1.
Az egész környék egy birtok volt valaha és székhelye a mostani Segelfoss. Akkoriban Segelfoss ötven tehenet táplált és az északi viszonyokhoz képest nagybirtoknak számított. Fűrésztelep, vízimalom, téglaégető kemence és sok négyzetmérföldre terjedő erdő volt rajta. Abban az időben élénken sürögtek-forogtak a tanyán a szolgák, béresek és naplopók, szarvasmarha is volt fölös számban, a sok lovon, kutyán, macskán meg sertésen kívül, a csűr egész hátsó oldala mentén pedig a baromfi-udvar húzódott el.
Bizony, azidétt bőségben volt itt minden! mondják az öregek még most is, és eszükbe jut az, amit a szüleik meséltek nekik gyerekkorukról.
A birtokos, Willatz Holmsen, kövér és kapzsi úr, béresből küzdötte fel magát. Egyik tanyát a másik után vásárolta össze a szomszédságban potomáron, és végül egy birtokká kovácsolta össze.
Az idők folyamán nagy kereskedelmi és hajózási üzemet rendezett be, téglaégető kemencét, vizimalmot, fűrésztelepet, szóval csupa hasznos vállalkozást alapított. Ez a Willatz Holmsen úr ugyanolyan norvég volt, mint a többiek, csakhogy egyenruhában járt és dánul beszélt. A tavaszi és őszi törvénykezéseken aranyzsinór meg kard lógott az oldalán, tudott írni, olvasni, bíró volt és norvég törvények alapján ítélkezett. A felesége akármerről származott, Hollandiából, vagy Holsteinből, esetleg Skaaneből, vagy talán valamelyik meséből. Ő is szolgált valamikor és sok finomságot tanult. Segelfossból széles utat építettek, hogy az asszony kocsin hajtathasson a templomig. Bizony gazdag emberek voltak és mind gazdagabbá lettek; senkise kételkedett abban, hogy Willatz Holmsen úrnak volt még talán elásott pénze is. Halála után még sokáig kisértett a szelleme lent a téglaégető kemencénél.
De elsősorban a fiára, a második Willatz Holmsenre gondoltak az öregek, mikor a birtok históriája kerül szóba. Igazi nagyember volt, a halászatot meg a hajózást abbahagyta, mint olyasmit, amihez nem értett, vagy amivel nem akart foglalkozni; de új kastélyt építtetett a tanyán, oszlopokat meg tornyot emeltetett rá, melegházat állított fel, hattyú-tavat a parkban és gyakorlóteret az emberei számára. Azóta a tavat betömték, a gyakorlóteret pedig felszántották legelőnek. Ő csinált Segelfossból rendkívül előkelő helyet; egy termet képtárnak rendezett be, egy másikat pedig telerakott könyvekkel, a padlótól a menyezetig. Virágok és súlyos ezüstnemüek álltak az étkező asztalán, szobáit pedig márvány- és bronzszobrok diszítették. Ha a felesége, a nagyságos asszony közeledett, akkor úgy illett, hogy a cselédség álljon mindaddig, amíg el nem haladt mellettük; neki tulajdon birtoka volt Svédországban, franciául beszélt és komornát tartott. Ha valaki előkelő volt, akkor nagyon előkelő volt akkortájt, az úrnak meg az úrnőnek külön szolgája, külön kocsisa és külön lakosztálya volt Segelfossban. Reggelenkint nem tudtak maguk öltözködni és, az igazat megvallva, nem is volt rá szükségük: Add rám a mellényt! mondta Willatz Holmsen úr a szolgájának. Fésülj meg! szólt a nagyságos asszony a szobalányának.
Finom emberek voltak. Kissé mesebeli pár, melyet korának nimbusza vett körül.
Az első években sokat időztek távol Segelfosstól, ősszel tíz bőröndöt raktak tele és gyermekeikkel együtt külföldre utaztak; tavasszal pedig visszatértek a gyerekekkel, no meg még több bőrönddel és holmival s lassanként a házat megtöltötték minden pompával. Később állandóan a birtokon maradtak, az úr egyáltalán nem ismerte el, hogy ez a takarékosság kedvéért történnék, sőt inkább azt hangoztatta, hogy most már ő is, meg a felesége is, ismeri az egész világot és már nem szeret utazni. Nevelőnőt meg tanítót tartottak a három gyerekük: két leány és egy fiú mellé, akiket mindenre megtanítottak. Egyébként ugyanaz a nagy cselédség maradt a tanyán.
