18.
A hadnagyon nem látszott semmi szokatlan dolog, de most bizonyosan rossz napok jártak rá. Megint szorgalmas lett, megint ásni kezdte a földet a melegházi cserepek számára. Nyílván nagyon jól el akarta látni a virágait, és mintha seholse talált volna elég jó földet, akárhol ásott is. Több nap telt el, amíg aztán abbahagyta.
Azt táviratozta a fiának, hogy természetesen helyesen cselekedett és ő el fogja küldeni a pénzt. És természetesen meg kellett szerezni a pénzt, még ha az ezüstneművel Trandhjembe kell is utazni. Csak az volt a kétségbeejtő és nevetséges dolog, hogy még az utiköltsége se volt meg.
Mindenki más már összetört volna, elgyengült volna, a hadnagy azonban megacélozódott. Kezdett a botjára támaszkodva járni, mert hiszen egyáltalán elkezdte a gyalogjárást, egyszerűen ez volt az oka. Ezt a botot az apjától örökölte, attól az előkelő úrtól, és a botnak aranygombja volt, meg selyemzsinór volt rajta, hogy azzal lehessen a csuklóra akasztani. Pompásan illett a hadnagyhoz és egyáltalában nem kisebbítette.
Egy napon találkozott a körorvossal meg az ügyvéddel az országúton, mind a ketten kalapot emeltek előtte – tudták róla, milyen súlyos csapások látogatták meg, – még doktor Muus is, hiszen művelt ember volt. Ime itt megy most az egykori földbirtokos és biztos tudomás szerint már nincs sárga épülete és nincs Martin nevű bérese. De a doktor mégis köszönt neki. Csakhogy a hadnagy olyan közömbösen viszonozta a köszönést, olyan elgondolkozva, hogy egyszerre megsemmisítette az urak szimpátiáját, még az ügyvéd rokonérzését is. Persze Rasch ügyvéd éppen most érte el azt, hogy egy darab legelőt vásárolhatott, az ám, elérte azt, amit akart, ezért csak nem köteles örökké hálásnak lenni, aztán a jövő héten majd elviszi Salvesen kisasszonyt és feleségül veszi. Hogy majd a hadnagy hogyan igazodik el házvezetőnő nélkül, az tulajdonképpen az ő dolga.
Minden sötétbe borult a hadnagy fölött. Ilyen körülmények között talán abbahagyta az alapfalak ásását? Természetesen nem. Megint ősz volt és már a legközelebbi télen alapfalnak kell lennie a szobája alatt. A hadnagy ásott és a bérese szállította oda a köveket. Ércből való, istenáldotta akarat volt benne, amely nem tágított.
Esténként azonban lent ült a téglaégetőben, ó, az üdülés ideje volt ez, patience-ot rakott s a kártyákat ő foltozta és ragasztgatta meg. De mindannyiszor jól elrejtette őket, hogy Pauline szeme elé ne kerüljenek. Hiszen az utóbbi időben sok baj történt a kezével, sebek és zúzódások voltak rajta, szinte útálta a kezeit, mikor a kártyákkal babrált, olyan csúnyák és durvák voltak. Tehát eltette a kártyákat a legközelebbi estéig és ehelyett eltöprengett egy-két óra hosszat.
Most aztán ott ül a székében a kicsiny ember, elkontározva és magának kotyog csupa erőtlenségében? Ott ült a fejét a válla közé rejtve, a lábait felhúzva, mint valami kopott gombolyag, egy kis hangocskával a belsejében? – Nem, ezt persze nem tette.
Rosszul megy a sora, most hatvankilencéves és nyomasztó anyagi gondjai vannak, de épp olyan kevéssé kotyog önmagának, mint másoknak, hallgat, makacsul halgat mindenre. Hallgat. De Paulinenek azt mondja, – mert a hadnagy néha szólt a lánnyal néhány szót, mikor az a téglaégetőbe jött és kitakarította a szobákat, – azt mondta neki; Bizonyosan azt hiszed, Pauline, hogy rossz színben vagyok? Pedig tévedsz. Sohase aludtam még jobban, mint idelenn! És akkor Pauline elmondja, hogy Salvesen kisasszony a jövő hét csütörtökjén férjhez megy. A hadnagy így válaszolt: Helyesen teszi! Igen, majd gondolok rá.
