4.
Fehér, nyolcevezős csónak érkezett a környékre, négy ember forgatta az evezőket. Mivel jó meleg tavaszi nap volt, a négy ember ingujjban evezett, de akit vittek, az bizonyosan a fülkében ült, mert nem volt látható. A csónak a patak torkolata fölött, a téglaégető kemence közelében kötött ki.
Fülkéjéből prémbe és vastag ruhába öltözött, nagy, kövér férfi mászott ki; nem a doktor volt, sem pedig az öreg Coldevin, a csónak sem volt ismerős és valahonnan messziről való lehetett. A férfi kiszállt a csónakból, néhány szót szólt evezőseihez, aztán elindult felfelé a patak mentén. Emberei közül ketten követték.
Fent a házak előtt mindenütt emberek álltak és bámulták ezt a szokatlan látványt. Úgy látszott, hogy a nagy úrnak melege lett, levetette a bundáját és átadta az egyik emberének, hogy az cipelje. Olyan kövér volt hátul, hogy kabátjának szárnyai minden lépésnél kifordultak, nem is tudott egyfolytában menni, gyakran megpihent és a mellét fogta. Így mentek, mendegéltek, talán a vízeséshez igyekeztek… amíg csak el nem tűntek az erdőben.
A lakosság lement a nyolcevezős csónakhoz kíváncsiskodni, ráérő emberek sereglettek oda, Lars Manuelsen is lement a házából, sok gyereke követte néhány lépésnyi távolságból. A csónakosok sejtették, hogy ezek a látogatók mit akarnak és eszerint is rendezkedtek be, megértették, hogy ők most fontos személyiségek, akik nagy titoknak tudói.
Békével! mondta Lars Manuelsen, bár azoknak kellett volna előbb köszönniök, hiszen ők jöttek idegen földre.
Békével! ennyit válaszoltak mindössze.
Szép idő van ma.
Bizony, melegünk volt az evezésnél.
Egy darabig erről beszélnek: vajjon nem volt-e szél odakünn, s vajjon nem keletről fújt-e? A csónakosok kissé tartozkodóak a válaszadással.
Hatalmas nyolcevezős ez, mondja Lars Manuelsen, talán a maguké?
A csónakosok köpnek és védekező állásba helyezkednek.
Nem egészen, mondják.
Hová valók?
Szünet. Jelentőségteljes szünet. A gyerekek fülelnek.
Messzire, Ytterleiába.
Mingyárt gondoltam, bólint Lars.
Közelebb lép a csónakhoz, megnézi, de nem ismeri meg; az evezőn, vagy a lapáton csak egy-két betű áll.
De most már úgy érzik a csónakosok, ha ez így tovább tart, viselkedésükkel talán visszariasztják a bennszülötteket s így bennük ragad a titok, miért is engednek egy kicsit s az egyikük ezt mondja:
Bizony nem a mienk a csónak.
Sajnos, nem, mondja a másik is.
És attól kezdve legnagyobb részt ez a két evezős beszélt, úgy hogy Larsnak nem is kell tovább kérdezősködnie. Egyre jobban belemelegednek a beszédbe, egyik vigyáz a másikra, egyik túlszárnyalja merészségben a másikat, de még idejében abbahagyják:
– Mert minket csak úgy béreltek erre a csónakra.
No. Aztán kit visznek az urak? kérdi Lars.
Szünet. Hm. Ez így túlságosan könnyű volna!
Azt, akié a csónak, feleli az egyik.
A másik, aki mintha tűkön állt volna, hozzáfűzi:
Különben csak erre az útra vette a csónakot.
Elővette a pénzét és pengő pénzzel fizetett, pusztán ezért az útért.
A legények Lars Manuelsenre néztek. A gyerekek csak álltak, bámulták a legényeket és füleltek, hallgatóztak.
Ami az utat illeti, arról nem tudok semmit se mondani, feleli az egyik csónakos.
Most felment a patak mentén, jelenti ki a másik.
Szünet. Milyen páratlanul hosszú és tartalmas tud lenni az ilyen szünet.
Lars alaposan és hosszasan nézi a csónakot, közömbös dolgokról beszél az idegenekkel, a tavaszról, a hosszú sziget heringállományáról, aztán az egyik ytterleiai gályáról, melyet a vihar idesodort valamelyik elmult esztendőben. Igaz is, az a gálya az utväri Henriksen kereskedőé volt.
Lars csak ennyit jegyzett meg:
Akkor biztosan nagyon fontos útnak kellett ennek lenni.
