Télutó

Sápadtarcú, kicsit fölényesen mosolygó európai állott az ezüst-arany hímzésekkel mennyezetig zsúfolt bazárban. A bazáros zagyva franciasággal esküdözött egy nászutaspárnak, hogy e diónyi boltocska milliókat ér, – közben a száz frankra tartott vállkendőt odaadta tíz frankért. Magukban maradva, a sápadt idegen törökre fordította a szót:

– Van régi holmid?

A török kezével intve, félrebillentette a boltocska hátsó függönyét. Beléptek az ablaktalan, csak egy olajlámpás fényétől megderengetett kamrába: a földön ott volt a csibuk, a fejpárna.

– Te itt szoktál aludni?

A török bólintott és az olajlámpást felcsavarva, sorban odatartotta néhány szétteregetett függönyhöz, szőnyeghez, majd a boltozatról aláfüggő rézampolnához… Az európai szeme azonban egy, a falnak hanyagul támasztott tükrön akadt meg. A tükör kerete a magasból jövő derengésben alig csillogott, mintha vasból vagy nagyon elpiszkolt ezüstből volna.

– Frenki, a szemed biztos, mint a sólyomé a zsákmányra, – szólt a török.

Az európai e bókra a tükör után hajolt; de az lehúzta a kezét, amint könnyedén akarta fölemelni. Csak most tűnt elő: mily gonddal voltak kivésve, mily hibátlanul megőrződve a keret sűrű, liliomfonásos arabeszkjei. Maga a tükörlap vak volt, semmit se mutatott.

– Mit adjak érte?

– Százezer frankot, uram.

– Szóval… tízezret? – kérdezte az európai fínom gúnnyal.

– Tévedsz uram, a függöny mögött vagyunk. Ibraim ben Abdullah nem őriz olyan portékát az álmával, aminek árából alkudni lehetne. Ha nem jössz igaz török szóval, nem is hoztalak volna ide be. Nézd meg frenki jól azt a tükröt, nem vas, nem ezüst az. Nem tudom, hogy hívják az ércét, de rozsda nem fogja és többet ér, mint a vertarany. A tükör lapja pedig…

– Az, megengedj derék Ibraim, aligha ér valamit…

– Tisztelj meg frenki azzal, hogy leülsz fejpárnámra, valaki bejött a bazárba, ha visszatérek, elmondom neked, mit ér a tükörlap.

Az európai maga mellé állította az olajlámpást és kutatva vizsgálta kiszemelt zsákmányát.

– Ha platina – mert annak néz ki – mindenesetre megér húszezret. Hát a munka rajta… A tükörlap azonban… a vén ámító csalni akar vele, jó lesz hát felülni a meséjének, hadd higgye, hogy azt fizetem meg; különben ha rá jön, hogy magában a keretet taksálom húszezerre, mindjárt külön fizetteti meg a meséjét…

Az öreg visszatért és leült a földre.

– Bezártam odakint, esteledik. Siessünk a vásárral, ha a mezarthim csillag feljő, nem hoz több szerencsét a pénz. – Figyelj, frenki. A tükröt egy vándordervistől vettem, aki Bagdadból zarándokolt Rumba. A Tigris-folyó partján vetette ki lábához a víz, midőn egyszer reggeli áhítatmosdását teljesítette. Megvettem tőle, mert láttam, hogy régi és hogy nagy kincs… Később hallottam, hogy a bagdadiak ezer esztendeje keresik Kandazé emirleánynak a Tigris-folyó hullámaiba veszett varázstükrét…

– Varázstükör? Miben áll a varázslata?

– Óh uram, e tükör a világ hét csodáját múlta felül csodálatosságában. Egy a nyugatról keletre tért mór aranycsináló kezéből ered az – talán hallottad, hogy azokra bizatott valamikor a világegyetem valamennyi titka. A tükör üveglapját ő úgy állította össze, hogy az minden beleeső képet magába szívott és mindazt, amit valaha látott, időnként visszasugározta. Rahman emir csináltatta e tükröt, hogy felitatva leányának, Kandazénak hasonlíthatatlan szépségét, azt a kalifának megmutathassa, anélkül, hogy a szent hit törvényeit, mely megtiltja a menyasszony bemutatását házasság előtt, megszegné.