Aztán biztonság kedvéért a gyűrűjét megint átrakja a balkezére.
Furcsa takarékosságot vezetett be ebben a kis háztartásban, idelenn a téglaégetőben: azzal szórakozott, hogy takarékoskodott a gyufával. Mintha ez segíthetett volna rajta! Nem gyujtott új tüzet, ha a parazsat lánggá tudta fújni, letérdelt és fújta. Ezt a sajátságos szokást megtartotta az élete végéig. De azért nem kereste a különcködést. Egy napon, amikor kiderült, hogy az egyenruhája zubbonyának kilyukadt a könyöke, felsietett a kastélyba és más zubbonyt vett fel.
Inkább lemond a földmunkáról, az a lyuk pedig olyan jó, filozófushoz méltó lyuk lett volna, amellyel talán még büszkélkedhetett volna is, – efféle dolgokhoz már vén vagyok, – gondolta. És van filozófia az ép zubonyban is, gondolta nyílván. Korán feküdt és korán kelt, talán hogy takarékoskodjék a petroleummal, vagy pedig helyes ösztönből, hogy kora reggel fent lehessen. Aztán kiment.
Már havazott, de a föld még puha volt és éjszakánként csak vékony réteg fagyott rá. A hadnagy fogja az aranygombos botját és kimegy. Hüvös reggel van, néhány csillag még ragyog itt-ott, az égen, mint az aranybogarak a kék bársonyon. Néha éles kakasszó hallik le hozzá Segelfossból, az ő birtokáról. Elhelyezkedik a folyó hídján és felnéz Holmengraa házához, de ott még sötét minden. És a folyó jön, jön lefelé, szembe vele és zúg örökkön-örökké. Szél van, felébredt az is, mint a hadnagy, de a szél vak és láthatatlan, testetlen, ő pedig itt van. A hídon túlságos a hideg, a hadnagy lesétál a rakodópartra, védett helyre áll és a tengert nézi.
Most emberi hangot hall. Bizonyosan fölkel valaki. Aztán megint hallja a hangot. Nem, ez nem fölkelő ember, ez már talpon van. Valamivel később Lars Manuelsen lép ki az egyik ajtón és mögötte a segéd-kikötőmester. Ime, após és vő, nem beszélnek, hanem dülöngve fáradoznak valami zsákkal, Lars Manuelsennek a hátára teszik. És most már késő; mire Lars Manuelsen észreveszi a hadnagyot, már nem fordulhat vissza, alázatosan köszön, amint a zsákkal a hátán elhalad előtte. A segéd pedig eltűnik a kunyhóban. Ezek bizonyára dolgoztak éjszaka, gondolja a hadnagy, mindenki cipeli a maga terhét. Ime, ott megy egy ember, mélyen görnyedve, zsákkal a hátán.
A hadnagy elhatározza, hogy az ezüstneműt még ma becsomagolja és egyszerűen felszáll a postahajóra, hiszen ismerik és a jegyet majd akkor fizeti meg, ha Trondhjembe ér. Elhatározza, hogy elad néhány műtárgyat, igen, bezárkózik és néhány asztaldíszt vattába csomagol, mert a szükség rákényszeríti, hogy megváljék tőlük. Ott áll és bólogat, az arca kifürkészhetetlen. Mikor megint hazafelé tart a téglaégetőbe, hajnal van, a födlet félig még éjszaka takarja, úgy megy a hadnagy, mint valami szellemalak a titokztosan elfátyolozott tájon, magasan emelt fejjel, mint egy igazság.
Nem sejtette, hogy mi vár reá.