Már egyszer kérdezte, hogy ki az idegen, de nem kapott választ s most az időre bízza, majd csak elkövetkezik magától is.
A legények bólintanak, hogy ismerik Henriksen kereskedőt.
Talán csak nem őt hozták? kérdi Lars.
Nem.
Lars, úgy látszik, megúnta a dolgot. Köpött, kezeit hátra tette és egy kicsit még állva maradt. Hirtelen megszólalt és elindul:
Bizony szép ez a nyolc evezős, bárcsak az enyém lenne! No de én csak itt ácsorgok és alkalmatlankodom maguknak.
A legények felfigyelnek.
Nem alkalmatlankodol, feleli az egyik.
Dehogy is vagy alkalmatlan, válaszolja a másik.
És most azon gondolkoznak a csónakosok, nagyon helyesen, hogyha nem ők leplezik le a titkot, akkor az a két legény, aki felment a patak mentén, hamarosan lejön és maga teszi meg; hiszen megtörténhetik, hogy például valamelyik bemegy az egyik kunyhóba, vizet kér és közben kifecsegi, hogy ki az a prémbundás ember.
Ekkor az egyik idegen megkérdi:
Maguk itt a környéken nem is sejtik, hogy mi kit hoztunk ide?
Nem, mondja Lars és nagyot bámul.
A gyerekek is bámulnak.
Gondolom is, hogy nem, mondja a másik idegen és közbeszól. Úgy látszott, mintha tűkön állt volna már. De csodálkozni is fognak, ha meghallják, fűzi hozzá.
Lars most már hihetetlenül kiváncsi lett. A legbosszantóbb ugyanis az, hogy a szomszédja, a sagvikai Bertel túlhosszúnak találta a várakozást és most már errefelé sántikál a szántóföldeken át.
Tán csak nem valami hivatalos személyiség? kérdi Lars.
Nem, felelik a legények.
De úgy gondolom, hogy valami nagy úrnak kell lennie, amiért olyan kövér.
Persze, felelik az emberek, bizony nagy ember is!
Lars várt egy kicsit, aztán indulni készült. Mert már jött Bertel is és vele nem szerette volna megosztani a titkot.
Béke veletek, mondta Lars.
Sőt az az ember nem egyéb, mint a mi földink, hogy úgy mondjam, folytatta az egyik idegen.
A másik idegen megint beleszólt:
Mondhatnám, iskolatársunk.
No, mondja Lars.
Bizony így is mondhatjuk. Az ám, ha nem is éppen a mi járásunkból való, de… de mi egynéhányat ismerünk a rokonságából… csak egy pár község van köztünk… harminc évig volt oda.
A másik idegen mellőzöttnek érzi magát és pótolni akarja a késedelmet, azért is hozzáfűzi:
Gyerekkorából távozott hazulról, minden külföldi országot megjárt, utazott Ausztráliába is, meg Amerikába is. Aztán megnősült és nagy üzlete lett. Még aranyat is talált.
Ettől kezdve a csónakosok egymással versengenek és irígykedve vigyáznak egymás szavaira.
No, egy kicsit nagyon gyorsan haladsz, Jon, mondja az egyik elégedetlenül, társa szavait kijavítva: az még Kinában volt.
Hol mindenütt ne lett volna, feleli a másik. Sőt több napon át feküdt egy felborult csónakban is, már nem is tudom melyik országban.
Akkor még a tengert járta, gyerekkorában. De én most a későbbi éveiről beszélek.
Te csak ne mesélj nekem, tudom én azt, éppen olyan jól, mint te. Több napig feküdt egy csónakban. Kérdezd meg tőle, ha akarod. Disznóság, hogy annak az országnak a neve nem jut az eszembe.
Valami ismeretlen országban történt. De a felesége Mexikóból való.
Azt hiszed, nem tudom?
Mi a neve? kérdezi Lars Manuelsen.
Úgy hívják, hogy…
Holmengraa! vág bele villámgyorsan a másik.
Ő az a Tobias, aki elutazott messzire, siet kiegészíteni az előbbi. Nem hallottál arról a fiúról, aki elment hazulról és király lett belőle?
Végre sikerült!
Lars levegő után kapkod és bámul. Hogyne hallott volna Tobiasról, az egyik ytterleiabeli szürke szigetről elszármazott halászgyerekről, aki egy emberöltővel ezelőtt vándorolt ki, azután nagy király lett lett valahol, emelkedett Isten és emberek előtt és sohase tért vissza többé. Most pedig itt van!