– És tart még a varázstulajdonság? – kérdezte az európai kicsit türelmetlenül.

– Nem tudom, uram. A tükör akkor is csak annak mutatta képeit, aki értett a varázslat nyitjához. Ezt pedig Rahman emiren, a kalifán és Kandazén kívül csak az emir egy rabszolgája tudta, aki állítólag kihallgatta az emir meg a mór alkuját a tükör felett és aki azután –

– Elég, elég, legyintett az európai. Csak egyet még. Te, derék Ibraim, ismered-é a tükör nyitját?

– Nem én, uram.

– Persze, persze. És az európai nevetett. – Ma is élnek a csodák, csakhogy mindnek elfelejtődött a sézámja. Siessünk a vásárral, emlékezz. A mezarthim éppen nyitni akarja szemét… Húszezer frankot adok.

– Adj uram ötvenezret.

– Húszezret.

És az európai letette a pénzt.

– Igen vagy nem?

– Igen uram… nagy ugyan a veszteségem, de, mert hogy törökül köszöntél…

Az európai ismerte az árleengedés ilyen naiv megokolását. Hallgatva egy darab Timesbe csavarta a nagyocska tükröt és hóna alá fogta, aztán kifelé indult a stambuli ótörök városrész nehézillatú, sikátorszerű utcácskájából. A mezarthim éppen akkor nyílt ki, mint szikrázó ezüstlótusz az ég végtelen bíbortengerében…

A babona órája volt: szinte éjfél. Sötét, mélybenyúló terembe holdfény szivárgott: töredezett kőreliefeket, érempénzes vitrinákat, mereven mosolygó, aranyozott bálványokat cirógatva végig, akár mennyei uszálynak földetseprő vége. Időnkint a holduszályba ide-oda imbolygó árnyék esett: fiatal férfifej, egy a kezével kebléhez szorított ovális keretre hajolva…

Már sok mindenen túl volt, mióta az olajlámpa gőzéből a stambuli aranyporos alkonyatba lépett… Túl volt azon, hogy a vén török meséjét hazugságnak vegye: hiszen egyik arab alkimista papirusán rábukkant egy följegyzésre, mely Kandazé tükrét említette… tehát volt valami, valaha, valahol…

És miért lenne tisztára képtelenség valaminő ismeretlen szerkezet, mely a beleesett fénysugarakat megőrizze és bizonyos külső hatás alatt visszavetítse a világba…?

Az árnyék némán, merőn bámulta a holdfehér tükörlapot. Néha fölszisszent: óh, balgaság, észvesztő ostobaság az egész – ő, aki a tudomány megtéveszthetetlen fáklyája mellett hatolt előre az elült századok, ezredek sötétjében, ő indul el egy oktalan mesén, bizonytalan ingoványok fölé, mintegy lidércfény után…? És mégis. Az a vakszemű tükörlap a babona hatalmával sugározott rá: régi, hüvös, józan mérlegelésekkel nem tudta beleosztályozni fölhalmozott, vignettázott, kor, érték, hitelesség szerint mesterien elrendezett régiségei közé. Nem tudott napirendre térni fölötte, nem új problémához menekülni tőle… agya és keze szüntelenül visszanyúlt a tükörhöz, mint behúnyt szemhez, amit föl akar nyitni, amibe bele akar pillantani…

Künn a távoli tornyok sorban elütötték az éjfélt. A holdvilág egy könnyű indus sállal letakart kerevetre siklott, figyelmeztetve a merengőt. A fiatal tudós, kezében a tükörrel, végigterült a nyugágyon, nem volt ereje valóban nyugalomra térni.