Most, hogy Trondhjemba kellett utaznia, abbahagyta a fal ásását? Nem. Ellenkezőleg, ma el akart készülni vele és rendbe akart hozni mindent. Kőműveseket azután majd délről hoz magával. Mikor fent a kastélyban megreggelizett, megint lement a tégleégetőhöz és megkezdte a munkát.
És akkor történt valami.
Néhány óráig ásott a fal utolsó sarkán, mikor az ásója fába ütközött. Fába. Körülásta a fát, fogta a lapátot, hányni kezdte a földet, tovább ásott és egy láda került a felszínre, egy láda! Mintha villám rázta volna meg: a kincs! Ha az első Willatz Holmsen valaha elásott egy ládát, akkor ez volt az! A hadnagy nem hitt a meséknek, de talán volt valami, amihez igazodhatott, valami családi monda, valami feljegyzés, úgy érezte, mintha ismerné ezt a ládát. Sokáig fáradozott azon, hogy valahogyan kiemelje az üregből, de abba kellett hagynia, beütötte a födelét, úgy ahogy a láda ott állt és belenézett a sötétségbe.
Szekrénykék és kis dobozok voltak a ládában, súlyosak, tele pénzzel, aranypénzekkel. A hadnagy maga fogott hozzá, hogy mindent bevigyen a házba, de most gyöngének érezte magát, gyengébbnek, mint eddig bármikor életében, a térde minden útján egyre jobban remegett és szerencse volt, hogy egyedül lehetett.
Martin béres jó, új követ hozott a fal számára, aztán még hozott jó, új követ, de a hadnagyot nem lehetett látni. Dél lett és Martin béres hazament.
De a hadnagy nem volt látható és végül is Pauline lemegy a téglaégetőbe, hogy megkeresse. Igen, a hadnagy ott ül a szobájában, az arca szürke a szenvedéstől. Valami nagy gond bizonyára nem törte volna meg így, de ez a nagy öröm megviselte. El kellett küldenie Martin béresért, hogy az kísérje haza.
A nap folyamán többször megteszi az utat a kastély, meg a téglaégető között, sokat kell elrendeznie, sürgős a dolga, holnap utazik. A téglaégetőbe csomagolja be a bőröndjeit, furcsa csomagokkal tömi meg őket, ólomsúlyú tekercsekkel, mind tele van régi arannyal, spanyol tallérral, angol guineával, ez a kincs. Csakugyan, vannak tartalékok egy nagy birtokon, még ha háború vonult is el fölötte!
Másnap a hadnagy Trondhejembe utazott.
Az arca szürke volt a szenvedéstől, úgy látszott, mintha minden vérét elvesztette volna, de emelt fővel állt a hajón, csak állt és az aranygombos botjára támaszkodott.
*
A kikötőmesternek sok dolga van. A vegyes karával gyakorol és a saját segédje az első basszista. Ez időszerint karéneket tanulnak, esküvői zsoltárokat, Salvesen kisasszony és Rasch ügyvéd esküvőjére. Valóban szép dolog volt, hogy a kikötőmester ezúttal fölemelte a szavát, igen, hogy ennyire törődött az egész lakodalommal. Annyira törődött vele, hogy sokat fáradozott. Úgy énekelünk, mint az állatok, mondta és elégedetlen volt, egészen kétségbeesett. Hát kórus ez? Hisz ez rosszabb, mint a postagőzösök ködszirénája. Soha életünkben végére nem érünk a próbáknak.
Egy este aztán azzal jött a kikötőmester a kar próbájára, hogy az esküvőt, hála Istennek, egy héttel elhalasztották, tehát lesz idejük megtanulni, hogy énekeljenek embermódra! Aztán megint hozzákezdtek a karénekekhez.
Elhalasztották az esküvőt? Igen. Holmengraa úrra való tekintettel. A sors úgy akarta, hogy Holmengraa úr éppen ezekben a hetekben nagyon nyomott hangulatban volt a sikertelen pénzspekulációi miatt és mikor meghívták az esküvőre, egyszerűen elutasította a meghívást. Gazdag ember volt és megengedhette magának az ilyesmit. Nem volt talán jóindulatú? Persze, hogy jóindulatú volt, de egyúttal nagy üzletember is és most az üzlete kárt szenvedett. Köszönöm, mondta Holmengraa úr, de ezekben a napokban elnézéssel kell lenniük irántam.