A gyerekek is hallottak a meséről, most pedig tátott szájjal hallgatták az embereket.
Hát a Tobias? mondja Lars Manuelsen. És ha jól hallottam, az apját is Tobiasnak hívták.
Nem, az apja már meghalt, feleli Jon. Az anyja is halott már, de állítólag van egy nőtestvére, aki Bergenben él.
Igen, az apjának is Tobias volt a neve, mondja a másik csónakos újabb nyomatékkal és helyreigazítja társa szavait. Egyébként ő most már csak Holmengraanak hivatja magát.
Csudálatos! mondja Lars.
Aztán Bertel felé pislant, aki most már kellemetlen közelségbe jutott. Larsnak még jut ideje néhány fontos kérdésre és a csónakosok váltakozva felelnek.
Aztán házas ember? Vele van a felesége?
Nem, nincs vele. Az idegen országban van.
Igen, az külső országban, idegenben maradt.
Hát akkor finom asszony lehet. Mi a neve?
Azt nem tudom megmondani, de…
Meghalt már, mondja a másik legény és véget vet a dolognak.
No, Uristen, meghalt. Gyerekei nincsenek?
Két gyereke van, azok kicsinyek, egy fiú meg egy leány.
Ne mondd, Jon, hogy kicsinyek, mert a leány már van egynéhány éves.
Igen, igen, a fiú kicsiny, azt akartam mondani.
Bertel odaért. Lars még az utolsó pillanatban megkérdi:
És hol vannak a gyerekei? Mi a nevük? És mit keres odafönt a patak mentén?
Azt mondta nekem, hogy csak úgy körül akar nézni.
Nekem is azt mondta.
A csónakosok ezt még egyszer megvitatják, mindegyik a maga módján, amíg meg nem egyeznek.
Nagyszerű volt a ruhája, mondja Lars.
A legények riadtan kapják oldalt a fejüket.
Igen, csupa prém meg bársony van rajta.
Azt mondja, hogy fázik a mi országunkban és már nem tud felmelegedni.
Bertel nem köszön, csak odaáll hallgatózni. Neki van a legrosszabb füle.
Kiről beszélnek maguk? kérdi.
A csónakosok nem felelnek, hanem továbbra is Lars felé fordulnak és még beszélnek a király gazdagságáról, bankóiról, amikkel a csónakot fizette, meg az erszényéről.
Csudálatos! mondja Lars Manuelsen.
Hoztak maguk valakit? kérdi Bertel.
A csónakosok végignézik, köpnek és azt felelik, hogy igen, hoztak. Majd megint Lars felé fordulnak, beszélnek, rázzák a fejüket, gondolkoznak és nyilatkoznak a gazdag úrról:
Igen, én meg ez a Jon, nem vagyunk több, mint valami kis hajóroncs, vagy bója, mondhatnám, őhozzá képest. Pedig ugyanazon a tengeren nőttünk fel.
Most Bertel Larshoz fordul és megkérdi:
Kiről beszélnek?
De Larsnak nincs ideje, csöpp ideje sincs, nem hallgat Bertel kérdésére, hanem hirtelen így szól:
No, azt hiszem éppen elég soká tartóztattam magukat.
Ezzel elmegy.
Most Bertelre kerül a sor, neki kell kihámoznia belőlük a titkot. Ó, milyen kíváncsi és milyen jól kínozzák a csónakosok!
Eleinte Lars egyenletes léptekkel indult felfelé a szántóföldön, szégyennek vélte volna a szaladást. De nemsokára meggyorsította a menését és körülbelül feleúton befordult Ole Johan kunyhója felé, amelyik a legközelebb volt. Lars büszkélkedik, szinte hízik a titokzatosságtól, mert többet tud, mint a többi kunyhó lakói valamennyien; ha takarékoskodik, akkor egésznap jelentős személyiség lehet. Már meg is pillant néhány asszonyt fönt Ole Johan kunyhójánál, azok mind őt várják.
De mikor Lars odaér, kiderül, hogy a gyerekek már megelőzték. A saját gyerekei, meg a másoké, a hosszúfülü rongyos férgek, még a saját Larsa, az a nyurga, csúf Lábán is. Most ugyanezek a gyerekek rohantak kunyhóról kunyhóra és a saját fia vezetésével szégyenítik meg őt. Szép dolog ez!
Ole Johan találkozott Larsszal és megkérdezi:
Tulajdonképen kit hoztak azok? És mikor Lars azzal akarja kezdeni, hogy kéreti magát, Ole Johan egyenesen kimondja: Igaz, hogy azt a Tobiast hozták, akiből király lett?
