6.
A kis Willatz megnőtt, nyurga legényke lett, ügyesen énekel és zongorázik, de szeszélyes és önfejű, most már nem használ neki a szép szó, azt teszi, amit akar és kibujik a tanulás alól.
Az apja már sokat töprengett, vajjon olyan házitanítót fogadjon mellé, amilyen náluk volt gyerekkorában, némi iskolai tudással rendelkező nevelőt, egy senkit; ez a gondolat rémülettel töltötte el. Akkor egy ilyen faluból idekerült tanító járkáljon Segelfoss termeiben, velük egyék egy asztalnál és hallgassa a beszédjüket? Ha pedig nappal tanít, akkor éjszaka virraszt és tanul, mert bizonyosan pap vagy ügyvéd akar lenni. A hadnagy már ismerte ezt a fajtát és nem állhatta az ilyeneket; más a gondolkozásuk, semmi se velükszületett, mindent az iskolában sajátítottak el.
A hadnagy Angliára gondolt, az volt a fiának való ország, jó iskola, drága ország. Csak módjában lenne odaküldeni a gyereket. Módjában? Hát nem taníttatta már régen Lars Manuelsen nyurga fiát Tromsöben és ha az ott volt, akkor a saját fia otthon kuksoljon? Különben pedig elmaradhatna-e ennyire az öreg Coldevin mögött, aki Fredrik fiát Saint-Cyrbe küldte iskolába?
A hadnagy csak töpreng és újra töpreng.
Ellenben a kis Willatznak eszeágában sincs töprengeni. Már egy esztendeje állandóan együtt volt a szomszéd fiúval, Juliusszal, Lars Manuelsen második fiával és ketten sok kellemes napot töltöttek együtt. A kis Willatz a hátsó lépcsőn át még a szobájába is felvitte Juliust, megmutatott neki mindenfélét, aztán együtt festettek vízfestékkel. Szinte hihetetlen, hogy milyen furcsa és új volt Willatz számára Julius. Rettentő nagy kezeivel és lábaival nagy tiszteletet is ébresztett benne maga iránt. A nagy kezeket és lábakat persze hamar megismerték. Willatz ágya előtt volt egy kis szőnyeg… Vigyázz, ne lépj a ruhára, mondja Julius, Mire? Kérdezte Willatz csodálkozva. Mikor azonban Willatz ismételten a szőnyegre lépett, Julius felemelte azt, lerázta egy kicsit, aztán az ágyra terítette. Hát ezt mért csinálod? mondta Willatz. Hát azért, mert nem szabad vele így bánnod és nem szabad rálépned, mondta Julius.
A két pajtás alaposan bemaszatolta magát és mikor Willatz hidegvízzel lemosta a kezét, meg az arcát, Julius ott állt mellette és sajnálkozva nézte. Te nem akarsz mosakodni? kérdezte Willatz. Nem, mert most sietnünk kell, – mondta Julius, jön a dagály.
Julius félt és megkérte Willatzot, hogy csendesen menjen le a lépcsőn, hiszen, ha mással nem is találkoznak, beleütközhetnek Daverdanába, aki pedig néhányszor már elpáholta öccsét odahaza. Julius szerint előbb Willatznak kell lemennie és ha nincs semmi baj, akkor köhécseljen a folyosón. Willatz lemegy. Julius visszafordul a szobába, elvesz egy labdát a többi holmi közül, úgy véli, hogy odakint kitünő hasznát vehetik a labdának. Egyszerre csak köhécsel Willatz, mire Julius lesurran.
Aztán a tengerhez mentek és tengeri csillagot, kagylót, meg hinárt találnak, kőházakat, istállókat építenek a parti fövényre és marhát terelnek az istállóba; A különböző kagylók a pásztorok. A tehenek festettek, némelyik foltos, némelyik pedig sávos s a festéket összemorzsolt téglából meg nyálból készítik. Szent Isten, milyen buzgón játszottak ezek, pedig már mindaketten nagy fiúk voltak.
Julius aztán megéhezett és haza akart menni. De vajjon éppen most váljanak el, amikor a dolog a legérdekesebb kezd lenni? Willatz remegve gondolt arra, hogy egészen megfeledkezett az otthoni ebédről; hogy is jutott volna eszébe, mikor az éhségnek még csak a legcsekélyebb jelét sem érezte, most pedig akármi lesz is, mindegy, hazakíséri Juliust.
Milyen megtisztelő látogatás! mondja a Julius anyja; próbálj leülni Willatz, gyere enni, Julius. Hogy lehetséges ez?
Willatznál voltam, feleli Julius.
Ennél a Willatznál? Tán csak nem akarod azt mondani, hogy bent voltál nála?
Hogy én nem voltam-e bent? Rajzoltunk, festettünk. Kérdezd csak meg őt magát!
Nagyszerű! mondja az anyja és büszke, mint valami úrihölgy. Daverdana lánya házicseléd Segelfossban és most már a fia is a házhoz tartozott.
Julius kés, villa nélkül is ügyesen bánik el a heringgel, krumplival, négyszögletes tányérja fából van, mindez olyan furcsa. Willatz hirtelen szörnyű éhséget érez.
Ugy látszik, nagyszerű heringjük meg krumplijuk van maguknak, mondja.
Bizony arra nem panaszkodhatunk; hiszen van belőle elég feleli az asszony. No de csak lenne valamink, amivel megkínálhatnánk Willatzot! Mit gondolsz, meg tudnál enni egy karéj vajaskenyeret? Ugyan, arra nem is merek gondolni.