Miért alakoskodott volna tovább? Felküzdötte magát, szerencse fia volt, az úri modora legnagyobbrészt mesterkélt. Megengedhette magának azt is, hogy természetesnek mutatkozzék.
Az esküvőt pedig nem lehetett megtartani Holmengraa nélkül, Rasch ügyvéd beszélt erről a menyasszonyával és megegyeztek abban, hogy Holmengraa úr nélkül lehetetlen. Volt egy körorvosuk, az jó, aztán volt egy lelkészük, ismert nevű ember, L. Lassen. Aztán ott volt az ura-i nagybérlő a feleségével, néhány kereskedő a feleségével, a kikötőmester, Irgensné, ez minden. A fiatal pár családjából senkise jön el, a menyasszonynak, szegénynek, talán nem volt családja, a vőlegény rokonai pedig állami szolgálatban voltak a délvidéken és nem lehetett tőlük azt kívánni, hogy elfáradjanak ide északra, úgy is torkig voltak az északi vidékkel. Baardsen távirászt nem hívták meg, mert senkisem ismerte, senkinél se tett látogatást. Hát illett az, hogy senkit meg nem látogatott?! Aztán kire lehetett még számítani? A hadnagy elutazott, különben bizonyosan részt vett volna Salvesen kisasszony lakodalmán, ó bizonyosan, pedig az utóbbi napokban nagyon levert hangulatban volt. Holmengraa úr is levert hangulatban volt és kérte, hogy bocsássanak meg neki. Akkor pedig kire számíthattak!
Holmengraa urat nem lehetett nélkülözni.
És valóban, mikor a nagy ember meghallotta, hogy az esküvőt kizárólag csak az ő kedvéért halasztották el egy héttel, hogy ideje legyen kilábolni a rossz hangulatából, akkor mint természetes embernek, hízelgett neki ez a figyelmesség és elfogadta a meghívást. Ekkora szeretetreméltóság előtt meg kell hajolnom, mondta barátságosan.
És megtartották az esküvőt, a legnagyobb egyszerűséggel ugyan, de valóban finoman, művelt emberek módjára, borral, beszédekkel, táviratokkal, aztán a kikötőmester kórusa szerenádot adott az ablakuk alatt.
És Lassen lelkész kitett magáért. Igaz ugyan, hogy nem volt eléggé tiszta és valóságos visszaélés volt a piszokkal, ha az ember ilyen vastagon hagyta ülni a nyakán, mint ahogy Lassen lelkész tette. Ezért Muus úr kezdetben kissé tartózkodó is volt vele szemben. De hát ki is állhatott meg Muus úr szeme előtt, hiszen ez az ember finom volt az ujja hegyéig! Vacsora után azonban megváltozott a véleménye, érdekes beszélgetést folytatott a kitünő lelkésszel, könyvekről és vizsgálatokról. Teljesen megegyezők voltak az alapnézeteik, csak az volt a csoda, hogy a lelkész is nem származott olyan művelt családból, mint doktor Muus.
Tetszik-e a doktor urnak itt az én szülőföldemen? kérdezte Lassen lelkész.
Ó, tudja kérem, nem olyan itt, mint az ország déli részén. Dehát megvan a munkám és egyidőre bele kell nyugodnom.
Hja, így vagyunk mi, állami alkalmazottak. Én se tudom elképzelni, hogy tudnám itt hosszabb ideig kibirni. Hála Istennek már megkaptam a felváltást és befejeztem itteni működésemet.