*
Néhány órával utóbb sűrű embergyűrű sötétlik a fehér nyolcevezős körül, ügyelni akarnak, szeretnék csak távolról is szemügyre venni a mesebeli királyt, amikor újra csónakba száll. Az asszonyok még fel is cicomázták magukat, kötényt is vettek fel, Daverdana azonban vadóc, túlvörös hajú, magas termetű és fiatal arra, hogy egy király szeme elé kerüljön.
Ó, de valamennyiüket bolonddá tették.
Mikor a három vándor visszatért a vízeséstől, a két csónakos valóban lement a csónakhoz a prémbundával, de az úr maga letért az útról és a hadnagyék segelfossi tanyája felé irányította lépteit. És nem is látszott rajta, hogy nincs dolga ott.
Nem volt könnyű és gyakorlott gyalogjáró, hosszú időre volt szüksége és kalapját a kezében tartotta. Ez az ember egyáltalán nem látszott mesébe illőnek, új ruha volt rajta és vastag aranylánc a nyakán, különben olyan volt, mint más egyszerű ember, sápadt és éles vonású arccal, körszakállal, egyenes orral és egy csomó ránccal a szeme körül. A negyvenes évek végefelé járhatott. Jobb kezén kis, közönséges aranygyűrűt viselt. A haja még megvolt. Testessége tulajdonképen csak egy vastag, egészségtelen pocakból állott, egyébként a lábszára, meg a combja cingár volt.
Mikor a tanyára ért, körülnézett. A konyhán át vezető hátsó utat választotta, bár két nagy kőlépcső volt a ház külső oldalán. Köszönt egy elébe kerülő cselédnek, megkérdezte, hogy Holmsen úr odahaza van-e és odaadta a névjegyét.
A hadnagy kijött és egy kicsit állva maradt. Az idegen meghajolt és ezt mondta:
Nem tudom, szabad-e önt üdvözölnöm. Nem látnék semmi különöset abban, ha nemet méltóztatnék mondani.
Ez nagyon szerényen hangzott és különben is az ember kint állt a konyhaablak előtt.
Holmengraa úr?
Tobias Holmengraa. Valamikor Ytterleiából kerültem el.
Sokat hallottam önről, mondja a hadnagy.
Én is sokat hallottam önről és hozzátartozóiról, mondja az idegen, az apjáról, meg az őseiről és Segelfoss birtokról. Most aztán ide akartam utazni, hogy megnézzem ezt a helyet. Fent voltam a patak mentén.
Nem óhajt befáradni? mondja a hadnagy és végre kezet nyujt neki.
Bementek a hadnagy szobájába és helyet foglaltak.
Ez az idegen, Holmangraa, úgylátszik elhatározta, hogy szerény és kicsiny lesz ebben az úri házban, sokáig hallgatott és végül így szólalt meg:
Azon gondolkozom, hogy hol vagyok. Gyerekkoromban Segelfoss volt a legnagyobb hely, amelyről valaha hallottunk Ytterleiában és nem is álmodtam róla, hogy egyszer itt fogok ülni ebben a szobában.
A hadnagy így felelt:
Bizonyosan másfajta, nagy álmokat szőtt… Sőt meg is valósította őket.
Ó igen, igen, mondta Holmengraa elgondolkozva.
Tőlünk eltérően, akik idehaza csücsülünk a kuckónkban.
Egyebek közt az egészségem elvesztését is sikerült megvalósítanom.
Úgy? Hát nincs rendben az egészsége?
Bizony. És már sokhelyütt jártam, hogy helyreállítsam, de…
Ezt az embert vonzónak találta a hadnagy, tetszett neki.
Már jó régen hallott erről a mesebeli hősről, a hírneve beszűrődött Segelfoss szobáiba is és most olyan egyszerűen és természetesen ült itt, mint más közönséges ember. Bizony így tett Tobias.
A hadnagy csengetett.
Mi lenne, ha újra idehaza próbálna élni? kérdezte.
Legalább egy darabig.
Igen. De nem olyan könnyű távol maradni, üzleteim vannak.
A házvezetőnő belépett.
Mivel szabad megkínálnunk? kérdezte a hadnagy.
Holmengraa megköszönte és csak egy pohár tejet kért.
Mást nem?
Köszönöm, csak egy pohár tejet.
A tejet behozták.
Bizony megpróbálnék idehaza lakni, folytatta Holmengraa, de van egy és más dolgom Mexikóban. Ugyanis Mexikóban lakom és ott van egy és más dolgom. Nem nagy dolgok ugyan, de ha távol maradok, még kisebbek lesznek.