Furcsa dolog, hogy most az úr néhány jó tanyát meg erdőt eladott a birtokból. Nem vallotta be, hogy talán a pénzre, arra a néhány garasra volna szüksége, csak annyit volt hajlandó elismerni, hogy lassanként, amint öregedett, a birtok nagysága terhére volt igazgatás tekintetében. Ha pedig ezt mondta, akkor így is volt, mert az úr nem hazudott, nem is volt rá szüksége. Rossz nyelvek arról suttogtak ugyan, hogy a későbbi évek folyamán kutatni kezdett apjának elásott kincsei után, ó, de ezek nyilván félreértették Willatz Holmsen urat, az igazi nagy embert. A hegyek közt halt meg a derék úr. Szomorú dolog volt ez: távol az övéitől, a puszta földön kiterítve feküdni. Csak nyolc embere volt körülötte, akik vele mentek, hogy jó helyet keressenek az új nagy tónak. A nyolc ember hordágyon hozta haza. A nagyságos asszony idegsokkot kapott, kiabált franciául valamit a komornájának és elájult. A komorna lerohant hozzá az illatszeres dobozzal. Az öreg nagyságos asszony ekkor egyedül maradt, a lányai férjnél voltak és svédországi nagy városokban laktak. A fia pedig, a harmadik Willatz Holmsen, néhány évet hadapródiskolában töltött, éppen most tavasszal kellett elkészülnie és hazajönnie szabadságra.
*
Elmúlt a tél, elkövetkezett a tavasz és a harmadik Willatz Holmsen hazaérkezett. Idősebb emberek még most is jól emlékeznek reá, pedig jó néhány év telt el a halála óta. Testvérei örökölték a svédországi birtokot, neki pedig Segelfoss jutott, abban az állapotban, ahogy találta. Nem keltett valami nagyszerű benyomást ezen a vidéken, büszke és szűkszavú ember volt és bár megnősült s ugyanolyan nagy háztartást vezetett, mint a szülei, sőt jelentékeny cselekedeteket is vitt véghez életében, mégsem övezte valami nagyobb külső fény. Mit tehetett volna egy ilyen bénult hatalmú ember? Karrierje kettétörött, apja jelentős bankadósságokat hagyott reá, édesanyja a leányaihoz költözött Svédországba, valamennyien svédekké váltak és sohase tértek többé haza. Így aztán magára maradt. Ám tekintélyt most még elérhetett, neki magának kellett megszereznie és ez nagymértékben sikerült is neki. A nép tulajdonképen nem nagyon kedvelte, de ő nagy tiszteletet tudott kelteni benne. Egyszerűen csak hadnagy-nak hívták, mert nem vitte többre, de úgy üdvözölték, mint valami tábornokot.
Róla és még néhány emberről szól ez a könyv.
A harmadik Willatz Holmsen talán nem is volt igazi nagy ember, de talán nagyobb volt, mint Segelfossnak bármelyik másik gazdája. Egy szolgálaton kívül álló hadnagy, nevetséges, egy földbirtokos, aki olyan pompásan haladt lefelé, – az ám – s aki fiatalabb korában módfelett heves és vastagnyakú volt, úgy bizony! De ennek a hadnagynak volt egy-két értékes tulajdonsága is, erről apró mondák keringtek a falujában. Tekintélye mindig lépést tartott a különcségével, sőt talán még fölül is multa. Hogyan is jellemezte C. P. Windfeld lelkész. Azt mondta: bogaras és bolond úr… de ezzel aztán ki is merül a jellemzése. Nem más ez, mint a kishivatalnok felfogása egy különös egyéniségről. A hadnagy tanult ember volt és ha az évek folyamán filozófushoz méltóan meg is tudta fékezni hevességét, ez nem az öregsége, vagy éppenséggel öreges gyöngeelméjűsége következtében történt, hanem pusztán a férfi érettsége folytán. Egyébként rászorul-e a védelemre? Talán, mert igen mélyre süllyedt? Törvényszerűség volt ebben. Harmadik nemzedéke volt egy gazdaságban és fényűzésben fejlődött családnak és vele be is záródott a lánc. Egyébként nem is süllyedt ő le. Az olyan kemény ember, amilyen ő volt, megtudja őrizni a színvonalát.