A tele hold éppen a tejfehér tükörlapba esett: egyszerre a síma, hályogszerű vak semmiség mélyülni kezdett, perspektivát kapott; valami feltükröződött benne… Ah, nem a könyvekkel, vitrinekkel zsúfolt terem, hanem egy csipkeszerűen stukkózott, ívekbe boruló oszlopos csarnok barnaarany mennyezete… De ez csak távoli, elvesző háttér gyanánt, – mindjárt elől egy fej hajolt a tükörhöz: két nagy, mérhetetlenül tudatlan, sóvárgó, titokzatos és szomorú szem, parányi összecsukott gránátvirág ajak, nehéz, sötét hajfelhők alatt vakító homlok… A fiatalember szíve elállott. A tükörből tekintő arc egyszerre abba a néma extázisba ragadta, amibe minden férfit beleejt az igazi női szépség és az igazi női szomorúság. Örökre elnézte volna, de a fej hirtelen, mintha szólítanák, megfordult: helyette az egész pompázatos, falvánkosokkal, szőnyegekkel ékített csarnok képe hullt a tükörbe. Közepén ezüstgyönggyel omló szökőkút. Medencéjét a nyíló fehér hónapos-rózsák fonták körül.

Az oldalfal nehéz aranyhurkolásos függönye széttárult: egy békaszerűen rút öregasszony csúszott befelé, karján ragyogó ruharakással, lapos, hervadt szájáról le lehetett olvasni a szót:

– Kandazé…

A tudós szíve őrületesen kezdett verni. Az öregasszony óarabul beszélt és ő ezt a nyelvet értette…

– Kandazé, kicsike leányka, gyorsan öltözz fel nappali díszedbe.

Most előtünt a lány egész alakja: csak könnyű, de szemérmesen hosszú, fehér muszliningben volt, karján, lábán semmiféle ékszer. Az öregasszony azonban nehéz zöldselyem köntöst, csilingelő kösöntyűket aggatott rá és megcsókolva lábacskáit, parányi szattyánpapucsba bújtatta őket.

Már lebbent is az átellenti függönyajtó. Komor, behúnytszemű szerecsen ajtónálló lépett be.

– Kegyes és szépséges Kandazé úrnőm, legmagasabb atyád, az emir akar megtisztelni látogatásával. Beléphet?

– Gyermeki alázattal várom a kitüntetést, – felelte a leány.

Magas, derékigérő szakállú, zöldturbános férfi jelent meg, lassú méltósággal közelítve és hirtelen térdet hajtva az elősiető leányzónak.

– Kandazé, gyermekem, életem tavának legfehérebb lótuszvirága. Én jöttem ma hozzád, mert mán kezdve te vagy az úrnőm, én pedig csak alázatos alattvalód…

A leányka megütődve bámult apjára, ölelésre emelt karja reszketni kezdett.

A hatalmas emir gyönyörködve nézte a gyermekét. Aztán egy elébeterített bársonyvánkosra magamellé vonva őt, az öregasszonyt egy kézintéssel kiparancsolta.

– Ne ijedj meg, sőt ujjongj, Kandazé, tündérszép gyermekem. Nagy hírt hallasz, nagy dicsőséget aratsz. Tekintsd ama tükröt, melyben, mint parancsolám, egy esztendő óta naponta megnézed magadat, e csodatükör felszívta huriszépségedet. Az elmult éjjelen – ép holdtölte volt – tudtodon kívül a kalifához vitettem azt, isteni szeme elé tárva, ki vagy. A felséges kalifa belésápadt látásodba, átölelte a tükröt és Allahra esküdött, hogy még a mai szent napon eljegyez és mához harmadnapra feleségévé teszen, rangban minden eddigiek felett álló nejévé és születendő fiadat örökösévé… Leánykám, e perctől fogva a kalifa mátkája, az én felséges uralkodóném, a szent hit és szent birodalom leendő kalifájának kiválasztott anyja vagy, én pedig csak a te és a te férjed szegény szolgája…

A leányka szeme mind riadtabban tekintett, virágajka összezárult, keble reszketve emelkedett, arca elfehérült…

– Ungo, háremem leghívebb őre, ki éberségedért nyerted legkedvesebb gyermekem őrizőjének tisztét, lépj elő!