Üzletek?
Néhány kicsiny és közepes üzem, egy pár földbirtok, malom, fűrésztelep és más efféle.
Nem adhatja el?
Arra tulajdonképen nem alkalmasak. A feleségem meghalt, de két gyerekem van és ott van a jövedelmünk forrása.
Ez elég jó felvilágosítás volt. A hadnagy bizonyosan azt hitte, hogy ez a rejtélyes ember aligha nézi a dolgot erről az oldaláról.
Az egészségre mégis vigyázni kell, mondta.
Vissza kell szerezni. Bizony így van ez, de odaát belejöttem a munkába, kicsivel kezdtem az üzleteimet és kibővítettem őket.
A hadnagy felkelt és az ablakhoz ment. Talán valami szokatlan dolgot vett észre odakünn? Látta, hogy minden élő ember a csónak felé igyekezett? Egy pillanatig csendesen állt, – Holmengraa talán szemmeltartotta, de talán nem is. A hadnagy látta a szolgáit, meg a béreseit, amint tétlenül ácsorogtak odalent a nyolcevezősnél, valami nagy csomag járt kézről-kézre közöttük; a prémbundát mutogatták. Megfordult és szinte lehunyt szemmel kérdezte: talán az ön nyolcevezőse van odalent?
Holmengraa felkelt és kitekintett:
Igen… no de milyen pompás kilátás nyílik innen, tenger, nagy erdők, szántóföldek, rétek, meg aztán az a templom is ott künn. És a folyó.
Ez egy kicsit valószínűtlenül hangzott az idegen szájából. És, úgy látszik, azért mondta, hogy hízelegjen a birtokosnak.
A kis Willatz azzal az üzenettel jött be, hogy kész az ebéd.
Tessék, mondta a hadnagy és kinyitotta az ajtót a vendég előtt.
Az ebédlőben Holmengraa urat bemutatták a nagyságos asszonynak. Az asszony csodálkozott és izgatott volt. Ha ő nem is nőtt fel a Holmengraat övező mesék között, mégis éveken át sokat hallott róla beszélni; ma pedig a házvezetőnő frissítette fel az emlékezetét és készítette őt elő.
Házias és szeretetreméltó volt.
Holmengraa úr visszatért Norvégiába, hogy megerősödjék, jelentette ki a hadnagy. Egészsége leromlott az utóbbi időben.
Akkor talán az a kérdés, hogy mivel szabad megkínálnunk, mondta az asszony. Hátha diétán él.
Holmengraa nem tartott diétát, ó egyáltalán nem. Nem olyan nagy a baj, majd csak elmúlik ez is.
Sok akaratnak kellett ebben az emberben lennie, frissebbnek mutatta magát a valóságnál s arcán nem látszott semmi szenvedés. Csendesen és észrevétlenül csempészett a szájába egy kis pilulát, amit víz nélkül szorított le. De a következő pilula a földre pottyant és ezt aligha cselekedte szándékosan.
Ön a nagy világból jön, Holmengraa úr, mondta az asszony.
Ma kerültem a nagyvilágba, asszonyom. Hiszen Segelfoss ebédlőjében ülök.
Ezt nem mondta rosszul; ezüst, bor és virág volt az asztalon, aztán hal, madár és sok nyalánkság a tálakon. Igaz is, ritkán ült Holmsenék asztalánál olyasvalaki, aki értett a helyes viselkedéshez, az asszonyt se nyerte meg kisebb mértékben ez az ember, mint az urát. Szórakoztatóan tudott beszélni sok mindenről és úgy látszik, tudott a gyerekekkel is bánni, mert sokszor sikerült felkeltenie a kis Willatz érdeklődését is.
Hogy érzi magát idehaza olyan hosszú távollét után? kérdezte az asszony. Ha jól hallottam, harminc éve, ugyebár?
Hiszen furcsa is nekem, mondta az idegen. Felmegyek és megnézem a kis szigetet, megismerem a köveket meg a part fövenyét és hallom a hullámverést. A rokonaim mind elköltöztek már, – néhányan meghaltak és az egyetlen élő kivándorolt. Bármilyen furcsa, de úgy érzem, mintha nem nagyon régen még együtt lettünk volna. Künn az egyik dombon egy fél köszörűkő feküdt, ott fekszik most is; és távolban a hegyeken egy pár kisebb fenyőfa állt; ott vannak ma is.
