5.
A hadnagynak igaza volt, Marcilie leányzónak nem volt szüksége doktorra. Csak a többiek fujták fel a rosszullétet valami nagy üggyé és fektették őt ágyba. Másnap megint talpon volt, kitakarította az úr szobáit, részt vett a mosogatásban, gyertyákat dugott a csillárokba és kandeláberekbe, végig az egész házban kiporolta a szőnyegeket és kitisztította a kályhákat. Marcilie alapos rendet csinált, az egész északi épületszárnyban. Este pedig megint felment az úr lépcsőjén.
A hadnagy a diványon fekszik és dohányzik.
Marcilie meghajol, erre talán az úr maga tanította meg, szépen is csinálta s ezért az úr feleletképen barátságosan bólint felé. Marcilie tudja, hogy mit kell itt tennie, odamegy az úrhoz és megáll. Ezt is jól csinálja. Egy fiatal leány mégis csak fiatal leány, ha csinál valamit, kedvesen és ügyesen teszi. Ránéz az emberre és nem hiába néz, ennek a pillantásnak megvan a hatása. A fiatal lány szempillantása mindig hat.
Marcilie elveszi a könyvet az asztalról. A keze olyan volt, hogy ujjai hátra tudtak hajlani, de nagy volt és a mosástól duzzadt, a kezefején nem látszottak az erek.
Talán ma nem érzed magad elég jól arra, hogy olvass, mondja a hadnagy és feláll a lány előtt.
Dehogy nem, feleli Marcilie és elevenség van benne.
Megkeresi a helyét az egyik kétgyertyás kandeláber alatt és odaül. Aztán elkezd olvasni és egy kicsit elpirul és akadozik kezdetben, de lassanként mindjobban halad. A nehezebb szavaknál homlokát ráncolja és izgatott, de ha valami hosszabb rész jól ment és könnyen volt olvasható, az arca felderül és nyugodttá válik. Az úr megint hátradől és ilyenkor talán azt képzeli, hogy hatalmas basa. Úgy fekszik, hogy figyelemmel kisérheti a lány váltakozó arckifejezését, ami, úgy látszik, szórakoztatja; Marcilie a szemöldökét ráncolja s néha ő is vele ráncolja a magáét. Ezt a kis, minden második este megismétlődő olvasóórát nem azért rendezte, hogy Marciliet olvasni tanítsa, hiszen egyszer se javítja ki, bizonyosan feleslegesnek tartja; de észreveszi, hogy a lány egyre jobban tud olvasni, talán egyedül is gyakorolja magát szabad idejében. A hadnagy pusztán a saját szórakozására rendezi ezeket az olvasóórákat. Mekkora basa, milyen egoista!
Talán már túlhaladta azt a kort, amikor saját magáért számíthat a nép ragaszkodására; mivel azonban másképen nem kapja meg a házában és mégse tudja nélkülözni, minden második este a szolgálatában álló cselédtől vásárolja meg? Így kell ennek lennie. Az ember úgy segít magán, ahogy tud.
A trausiak szokásai egyébként hasonlítottak a többi trákokéhoz, olvassa Marcilie egy Herodotos-fordításban, kivéve az újszülött gyermekek és a halottak tekintetében. Náluk ugyanis, ha gyermek születik, az ez alkalomra összegyűlt rokonság felsorol minden szerencsétlenséget, ami csak érheti az embert és síránkozik azon a szomorú sorson, mely a gyerekre vár az életben. Ha ellenben valaki meghal, örömüknek adnak kifejezést, mikor a földbe teszik és ujonganak, amiért olyan boldog és megszabadult a sok bajtól.
Azt olvassa továbbá a lány, hogy a többi trák törzsnek az volt a szokása, hogy eladja gyermekeit, azzal a feltétellel, hogy azoknak nem szabad az országban maradniuk. Nem vigyáznak lányaikra, ellenben szigorúan tartják a feleségüket, szemmel tartják őket és drágán vásárolják meg a szüleiktől. Jeleket és rajzokat festetnek magukra és ezt a nemesi származás bizonyítékának tekintik; akinek nincs ilyen jele, azt alacsony származásúnak tartják. Az ő szemükben semmisem olyan szép, mint a semmittevés, semmi sem olyan tiszteletreméltó, mint a fegyverforgatás és az öldöklés, viszont semmisem annyira megvetésreméltó, mint a földmívelés. Ezek a legfurcsább szokásaik…
Múlik az idő, Marcilie szorgalmasan olvas, a hadnagy pedig jól érzi magát. Néha áttekint a szobán, nagy tükör lóg vele szemben a falon, talán arrafelé kutat szeme, esetleg a lány tarkóját akarja látni, lehet, hogy ez is élvezetet szerez a basának. Vagy pedig valami mást? Észrevette volna talán, hogy ez az egész helyzet az olvasó lánnyal, meg Herodotosszal nevetségessé teszi őt? Talán nem. Amit ő helyesnek ítél, az nem nevetséges. Eszébe sem jut. Jól érzi magát, a szeme ide-oda pillant, nyugodtan és barátságosan hunyorog.