Hannoverből hozta a feleségét. Ez a hölgy Dániában élte gyermekkorát, édesanyja családjánál. Ezredes leánya volt, csinos külsejű, arcát nem lehetett éppen szépnek mondani, de a teste hajlékony volt és bájos, eléggé tetszett a hadnagynak is, szerette a kezét, a hangját, mosolyát. Mivel még gyermekkorából tudott dánul, az ország nyelve nem okozott semmi bajt, csak néha egy kicsit érthetetlenül beszélt, de mindent ki tudott fejezni, amit akart. Általában jó nyelvérzéke volt és sok nyelvet tudott.
Szenvedélyes és bátor lovas volt az asszony. Mivel pedig annak is híre járt, hogy nemes származású, alázattal bántak vele ezen a mesekedvelő vidéken és az asszonynak tetszett is az ittlakás. Nem volt ellenére, ha az asszonyok elhallgattak a jelenlétében és házvezetőnője, Salvesen kisasszony útján adták értésére kérésüket és kívánságukat.
Az emberek sehogysem értették meg, miért ment feleségül a hadnagyhoz? Talán valami ballépés rejlett emögött? Lehetetlen, akkor a hadnagy, ez a pedáns és kínosan tisztességes kis Willatz Holmsen másutt kereskedett volna. Nem, hiszen ennél sokkal közelebbfekvő magyarázatot is lehetett találni: az asszony egyetlen barna hátaslóval jött hazulról, csak azzal és semmi mással, ládát, vagy bőröndöt nem hozott magával, sem pedig hajópoggyászt. Mindez nem vallott gazdagságra. Nyilván szegény volt, üres kézzel érkezett és – ezért fogadta el a hadnagyot? Ez jó magyarázat volt.
Egyébként nem ártott volna, ha egy kis vagyont hoz Segelfossba. Mert most már kezdődött a romlás. Akármilyen kitartó volt is a hadnagy, kezdett leromlani ő is, meg a birtok is; ugyanúgy igazgatta a jószágot meg a tégleégető kemencét, mint azelőtt, sőt talán még jobban is, de változtak az idők és most már semmi se hozott elég hasznot. A malmot megállította. A tó szolgáltatta az egyetlen vízierőt, s ezért az apja rendbe akart hozatni és ki is bővíttetni. Most aztán lefolyt, mert a hadnagy nem javíttatta ki a zsilipeket. Holmsen így a saját használatára való lisztet is Bérgenből hozatta.
A környéken furcsa embernek tartották, amiért nem szabályozta a tavat a malom körül. Boldogult apja egy pillanatig se gondolkozott volna ezen.
Egyébként jó családi vonásokat is örökölt őseitől, ezektől a nagy emberektől, akik gazdagok voltak és apai bőkezűséggel bántak szolgáikkal és munkás béreseikkel; ez a harmadik Willatz Holmsen is jól akart élni és ő se volt szűkmarkú másokkal szemben. Mikor a fa ára felszökött és az úr kezdett eladni az erdőből, még kedvet kapott a jótékonyságra is.
– Minden bérest és halászt munkába fogtam az erdőben, – mondta a feleségének. – Nagy bért fizetek nekik.
Így segített rajtuk. Gazdag volt és apai gondossággal bánt velük. Olyankor, tél idején az emberek jövedelem nélkül álltak a heringhalászat kezdetéig és bizony alkalmas pillanatban fogták meg az erdei munkát.
Igaz-e, amit a béresek mondanak, hogy az édesapja eladott valamit a segelfossi birtokból? kérdi az asszony.
A hadnagy kérdéssel válaszolt:
Úgy?
Azt beszélik, hogy öt tanyát adott el? És sok erdőt is eladott akkor?
Ezt jól tette az apám, feleli a hadnagy, lekerekítette a birtokot, mert nagyon is nagy lett neki öreg napjaira. Elég maradt még nekünk is.
Ebben a házastársak sohase egyeztek meg, éveken át mindegyiknek megvolt róla a külön véleménye. Sőt az asszony írt az apjának, a hannoveri ezredesnek és őt is beavatta a dologba. Az ezredes azt válaszolta, hogy a fa mostani árát tekintve baklövés volt erdőt eladni.
Nem volt baklövés! felelte a hadnagy. És kicsiny keze, mely zubbonyának gombjaival babrált, a csontig elfehéredett. Ilyen makacs és önfejű ember volt.