Ugyanezt éreztem én is, mikor néhány évvel ezelőtt haza látogattam az apámhoz Hannoverbe, mondta az asszony, igaz, hogy nem is voltam olyan sokáig távol hazulról, hanem csak rövid ideig.
Amikor én is ott voltam? kérdezte a kis Willatz.
Igen. Sajnos, most már nem igen kerülünk oda.
A hadnagy ujjaival az ölében motoszkál, a gyűrűjét balkezére húzza.
Már nem is emlékszem, hogy milyen volt ott, mondja Willatz.
Persze hogy nem, barátocskám, kicsi voltál még akkor. Arra se emlékszel, hogy nagypapa odaadta neked a díszkardját?
Nem.
Nagyságos asszony édesapja tiszt? kérdi Holmengraa.
Ezredes. Illetve már régen nem az. Hiszen most odahaza minden megváltozott.
Olvastam a hannoveri nagy felfordulásról, mondta Holmengraa. Sose voltam ott. Gazdag és szép ország az.
Igen, gazdag és szép ország.
És nagyságos asszonyoom apja nyugalomba vonult?
Nem volt öreg és voltak kitüntetései is. Maurus von Platz ezredes a neve. De azok közé tartozik, akik öregnek érzik magukat arra, hogy… hogy is mondjam,… hogy idegen szolgálatba lépjenek.
A hadnagy megkérdezte:
És Holmengraa úrnak mi a benyomása Norvégiáról, felfelé, vagy lefelé haladunk?
Felfelé. Feltétlenül felfelé. Minden ország felfelé halad. Az emberek nagyobb házakban laknak, több a háziállatjuk, jobban élnek. És a népsűrűség is gyarapodott. Egyébként még nem sokat láttam az országból, angol gőzössel jöttem, amely miattam kötött ki Trondhjemben. Trondhjemből bérelt hajóval haladtam észak felé. Igen, statisztikai szempontból felfelé halad az ország.
Statisztikai szempontból?
Úgy értem, hogy mérték és súlyrendszer szempontjából, a gyarapodott lakosságnak több mezőgazdaságra és több gondosságra van szüksége. Hogy ez az embereket derekasabb természetüvé tette-e, azt nem tudom.
Ha nem úgy van, az elég baj lenne.
Szerintem idefönt északon a legkevésbé vehető észre a haladás. Itt új emberek nőttek fel, akik különös módon hasonlítanak az öregekhez, zsebredugott kézzel járnak, olyan északiak.
Igen, zsebredugott kézzel járnak, mondja a nagyságos asszony.
Holmengraa mosolyogni kezdett valami gondolaton, valami emlékén és el is mondotta:
Mikor kisebb kirándulásaimra csónakot akartam bérelni, nem kaptam sehol. Egy Henriksen nevű utväri kereskedőhöz utasítottak, akinek volt egy használaton kívül levő nyolcevezős csónakja, de nem akarta bérbeadni. Eladja a csónakot? kérdeztem. Ő tréfának vette és azt felelte, hogy igen, abban az esetben, ha kétszáz tallért kapok érte. Így vettem meg a csónakot.
Az asszony mosolygott, a hadnagy mosolygott. Holmengraa folytatta:
Mikor csónakoslegényekre volt szükségem, nem tudtam kapni. Ott álltak Henriksen boltjában és zsebredugott kézzel őgyelegtek a háza táján. Vitorlás útra hajlandók lettek volna, de nem volt szél, evezni pedig nem akartak. Ráismertem bennük a földijeimre.
Nem ismertette meg magát velük?
Célozgattam rá, sőt véleményem szerint a kelletténél is jobban; de bizonyosan nem hittek nekem. Aztán nyíltan megmondottam, hogy nyugodtan magukkal vihetnek egy régi szigetjükbeli ismerőst, Tobias a nevem, ha még emlékeznek rám. De csak végigmértek és nem akartak hinni nekem. Megint ráismertem a földijeimre és hazamentem, pár vastag kendőt tekertem a hasamra, kövérnek tettettem magam, más ruhába öltöztem és aranyláncot akasztottam a nyakamba. Tudtam, hogy ha valami imponál az északiaknak, hát az csak a kövérség, a finom ruha, meg az ékszer lehet. Nagyon meleg volt és nem tudtam, hogy mit csináljak, de még a prémesbundámat is felvettem. Mikor aztán így felmaskarázva mentem hozzájuk, más szemmel néztek rám és így kaptam evezőslegényeket.
Erre az egész asztal nevetett. Bizony pompás tréfa volt ez.
