Télutó

– Na, hiszen ő is, szegény feje!

Igy sóhajtgattak a nagynénik Imre unokaöccsük felett. „Valóságos Ázsia“, mondogatták néha összefoglalóan a háza tájáról, de annak egyes eseteit is gyakran beleszőtték példálózgatásaikba.

„Már én csak azt az egyet tudom mondani“, így kezdődött a szó, de hány ilyen „csak azt az egyet“ tudtak!

– Hogy némely milyen könnyen él!

– Padlót festet, hogy ne kelljen súroltatnia!

– Kockacukrot vesz és cukorport, ahelyett, hogy vágná és törné a süveget.

– Poronyú almásbélessel vasárnapozik! Igazi restasszony tészta.

– Ágyban kávézik, a haját csak szalaggal köti át, úgy hillérkedik napestig!

Ez a „némely“ az Imre felesége volt. Vézna húszesztendős madárka, bizony nem sok komolysággal bélelték meg odahaza. Pedig lett volna rá okuk, mert afféle templomegere-tanítóemberek voltak. Belé is pusztultak korán a nyomorúságba és itt hagyták az életre nem nevelt egyetlenjüket.

A fiatal asszony esetei így valóságos családi csemegéül szolgáltak új rokonságának. Imre testvérnénje, egy örökké horgoló, időtöltött kisasszony hordta a pompás beszédtémákat a tempós délutáni kávézásokhoz, a „fúdd el s elrepül“ könnyűségű kalácshoz, a sűrű bivalytejhez és a drága mérgekkel illatozó, nehéz fekete kávéhoz.

– Tegnapra például… egy, kettő, három… (Eszternéne a láncszemeket számlálta) odarendelte a mosónét… egy, kettő… s mikor az neki akar fogni a dörgölésnek, kisül, hogy az este elfelejtettek áztatni – egy… kettő… Persze az asszony nem ért rá facsarni, teregetni és másfél napszámot kellett kifizetni neki… egy, kettő… egy, kettő.

– Szegény Imre – túrhatja az orrával a földet! – sóhajtott a jólelkű Józéfa néni.

– Akit az Isten megvér, elveszi az eszét! – mérgelődött a kemény fajtájú Johonka.

Az egész házasság egy nagy „fuccsal“ kezdődött. Imrét „megütötte az ördög a lapátjával“ és ahelyett, hogy gyüjtött volna, amivel önálló irodát nyisson, leszerződött irodavezetőnek a principálisához. Eladta az eszét, élhetett a más kutyája módjára ezentúl. A fiatalasszony, akinek nem sült ki a szeme ezt az áldozatot elfogadni, hamar leszerepelt a család előtt. A mézeshetek után levizitelt a rokonságban és mindenkit visszahívott egy délutánra. Két napig erre készült. Tortát sütött, sandvicheket kent, almát fényesített. A pohárszéket megrakta minden jóval, az edény és asztalnemű is odakészítődött jóelőre. Ki akart tenni magáért „Cunci asszony“. (Imre így becézte feleségét és ezt a nevét némi csúfondáros akcentussal az egész család felkapta.)

A vendégek megjöttek. Mind rokon volt, mind idősebb Cuncinál és mind kézimunkát hozott. Szégyelhette magát a menyecske, hogy csak kibabázta magát nagycifrán, de bizony nem volt mit előrángatni kézimunka fejében. Olyan zavarban volt, annyit próbált kedveskedni a komoly, szigorúan szóló néniknek, hogy teljesen elfelejtkezett a csemegékről. Eszter oda-odavágott a szemével a kredencre, de hát hogy szólt volna! Nem az ő dolga, hogy eszébe jusson a kínálkodás.

Mikor a nénik már túl voltak a kapun – sértettségük diadalérzetében sopánkodva hazafelé, akkor rémült rá Cunci is a felrakott pohárszékre. Sírni kezdett kegyetlen szégyenkezésben, úgy elengedte magát, hogy az urának kellett ágyba fektetnie, mint egy kis lányt, aki kőre csapta a porcellánbubát.

Egyetlen szerencséje az volt Cuncinak, hogy Eszter néne nem ütötte be mindennap az orrát hozzájuk, ámbár erősen „jó sógorasszony“ volt, „hű rokonság“, ahogy a családi szó járta. Igy aztán sok minden titokban maradhatott. Például a Cunci zeneszerzése is. Volt neki egy rozoga, hosszú-hosszú zongorája. (Nézd a lelkemet, gárniturja nincs és klavirozik!) Hát versbeszedte egyszer az ura becenevét, akit ő Babunak szólított. A verset meg is zenésítette. Egész délután, késő estig, a zongoránál ült, szólamokat komponált és kottázott. Imre holtfáradtan jött meg az irodából:

– Vacsorázunk, fiam?

