7.
Egy héttel később eljön Coldevin a feleségével, és a fiával. Uriemberek, akiket Segelfossban is jó fogadtatásban részesítenek. A fiatal Coldevin akkortájt negyvenes éveit taposta, kereskedéssel foglalkozott egyik nyugati városban, házasember volt és francia alkonzul. Sok jót beszéltek Fredrik Coldevinról. Szeretetreméltó, elegáns ember volt, haját elválasztotta tarkóján és gyűrűket viselt. Tavaly különösen nagy szerencse érte. Zátonyra futott francia hajót vontattak be városába és ő, azonkívül, hogy megvette a rakományt, amin sokat keresett, híressé lett az estélyei révén, amiket a franciák tiszteletére rendezett. Volt ott álarcosbál, kékbarlang, tűzijáték; a pincérlányok rövid kötényben jártak és a város zenekara játszott az ablakok alatt. Mikor a tisztek ünnepe után megtartották a legénységét is, a konzul nem tett különbséget, sőt volt az emberek között egy algiri néger is, aki résztvett mindenben.
Fredrik Coldevin szívesen beszélt az elmult évről, igazán aranyidő volt az, és az idegenek is pompás emberek voltak. Akkor fizetődött csak ki igazán, hogy Saint Cyrben járt iskolába.
Most jut eszembe az a furcsa dolog, mondja Fredrik Coldevin, hogy az egyik pincérlány néhány nappal később feleségül ment egy asztaloslegényhez.
Mi a furcsa ebben?
Semmi. Csak éppen, hogy az idén fiat szült az urának, de szerecsent.
Szünet.
Nem értem, mondja Holmsenné.
Persze, ezt senkise érti, feleli Fredrik Coldevin, még a doktor sem.
Nekünk is volt egy idegen vendégünk, szakítja félbe a hadnagy. Nem mesélné el, Adelheid? Bocsánatot kérek egy pillanatra.
Ezzel a hadnagy kimegy a szobából.
Kimegy az udvarra, Daverdana leányzó áll odakint s a hadnagy ezt mondja neki:
Tegnap este nem jöttél be, elfelejtetted?
Nem, a nagyságos asszony elküldött valahová, felelte Daverdana.
Hol voltál?
A cipésznél.
Persze, most jut eszembe, Én magam mondtam, hogy a cipészhez kell menned. A cipők már elszakadtak.
Nem, csak ki kellett őket tisztíttatni, mondta a nagyságos asszony.
Persze, ki is kellett őket tisztíttatni. Igen, kitisztíttatni is.
Ezzel a hadnagy tovább ment. Talán semmi célja se volt azzal, hogy kiment a szobából, mégis kiment, sok volt a gondolkoznivalója. A hadnagy ünnepi egyenruhájában van ma vendégeinek tiszteletére, ezért nem is megy a tehenek közé az istállóba, hanem a csűrbe, ahol az egyik sötét zugba húzódik és ott áll egy ideig. Egyáltalán nem duzzog, sőt abban a pillanatban elégedetten bólint. Kitisztíttatni is! ismétli és összedörzsöli sovány kezeit. Mielőtt megint bemenne, a gyűrűjét áthúzza a balkezére, hogy emlékezzék valamire.
Daverdana leányzó még mindig ott állt az udvaron és a hadnagy arra haladtában ezt mondja neki:
Vissza is hoztad a cipőket?
Nem, feleli Daverdana, csak oda kellett vinnem.
Megint bólint a hadnagy és még elégedettebbnek látszik.
Mikor újra belép a szobába, a társaság még mindig ott ül elgondolkozva. A konzul szólt legutoljára és most megint ő beszél.
Azt hallom, hogy Tobias királyt fogadtad audiencián és hogy telket akar vásárolni. Nagyon helyes, adj neki telket!
A hadnagy erre nem felelt semmit, csak néhány szót szólt.
Úgy gondoltuk, Adelheid, meg én… különben is, beteg ember. Maguk bizonyosan hallottak már róla.