Igazán azt hiszi, hogy a másféle külsejének köszönheti, hogy evezősöket kapott?
Meg vagyok róla győződve, asszonyom. Ezek az emberek sok mindent hallottak rólam beszélni az évek folyamán, azt hiszik, hogy hatalmas, gazdag ember lett belőlem, sőt majdnem király vagyok, hát ne lennék külsőleg is kövér és gazdag? Mikor prémbundámban, aranylánccal állottam közöttük, elismerték, hogy én vagyok az ő szigetükről való Tobias. Olyan ez, mint mikor a néger király egész népéből egymaga rak a fejére valami fazekat, egyébként azonban meztelen. Gyerekekkel van itt dolga az embernek, az északiak nagy gyerekek.
És bizonyosan nagy tiszteletben részesítették, mikor megtudták, hogy ön kicsoda.
Ez éppen nem volt kellemes nekem. Mindenünnen jöttek hozzám, látni akartak, bádogvödröket meg zsákokat hoztak magukkal, pénzt meg emlékeket kértek, mindegyiknek volt valami kívánsága. Némelyik még emlékezett rám gyerekkoromból, valamennyien ismerték a húgomat, aki a szigeten lakott, a legtöbbje rokonságban állt vele és így velem is. Egy asszony temetésre kért támogatást, egy ember építőfát akart az istállójához; egy gyerek az apjával jött hozzám. A gyerek lopott és most nekem kellett volna kiszabadítanom…
No, ez már hallatlan!…
Higyje el asszonyom, fáradságos napok voltak ezek. Közben mégis sikerült ezt az ostobaságot enyhítenem, híre járt, hogy nem is vagyok olyan bőkezű, hogy a tárcámban nincs több egy milliónál, amiért is mérsékelnem kell magam, amíg a tulajdonképeni pénzkészletem megérkezik; az már úton volt, ötven ládából állott és minden ládán négy lakat lógott. Röviden szólva, a régi hazámban voltam, nem a munka és a szorgalom, hanem a mese országában. Megint el tudtam igazodni a dolgok körül.
A hadnagy figyelmesen és udvariasan hallgatott, sőt az utóbbi percekben gyakran rápillantott Holmengraa vastag nyakláncára is. Talán előbb nem vette észre? Vagy kételkedni kezdett abban, hogy valódi arany-e? Megfelelne-e előkelő természetének, ha most gyanakodni kezdene, sőt talán még idegenkedést is érezne?
Egészségünkre… mondta és felkelt.
Az asszony jókedvében volt és kikísérte az urakat a kerti szobába. Felszolgálta a kávét, régi drága ezüstnemű villogott az idegen felé és a likőr is valódi volt. Az ablakból pedig ugyanaz a kilátás tárult feléjük.
A kis Willatz kiabálni kezdett valamit arról, hogy mennyi ember áll odakint a tengerparton, jőjjenek oda, nézzék meg.
A nagyságos asszony odalépett.
Mekkora embertömeg, mondta, mi lehet ott? És nem engedte magát megfélemlíteni az ura válaszának hangjától: Holmengraa úr nyolcevezősét bámulják! Az asszony érdekesnek találta ezt és nevetett: Úristen, Holmengraa úr, a maga csónakját bámulják és magára várnak! Ott lesz ám csak része nagy fogadtatásban!
Holmengraa mosolyogva és a fejét rázva ment az asszonyhoz és ő is kitekintett. De nem szólt semmit az emberekről, sem a fogadtatásról, hanem megint a kilátást csodálta meg, a patakot, mely fölülről csörgedez és a tájat általában. A hadnagyhoz fordult és azt a vakmerő kívánságát fejezte ki, hogy bár magáénak mondhatna valamit ebből a területből.
A hadnagynak nem volt kifogása az ellen, ha az asszony hallott valamit Segelfoss nagyszerűségéről, de ő maga gondosan került minden határozott nyilatkozatot.
Olyan pompásnak találja? kérdezte az asszony. Ó igen, ó igen.
Fent voltam a vízesésnél, mondta Halmengraa, gyönyörű vízesés, üdítő séta volt. Úgy éreztem, mintha a betegségem elmult volna.
Akkor itt kellene laknia! kiáltott az asszony. Építsen házat és lakjék itt! Meg fog gyógyulni.
Holmengraa így válaszolt:
Ha a hadnagy úr telket adna el nekem…
Mindnyájan a hadnagyra néztek, akinek kemény arcvonásain csodálkozás némi jele suhant át, lehajtotta a fejét és gondolkozott.
Majd megegyeznénk benne, mondta az asszony.