De igen, köszönöm, mondja Willatz. Mert már szédül az éhségtől.
Az asszony felken egy vastag karaj kenyeret, aztán egy üveg talpával összetör egy kis kandiscukrot és ráhinti.
No most próbáld meg, vajjon meg tudod-e enni.
Willatz evett, Willatz még soha életében nem kapott ilyen jó vajaskenyeret. Ez a köménymag a kenyérben és a kandiscukor a vajon eddig ismeretlen csemege volt számára, majd megkéri édesanyját, hogy odahaza is csináljon ilyent.
Aztán megint kimentek a gyerekek és érdekes dolog jutott eszükbe. Ez a Julius nagyszerű legény, pompás pajtása Willatznak, nagyon ügyes volt és előljárt az új ötletekben és felfedezésekben, azonkívül pedig durván káromkodott és rendkívül sokat tudott. Felmásztak a téglakemence tetejére és most le is kellett volna jutni. Hátrafelé akartak lemászni és a lábukkal előre tapogatózni, de ez mindig meghiúsult, ahányszor megpróbálták, végül is Willatz megunta a dolgot és leugrott. Sértetlenül úszta meg az esetet és most nekigyürkőzött, hogy elkapja pajtását, ha az is leugrik. De Julius nem mert lejönni. Már többször nekikezdett, de mindannyiszor abbahagyta. Nem mintha nem merném, mondta Julius, de kitörhetem a nyakam! Végül újra visszatért az első módszerhez, a hátrafelé való lemászáshoz és mikor már lejutott egy darabon, megkérdezte: sok van-e még? Nem, felelte Willatz, úgyszólván semmi. Csak ereszd el magad. Aztán Julius jó sokáig lógott, de nem merte elereszteni, hanem kezdett visszamászni a tetőre, majd abbahagyta ezt is, minden reménytelen volt Julius számára, jajgatott és azt mondta, hogy tovább már nem bír fogózkodni. Hát akkor ereszd el! kiáltotta Willatz, Erre Julius behunyta a szemét és eleresztette magát.
No látod, nem is olyan veszedelmes! mondta Willatz. De Julius több helyütt megütötte magát és mivel már megmenekült és veszedelem nem fenyegette, elkeseredett és hatalmasat káromkodott. Nézd csak, mennyire megütöttem magam, és megmutatta a foltjait, daganatait; mondhatom neked, alapos magasság arra, hogy leugorjék róla az ember!
Hát ez mi? A labda kigurult Julius zsebéből és közöttük feküdt.
Neked is van ilyen labdád? kérdi Willatz.
Labda? Ennek már itt kellett feküdnie, feleli Julius, Azonban hirtelen álláspontot változtat és bevallja; ő hozta el a labdát, hogy legyen mivel játszaniuk.
Azután labdáznak, majd virágot szednek és úgy ugrálnak, mint a bakkecske. A mező széles, az ég magas, a nevetésük, kiabálásuk olyan, mint a sirályok rikoltása. Egyszerre csak eltünik a labda a fűben, a kövek közt, hihetetlen módon eltünik. Igy hát nem tehetnek egyebet, mint hogy lemondanak róla.
Most megjelenik Gottfred a hegyek között lévő szomszédos házak egyikéből. Bizonyosan kíváncsi lett arra az előkelő társaságra, melybe Julius került és most csendesen, szerényen közeledett, hogy ő is velük tartson. Ott jön Gottfred! súgja Julius és felugrik: fussunk el! Elszaladtak. Gottfred pedig annyira zavarba jött, hogy tépdesni kezdett valamit a földön és nem ment közelebb, végül leült a földre és úgy folytatta a tépdesést.
Miért kellett elszaladnunk? kérdi Willatz.
Azt megmondhatom neked, felelte Julius. Mert, ha van valaki, akivel nem akarok játszani, hát akkor Gottfred az. Többet nem mondok.
Willatz nem értett meg semmit, de ezzel Gottfred csak érdekesebbé lett a szemében.
Az anyja tojást lopott a madarak fészkéből.
Ez se tette Gottfredet kevésbé érdekessé Willatz számára. Az olyan pajtásban, akinek ilyen anyja van, van valami titokzatos. Julius, hogy a figyelmet elterelje Gottfredről, azt mondta:
Mit gondolsz azokról a bárányokról, melyek nem az anyjuk testéből születtek?
Ez nagy rejtély Willatz szemében. Sohase ült még nagyobbra tátott szájjal.
Aztán így szól Julius:
Igen, azok a juhok, amelyek nem szülnek bárányt… a bárány elrothad bennük.
Ugy? mondja Willatz. Elrothad?
Igen, nekünk is volt egy juhunk, amellyel ez történt. No nézd csak azt a Gottfredet, leült a földre. Mi az ördögnek ül ott az a kölyök?
De egyszerre csak máson akad meg a szeme, lovas közeledik fent az úton, maga a hadnagy.
Ott jön az apád! súgja. Aztán egy pillanatig se gondolkozik, hanem elszalad.
Willatz egyszerre egyedül találja magát, még Gottfred is észrevette a hadnagyot, feltápászkodott és már messze jár a réten. Willatznak nincs más választása, elébe megy apjának.
Hát te itt vagy? mondja az apja és megállítja lovát.
Elmulasztottad az ebédet. Kivel voltál együtt?
Juliusszal.
Milyen Juliusszal?
Juliusszal. Nem tudom. Abból a házból való, mondja Willatz és arrafelé mutat az ujjával.
Menj haza és kérj bocsánatot édesanyádtól, mondja az apja és tovább üget.