A vak szerecsen a kiáltásra újból belépett és Kandazé lábához térdelve, ezüsttálcán egy smaragdos karkötőt tartott elibe.

– Ime, vedd atyád kezéből a fényes kalifa jegyajándokát; a perctől fogva, hogy azt kezedre zárod, a kalifát magadnak a szerelemben, nekem az uralkodásban kezesünkké tetted.

Az emir megragadta leánya karját és rácsatolta az ékszert. A leány azonban, mintha jéghideg kígyó csavarodna rá, hirtelen halottfehéren, lekaszált virág módjára végigesett a padozat tarka márványkövein…

A tükör most elhomályosult, mintha kendővel takarták volna le, azután újra derengeni kezdett…

A csarnok hátterében, nehéz bíbortakarók között Kandazé aludt: lábát a déli arany verőfény melengette. Az öregasszony egy bronzkandeláber lángjába gallyakat hintegetett: a lángból kék és sárga füstbodrok szálldostak a leány halántéka felé… Kandazé fölébredt.

– Fatma, – súgta halkan, úgy, hogy alig lehetett leolvasni ajkáról a szót – hűséges öreg Fatma, mondd meg nekem, láttad-e valaha a szent kalifát?

– Bizony láttam, mikor a szerencsés háború után a népnek mutogatta magát.

– Mondd Fatma, fiatal-e még a szent kalifa?

– Miket gondolsz, galambkám. A felséges kalifa nagy bölcsességét hatvan esztendő alatt gyüjtötte.

– Úgyhát mondd… nincsen bronzszínű arca és a szeme nem ég, mint a parázs a kandeláber mélyületében…?

– Óh nem, nem. A felséges kalifa arca sárga, mint a tudós pergamenek.

– Nagyon rút, Fatma?

– Rút? Honnan tudnád te galambkám, mi az a rút, mi az a szép? Hát láttál te már férfit atyádon, meg a szerecsen Ungon kívül? Hiszen te úgy nőttél fel, mint gyöngy a kagylóban, a tenger fenekén… Ha egyszer kalifa, akkor ő a férfiak elsője: szép, bölcs és jó.

– Mégis… a fiatalok szebbek.

Fatma megdöbbenve nézett a leányra.

– Szeplőtlen arab szűz ilyet nem gondol, nem hogy mondana, leánykám. A férfiban csak a vétkezni vágyó nő válogat. Igaz mohamedán hajadonra nézve nincsenek férfiak, hogy összehasonlítsa őket, csak egy férfi van, akinek odaadják. Hogyan is lehetne boldog egy nő a világon, ha észrevenné, hogy az övénél szebb férfiak is vannak? Allahra, téged valami megbabonázott, hogy ilyen gondolatod van. Megmondta már egy álom ezt nekem, tudtam, hogy fájdalom, betegség vagy romlás lesz belőle.

– Álom… miféle álom, Fatma?

– Tegnap alkonyatkor, ahogy a zugolyomban elbóbiskoltam, – ott láttalak az ablakrostélynál állani és óh, szörnyűség, mintha egy fiatal párduc hajolt volna feléd a rácson keresztül… Azért jajgattam, mikor hirtelen felébredtem; és te hajnalló arccal, mintha jó és nem gonosz jelek környékeznének, futottál felém az ablak mellől… Mi az, galambkám, miért vacogsz? Ne félj, ne higgy az öreg Fatma babonáiban! Vagy füstöljek a kísértésoszlató szent fahánccsal?

Kandazé megragadta az öregasszony cirógató kezét.

– Fatma, hű öreg Fatma, szeretsz te engem? Jobban, mint emirapám?