– Jézusom… nincs egy falat kenyér a háznál.

Mitévő legyen? Rázendítette a szerzeményt, énekelt és zongorázott teljes erőből. De úgy kacagtatta a férjét a fura, nagyképüsködő dalocskával, hogy az könnyekig volt és beérte a délről maradt mákos laskával.

Már megint „pálám et publice“ történt Cunci másik híres esete. (Imre családjában a nők is latin szólásokkal éltek.)

Az esküvő után néhány héttel a nagynénék csak kezdték odadugni a szájukat Eszter füléhez:

– Nincs semmi újság a fiatalasszonynál?

– Nem úgy viseli az magát! Szökdös egész nap, le a lépcsőn, föl a lépcsőn, legtöbbet az ura nyakába.

– Hivass hozzá, aki megvizsgálja.

– Mondtam én már, mert émelyedett, de a párnába dugta a fejét és azt mondta, ne beszéljek ilyenekről, a kútba ugrik, úgy szégyeli magát.

Két nap mulva Cunci függönyt tett az ablakra, leszökött a párkányról és többet nem volt mit szégyenkeznie. – Hiszen csak akkor csapott spektákulumot! Annyit pityergett, annyit esküdt az ura fülébe, hogy máskor ilyenkor olyan jó lesz, mint az angyal az égben.

Igy folyt az élet „Babu és Cunciéknál.“ Történt ezer visszás dolog, nagy és kicsi. Egyszer az összes befőttek peshedtek meg, máskor a kész új ruhát bontotta szét Cunci és nem sikerült összeteremteni többet. Azután asztalfutó nélkül terítettek, vagy vasárnap varrták a gombot a kikészített fehérneműre.

Ott laktak a város lenézett Porond-utcájában: három úgyahogy berendezett lyukban, de ha pénzhez jutottak, hát Cunci azaleát vásárolt az ebédlőbe és hálópyjamát az urának. Johonka csak a kezét csapta össze:

– Hogy mit nem tud a kántorkisasszony!

Megesett az is, hogy színházat béreltek s hogy berándultak Kolozsvárra. Azután pedig a hónap végéig „éhkoppot ettek sóhajtott lére.“

Amellett nyavalyás kis fehérnép volt Cunci: hol egy nátha tette ágyba, hol egyébért feküdt, amivel más asszony akár disznót öl a családban. A félénksége pedig egész kacagás volt! Örökké nyügölődött vele az ura nyakán, még az egértől is visítozva rohant.

Szó, mint száz: Imre olyan „virtsaft“-ba került, hogy már siratgatni is szokták a híres uzsonnákon.

– Beh jó, hogy meghalt a szegény anyja, legalább nem látja ezt a züllést.

Ami azonban két táborra oszlatta a néniket, az Imre viselkedése volt. A szentimentálisabb párt nemesnek, mártirosnak minősítette a férfi finom tempóját: hogy nem panaszolt soha egy árva szóval.

– Ritka nagylelkűség – mondotta Józéfa néni. – Mindig mosolyog, még az utcán, magában-mentében is és ha az ember kérdi: hogy vagytok otthon, azt feleli: jól, kezit csókolom, köszönöm, nagyon jól.

– Ez a legcsúfosabb kétszínűség, megengedj, édes Józéfa. Ezért hopocálhattam kicsi korában! Ahelyett, hogy mint anyjához jönne hozzám, kipanaszolná magát és megkérne, hogy oktassam egy kicsit azt a habhajdánét!

A kis habhajdáné pedig egyszer csak fogta magát és meghalt. Ezt is olyan önfejűen csinálta. Mikor Józéfa és Johonka néni éppen rászánták magukat, hogy „lecsapnak“ valami rosszul beütött disznóvásár után. El voltak már készülve a bevezetéssel.

– „Nézze lelkem, a maga ura korán árván maradt, mi vájtuk ki a nyomorúságból, anyja helyett anyja voltunk, hát csak van jogunk…“ stb.