Ebbe a szobába ő most összegyüjtött minden apróságot, amit a kis Willatz már kinőtt, itt vannak a zöld szattyánbőrből való apró, első cipői, rongybaba, kereplő, golyók, guriga, fenyőtobozok. Keménypapirra nyomtatott ábécé lóg a falon, mint valami értékes festmény. Ha ez van a szeme előtt és egy lány, aki felolvas neki, akkor az ő korában levő ember meg lehet elégedve.
Vagy nem?
A basa feláll, Marcilie becsukja a könyvet, az úrnak talán tetszik a változatosság. Marcilie a helyére teszi a könyvet, előkeres egy ostáblát, helyesebben szólva dámatáblát bábokkal együtt. Ez való egy Willatz Holmsennek! Aztán leülnek játszani.
De most Marcilie leányzó még elfogódottabbá válik. A hadnagy rendkívül gyakorlott játékos és minden hosszas gondolkozás nélkül teszi meg húzásait, ha pedig a leány lépésére vár, akkor csendben ül és őt nézi. Néha esténként, ha a lány játék közben felpillantott, a szeme találkozott a hadnagyéval. Ez is egy Willatz Holmsennek való!
Néhány játszmát játszanak és a hadnagy engedi, hogy a lány nyerjen. Milyen igénytelen és furcsa lehet a hadnagy képzeletvilága, hogy ilyesmivel tudja tölteni az időt! Ha azt a lépést teszed, akkor én nyerek, mondja. A lány közelebb hajol és helyre akarja igazítani, kezük érintkezik, lélegzetük összevegyül; végigjátsszák a partit, de a hadnagy bizonyosan egy kicsit rosszul érzi magát, mert nyög. Néhány bábja leesik, a lány lehajol érte… és most szinte feldől az asztal, olyan hihetetlenül kemény a hadnagy arckifejezése.
Köszönöm, most már elég volt! mondja és felkel.
A lány összeszed és a helyére rak mindent, az ajtóhoz megy és meghajol.
Jól van, mondja a hadnagy. Hm. És ha Daverdana eljön holnap, mondd meg neki, hogy mi a teendője.
Igen.
Hozd be ide magaddal, mutass meg neki mindent és oktasd ki.
Igen.
Ez minden.
Ez volt a legutolsó estéje Marcilievel.
De a lányok a konyhában sokszor mulattak ezeken a hadnagy szobájában tartott olvasó-estéken.
Mi az ördögöt csinálnak odabenn? mondja a házvezetőnő. Nem furcsa dolog ez?
Ó, a házvezetőnő is tele van furcsasággal és ha valami merészet mond, akkor a szája elferdül az elfojtott nevetéstől. Nyugat-Norvégiából való és már túl van a huszadik évén, a neve Kristine Salvesen kisasszony. De az Isten óvja meg a kisasszonyt, ha a hadnagy egyszer meghallja a merészségeit!
Azt hiszed, hogy csak úgy ülnek és egymást nézik? mondja.
Marcilie azt mondja, hogy felolvas egy könyvből, feleli az egyik szobalány.
Olvas?
Ő legalább ezt mondja.
A házvezetőnőnek elferdül a szája, mikor azt mondja:
Olvasnak? persze együtt. De mit?
Hohohó! A lányok a hasukat fogják s kezüket a szájukra szorítják, úgy nevetnek.
*
Napos nyári este van, a hadnagy megint kimegy a kertbe egy kicsit körülnézni. Mivel pedig a „legnagyobb rend embere“, nemcsak saját ablakaira néz fel, hanem a feleségeére is. Ez nyitva van, sőt hangok is hallatszanak mögüle; a nagyságos asszony beszél valakivel. Mivel pedig a hadnagy „a legnagyobb rend embere“, úgy vélekedik, hogy az asszony valamivel halkabban is beszélhetne a doktorral.
De hiszen a lány már fölépült, mondja a nagyságos asszony.
A doktor pedig így felel:
Már fölépült? Akkor egy kicsit túloztam a veszedelmet asszonyom, csak azért, hogy ma újra idejöhessek.
A hadnagy lemegy a kertbe. Van ott egy szökőkút, melyet még az apja állíttatott oda, a víz felfelé szökken és úgy villog a napban, mint valami hajlított acélpenge. A hadnagy végigtekint a nagy kerten, a mezőkön, egészen a tengerig. A parton idegen csónak áll, legényekkel együtt, bizonyosan a doktor csónakja. A fjord vize súlyosan, nyugodtan csillog, csend van, mint vihar előtt; messze künn a hegyek fölött sötét erdő ereszkedik, színe ibolyás, széles aranysávval. Olyan, mintha aranytokból bontakozna ki.
A hadnagy odamegy a kertfalhoz, hangokat hall maga mögött, de nem fordul meg. Mivel pedig a „legnagyobb rend embere“, bezárja a kaput és leveszi a kulcsot.
Hé, kiáltja valaki mögötte. Ne zárja be hadnagy úr, egy pillanatra még…
Egy Willatz Holmsennek nem mondják azt, hogy hé. A hadnagy lassan megfordul.