– Mióta anyádnak élte árán a világra jöttél, – őt is híven szolgáltam, Allah juttassa a hurik kertjébe, – egy nap se hagytalak el, egyetlen galambocskám. Belőlem szívtad az életet… miért kérded hát, hogy szeretlek-e.

Kandazé arcán biborvérfelhők gyűltek, szeme emésztő tűzben égett. Lehajtotta fejét Fatma kezére és sírni kezdett…

A tükör újra elborult és újra megnyilatkozott.

Ugyanaz a csarnok, csakhogy a déli világosság helyett esthajnali rózsafény könyökölt az ablakokra. Fatma Kandazé lábánál aludt. A leány megmozdult, felkelt… Arcára fátylat, vállára könnyű sált vetve, mezítláb lopózott az ablakig… A tükör az ablakon át a kertet is visszaverte: haragos thuják, ezüstgyászos olajrengeteg, lángszínű rózsamezők hátterében mint valami fiatal ragadozó: sudár, kékkaftános legény bukkant fel… A teste bronz, a haja sörény, a szeme parázs. Amint Kandazét megpillantotta, hirtelen, mintegy imádkozón, karját keresztbevetette vállán. Aztán gyors, könnyű macskalépésekkel surrant közelebb; megragadta és kiemelte az ablakrácsot. Kandazé kihajolt, mint a forró szél alatt lengő virág.

A szép idegen ajkához szorította a leányka kicsüggő fátyolát. Kandazé karját is aláejtette… A legény csókolt, csókolt és mégis: szemét az ablakon keresztül, mint kutató tőrt, mely prédát keres, villantotta a csarnokba.

– Kandazé, azt beszélik, holnapután lesz a lakodalmad, a kalifa már megtekintette a rózsaberkeket, tömérdek rózsát szedet a város díszítésére. Az édességárusok üstökben főzik a rachatot, tízezer narancs leve csurgott már a sörbetesek hordóiba, szegfűbors, szerecsendió és más drága fűszerszámok illatától részeg a város; a mecsetek belsejéből a legszentebb szőnyegek kerülnek elé, a pálmalombokból a legüdébb sarjak kaszálódnak le az utak ékítésére, ahol a nászmanchyn körülhordoznak téged… Nekem csak a sötét szegénység marad. Mennyit rimánkodtam, hallván szépséged földöntúli voltáról, hogy ablakod alatt, a rózsakertben szolgálhassak. Mennyit lapultam, míg rámtévedt tekinteted át a rácson; hány éjtszakán át játszottam a halállal, míg az ablakrácsot átfűrészeltem… most imádkozom hozzád, könyörülj rajtam, csak egyszer engedd meg, hogy megtekinthessem a mennyei csarnokot, melyben lakol, láthassalak téged tetőtől talpig.

– Oh, nagyon nagyot kérsz tőlem. Ha Fatma alszik is, az ajtónálló…

– Hisz az vak.

– De hall, mint a vadállat.

– Csöndesen leszünk, mint a titkon adott csókok.

A legény alakja emelkedni kezdett és hirtelen besiklott az ablakon. De földet érve, nem Kandazéra, hanem a terem falaira vetette szemét és pillanatra vadul meredt a tükörbe. Kandazé bámulva nézte… A legény észbekapott:

– Óh huriszép Kandazé, tükreidet akartam legelőször látni, mert hisz ők bitorolják a gyönyört, ami nekem elérhetetlen üdv: fátyol nélkül láthatják arcodat.

– Csak egy tükröm van, az ott a falon, abba is csak apám parancsából tekintek.

A legény szeme villant, mint a fegyver a napsugárban. Hirtelen amaz egyetlen tükörhöz lépett.

Kandazé megragadta:

– Allahra, ne mutasd arcod e tükörnek…

De már késő volt. A legény arca belemetsződött egész vad szépségében a tükörlapba.

Kandazé pedig, mintha ijedtsége váratlan boldogsággá hajnallana, maga is belemosolygott a legény vállán át a tükörbe.