De mikor beállítottak, Cunci keservesen nyöszörgött és Babu rakta az ecetes ruhákat a boldogtalanra. Persze télvíz idején kimelegedve berohant a konyhából a fűtetlen első szobába, hogy lesse a katonazenét. De azért a nénik elővették a jóságukat – az ember nézi, amit néz – és felváltva ápolták. Azonban Cunci még az ágyban is udvariatlan volt, folyton az urát akarta magánál; belefogózott a kezébe és ha menni akart, karikára nyílt a szeme a kétségbeeséstől:

– Ne hagyj itt magamra… ne hagyj itt magamra!

Szegény elkínzott embernek semmi nyugtot nem engedett és mire behúnyta a szemét, az összes néniket megsértve hagyta vissza.

Imre szépen, komolyan viselte a gyászát. A nagynénik ki nem fogytak a dícséretből. Hogy megbecsüli még holtában is! Soha egy rossz szót nem beszél felőle. „A szegénykém“-nek emlegeti, ha szó van róla.

Időt hagytak Imrének – ne szólhassa meg senki, hogy ők milyen fajta familia – egy teljes esztendeig a fekete karszalag viselésére. Ekkor is csak okkal-móddal kezdődött, hogy:

– Hiszen szép, szép, de utóvégre is –

Egyszer aztán Johonka mégis csak kirukkolt s a halál óta Imrénél lakó Eszter is elkezdte a nótát, hogy ő nem bírja már a háztartást kétfelé. (Nem oszlatta fel a magáét, ő tudta, miért.)

Szegény Imre pedig már egészen elhelyezkedett ilyenformán az életbe: hogy Esztike főz és uralkodik és ő minden vasárnap délután kisétál a temetőbe. Hanem azután addig-addig hallotta a néniktől, hogy „ez így nem élet“ és addig szenvedte az Eszter duzzogásait, amíg kezdett puhulni.

Csak annyi terminust kért még, míg elkészül a szegénykének a sírköve.

A jó nénik ezalatt újjra szedték a város eladó leányait. Családfát, hírnevet latravetettek, no de szalmájában is megválogatták és azt is kinézték, hogy legyen egy pár sustákja. Főleg árva leányt kutattak, aki azonnal kézhez kapja az övét s nem böjtölteti az urát az örökségért.

Pompás új asszony került. A másik még a kis újjával sem ért fel. Más is az, ha a tapasztalat válogatja meg a feleséget, mint ha diákbálon akadnak össze a fiatalok, ahol a cingár boka és csiri-csáré száj szédíti az ifjú embert.

Az új asszony erős volt, tán szebb is a másiknál, mindenesetre jóformájú fehérnép. Símára fésült fején, komoly kontyán csak úgy pihent a szem. Híres gazdasszony-anyának a leánya: három évig hordott egy kötényt és minden ruháját maga varrta.

Még a házasság előtt kivette Imrét a principális körméből és saját irodájába, saját házba segítette. A rokonsága pöreit is elhozta hozományba. Azután túladott férjének szedett-vedett bútorain, szép kész garniturákat hozott ő azok helyett. Már az első héten leltárba vette az ura fehérneműjét. Be is stoppolta az első asszony után maradt sok likat a harisnyákon. Egyebet is átrendezett. A hálószoba nevetséges, sőt Johonka szerint „orcátlan“ rózsaszínű lámpájáról lehúzta az ernyőt. Könnyű munka volt: cafatban jött le a vázról, úgy meg volt évődve a selyem.

Imre csodálkozva állt meg este a józan, fehér világosságban, mintha elszállt volna valami a rózsaszínű fényben.

– Hol van a lámpaernyő?

– Ott, – mutatott rá Ilona, egy marék elporosodott rongydarabra.

Imre nézte a cafatokat. Ezek árasztották a meleg, andalító világosságot?

Lassanként minden megváltozott körülötte. Nem is volt már, ami Cuncira emlékeztessen. Épen csak álom-alakban járt még vissza. De ha Imre mélázó kedvben ébredt és az álmokat emlegette, az asszony legyintett:

– Álom s esős idő!

Ilona mestere volt az életnek s az élhetőségnek. Ment is körülötte minden, mint a karikacsapás. Bezzeg nyugodtan tehette most próbára Johonka a tisztaságot Imrééknél. Felrakhatta a feketebársony kalapot a sifonér tetejére: nem volt azon egy mákszemnyi por, amikor levette. Honnan lett volna? A háziasszony jeggyel jelölte meg, hogy meddig jutottak, ha netalán félbehagyta volna a cseléd a portörlést. Máskor „meglepték“ a fiatalasszonyt, de ugyan nem jött az zavarba. Olyan kamrája volt, mint az édenkert. Csak lekötött három szál füstölt kolbászt a rúdról, forró vízbe dobta, tormát reszeltetett. Aztán kivette a pohárszékből a mindig készentartott édestésztákat és olyan vacsorát rögtönzött a váratlan vendégeknek, hogy aki jobbat kíván, az hazudik.