A doktor ezt mondta:
Azt hittem, hogy ön, aki ide való és csak néhány évig volt távol… De ha jól hallottam, árt az egészségének az itteni tartózkodás…
Sohase vagyok elég friss, ez a levegő nem nekem való. Nem, így van ez mindenkivel, aki hosszabb ideig tartózkodott délen, a tanulmányai ideje alatt. És ehhez járulnak még más fizikai és lelki tényezők is, melyek a nagyszabású körülmények felé vonzzák az embert. Véleményem szerint itt északon ceak fölényes személyiségek bírják ki, ezt mondja a püspököm is.
Erre már aztán a doktornak minden barátság ellenére is a torkát kellett köszörülni egy kevéssé és ekkora nyíltszívűséggel szemben vissza kellett vonulnia:
Bizonyos fokig, mondta, de ez nem mindenkire vonatkozik. Nemsokára utazik?
Néhány nap múlva. Már csomagolok…
A nászajándékok háztartási eszközökből és ezüstneműekből álltak. Hála az egyheti halasztásnak, minden pontosan megérkezett. Még a hadnagy is küldött a menyasszonynak egy aranyórát lánccal, jutalmul a hosszú és jó szolgálataiért és Salvesen kisasszony sírt is csupa hálából. No lám, a hadnagy Trondhjemben van és reá gondolt! Nincs még egy olyan ember, mint a hadnagy.
De Rasch ügyvéd, aki társadalmi szempontból nézve kissé szegényesnek érezte az egész esküvőt, kénytelen volt lecsillapítani ezeket az örömkönnyeket amikor is, finoman így szólt: Kedves Kristiném, a sok között megvan az a jótulajdonságod is, hogy könnyen lehet neked örömet szerezni.
Látta a lelkész úr azt az órát, amit a hadnagy küldött? kérdi a doktor. Annak az embernek úgy látszik megint van pénze.
Igen, a hadnagy… Senkise tudja, hogy milyen ember az. Láttam, volt egy botja, aranygombos, drágább, mint akármelyik püspöki pásztorbot.
Doktor Muus vállat vont. Egyébként a hadnagynak is, meg Lassen lelkésznek is egy kis leckét akart adni:
Az óra bizonyosan nagyon drága, mondta. De még sohase hallottam, hogy valaki egy fiatal párnak zsebórát adjon nászajándékul.
Bizony, ez igaz… Ha ön mondja, doktor úr. Nem is gondoltam erre.
És Holmengraa úr? Igen, ő is ott volt. Későn jött, leült, szeretetreméltó volt és mindenki nagyrabecsülte. Talán nem szórakozott itt túlságosan? Talán hiányzott neki valaki, akit ő becsülhetett nagyra, akit elhallgatott volna. Hiszen itt nem esett szó nagy dolgokról – a „millió“-t nem is említették.
A vőlegény poharat emelt az egészségére, nos hát, ne tette volna? Megköszönte neki, hogy két embert földhöz segített a segelfossi birtokból: Köszönöm a feleségem és a magam nevében.
És Holmengraa is kocintott rá, de utólag visszautasított minden meg nem érdemelt hálát, hiszen neki semmi dolga se volt Segelfoss-szal.
Hogy mindjárt kimondjam, mondta a vőlegény makacsul, most meg a pék szeretne földet venni és boltos Per szintén. Látja uram, a szegény P. Jensen betegen fekszik, maródi, ahogy ő szokta mondani, de mindent tovább vezet a béna oldalával is. Gondoljon most reá, Holmengraa úr! Persze egy szegény ügyvédnek is jut valami az ilyen földeladásból, ha nem is sok.
Holmengraa többet nem válaszolt, nem, már nem volt reá kedve. Az arckifejezése nem árulta el, hogy az ügyvédet és doktor Muust ismeri egy kvaterkázásból kifolyóan, vagy a menyasszonyt az elmúlt évnek abból a két hetéből, amikor nyíltan szoknyavadászatra járt. És most itt van ez a szoba, amely tele van kicsiny dolgokkal és kicsinyes beszéddel és ott ül ő, a mesebeli ember, a király, aki lekicsinyíti magát, de mégis ő a legnagyobb.