– Hát úgy legyen… hát nézz bele jól… – suttogta. – De aztán… eredj, eredj. Siess, nagyon félek.

A legény gyorsan az ablakhoz ugrott. Mozdulata oly heves volt, hogy a márványmedence szélén álló üvegecske csendülve, cserepekre törve gördült a medencében alá. Fatma felriadt, száját kiáltozásra tárta.

– Igérj valami drága ajándékot neki, – hördült a legény.

– Fatmának nem kell ajándék, Fatma soha árulója nem lesz az ő tejgyermekének… – makogta az öregasszony.

– Vesd magad a földre és úgy esküdj meg erre.

Fatma a földre terült és nehéz esküt rebegett. –

A tükör most hosszabb időre elborult: a londoni éjtszaka a holdat is elfogta ködkezével. A fiatal tudós holtmereven feküdt, mintha egy moccanása elűzhetné a felidézett varázsképeket. Ajka egymásraszáradt, pupillája sóvár, sötét üreggé tágult… A hold sápadtan, mint lábbadó beteg kezdett előbontakozni ködlepedőiből és vele együtt a tükör arca is újra elevenné vált…

Az aranybarna csarnok reggeli fényözönében drágakőszínű madarak röpködnek, a márványmedence hónaposrózsái egész áradatban nyílnak. A szökőkút szivárványosan járja gyöngyös táncait, a kandeláberek rózsaszínű gőzzel füstölögnek… Kandazé halványpiros fátyolköntösben, vállán papagályával, feje fölött lengő csodamadaraival a hurik táncát lejti.

Az emir szakállát simogatva gyönyörködik benne.

Kandazé táncol. Karját a mennyezetre tárja, keringőző madarai ékszerek gyanánt lepik el repülő haját és ő táncol… Táncol, míg ajaka vérré, arca rózsává, szeme szikrázó csillaggá hevül a tánctól. Mintha a tánccal őrjíteni készülne…

Hirtelen, legszédítőbb keringéséből, legcsábítóbb felnyulánkozásából alázatossá, megadóvá, mozdulatlanná válva földreborul… Csodamadarai rajban lepik el és csőrükkel magasbaemelik homlokpántját és abból alácsüggő fátyolát… Szenvedélytől izzó arca, mint az üdvözítő nap a felhőkből: előragyog, hogy elvakítson.

Aztán egészen elhanyatlik: apja felfogni készülő karja helyett a nyitott alkóv selyemvánkosaira.

– Kandazé… győzhetetlen leszek… leszel. Nincs férfi, akit ez meg ne őrjítene.

És az emir megáldja leányát. Kandazé térdel, mosolyog és kér.

– Meg vagy elégedve?

Az emir bólint.

– Szabad ezért nekem is kérni tőled valamit?

– Kívánj és meglesz.

– Add nekem a varázstükröt… egészen.

– Egészen? Hisz egészen a tied.

– Nem, mert a kalifa is belenézett. És ha meghalok, talán más férfiszem fogja egyszer nézni belőle arcomat. Ez bűn. Engedd meg, hogy nászom estéjén… összetörjem.

Az emir megdöbben.

– A tükör egy vagyonba került. Kérj akármit, leánykám.

Kandazé esdve néz.

– Csak ezt tudom kérni.

– Az emir szava nem játék. Legyen. És most jőjjön Ungo.

A vak szerecsen a hívásra egy gyöngyházzal beeresztett rózsafaládát emel be a függöny mögötti ajtón.

– Ime, Kandazé, a felséges kalifa itt küldi a nászruhákat. Tied a kínai biborselyem, a prófétazöld kaftán az ő nászi pompája lesz. Arra kér, hogy saját kezeddel terítsd azt majd rá a holnapi nászlakomán, hadd lássák az ország nagyjai hozzávaló szerelmedet. Egyébként pedig ma nem látlak többet; sirasd meg, amint illik, leányságodat, senki sem fog megzavarni.