Jöttek is gyakorta most már a nénik. „Végre van, ahová az ember néha elmenjen.“ „Ez már talál a családba!“ Még a neve is. Nem is tűrte, hogy kitekerjék, ő se sületlenkedett a férje nevével. Nem kínozta Imrét soha semmivel. Igaz, hogy Imre néha szerette volna, ha több szükség van reája. Ha este belefogóznék egy meleg kis kéz:

– Kísérj végig a folyosón, úgy félek!

Csakhogy nem félt ez az asszony semmitől.

Mikor émelyedni kezdett, akkor szakkönyveket hozatott, eljárt doktort, vénasszonyt. Mint az óra, olyan pontosan élt rendelet szerint. A végnélküli csipkék helyett most már rékliket kötött, fásli-szalagot: egy, kettő… egy, kettő.

Két héttel a nagy esemény előtt már az utolsó szalag is be volt fűzve a kis kelengyébe. Azután minden derendócia nélkül pompás fiúcskát szült. Azt kívánt, az lett: az ilyen nagyszerű teremtés az Úristen dolgába is bele tud szólani. Nem is folytatott olyan zöld beszédet, mint Cunci, aki leánykáról ábrándozott, mert azt szebben lehet öltöztetni.

Hat hét mulva fényes keresztelőt csaptak Imrikének. Huszan ülték körül a lakomát. Az asztalfőn a fiatal anya, a család ünnepeltje, balján a pappal, jobbján Antónia nénivel, a keresztmamával. Ez gyermektelen, gazdag konziliárusné volt. Brassóból, az asszony rokonságából.

Fogyott a sok nehéz étel, folyt a drága bor, egymást szégyenítették meg a „tartalmas“ felköszöntők. A banda is felzendült a verandán, csupa hivatlanul.

Szép hallgató nótákat húztak, a vidám ember szereti úgy távolból a szomorúságot. Imre is jól beléjük hallgatózott. És úgy csodálkozott, hogy ez mind érte van és az övéiért. Az elégedett, tisztes rokonság, a jó mód, a vigalom… olyan furcsa volt ez, még mindig olyan hihetetlen.

Józéfa néni ábrándozott, de Johonka odasúgott a fiatalasszonynak s az kapott a szón és továbbadta Imrének:

– Fizess fiam, sok lesz a mulatság ára, ha ilyen sokáig engeded, hogy húzzák.

Imre felkelt és bement pénzért a hálószobába. Kitárta a vasszekrény nehéz ajtaját és kihúzott egy fiókot. Gummiszállal átszorítva feküdt ott a sok rendezett bankó, mellettük a pénztárkönyv és a ceruza. Milyen pompás dolog ez, milyen zavarban is voltak egyszer Cuncival. Imre-napot jött a banda megmuzsikálni és alig tudták a forintot a tükörfiókból, mellényzsebből összevakargatni… Beh ijedten is nézett szegényke, hogy nem tudják kiszurkolni. Mikor aztán megvolt az utolsó krajcár, átölelte az ura vállát, táncra perdült vele:

– Hadd húzzák még, ne siess!

… Künt a banda már érezte, hogy illő lesz a frissbe fordulni. Abból is már elzengett jó nehány, de a házi úr késett. Ilona asszony nyugtalankodott: „Ez nem illik, rendetlenségre, szegénységre vall; mintha keresni kellene nálunk a pénzt.“

Már mozdult, de Józéfa néni visszanyomta.

– Te csak maradj, fiam, nem illik felkelned.

Átment a nappalin, onnan nyílt a háló. A feléje szolgáló ajtó nyitva volt. Imre nem hallotta meg, hogy valaki belépett.

Úgy maradt arccal a kasszára dőlve, a válla össze-össze rándult. – Józéfa néni megérintette.

– Mi az, Imre fiam?

A férfi mozdult, de nem volt még ereje visszazökkenni a rendes mivoltába. És most az egyszer életében igazán úgy szólt a nénihez, mintha az anyjának mondaná, őszintén, gyámoltalanul, kicsordulva:

– Hagyjon el, Józéfa néni. – Én is voltam valaha boldog –

Az arca nedves volt és piros, még a kassza oldalán is fényes, földig futó csíkok íródtak a könnytől.