Irgensné, aki folyton szemmel tartja a gazdáját, jól látja, hogy az elérkezettnek tartja az időt az indulásra. Mikor aztán Holmengraa eltűnik az ajtóban, az asszony azt gondolja magában: Persze, persze, Marcilie leányzó vár rá odahaza!
A vőlegény iszik azzal a két kereskedővel, akiknek a pénzét beseperte, egyáltalában, neki kellett vendégszeretetet tanusítania, hiszen a menyasszonyának nem volt tapasztalata a társasági életben. Ezt mondta a menyasszonyának: Kristine, ezekben a táviratokban nincs semmi ünepiesség! A vőlegényt bántotta az, hogy a táviratokat nem Baardsen távirász írta, hanem a kis Gottfred. A fiú még csak most tanulta a táviratozást, de még nem volt állandó alkalmazott. Az ő iskolás írása bántotta az ügyvédet, hiszen a táviratokat be kell kötni és a család asztalára helyezni.
Aztán elmentek a vendégek. Lassen lelkész így szólt, mikor elindult: Béke veletek és a házatokkal. És ezt nagyon jól mondta, a doktor is tisztelni kezdte ennek a halászfiúnak a veleszületett jó modorát.
Már megint könyvek! Ön mindig könyveket cipel lelkész úr!
És Lassen válaszolt: Igen, ez már csak így van. Hiszen sokat tanult a könyvekből. Ma volt egy kunyhóban és ott kapta ezeket a könyveket a könyvtára számára, az egyik egy igazi Berthe Canutte almanach, a másik pedig egy pap leányának az elbeszélése; a címe ez: Egy pap leányának a halála és más egyebek.
*
A hadnagy teljesen összetörten tért vissza az útjáról. A kikötőhídról kocsin kellett a téglaégetőhöz vinni, ahol aztán lefektették. Ne hivassák el a körorvost? Nem. Ne értesítsék-e ifjú Willatzot? Nem. Semmit sem akart a hadnagy, csak nyugodtan feküdni és meggyógyulni, mondta.
De nem javult a hadnagy állapota, hanem egyre rosszabb lett. Szerencse, hogy nem hozott magával kőműveseket. Azok nem jöhetnek március előtt. Amikor Pauline az ételt hozta le a kastélyból, sokszor eljött vele Mariane is, hogy a hadnagy állapota iránt érdeklődjék.
A lány kint maradt a téglaégető előtt, várt és mindannyiszor ugyanazt a választ kapta: Ma megint rosszabbul van! Egy napon, mikor a hadnagy elhivatta – nem a doktort és nem a papot, hanem Baardsen távirászt, Mariane szaladt el érte az állomásra.
Már kezdek kételkedni a felgyógyulásomban, mondta a hadnagy. Nagyon meghültem Trondhjemből hazafelé jövet.
Erre Baardsen távirász csak néhány szóval válaszolt, hogy a hadnagy akarata sok mindent legyűrhet…
Nagyon hálás lennék önnek, ha táviratot küldene a fiamnak. Nem azért… talán már úgy sem ér ide jókor.
Baardsen így felelt:
Minden okom megvan arra a feltevésre, hogy a fia már úton van.
Az öreg hadnagy elleplezi a kellemes meglepetését és ridegen kérdi:
Tehát értesítette valaki?
Igen, én magam.
Szünet.
Hm. Köszönöm… Ebben az esetben nagyon köszönöm. Hm. Nem azért… talán már nem lehet itt jókor, de… mikor érhet ide?
Az első déli postahajóval.
A hadnagy a napokat számolja, aztán így szól:
Ott az asztalon van egy levél, a hajón adtam fel, mikor Trondhjemből útban voltam hazafelé. Önnek az állomáson van egy vasszekrénye. Abban jó helyen lenne a levél.
Igen.
És nagyon kérném, hogy abban az esetben adja át a fiamnak a levelet… tehát, abban az esetben…
Rendben van! Baardsen csak ennyit mond és elveszi a levelet.
A hadnagy megint megköszöni és bólint, ez az egész, csak ennyit akart.