Az öreg Coldevinné megütközve ingatja a fejét és így felel:
De még mennyire!
Két táborra oszlottunk, mondja a konzul: apa meg anya az egyik részen, Adelheid őnagysága meg én a másik oldalon. A kis Willatz is biztosan velünk tart, ugye, kis Willatz? Persze, ezt már értem. Tehát eladjuk azt a telket!
Az öreg Coldevin elgondolkozva ült, csendes, töprengő, vén ember, aki nem szereti az ilyenfajta változásokat. Mikor Holmsenné mesélt neki a királyról, erről a Tobias Holmengraaról, aki itt akart letelepedni, a nagybirtokos háza tövében, mereven maga elé nézett és tiltakozott, tiltakozott az eladás ellen: Nem, ne tegyétek! mondta, csak azt ne tegyétek!
Most is megismétli intelmét:
Ha az ember elad és megint csak elad, akkor mi marad Segelfossból? Persze sok marad, rengeteg marad Segelfossból, sietett hozzátenni; de végül is… az utolsó Willatz Holmsen még bizonyára nem született meg.
Ez a modern kor, apám, mondja a konzul. Ezek a nagybirtokok nem fizetődnek ki, csak eltékozolják a birtokos erejét. Ez jó lehet azoknak, akik régi időben fektették be a pénzüket, hogy legyen miből élniök.
Nekem nem voltak nagy befektetett tőkéim, feleli az apa. Ami lett volna, az elpárolgott a rossz években, meg a háború alatt. De azért…
Ó, igen, apám, persze, neked is sok van. Amióta pedig örököltél…
Az öreg Coldevinné a fiára néz és elhallgattatja.
De azért mégse válnék meg szerény birtokom egyrészétől sem, bizony nem.
De apám, hiszen semmi hasznod sincs belőle.
Nem, talán nincs. Ó nem. Nincs belőle hasznom. Hát mindenből hasznom legyen? kérdi az aggastyán. Ha most csökkentenénk, az anyád meg én, ha eladnánk belőle és pénzt kapnánk érte, akkor lenne pénzünk, amit bámulhatnánk, de aligha volna földünk. És akkor kihez mennének az emberek, ha már az anyád meg én nem volnánk nekik? Az idén tavasszal is, talán te is tudod, Henrik elvesztette a tehenét. A jó borjadzó tehenét. Az a Henrik, akit te kereszteltél át, emlékszel még rá?
Persze. No és mi lett aztán?
Semmi… Más semmi, mondja az öreg Coldevin. Aztán eljött az anyádhoz…
Szünet. Miután több nem következett, megszólalt Coldevinné.
Igen, én pedig az apádhoz mentem.
Szünet.
Csakhogy, szólal meg a konzul nevetve, mindegy lett volna, akár pénzt adsz neki, akár új tehenet.
Nem, nem, feleli mind a két öreg a fejét rázva, a pénzt eltékozolta volna.
Hogy az ellentéteket kiegyenlítse, megszólal a hadnagy is:
Csakhogy itt nincs szó valami nagyobb dologról, mi csak azt igértük, hogy majd gondolkozunk valami kis telken, talán egy kunyhóra való telken, esetleg nem is lesz belőle semmi, Adelheid, meg én beszéltünk róla annak az embernek, aki különben értelmes, egyszerű embernek látszik.
Meg kell mondanom, hogy nekem nagyon megtetszett, mondja az asszony is. Beteg és ki akarja próbálni a fenyveserdő levegőjét.
Ezzel megakad a beszélgetés, mindenki csak ül és gondolkozik. De a kis Willatz, aki semmit se szeretett úgy a világon, mint a változatosságot, már bent van a nagy szobában és a régimódi spinéten játszik.
Bom-bombom-bombo, dudol vele a konzul, aztán felkel. Annak a bizonyos Henriknek különben nem volt apja, de az anyját Lisbetnek hívták, s azért a fiút Lisbet-Henriknek nevezték el. Mire én átkereszteltem Henri l’Isbetre.