Kandazé semmit se szól. Szeme lehúnyva, nagyon sápadt és úgy mosolyog, mintha egyszerre nagyon boldogtalan és nagyon boldog lenne.

Alkonyest izzik be a csarnok ablakán, a csarnok falain sötétrózsaszínű virágfűzérek. A padozat is csupa szirom: Kandazé tele marokkal hinti egy háncskosárból a rózsapelyhet. A kandeláberek aranyfüstöt lehelnek. Kandazé halványpiros fátyolruhájában a tükör előtt áll, átkarolja azt és ujjong:

– Tükröm, kincsem, világom. Enyém vagy, egészen az enyém. Drága foglalat, mely fölittad, magadba zártad az ő bronzszín mosolyát… És föl fogod inni, magadba fogod zárni a fölémhajlását, a fátylamra szórt csókjait… Kimetszlek tükröm a drága keretből és elrejtelek, falba, földbe, vízbe, ahol más sohse lát és én lopott éjféli órákon belédláthatok…

Tekintete megelevenedik: odahajol, egészen közel a tükörhöz és forró csókokat lehel a lapjára. Aztán hirtelen tovarepes, az ablak iránt. – A legény most veti át magát a párkányon. A medence szélére, a rózsák hűvösébe ülnek.

– Timur, suttogja Kandazé, fájdalmamat szívem fenekére zártam érted. Örvendeni akarok ma, mert holnap engem eltemetnek. Parancsolj velem életem utolsó boldog napjáért, Timur. Szólj, mivel vendégeljelek meg, szólj, milyen ruhába öltözzem; kívánd, hogy ellejtsem násztáncomat…

– Ebben a ruhában fogsz esküdni?

– Nem, ebben csak táncolni fogok… ha magunk leszünk a szent kalifával…

Hangja elakad, arcán láng fut át.

– Hát öltözz az igazi nászruhádba.

– Az súlyos, abban nem tudok táncolni.

– Akkor hagyd a táncot.

– Nem, azt látnod kell, mert abban teljesül egy régi kívánságod… a végén majd meglátod… És aztán átöltözöm a nászruhába. De először téged akarlak megtisztelni…

Kandazé egy kis rózsaolajos üvegcsét vett elő, azzal megkente Timur haját, a fejére tiarát, vállára pedig a zöldselyem kaftánt adta.

– Fatma, súgta az öregnek, készítsd elő leghűsebb sörbetedet, legízesebb halvádat, mert mi ma ujjongani és vendégeskedni akarunk, ma mi vagyunk a menny és föld urai.

Kandazé halkan dalra nyitotta ajkait, tapsra kezecskéjét. Az oszlopok közt függő kalitokból tarka lepkerajként rebbentek elő a madarak. A leány fátylat vett a kezébe és táncra ringott…

Timur alig figyelt rá. Inkább a tükörhöz fordult és belesuttogta:

– Mindjárt végzi a bohó és öltözni megy és mi magunkra maradunk és akkor…

E pillanatban azonban, épen a tükörből: a leánynak egy oly lebilincselő mozdulata lepte meg, hogy önkénytelen visszafordult… A vérszínű gőzben imbolygó virágalak, az arc sűrűn elfátyolozott és mégis sejtetett szépsége a legény fiatal vérét hajtani kezdték. Szeme mohón tapadt a leány meztelen lábfejére, mely az utolsó szédítő ütemeket lejtette… A lepkekönnyű madárraj a leány fejére szállt s amint tanítva volt a kalifa gyönyörűségére tenni azt: csőrével megragadta és magasbaemelte Kandazé arcfátyolát. A leány álmodhatatlan szépsége láttán Timur összereszketett. Soha se látott szépséges fínom főúri nőt szemtől-szembe, fátyol nélkül; nem volt képzete se, mi egy gyönyörű nő. És most a föld legszebbje vakított reá. Mintha villám érte volna, megtántorult és odahullott a leány elé, hirtelen viharként kerekedett, szörnyű szenvedelemben.