Megengedi, hogy megint ellátogassak ide? kérdi a távirász.
Tulajdonképpen nem érzem magam nagyon magányosan… de ha van ideje?
Hogyne. Gottfred az állomáson van és vigyáz.
Akkor nagyon hálás lennék, ha ellátogatna.
Baardsen kiment és íme Mariane várakozott az ajtó előtt. Ez a furcsa, hűséges és neveletlen gyerek. Bizonyosan nem volt neki élvezet mindennap itt állni és várni, de a fejébe vette, hogy a betegnek jólesik az érdeklődés, legalább is Pauline ilyesmiket mesélt neki.
A távirász bólint és ezt mondja:
Kis Mariane, ifjú Willatz már úton van hazafelé.
Mariane barna arca elpirul és a lány így felel:
Úgy, igazán?…
Baardsen távirász mindennap elment a téglaégetőbe, a betegnek nem volt ellene kifogása, Baardsent pedig nem fárasztotta ez. Magával vitte a gordonkáját, játszott egy keveset, ritkán beszélt és okosan hallgatott. Nélküle a hadnagynak nélkülöznie kellett volna utolsó napjaiban egy ragaszkodó ember társaságát. Baardsen állandóan beszámolt a betegnek arról, hogy ez idő szerint hol lehet már az ifjú Willatz, amiért a hadnagy nagyon hálás volt. Ime, ott feküdt szürkén, erőtlenül és a fiát várta, a szeme kifejezésében már volt valami befelé nézés, a halántékai beestek… így dolgozott a halál.
Várj egy kicsit Mariane, mondta Baardsen egy napon, mikor belépett a téglaégetőbe. Igy adta tudtára a betegnek, hogy Mariane kint áll.
Hogy tud az a gyerek mindennap idekint állni! mondta. Hívja be!
Nemsokára Krisztiániába utazom, mondja halkan Mariane és nem tudom, hogy addig megint egészséges lesz-e, hadnagy úr.
Úgy, tehát azért jöttél, hogy búcsút mondj. Nagyon szép tőled. Apádnak bizonyosan sok a dolga, úgy-e?
Igen, új rozsszállító hajót vár.
Add át neki üdvözletemet.
A következő pillanatban kinyílik az ajtó és Muus körorvos lép be. Nem kopogtatott, nehogy nyugtalanságot keltsen. Mikor aztán belépett, mindjárt letette a köpenyét és fontosságának tudatában a torkát köszörülte.
Hallom, hogy beteg, mondta a doktor és meg akarta fogni a hadnagy pulzusát. Mikor a beteg védekezett, a doktor nagy határozottsággal így folytatta: Most ne bolondozzék. Ez egyszer engedelmeskednie kell nekem.
Ez az ember nyílván a kötelességét teljesítette, sőt talán többet is, talán nagy szeretetreméltóság volt, hogy ennyire fáradozott a hadnagy miatt. Csakhogy az sohase tudott meghajolni, most pedig már sokkal öregebb volt, semhogy még megtanulhatta volna. A szemével segtíség után nézett és magához hívta Baardsent.
Eressze ki ezt az embert! mondta.
Majd kikísérem, mondta Baardsen távirász és felsegítette a doktorra a köpenyét. Bizony Baardsen távirásznak hatalmas vállai voltak és szinte felemelte a földről a doktort, mikor rásegítette a felöltőjét.
*
Múltak a napok és ifjú Willatz nem jött. A postahajó közeledett, de lassan közeledett és a hadnagyban már nem volt elég erős akarat, nem, azt pusztította el a legjobban a halál.
Abban az esetben, mondta, ha ma vagy holnap meghalnék, sohase lehet tudni, van egy rendelkezésem a fiam számára. Két családi kép érkezik majd Trondhjemből, a feleségemé meg az enyém, nem jók, de mégis fel kell őket akasztani a többiek mellé. Megmondja neki?
Igen.