A hadnagy mosolyogva jegyezte meg:
A feleségem kivételt tesz önnel Holmengraa úr, egyébként mindig ellenére van az, ha valamit el akarok adni Segelfossból.
Igen, az erdőből. Az más dolog, vetette közbe az asszony. Ezt mondja az apám is.
Ó, ez az éneklő és zongorázó hölgy nem hiába volt német háziasszony, volt józan esze és el tudott igazodni a dolgokon.
És különben maga az egyedüli, aki nem sajnálja, hogy az apja… hogy annak idején tanyákat, meg erdőket adtak el ebből a birtokból, fűzte hozzá.
Kissé túlfeszítette a húrt.
Nem sajnálom azt az eladást! felelte a hadnagy.
Szünet. Az asszony igazít a kis Willatz haján és becézgeti a gyereket.
Csakhogy én nem erdőre gondoltam, mondta Holmengraa riadtan rázva a fejét. Eszem ágában sem volt. De egy telket valahol, ahol ön akarja, egy kis beépíthető helyet fent a patak mentén…
Nem is hangzott olyan rosszul. Itt van egy beteg ember, akinek a kívánsága érthető, talán pénzre is van remény ebből az üzletből, ami semmi esetre se jön alkalmatlan időben. Miért is van most itt az asszony? Miért nem ment már ki? Talán azt hiszi, hogy azért ad el telket, mert rákényszerült?
Magától értetődik, hogy nem hiúsíthatom meg a kisérletét, hogy visszanyerje az egészségét, mondta a hadnagy. Ha ez a szándéka…
Meg kell mondanom, hogy akkor jutott eszembe, mikor odafönn jártam a patak partján, mondta Holmengraa. A fenyőillat tiszta és erős volt, szinte megkönnyebbült a lélegzetem. Érdemes volna megpróbálni, gondoltam magamban. No meg aztán olyan csábító volt a kis szürke szigetről elszármazott ember szemében az, hogy házacskája legyen Segelfossban, fűzte hozzá és szerényen mosolygott.
A hadnagy minden szót és minden kifejezést megjegyzett magának. Meg is kérdezte:
Mexikóban nincs fenyőerdő?
Holmengraa úr gondolkozás nélkül válaszolt:
Dehogy nincs. Csak nem ott, ahol én lakom.
Többet nem tárgyaltak erről. Miután Holmengraa úr megitta a kávéját és még egy darabig üldögélt, elbúcsuzott, köszönetet mondva a szíves vendéglátásért. Látogasson meg minket minél előbb! mondta az asszony.
A hadnagy megnyergeltette a lovát és elkísérte egy darabon, úgy is akart egy kicsit lovagolni.
Most történt valami. A tengerparton levő embertömeg egészen mostanáig türelmesen várt Tobias királyra; de abban a pillanatban, amikor végre közeledett, először egy ember, aztán egyre több lopózott el, végül valamennyien elszökdöstek, a mezőn felfelé és mindegyik hazament. Hiszen ha az ember meggondolja, céltalan és értelmetlen dolog ez, az egész hosszú várakozási időt így elpocsékolták! Hogyan történhetett ez? A jó béresek és szolgák nem számítottak arra, hogy a hadnagy is vele jön; már pedig az jött, szokás szerint lóháton, míg Tobias király gyalogolt, a prémbundát pedig már előbb leküldte. Abban az időben Willatz Holmsen hadnagy olyan ember volt, aki ellen nem igen mertek tenni, nem álltak az útjába, nem tettek úgy, mintha misem történt volna, ha ő közeledett, a született úr.
Arra feljebb, gondolom, a patak másik oldalán, mondta Holmengraa és felfelé mutatott.
Tessék? Vagy úgy, a telket… Arra vonatkozólag majd megegyezünk, ha rákerül a sor.
Köszönöm. Érdemes megpróbálni. Ami pedig az árat illeti, azt teljesen az ön tetszésére bízom.
Még együtt haladtak egy darabon, azután Holmengraa lekanyarodott a tengerhez. Megemelte a kalapját és hálásan megköszönte az együtt töltött kellemes napot. Az urak elváltak.
De mikor a hadnagy továbblovagolt, ezt gondolta: hát ennyi az egész, ez az egész mese? Mindössze is egy beteg ember, akinek telekre van szüksége, hogy kunyhót, vagy házikót építsen, vagy valami hasonlót. Általában véve azonban szerény ember, aki nem keltett visszataszító benyomást. Az asztalnál pedig elég kellemesen viselkedett.