Télutó

A négyórással kellett a kislánynak megérkeznie.

Kislánynak hívta csak a pár hét alatt, mióta megtudta, hogy van a világon és hogy találkozni fog vele, hogy köze lesz hozzája.

El is képzelte egészen, név szerint. Bizonyosan szőke, csak szőke lehet! Nem túlságosan magas, inkább középtermetű, talán annál is kisebb. Nagy, világos szeméből ámulva, balgatagon kukucskál a gyorsan táguló pupilla – és sebesen beszél, mindig hirtelen szólva, mintha más utakon járó, messzi álmokból riasztanák fel.

Ilyen volt az anyja is. Kedves, meleg gyermek, virág a virágai között… Nem volt a lelkében semmi rosszaság, semmi ingatagság. Benne magában volt a hiba: a gyáva, gyámoltalan nagy szerelem, hogy nem mert szólani abban az időben, amikor kinyílt a lány és várakozott arra, aki eljön a lánysága után.

És eljött a győztes.

Akkor ő már hiába térdelt le elébe egy alkonyatkor a porondos kerti úton, ott, ahol a labdarózsák eltakarták a fákat nyesegető apát. Hiába kulcsolta át reszkető térdeit!

Csak egy rémült, menekülő tekintetet kapott. – Elszaladt a lány, a kislány.

És azon az éjjelen még sokkal messzebb szaladt. Azaz, hogy nem ő ment, hanem elhúzta a győztes, ahogyan a delej az akaratlan vasforgácsot. Kiment hozzá a kertbe, mert a győztes úgy parancsolta. És kiment, már parancs sem kellett hozzá, a kerten át az útra, ahol a hintó várt…

„Ahol megtalálta, onnan már nem kívánta hazahozni.“ Igy szólt a krónika tovább az öreg igazgató-tanítóról, meg szép, szőke, anyátlan kislányáról.

Modellje lett, szeretője, esketetlen asszonya a festőnek, aki fekete volt és biztosszemű, könnyűszavú, amilyen soha sem járt sem azelőtt, sem azután ott az Isten hátamögötti falucskában.

Mindig azt hitte ő, az alulmaradt, hogy nagy sors várt reájuk, kettőjükre. Csak most, hogy levelét vette a hajdani „kislány“-nak, csak most tudja, hogy a halál kettévágta a győztes életet, és hogy a névtelen asszony egy új, névtelen kislánnyal tért vissza a szamosmenti faluba. Ott élt szegényen, megvetetten, hogy kibőjtölje a kicsinek a nagyapa szeretetét, a nagyapai örökséget.

„És amikor már minden jól lenne, énnekem kell meghalnom, kedves Szente úr. Tudom, hogy nincsen sok oka, hogy jó legyen hozzám, de azt is tudom, milyen jó szíve volt. Magára bízom a kislányomat, mert akije volna, azok jó szemmel nem nézik. Számontartottam kedves Szente úr, bár messze kérezett innen, hogy meg nem házasodott, így nem lesz neki senki a mostohája. Mert maga – érzem – nem lesz az hozzá soha… Szoktassa rá házi munkára, ha épen elé is vétetné vele a tanítónői oklevelét…“

A négyórás késett, és a váróterem lassan szürkébe borult. Szente úr, a tanítóbácsi, nem olvashatta tovább a levelét, mert itt ezen a kis állomáson nem volt szokás lámpát gyujtani, amíg az emberek az újjukat látták. De hiszen tudta már könyv nélkül, meg aztán folyton sírva fakadt úgyis, ha belenézett.

Sohasem hitte, hogy életében még változás történhetik. Megvolt a házikója, kertje. Nyulat, galambot tartott és szerette a falu gyermekeit. A kántornénál kosztozott, és paphoz, jegyzőhöz eljárt ferblire, vagy muzsikálni a táncoslábú kisasszonyoknak.

Most pedig neki is lesz egy ilyen kicsi-kisasszonya. Ugyanhát elmulhatott már vagy tizenkilenc éves, de azért még mindig kislány bizonyára: szőke, filigrán és álomból felriadón pergeti a szót.

A birtokocskát, ott a Szamos mellett, majd kiadja bérbe. A pénzt azonban el nem költi. Bankba rakja, hozománynak.