És tavasszal majd hoznak egy orgonát, egy kis orgonát a templom számára. Megkésve érkezik… hiszen Willatz anyja kívánta. Aztán a fiam kibővítteti a templom alsó részét – harminc láb elég lesz – és kórust építtet az orgonának. Az építőfát Namsen küldi. Igy mégis csak meglesz az orgona.
Becsületes akarat mindvégig, színarany akarat.
A következő napon aztán, úgy kelett lennie: eljött Lassen lelkész is, hogy megtegye a kötelességét. Késő ősz volt, finom téli nap sütött be a hadnagy szobájába, mikor a lelkész bekopogott.
Amint megpillantotta, elmosolyodott a beteg. Ez az ember, aki már a halál karmaiban volt, ferde mosolyra húzta félre a száját. Aztán lehunyta a szemét. És nem nyitotta ki többet.
Baardsen távirász bezárta a téglaégetőt.
*
Mikor ifjú Willatz két nappal később a gőzössel Segelfossba érkezett, a kastélyon, Holmengraa házán és a kikötőhídon félárbocon lógott a lobogó. A fiú mindjárt megértette, hogy mi történt.
Különös volt ez, – még érthetetlenebb, mint mikor az anyja halt meg. Semmi se látszott megváltozottnak azóta, de minden olyan furcsán idegen volt: Éppen a földnyelv mögötti csónakház előtt hajtatott el, ezt a csónakházat boltos Per alakította át táncteremmé és az épület még most is ott állt díszesen, rikító színekben. Mikor a gőzös befordult az öbölbe, már hallani lehetett a malom zúgását. A kikötőhídnál levő elevátor alatt hatalmas feketetengeri gőzös állt és rozst rakott ki, matrózok járkáltak a fedélzeten ide-oda és végezték a munkájukat. Csupa élet, ember és világ volt mindenfelé, de a lobogók félárbocon lógtak és az ő apja meghalt. Ott állt ifjú Willatz és a szárazföld felé nézett, azt remélte, hogy még jókor érkezik. Most már nagy volt és felnőtt, a mellényén aranygombok voltak. Egyre szórakozottabb lett, mindent látott, de a figyelmét nem tudta megragadni semmi. Eszébe jutott, hogy Fredrik Coldevin üdvözletét kellett volna átadni az apjának, a konzulnak most nincs ideje arra, hogy Segelfossba jőjjön, hanem majd nyáron látogat el.
A rakodóparton Martin béres és Pauline várta, Holmengraa úr odament hozzá, kezet fogott vele, Raschné, azelőtt Salvesen kisasszony üdvözölte, vörös karikák voltak a szeme körül. És odaát messze állt Mariane, szívére szorított kézzel és bámulta a fiút.
Mikor Willatz a téglaégetőhöz ment, Baardsen távirász ott állt és várt reá. Bementek az első szobába. – nagy világos helyiség volt az, tele butorral és képekkel. Bementek a következő nagy szobába, ott feküdt az apja, szépen fölkészítve a temetésre, szikáran, kemény arckifejezéssel, holtan. Katonai köpeny feküdt a holttesten, Baardsen tette oda, hiszen odatartozott. Ó, most utoljára használta a hadnagy a drága bundáját.
Baardsen távírász kiment és ifjú Willatz egyedül maradt. Elmondták neki apjának utolsó napjait, megkapta a levelet és elolvasta. Igen, ő ki fogja váltani az elzálogosított birtokot, a pénz itt meg itt van, hála Istennek, hiszen az apja mindvégig gazdag volt! Ó, csak legalább egyszer üdvözölhette volna, csak egyetlen szavát hallhatta volna. Ime, itt ül most ifjú Willatz és aranygombok vannak a mellényén. Ezeket az aranygombokat még az apja vette az angliai útja alkalmával és ő ajándékozta neki, ma aztán felvarrta a mellényére, hogy örömet szerezzen az apjának.
Willatz kiment.
A folyó zúgása feléje harsogott.
Emitt rozst raknak ki a nagy feketetengeri gőzösből.
Amott pedig Marianet látta, ahogy magányosan végigment a dombon hazafelé.
Vége