2.
A hadnagynak furcsa szokása támadt. Mindig leveti a cipőjét és papucsot húz, ahányszor valami dolga akad a ház második emeletén. Az ám, hiszen már nem voltak ketten, hanem jóformán hárman, hogyan merészkedhetnék cipőben járni odafönt a humanisták között, mikor az asszony szobái közvetlenül alatta voltak? Két nagy kövezett lépcső volt a Segelfoss kastélyban, azelőtt az úrhoz is meg az asszonyhoz is külön bejárat vezetett, most a hadnagy felhasználja az alkalmat arra, hogy alaposabban utánanézzen a nagyságos asszony lépcsőjének és ujra cementeztessen minden meglazult gerendát. Mikor elkövetkezett a fagy, gondoskodott róla, hogy ne rakódjék jég a lépcsőfokokra.
De ezzel annyira bosszantotta a hölgyet, hogy az a ruháját szaggatta. Hasznosabb dolgot is végezhetne, mondta. Hiszen sok ember kell kint a tónál.
Ott dolgoznak, felelte a hadnagy, köveket szállítanak kocsikon és köveznek, éppen most készülnek el. Erről jut eszembe, hogy a maga egyik hintóslovát is használták a minap.
De miért?
Tilalom ellenére, a tudtomon kívül. És a ló megsántult.
Persze.
Tehát nem használhatja, mikor a templomba hajttat.
Az asszony fel akart fortyanni, de magába fojtotta. Csak ennyit mondott: Kár! Akkor gyalog megyek.
Ez a megoldás kellemetlenül érintette a hadnagyot. Azt remélte, így rábírja az asszonyt arra, hogy ne járjon templomba, amíg minden el nem mult, legalább is az események megtörténtéig; az a templom most még düledezőbbnek tűnt fel előtte, mint valaha.
Használhatna másik lovat is, mondta kelletlenül.
Más lóról szó se lehet. Nem, köszönöm, gyalog megyek.
Egyébként, folytatta a hadnagy, meg kellene gondolnia. A templom egy napon összedől, minden ujabb vihar rombol rajta, még szerencsétlenség történhetik.
Ekkor az asszony nevetett. És mivel bátor volt, így szégyenítette meg:
Maga olyan félős, Willatz, mindig olyan félős!
Az asszony, úgy látszik, különböző csekélységekből megállapította, hogy az ura nem nagyon bátor, nyiltan szólva egy kicsit gyáva és a hadnagy az utóbbi hónapokban nem is igyekezett ezt leplezni. Miért lovagolt a legszívesebben lépésben? miért kerülte el nyáron a patakon átvezető korhadt hidat, amikor a sekélyén átgázolhatott? E mögött rejlett valami.
Lassanként megszokta azt, hogy a gyávaság gyanúja alatt áll, talán közömbös lett, mert ez, úgy látszott, egyáltalán nem keserítette el az életét. Hiszen lehetett abban valami, hogy a hadnagy a legzavartalanabbul gondolkozhatott akkor, amikor lépésben baktatott és hogy talán meg akarta fürdetni a lovat, mikor a gázlón haladt át. De az is igaz lehetett, hogy ez az ember olyan gyáva, mint a nyúl.
*
A hadnagy átöltözött és a paphoz lovagolt. Jó szándék vezette: az építendő új templomról akart beszélni vele. Emberei már kidöntötték a fákat, odaszállították a követ, a munkavezetők is megérkeztek délről, s most hozzá lehetett fogni.
Ugyanaz a C. P. Windfeld volt a pap, aki később megírta a segelfossi templom történetét. Így írja le a hadnagy akkori külsejét, amikor tehát negyven év körül járhatott: sovány, de alacsony termete, lehajtott feje, hosszúkás, borotvált arca, szürke szeme, sasorra és szakálla helyén kékes arcbőre volt. Őszszel vegyes haját a legnagyobb gondossággal választotta el a jobboldalán, a fülénél pedig előrefésülte. Hosszú, sovány kezén színtelen bőrkesztyűt viselt. Egyébként kék kabátot és sárga lovaglónadrágot hordott, ezeket pedig hidegebb időben durva katonaköpeny fedte. Gyűrűjén, valamint az aranycsattos szőróraláncán kívül nem volt más ékszere.