*
Az egyhangú és unalmas mindennapi segelfossi életet Fredrik Coldevin már kívül-belül ismerte, nem az ő ízlése szerint való volt, igyekezett tehát azt úgy ahogy kiélvezni és egyáltalán nem unatkozott. A hadnagy gyermekkori pajtása volt, évek folyamán az asszony is pajtása lett s a konzul fecsegett, fütyörészett, énekelt a szobákban, esténként pedig valami jófélét ivott a hadnaggyal és ha nem volt más, csak a házvezetőnő, Kristine Salvesen kisasszony, hát vele is órák hosszat elbeszélgetett néha az éléskamra nyitott ablakán át.
Salvesen kisasszony, igaz, hogy üdvözöltem már magát, amióta megérkeztem, de még nem volt alkalmam magával pár komoly szót szólni.
Pár komoly szót, az idén is? kérdi Salvasen kisasszony nevetve.
A konzul a fejét rázza:
Az idén különösen rosszul megy a sorom. Most pedig azért jöttem, hogy véget vessek a dolognak.
Hiszen már tavaly is megtette, haha.
Verset írok a szemöldökéről, meg a szeméről. A szeme a gazdagságom, mondom… Nem, hogyan is volt csak? Különben magának kellene tudnia, hogy mit mondok a szeméről! Salvesen kisasszony, igaz hát, hogy amióta tavaly itt voltam, eljegyezte magát?…
Mi egyebet tettem volna?! mondja a kisasszony és elferdül a szája, hiszen a konzul úr cserbenhagyott.
Én? Hát van szíve ahhoz, hogy ilyen hűtlen legyen? Ezért is mondom: a szeme, a pénze, amellyel mindenkit megvásárol.
Pfuj, konzul úr!
Csodálkozik azon, hogy elment az eszem? Három éve vagyok kínpadon, aztán eljövök és azt hallom, hogy eljegyezte magát. Sose kellett volna téged látnom, vagy hogy is mondja csak Shakespeare?… Maga nagy bűnt követett el ellenem.
Igen. Valóban, lesoványodott és elsorvadt miattam.
De maguk nők mind ilyenek. Most találkoztam egy emberrel északi utamon, Isten tudja, talán pap valahol. A felesége betegágyánál ült, aszongya, és mind a három fia mellette állt. Kettőben magára ismert, hasonlítottak hozzá, úgy vélte, de a harmadikat, aki kicsi és vézna volt, ki nem állhatta. Akkor így szól az asszony: Az a te fiad! Az ember összegörnyed, mintha megütötték volna. Kis idő mulva összeszedi magát és megkérdezi: A másik kettő nem? Az asszony nem felel. És a másik kettő nem… Hallod-e, a másik kettő nem? ismétli. De az asszony már halott.
A konzul és Salvesen kisasszony egymásra néz.
Uff! mondja a nő és megrázkódik.
Képzelje magát annak az embernek a helyébe, Salvesen kisasszony, most egész életében folyton az a kérdés kínozza: és a másik kettő nem? Erre pedig sohase kap választ.
Szünet.
Hozza ide azt az embert, akkor majd kap választ!… mondja hirtelen Salvesen kisasszony mohón. Az anya persze a legkisebbet félti és ezért mondja… Most meg kell halnia és segíteni akar a legkisebben. Drágám, gondoljon arra, hogy az volt a legfiatalabb, szegényke, és különben azzal gyanusították, hogy… Soha életemben nem hallottam még ilyen őrültséget! Erre aztán azt mondja…
A konzul vár.
Csak azért cselekedte, hogy segítsen egy kicsit a legfiatalabbon, hát nem érti?
A konzul bólint. Meghajol ez előtt a jóhiszeműség előtt.
Ugyanezt mondtam én annak az embernek, és fogja be a száját, mondtam neki…
Hahaha, azt jól tette. Így legalább megadta neki! Salvesen kisasszony valósággal megszépül és elpirul a jóhiszeműségtől.