Ó, de az asszony, Adelheid őnagysága, egyáltalán nem volt ostoba, Isten áldása kísérje! Bár heves és pörlekedő természetű, mégis csak gyakorlati érzékű német családból származott. Ezt sokszor bebizonyította, mikor házvezetőnőjével tanácskozott.
*
A hadnagy szorgalmasan kilovagolt, egyetlen nap se múlt el anélkül, hogy lovon ne ült volna. De amíg a nagyságos asszony körülügette a vidéket és lovaglóruhájának uszálya lelógott a kengyelre, s a fél-lapp Petter ügetett mögötte lovászként, a hadnagy rendszerint lépésben baktatott, kisérő nélkül, vele nem kellett olyan hűhót csinálni. Egyenruhában ült, vállrojt és kard nélkül és valóban szánalmas benyomást keltett lekókkadt fejével, gondolataiba, vagy nyugalomba merülten. Hogy a szája keményen csukott volt, az makacsságot is jelenthetett.
Egy szép nyári napon az asszony nekiült, hogy lefesse a tó maradványait a malom környékén. A hadnagy éppen odaért nehány emberrel és furcsán összeszorította a száját, de ezt csak zavarában tette. Köszönt és megkérdezte a nagyságos asszonyt, hogy mennyi idő mulva készül el a képpel.
Mintha tudhatná, mielőtt még belekezdett volna! felelte az asszony sértődötten. Mit akar ez a sok ember? kérdezte.
Rendbe akarják hozni a tavat.
Úgy. Akkor… na, akkor ezek az emberek bizonyára sejtették, hogy ő aznap éppen azért ment oda, hogy lefesse!
A hadnagy arca eltorzult egy kicsit és azt válaszolta, hogy igazán sejtelme sem volt erről.
Az asszony sietve összekapkodta a festő-szerszámjait. Hirtelen megállt, ellágyult és bűnbánó mosoly suhant át az arcán. Eszébe jutott, hogy az ura éppen tegnap kapta meg az első fáért a pénzt, s így csak most volt pénze ilyen költségekre, eddig nem.
Willatz! mondta barátságosan. És célozgatni kezdett arra, hogy ő nem is olyan ostoba, nem olyan esztelen, hiszen az urának helyre kell hoznia a tavat, ha egyszer van pénze…
Pénz? mondta a hadnagy. Maga túlságosan élesen lát, önmagát téveszti meg. Röviden szólva… én tudtam, hogy maga idejön.
Az asszony lehajtotta a fejét:
Akkor az előbbi tagadása nem volt igaz?
Igen, én… de… inkább legyen így!
Bizony nem minden volt úgy a házastársak között, ahogy kellett volna, bár nagyobb egyenetlenségekről sohase hallottak az emberek és a tó mellett lefolyt jelenetnek is a körülmények voltak az okai.
A hadnagy heteken át küzdött önmagával. Meg akarta örvendeztetni a feleségét valamivel, valami nagyszerűvel, bement hozzá, kitekintett az ablakon és közömbösen így szólt:
A templomnak bedől a tornya, mint látom.
Ezen nincs mit örülni, felelte az asszony. Ó, hihetetlenül keserű lett az utolsó negyedévben, maga se értette önmagát.
A nyugati szél megrongálta az éjszaka. Kijavíttathatná az embereinkkel.
Én?
Maga, meg én, ahogy parancsolja. Helyesebben: maga. Egyszóval munkás és pénz a rendelkezésére áll.
Azt hitte talán, hogy egy csapásra megszünteti az asszonynak a pénzügyi dolgokra vonatkozó megszégyenítő gyanuját és megmutatja a hatalmát; mi más célja lehetett ezzel?
Helyes volna, ha megtenné, mondta az asszony.
Én? tiltakozott azonnal a hadnagy. Mondtam, hogy maga…
No jó, hát akkor én! védekezett az asszony.