A hadnagy kopogtatott és mingyárt be is lépett a pap irodájába. Leülés előtt sárga batiszt-zsebkendőjével leporolta a széket. Ó, Istenem, gőgösségében mennyire lekicsinyelte Isten szolgáját!
A feleségem elhatározta, mondta… illetőleg, a templomunk összedől egy szép napon.
A pap olyasfélét válaszol, hogy sajnos, igen, a templom – mint minden földi dolog – úgy látszik, alá van vetve a mulandóság törvényének…
Locsogás! mondta a hadnagy. Tehát a feleségem elhatározta, hogy néhány fagerendát fel fog használni egy új templom céljaira.
Valóban, igazán…
Engedje végigmondanom… megkért, hogy ezt jelentsem be önnek. Ezért jöttem.
Kimondhatatlanul nagy jótétemény mind az ön részéről…
Részemről? Ha valaha is azt merné gondolni, hogy nekem csak egy fikarcnyi dolgom is van ezzel… ezzel az ötlettel, akkor a napjai meg vannak számlálva ezen a helyen. Érti?
A pap nagyon jól tudja, hogy biztosan ül javadalmában, de mikor ilyen törésre-zúzásra hajló kedvében látja ezt az embert, rémületében meghátrál előle. A hadnagyra nem lehetett ráismerni, félig felemelkedett a székről és előregörnyedve, sápadtan állt.
Majd visszarogyott a székre, egy darabig lihegett, papirtekercset dobott az asztalra és így szólt:
Itt a rajz, ha látni akarja.
A pap kiteregeti a papirost és a pompás kis istenháza láttán való közvetlen örömében így kiált fel:
No lám, torony is, csúcs is…
A nagyságos asszony jóváhagyta, feleli röviden a hadnagy és visszahúzza a papírt. Aztán másikat terít ki: Ez pedig az alaprajz, ha látni akarja.
Ebből már kevesebbet értett a pap és szeretett volna egy kicsit érdeklődni, tudakozódni. Bízik Istenben és ezt mondja:
De ezt még jóvá kell hagyatni, úgyebár?
Nem.
A hatóságok, a minisztérium?…
Nem.
A hadnagy összesodorja és magához veszi a rajzokat. Aztán így szól:
Ha esetleg ír, megemlítheti, hogy a templomot ez alkalommal a temető északi oldalára építik, ahol nem agyagos, hanem lapos és köves a talaj. A felcségem adományozza a telket.
Ezt jó eszmének vélte a pap és bólintott.
A hadnagy felkel:
A nagyságos asszony hozzáértő embereket hozatott és a munka hamarosan megkezdődik.
Szabad-e, mondja a pap, a hívők nevében meglátogatnom a nagyságos asszonyt és köszönetet mondanom a rendkívüli adományért?
A hadnagy áll és a vállán keresztül a pap cipőjét nézve, így felel:
Ha eljön köszönetet mondani a nagyságos asszonynak… neki külön bejárata van a déli lépcsőn át.
Ezután lóra ült és lépésben visszafelé baktatott.
Olyan kevéssé foglalták le gondolatait az imént mondottak, hogy már más járt a fejében: letért az útról és átügetett az erdőn meg a mezőn a tóhoz.
Itt a munka már végefelé közeledett, új tó állt most, az előbbinél lejtősebb eséssel, azonkívül a folyó egyik ága is csatlakozott a régi tóhoz, hogy legyen min leúsztatni az uradalmi erdők fagerendáit. Ezt jól tervezte ki a hadnagy. Régente a fát szánon, hosszú úton kellett a tengerig szállítani, most azonban, hogy a régi tó kiszáradt és a vízesés kiegyenlítődött, a tutajok elhaladhattak fölötte anélkül, hogy szertezúzódtak volna.
A hadnagy lóhátról tekintett végig művén.
Két nap mulva elkészülünk itt, mondta embereinek.
Két nap mulva? Igenis! mondták az emberek és bólintottak a parancsra.