Itthon pedig új rendet teremt. A belső szobát, amelyet most nem fűt télen, átadja a kislánynak. Jómaga sem hál többet a nagyszobában, abból ebédlő legyen, meg nappali. Hanem a kamarát fogja átrendezni legénytanyának. Állandó asszonyt is fogad a bejáróné helyett s azt sem valami akárkit, hanem jobbfajtát, aki anyát is pótoljon a kislánynak. Aztán ki tudja, az új kolléga, aki a papkisasszonyt nem kapja meg úgysem… De egy ilyen szegény, névtelen kislánynak, aki szelíd és szeretetvágyó lehet, nagy szerencse volna.

Igaz persze, hogy akkor aztán jobban szeretné az urát, mint a gyámapját.

Féltékenység szorította el Szente tanítóbácsi szívét. Nem, sokáig nem fogja férjhezadni. Megtartja magánál és nagyon fogja szeretni. Nagyon, nagyon hálás lesz a kései örömért, amit belehoz az ő magányos életébe. Mint egy jóságos, boldog édesapa, olyan lesz vele…

Édesapa! A szíve átmelegedett. És egyszerre eszébe jutott az a tekintet, amelyet akkor estefelé vetett reá a festő, amikor a kislány kikosarazta őt és ő kimondhatatlan bánatban kullogott hazafelé.

Hanem meg kellett mégis halnia a győztesnek, fiatalon. És a leánya most az övé, az alulmaradotté.

„Apám“ – így fogja szólítani őt és az igazit nem szólíthatja soha már, sehogy. A sors visszaadja neki ahelyett, akit a másik tőle elrabolt.

Künt megpendült a jelzőharang ti-teng-je. Parasztok nehéz kopogással baktattak kifelé. Szente tanító is a nyomukba hágott és kilépett az állomás kicsiny előterére, ahol egy elkerített virágágyasban georginakórók rothadtak a vizes hó alatt.

Szürke, szinte piszkos ködből hámlott ki a vonat… Már hallatszott is a dohogása.

Átalvetős parasztasszonyok ugráltak le, a szomszéd nagyközségből, vásárból jövet. Most vették meg gyermekeik téli kalapját, némelyiknek két-három kis kalap volt egymás tetején a fejébe húzva.

Szente megfeszült szemmel kutatott a homályban,… egyszerre megszólították.

Felfelé kellett válaszolnia a kérdezőnek, mert jóval magasabb volt az nála. Prémboás, kosztümös, gyászfátylas úrnő, kezében csak egy kis vászontokos bőrtáska.

– Ön az egyetlen kabátos ember itt, hát nem lehet más, mint aki engem vár – mondotta a mélyfestésű hang.

– Szente tanító vagyok.

– Jóestét. Ráskai Klára.

Az anyját Kláricának hívták.

A tanító csendes megütközéssel hallotta a nevet.

– Ráskai?

– Apám nevét hordom… némi joggal – felelt a hölgy és a hangja elárulta, hogy nem restelkedik. – Majd mindjárt beszélek többet magamról, csak vigyen be innen, ahol a vasútgőz átnedvesít egészen.

A tanító gyámoltalanul érezte meg, hogy ügyetlen és elfogódott. A legrosszabb helyen állott meg kérdezősködni.

– Tessék, tessék csak kérem – kalauzolt. – A szekér… az a szekér ott reánk vár. Nem ráz, kötéllel van hintamódon felkötve az ülése.

– Várhat az még egy óráig Önre?

– Reám?

– Mert én az alulról érkező vonattal vissza akarok utazni. Tulajdonképen másfelé vagyok útban, csupán kerülőt csináltam, hogy a tanító urat megismerhessem. Nézze, csomagom sincsen.

– Vagyis kegyed nem fog most bejönni velem a faluba?

– Nem, uram, hiszen szó sem volt erről ugyebár a levelemben?

– Akkor hazaküldöm… nem az enyém a fogat, nem várakoztathatom.

Beléptek a váróterem keserűre bepipázott levegőjébe.

A tanítónak, – úgy érezte – igen jó ötlete támadt.

– Menjünk át a főnöki irodába, ott lámpa is ég és meleg is lesz.

– Nem, dehogy! Csakis a tanító úrral akarok együtt lenni. Kinyitom az ajtót, a száraz hidegtől nem félek.

Leült a homályban, szemben a férfival és beszélni kezdett. Nyugodtan, minden szót mintha megmért volna előbb.