Az igazat megvallva, a nagyságos asszony már sokszor féltette az életét abban a kis törékeny templomban. Hiszen a hadnagy sohase ment oda, eszébe se jutott ilyesmi, egy kicsit olvasott a humanisták, meg az enciklopédisták műveiből, melyek apja könyvtárában voltak, ez volt az istentisztelete. Amíg az anyja Segelfossban volt, az öreg meg a fiatal nagyságos asszony együtt hajtatott templomba minden misenapon; de mikor az öreg a lányaihoz költözött és sohase tért többé vissza Segelfossba, a fiatalasszony egyedül kocsizott végig a templomba vezető úton. De szeles időben veszedelmes volt a templomban tartózkodni. Az asszony mindig énekelt, ha ott volt… Igen, magas, kellemes hangján énekelt, úgy hogy a többiek elhallgattak; ezt egyrészt azért tette, hogy bátorítsa önmagát a roskatag templomban, másrészt pedig, mert az istentisztelet volt az egyetlen színháza, amióta ilyen messze került a világtól. Valóságos színjáték volt, mikor a hivők csöndesen állva nézték közeledését, továbbá azt, hogy a lovász leveszi a sapkáját, lesegíti a kocsiról, aztán amint belép az ajtón, végiglépdel a templom padlóján egészen a segelfossi uraság padjáig. Ez a színjáték minden vasárnap megismétlődött.
Hálás volt az urának ezért a részvevő gondért, melyet annak a nyomorúságos istenházának szentel. Talán közlékeny hangulata is támadt, beszélni kezdett neki valamiről, egy bizonyos dolognak a lehetőségéről… sőt már bizonyos, most már meg is mondhatja neki…
A hadnagy hirtelen feléje fordult és bámul, csak bámul reá. A szeme dolgozik, a teste is, csodálatos… talán rosszul hallotta… hihetetlen. Micsoda… ilyen hosszú évek során át való együttélés után… merhet-e hinni a fülének?
Az asszony bólint, hogy igen, igaz a dolog. Ezért lehetett olyan ingerlékeny akkor a tó mellett…
Ingerlékeny, maga… hogy mondhat ilyet?
Istenem, nem úgy értem… de mit gondol róla, ha valóban úgy van? Eddig nem mertem határozottan állítani, de most már megmondhatom.
Az Isten áldja meg… illetőleg… hm, ez a legnagyobb esemény az életemben. Adelheid, igazán nem örültem annak, hogy a templom tornya omladozófélben van.
Nem, bocsásson meg.
Hagyja! Maga még most is, ilyen pillanatban, ilyen helyzetben… egyszóval…
Szeretett volna a föld alá sülyedni, zavarában az ajtó felé támolygott, kinyitotta és kiment. Jó darabig távol maradt, az asszony hallotta, amint fel és alá járkál a könyvtárban meg a többi szobában. Aztán visszatért.
Bocsánat, nem tudok megfeledkezni a templomról. Az a kérdés, nem kellene-e az egész épületet… úgy értem, hogy a legközelebbi vihar… életveszélyes lehet. Azonkívül pedig szégyen ránk nézve, az egész birtokra nézve. Ha rám bizná… egy kicsit értek a rajzoláshoz, új templomot terveznék és felépíttetném. Elég fa van, meg sok építőmunkás, Severin, a sagvikai Bertel, Ole Johan. Jegyezze meg, amit mondok, a legközelebbi nyugati szél… azonkívül nem is méltó dolog már nem vagyunk ketten, nemsokára többen leszünk. Mit szól hozzá? Persze, figyelembe venném az akusztikát, a maga énekét, a hangja tisztán zengjen a padjától végig az egész templomon. Ha megengedné, délről szakembert hozatnék ide, hogy irányítsa a munkásokat…
Köszönöm, Willatz, ha módjában áll…
Módomban? Csak egy szavamba kerül. Egyébként engedje meg, hogy én mondjak magának köszönetet… mindenért!
A balsors rideggé tette ezt az embert, de ez nem volt balsors, hanem valami nagy ujság, áldás, boldogság! Ezt az eseményt a pénznek és vagyonnak, igen, valósággal a jövedelemnek valami furcsa képzetével kapcsolta össze, hogyan volt ez lehetséges? És a testvérei, akiket nem látott azóta, hogy svédekké váltak… no meg az anyja, aki nem tudott szűkös viszonyok között élni, mit mond az vajjon most? Hiszen úgy hagyta el, mint a patkány a hajót, amely pedig nem is süllyedt.
A hadnagy a jobb keze ujjára húzta fel a gyűrűjét, ahova illett, pedig már hosszabb ideje a balkezén viselte. Az, hogy a gyűrűt egyik kezéről a másikra húzta, arra vallott, hogy sokat gondolkozott és hogy valami fontos dologra akart emlékezni. Ez mindig csendben és észrevétlenül történt, senkise tudta, hogy miért teszi, talán ő maga sem.