*
A gyerek születése idején Segelfoss urnője huszonnyolc éves, tehát egészen fiatal asszony volt, még hozzá szép alkatú, mintha anyának teremtették volna. A hadnagy azonban szokásos félénkségéhez híven aggódott, hogy valami szerencsétlenség történik és elővigyázatossági intézkedéseket tett.
Néhány nappal karácsony előtt így szólt Martin béreshez:
Befogod a szürke lovakat.
Igenis.
Szán nélkül Urába hajtasz, az urai tanyára, a falusi bíróhoz. Ott elhelyezed, amíg én érte nem megyek.
Igenis.
Ha ezt elvégezted, gyalog jösz vissza.
Igenis.
Ennyi az egész…
Karácsony estéje előtt már kora reggeltől kezdve nagy volt az izgalom Segelfossban. Egy fekete-főkötős asszony már néhány nappal előbb megérkezett, a házvezetőnő is beszélt vele és híre járt, hogy a nagyságos asszony nagyon beteg.
Később, a nap folyamán, a hadnagy födetlen fővel lenn állt a folyosón, mely a saját és a nagyságos asszony szobája között volt és egy pillanatig beszélgetett a fekete-főkötős asszonnyal:
De remélhetőleg pillanatnyi veszély nincs?
Nem, csakhogy… Isten segítségével nem lesz semmi baj, de mégis… Még eddig nem voltam a nagyságos asszonynál és a felelősség…
Doktort? kérdi a hadnagy.
Igen, csak otthon legyen a doktor…
Már értesítettem. Éjszakára itt lehetek vele.
A hadnagy előhívta a béresfiút és megparancsolta, hogy azonnal fogja be a barna lovakat, míg ő utiruhát ölt magára. Mikor minden rendben van, felül a szánra és a melléképületek mögött robog el, hogy a nagyságos asszony ne hallja a talpak surlódását és ne nyugtalankodjék.
Igen, ő maga hajtat a doktorért.
Gyorsan hajt, fáradhatatlanul, Urába érkezik, a szürke lovakat fogja a szán elé s folytatja az utat. Eléri a doktor házát.
Ha nem a segelfossi hadnagy lett volna, a járásorvos bizonyára nem zavartatta volna meg éjszakai nyugalmát.
Pálinkával, frissítővel kínálja meg, a házvezetőnő is bejön és kávét meg süteményt kínál, a hadnagy köszöni és mindenre csak azt mondja: Ma este csak az orvosért jöttem.
Aztán felülnek a szánra. Nem sokat beszélnek útközben, hiszen alig ismerik egymást, a doktor Ole Riis, a fiatal járásorvos. Urában a hadnagy megint a barna lovakat fogja a szán elé, melyek most már néhány órát pihentek, aztán tovább száguldanak.
Két órakor érnek Segelfossba. A gyermek már megszületett.
A gyermek, a negyedik Willatz Holmsen, éppen karácsonykor, sőt karácsony éjszakáján született. Ez szinte természetfölötti volt. De az anya nagyon beteg lett, valami baja történhetett és a fiatal doktornak alkalma nyílt, hogy megmutassa tudományát. Még karácsony után is Segelfossban maradt, amíg el nem hívatták a székhelyére, különben talán még tovább is maradt volna. Az asszony kezdte nagyrabecsülni, amikor legyőzte szőrös keze miatt érzett undorát.
*
Elmult a tél, az asszony felgyógyult, a gyerek pedig hónapról-hónapra jobban erősödött. Minden rendben volt. Persze kissé lesoványodott az asszony és orra hosszú lett, de most nagyon sok dolga volt arra, hogy a külsejével is törődjék. Megvolt a gyermeke és ez elég volt; páratlan fickó, úgy ordított, mint valami természeti hatalom, hevesvérű és szeszélyes, ó milyen édes gyerek. És már jöttek a fogai.
Tulajdonképen az új templomban illenék megkeresztelni, csakhogy… Nos, mi a véleménye Adelheid?
Az asszony azt feleli, hogy tetszik neki a gondolat.