– Anyácskám szegény – tudja ugye, hogy csak négy hete temettem el – utolsó napjaiban elárulta nekem, hogy a tanító úr jóindulatába ajánlott engem. Látja, akárki jóindulatába ajánlott volna – nem kerestem volna fel szívesen az illetőt. Nem találja különösnek, hogy egy diplomás, felnőtt leányt rá kell bízni egy férfira, – akihez különben semmi köze? Ne értsen félre, mert Önt nem számítom azokhoz. Sokat töprengett szegény anyácskám, hogy kire bízzon. Én nagyon megörvendtem aztán, hogy a tanító urat kérte gyámomnak. Mert mindig mondta, hogy Ön aranyszívű jó ember. Igy hát nem is állhat utamba. – Mert nekem „utam“ van. Látja, azért mondtam az imént, hogy némi joggal viselem az apám nevét. Anyácskám nem igen akart erről az „út“-ról hallani. Azt mondta mindig: „nincs ott boldogság fiam, asszonyember számára. Asszonynak otthon jó…“ Ó, nagyon bohó gyerek volt az én szegény anyácskám!

Egy kicsit elhallgatott.

De a tanító nem felelt. Bámult és nem jutott eszébe semmiféle kérdés.

A lány hangja a gyöngédből átforrósodott.

– Már kicsike koromban festegettem. Apám adta az ecsetet először csak úgy tréfából a kezembe. A képzőben alig tanultam valamit. Csak a paletta érdekelt. Aztán a tél elején nagy titokban elküldtem néhány képemet Pestre… Jablonczay mesterhez. Megírtam neki, hogy kinek a leánya vagyok. Képzelje, levelet kaptam tőle magától. – Ha tudná, drága tanító úr, mit írt! Nézze, itt a levél. Mindig, mindig nálam van.

Kihúzta az írást kebeléből.

– Van gyufája?

A sárga fénynél eltáncoltak a betűk a tanító szeme előtt: „Vegye fel a Ráskai nevet. Joga van hozzá, a legszentebb jogon, mert senki úgy nem gyermeke az apjának, mint az, aki fényes képességeit örökölte.“

A leány hozzáhajolt a tanítóhoz és rábeszélő, meggyőző hangon magyarázta:

– Kérem, édes jó tanító úr, Önnek bele kell egyeznie mindabba, amit már úgyis elrendeztem. Kiadtam a birtokocskát, a házat. Csak jóvá kell hagyatni a szerződést az árvaszékkel. Pestre megyek a mesterhez tanulni. Higgye meg, azért születtem, hogy az apám élete folytatódjék! – A csomagjaim már útban vannak Pest felé… Olyan kevés idő van már… késett a vonatom és a másik jelez mindjárt…

A várószoba parasztjai újból kifelé indultak. Mozgolódott az iroda is. Valaki pénzdarabbal verdeste a jegykiadó ablakát.

– Kérem szépen, váltsa meg a jegyemet Budapestig. Ha az megvan, átadom az írásokat, amelyeket jóvá kell hagyatnia. A címemet is felírom egy névjegyre. Apám nénjénél fogok lakni… Most már ő is szívesen tud rólam.

Pár perc mulva berobogott a vonat. Ablakaiból fehér, erős, szinte kegyetlen fény esett ki a vígasztalan kicsi állomásra.

Csak most, a felszállásnál látta a tanító igazából gyámleánya arcát. Kemény, faragott vonásait sűrű hollóhaj keretezte…

– Minden értem tett lépésért igen hálás leszek; egyébként igyekezni fogok nagyon kevés bajt szerezni Önnek, – mondta, rövid, friss kézszorítást adva búcsúzásul.

De fent, a fehér fény teljében már nem figyelt többé a sáros, fénytelen világra, amely odalent elmaradni készült mögötte. Boldog kipirultságban gombolta szét kabátját az enyhe melegben és ahogy magasranyúlt a hálóig, mégegyszer megmutatkozott a tanítónak.

Sugár volt, fekete, biztos mozdulatú, bátorszemű. Olyan bátor, olyan tisztánlátó volt a szeme, amilyen nyugodt és győznitudó a beszédmódja. Az apja leánya volt, a győztesé, tetőtől talpig, kívül és a lélekben.

Alul, a süppedt havon, visszaindult a tanító. Hátrahúzódott a csatlakozni akaró parasztoktól… Egyedül, dideregve kullogott haza az alacsony házikók között, ahol már csak egy-egy kutyavakkantás köszöntötte a világtalan falusi koraéjszakában.