A konzul még jobban meghátrál, de már az imént kissé túlmessze ment és most jóvá akarja tenni.
Éppen ezt mondtam én is annak az embernek, részben a maga szavaival. Szinte szóról-szóra ugyanezt. És ez juttatja eszembe, Salvasen kisasszony, hogy alapjában véve mennyire egyforma gondolkozásúak lehettünk volna, ha maga nem lett volna ennyire hűtelen. Most aztán itt maradok egyedül és kérdezhetem: mi hát az élet? Mi az ördög az élet?
No, azt hiszem, elmegy az esze! kiáltja a kisasszony és hangosan nevet. Püff neki, úgy nevetek, hogy a hajhálóm lecsúszik, mondja és megigazítja a hálót, meg egyébként is igazít magán. Most már rendben van?
Persze, mondja a konzul. Ó, ha így fenntartja a karját, akkor nagyszerű látványt nyujt nekem…
No de kedves konzul úr. Hát nem tud komoly lenni?
Milyen pompás dereka van! Tulajdonképpen be kellene mennem és fel kellene magát emelnem.
És Isten tudja, talán be is ment volna, mert a kisasszony csak ennyit mondott:
Még csak az kellene! És ha jön a nagyságos asszony?
Ott maradt állva és néhány szép kifejezéssel véget vetett a beszélgetésnek. Salvesen kisasszony a felesége, meg a gyereke iránt érdeklődött, hát azok sohase jönnek Segelfossba?
*
De a legtöbbet Adelheid asszonnyal beszélgetett a konzul.
Tréfás történeteket és eseteket mondott el, melyeket ő élt át utolsó ittléte óta, illedelmes és szórakoztató volt. Az asszony felélénkült és mindennap jobban öltözködött, hiszen Fredrik Coldevin maga is finom és derüskedvű volt. És most már nemcsak csevegett és fecsegett, egyáltalán nem, kifejtette véleményét és megmagyarázta életfelfogását. Az volt a felfogása, hogy az embernek haladnia kell a korával.
Adelheid asszony szívesen hallgatta. Őnagysága tetőtől talpig német volt abban az időben, a konzul pedig francia és mégis.
Miért mondja mindig, hogy francia-német háború? szokta kérdezni az asszony. Hiszen a németek győztek, tehát német-francia háború…
Igen, feleli a konzul, a poroszok győztek.
A germánok. Hát nem germánok vagyunk valamennyien?
A franciákat kivéve, igen. De, kedves Adelheid asszony, erről most ne beszéljünk. Tegnap hallottam a hattyúkat dalolni odakint, sőt néha több hattyút is, valóságos kórus lett belőle. Szeliden és vadul hangzott, önre kellett gondolnom.
Kellett? mondja Adelheid asszony.
Ime, őnagysága nem volt valami hideg hölgy, ez akkor derült ki, mikor énekelt, vagy zongorázott valakinek, akivel törődött. Olyankor hátravetette a fejét és furcsa forróságot árasztott magából. Fredrik konzul bizonyára észrevett valamit és az asszony éneke mindig a fülében csengett. Megkérte, hogy énekeljen.
Igen, később, mondta, ha maga akarja.
Ha én akarom!
De akkor ne köszönjön meg semmit, ahogy szokta. Csak nekem van köszönni valóm.
E szavak után Adelheid asszony nyugodtan üldögélt és nem leplezett semmit, hanem engedte, hogy a pirossága lassan elmuljon.
Csönd. Mintha az Ave Maria hallatszott volna. Fredrik konzul hallgatott, ez az akasztófavirág, ez a mókásember, csak ült és a földet nézte. És nem öltött diadalmas arckifejezést, nem mosolygott, hanem a legmélyebb együttérzés töltötte el.
Aztán az asszony felkel és kimegy.
Mindenkinek megvan a maga életsorsa, bizonyára Adelheid asszonynak is. Ezért volt kulcs az ajtajában, ezért utasította ki házából a megtévedt doktort és ezért írt naplót.