egészen idegen volt neki, bizonyosan Holmengraa üzemeinek munkásai voltak. Ezekre az emberekre rábámult, bizony a legutolsó pillanatig, és sokszor annyira vitte, hogy nem is lett belőle köszönés. Ez sem volt rendjén. De még mindig inkább így, mintsem hogy ő köszönjön előre.
Valóban, L. Lassen az egyház erős szolgájának érezte magát, és majd csak viszi valamire. Nem lehetetlen, hogy eljön majd annak az ideje is, amikor majd megveregeti a vállát Willatz Holmsennak.
Ami után egész bizonyosan történnék egy és más…
*
A távírász a készülékénél ül és sürgönyt vesz fel. Sürgős távirat jön Berlinből, nem hosszú, de olyan fontos, hogy a távírász maga akarja rendeltetési helyére juttatni, három pontot és vonalat kopogtat le, aztán felkel, nagyot kortyint egy üvegből, mely a függöny mögött levő állványon áll, szabály ellenére bezárja az irodát és kimegy. A kastély felé irányítja lépteit. Nagy, imbolygó vállú, súlyos testű legény.
Mivel eddig még sohase járt itt, a konyhabejáraton megy be, hogy a cselédség közül találjon meg valakit. Az egyik lánynál a hadnagy után érdeklődik, a lány kijön a házvezetőnővel és csak a távirász nyomatékos kérésére hivatják a hadnagyot.
A hadnagy rendkívül csodálkozó arcot vág és megkérdi, hogy az emberei közül valaki nem nyugtázhatta volna-e a táviratot?
Azt igen, mondja a távirász. De nem arról van szó, csak elő akartam készíteni a hadnagy urat, hogy rendkívül fontos a távirat.
A hadnagy rögtön fel akarja tépni és el akarja olvasni, de a távirász visszatartja és így szól:
Várjon egy kicsit, lassan olvassa, nem örvendetes távirat.
Rendes körülmények között a hadnagy kurtán elintézte volna ezt az embert, de most megáll és nagy szemeket mereszt rá. Csak a táviróhivatalból ismerte, szolgálatkész, szeretetreméltó ember, Baardsen a neve. A hadnagyot zavarba hozta, ahogyan a távirász most idejött és ilyen furcsán viselkedett. Ami talán meg is felelt Baardsen szándékának. Mikor a hadnagy végre felbontotta és elolvasta a táviratot, előbb csak gyenge benyomást keltett benne.
Anyát baleset érte, ez volt a távíratban. Uff! mondta a hadnagy és az ajtófélfának támaszkodott. Az volt tovább, hogy fürdés közben érte baleset. Furcsa, hát fürdés közben érhet valakit komoly baleset? Volt ott még valami, de az nem fontos.
Válaszolnom kell, várjon egy pillanatig, magával megyek, mondta a hadnagy.
Kihozta a sapkáját a folyosóról és a két úr együtt ment a táviróhivatal felé.
Fürdés közben? mondta a hadnagy a kísérőjének, nem értette a dolgot.
A nagyságos asszony bizonyosan megütötte magát. De mégis furcsán hangzik, felelte a másik. Egyébként úgy tetszik, mintha a távirász sejtené az egészet és célzásszerűen mondta, hogy talán előkészítse valamire: Emögött kell lennie valaminek.
Megérkeztek az irodába és a hadnagy leült, hogy megszövegezze a táviratot és ebben néhány kérdést intézzen Willatzhoz. Eközben a távirász megint az asztalánál ül és sürgönyt vesz fel.
Tessék várni egy kicsit, mondja hátrafordulva. Ujabb távirat jön. És még írásközben előkészíti a hadnagyot a következőkre. Most már érthetőbb kezd lenni… sajnos… ez a hír…
Adelheid asszony fürdés közben az életét vesztette.
Néhány nappal később a hadnagy a postagőzössel délre utazik a fia elé, aki az anyja holttestével már úton van Norvégia felé. Igy a hadnagy mégis felvehette az új bundáját, amelyet valamikor az angliai útalkalmával vett.
Csakhogy most nem hordta olyan büszkén.