Bocsánat, hadnagy úr, itt voltam megnézni a beteget. A lányt. Mikor pedig a hadnagy csak néz rá, leveszi a kalapját is és jó estét kíván. A lány hamar meggyógyult, mondja.
Igen, már fel is kelt, egészséges, feleli a hadnagy.
Igen.
Igen.
Egymásra néznek. A hadnagy mosolyogni kezd.
Bocsánat, mondja a doktor, nem hajlandó kiereszteni? Miután pedig a hadnagy semmi hajlandóságot nem mutat arra, hogy kinyissa a kaput, a doktor félig tréfásan, félig rettegve kérdezi:
Vagy másszak át a falon?
Csak úgy, ha kellemes önnek, feleli a hadnagy.
Kellemes?
Mert ha nem, akkor én hajítom át.
A hadnagy féktelen volt, úgy szorongatta a nagy kapukulcsot, hogy a csuklója belefehéredett. A doktor méregeti a falat alulról fölfelé és vissza, utoljára tanácstalanul ránéz a hadnagyra, aztán gyorsan nekikapaszkodik. Csendes este volt és valósággal kellemes idő arra, hogy falat másszék az ember.
Mikor később a hadnagy lecsillapodva a házba megy, az asszonnyal találkozik az ajtóban. Bizony, Adelheid, a felesége, az ajtóban várja. Semmi kifogása se volt ez ellen, köszönt neki. Tessék, itt láthatja most azt az embert, aki utolsót bólintott Marcilie felé! Barátságos fölény látszott a hadnagyon.
De az asszony ezt félreértette és így szólt:
Vártam magára, de maga kint járt. Mindig csak kint járkál.
Az ember így válaszolt:
Nem szokott maga esténként engem megvárni, ez szokatlan dolog. Igazán rám várt volna ilyen késő órában? Tessék, nem akar bemenni?
Bementek.
Azért vártam, hogy megkérdezzem, micsoda bolond doktort szerzett maga?
Doktort? Nem is ismerem. Járásorvos és a maga doktora immár tíz év óta.
Tíz év óta. De most már nem az.
Miért? Én nem is ismerem, de maga bizonyosan tudja, hogy kicsoda. Ole Riis… Róla talán nincs is sok beszélni való, de a huga, Charlotte Helene, aki egy Radványi nevű magyar mágnásnak a felesége lett, nem mindennapi életet élt. Magának nem beszélt róla?
Maga csak úgy a levegőbe beszél.
Azt mondom, amit tudok. Ez a kis műveletlen és öntelt emberke igazán nem foglalkoztat valami nagyon.
Mondom, hogy maga csak a levegőbe beszél, Willatz. Meg akartam kérni valamire, de ha meggondolom…
Mi történt Adelheid asszonnyal? Izgatott, hirtelen átkarolja az urát és ezt mondja:
Ó, miért ilyen maga? Bocsásson meg!
Legnagyobb csodálkozására az ura nem viszonozza már ezt a gyengédséget, mereven áll és elfordítja a fejét.
Ekkor az asszony leejti a karját, megtántorodik és egy székbe kapaszkodik.
Bizonyosan nem érti a dolgot, nem érti meg, hogy helyrehozhatatlan hibát követett el, az ura türelme elfogyott és most már az akarata lépett annak helyébe.
Az asszony csak a megalázást érezte.
Hát akkor miért jött be? kérdezte.
Mert hallani akartam, mit fog mondani, felelte a férfi. Pusztán azért.
Ó, most már ő jutott fölénybe és élt is vele. Ezt megérzi az asszony és így válaszol:
Nincs több mondanivalóm.
Csak nem akarja ezt komolyan mondani?
Tudja mit akarok mondani? kérdi az asszony és kiegyenesedik. A doktor… meg akartam kérni magát, mondja meg annak a parasztnak, hogy nincs többé szükségünk rá. Most már tudja.
Hm! mondja a hadnagy.
De maga nem is törődik ezzel?
Nem tudok… felelte a hadnagy tűrhetetlen fölényességgel, nem ismerek ennél kellemesebb megbizatást.
De a hangja felingerelte az asszonyt és így szólt:
Mindegy, maga úgyse fogja megtenni.
Saját magáról beszél?
Ismerem már magát, folytatja az asszony izgatottan. A legszívesebben lépésben lovagol, hogy kímélje becses személyét. Ez a maga sajátsága. De ahogy akarja. És jó éjszakát.
Mikor az ajtóhoz ért, az urának még akkor is volt annyi maliciózus önuralma, hogy ezt mondja:
Maga a multkor ebéd közben arra célzott, hogy szívesen hazarándulna gyermekkori otthonába. A magam részéről ennek nincs akadálya, legalább is a pénz a rendelkezésére áll ma is, akár csak azelőtt.
Szünet.
Jól van, köszönöm.
Férjének ez az ajánlata zavarba hozta, úgy hogy lehajtott fejjel ment ki a szobából, hosszú, sietős léptekkel, hogy egyedül lehessen, mielőtt kitörne belőle a zokogás.