Ó, mennyivel kedvesebb és engedékenyebb lett most az asszony, a derék, jó teremtés. Mikor készül el a templom?
Pontosan nem lehet tudni: majd jövő télre. A fal már állt, a tetőgerendák is készen voltak.
Csakhogy a fal: semmise volt. A hadnagy helyesen számította ki, hogy a templomnak a temető északi oldalán kell állnia, úgy hogy szinte alig volt szükség falazásra az alapzat vízszintességéhez. A fal ősszel elkészült, de az semmise volt. A tetőgerendák se számítottak sokat. Már csak az épület volt hátra!
Tavasz elején megkezdődött a munka és egyik hét mult a másik után, a ház kinőtt a földből, már az ablakai is elkészültek. Egy hétköznap odahajtatott a pap, levelet kapott, mely szerint a hatóságok látni akarják a terveket, mondta.
Hadd akarják, mondta a hadnagy. Nekünk szükségünk van rájuk.
Kívánatos lenne a munkát megszüntetni, amíg a rajzokat jóváhagyják, mondta a pap legszelídebb hangján.
Úgy, mondta a hadnagy.
Tiszteletben tartotta a hatóságokat, a nevelése is, meg a műveltsége is engedelmességet oltottak bele a feljebbvalói iránt. De önfejű volt és nem adta oda a rajzokat.
Mikor a templom tető alá került és a torony már félig készen állt, a pap megint eljött és a hatóságok nevében kérte a rajzokat.
A hadnagy előhívta építőmesterét és így szólt:
Szüksége van még az alaprajzra?
Nincs.
Adja oda a papnak.
Hiszen ez valóságos komédia… a már felépült templomnak az alaprajzát! A pap, C. P. Windfeld, nem pedig valami birka, maga is megírja, hogy elfogta a méreg. Igaz ugyan, hogy az előtt az ember előtt áll, akinek felesége új templomot adományozott a hívőknek; de a hadnagy önteltsége mégis csak sok.
Csak az alaprajzot kapom meg? kérdezte a pap.
A másik rajzot nem nélkülözhetjük, felelte a hadnagy. Néhány számítást végeztem rajta.
Ekkor a pap kiteregetett egy nagy levelet, amelyet eddig a kezében tartott és így szólt:
Kötelességem arról értesíteni, hogy a hatóságok a munka azonnal való megszüntetését követelik.
Úgy, mondta a hadnagy.
A templomból meg a toronyról zavartalan kopácsolás és fejszecsapás hallatszik, egyáltalán nem hagyták abba és a pap kénytelen távozni az alaprajzzal.
A templom felépült és úgy állt, mint valami kis szépség az erdő szélén; de mire a berendezés is elkészült, már elmult a tél javarésze. A husvét utáni első tavaszi napsütésben a hadnagy kívül-belül díszesen kifesttette az új istenházát és a felesége nevét aranycirádás betűkkel íratta bele a kórusba.
A mű elvégeztetett.
Most a hadnagy a fél-lapp Pettert elküldte a paphoz egy levéllel, mely szerint a templom elkészült: a felesége a saját maga adta anyagból, a maga embereivel, a maga telkén templomot építtetett, a hatóságoknak semmi dolguk Holmsenné asszony magántulajdonával. Most a templomot és a telket a hívőknek adományozza. A hatóságok dönthetnek afelett, hogy elfogadják-e az adományt, vagy sem. Rajz mellékeltetik.
Hetekig várt, de válasz nem jött. Újabb levelet küldött a pahoz, mondván, hogyha a templomot 4, – azaz négy – héten belül át nem veszik és fel nem szentelik, akkor a hadnagy a feleségével Trondhjembe utazik s ott keresztelteti meg a gyereket. Ugyanakkor pedig Segelfoss birtoknak a szomszédos templom javára történő hozzájárulását lecsökkentik a törvényben előírt összegre.
Ez segített. Krogh püspök a faluban végzett felügyelő körútja alkalmával személyesen jött el, átvette és beszentelte a templomot s megkeresztelte a nagy fiút. A neve Willatz Wilhelm Maurus von Platz Holmsen lett.