Kandazé hozzáhajolt:

– Mit parancsolsz… vegyem a nászruhámat?

A legény megérezte a leány tánctól áthevült testének, hajának illatát. Keble vadul emelkedett, agyában szédült gondolatok kergetőztek:

– Vegyed… a nászruhádat… de az igazit – a legigazibbat.

– Mire gondolsz? – suttogta Kandazé, gyönyörrel fürödve a legényből áradó vágy hullámaiban. A sárga napruhámra? A csillaggal varrt türkizleplemre? A redőzött indus muszlinuszályomra? A vérszínű hajnalköntösömre?

Timur átölelte Kandazé térdét:

– Annak a ruhának a színe, mint a drága gyöngyé, érintése mint a pihebársony, redője nincs, Allah remekbe szabta… Eredj, kérd meg Fatmát, vetkeztessen téged abba a pompába…

Kandazé szívére szorított kézzel, mintegy megbabonázva suhant a zöld függöny mögé. Timur káprázatban állt pillanatig a terem közepén. Mintha szédülne vagy viaskodna, megragadta saját homlokát. Aztán körülnézett… most megpillantotta a tükröt. Odarohant, megfogta mindkét kezével és nehéz lélekzettel vallott neki:

– A prófétára… hiszen én e tükörért jöttem… mit akarok?… mit várok?… Itt vagyok, egyedül vagyok végre, én és a föld legnagyobb kincse, győzhetetlen fegyvere: a tükör… Tükör, halld imádkozó szavamat, hiszen imákat töprengtem ki sóvárgásomban, amiket belédsuttogjak… Enyém vagy és veled együtt rabszolgám minden ember, nekem, aki eddig mindenkinek rabszolgája voltam… Ahova én felfüggesztelek, beloplak… Ismerni fogom az összesküvők jelbeszédét, a királynék bűneit, a pénzcsinálók titkát; ott leszek az ellenség és a jóbarát legelrejtettebb óráin: ahova beférkőzöm veled, ott nincsen többé titok… Ah, pénz, hatalom és gyönyör fog lábamhoz hullani – és kéjjel és örömmel fogom gőgös gazdáimat, kegyetlen volt úrnőimet kipellengérezni… Elfuthatok most, most…

Az alkóv függönye megrebbent. Timur szemét üveges fény hálózta be…

– Nem… nem bírok. Nem, amíg azt a kart magamra nem kapcsoltam, azt az ajkat ki nem ittam, abban a hajban meg nem fürödtem… Van, még van idő a teljes sötétig… S ha nem maradok többé magamra a tükörrel?!… Vinni fogom őt is… az asszonyok asszonyát… és a tükröt, a kincsek kincsét… Soha ilyen zsákmány!

És Timur, félkézzel a tükröt markolva, félkarját mint a szerelembeteg ragadozó nyujtotta az alkóv felé… Kandazé fehér virágként emelkedve a függöny zöld hullámaiból: egyetlen patyolat-shawlba burkolózva, lassan, lehajtott fejjel jött előre. Oly néma alázattal jött, hogy Timur megértette. A liliomszínű leplet csak egy kapocs tartotta; törékeny, remegő opálkapocs: Kandazénak szívére szorított keze.

Timur szemére vérfátyol borult. Elengedte a tükröt és megragadta szerelmese kezét.

A tükör újra elvakult: a vitrinás csarnok ijesztő feketeségében félhalottként fekvő tudós homlokára szorította kezét. Úgy érezte, hogy a kép többé soha folytatódni nem fog és hogy önmaga, félőrülten a kibogozatlan történet és a tükör soha meg nem fejthető talányos mibenléte miatt, mint egy mániákus fogja hátralévő esztendeit leőrölni. Szívében vad, gyermeki szorongás támadt, sőt félelem, sőt rimánkodás: tovább, tovább! Mint enyhülő megváltásba merült aztán újra a sebesen felbukó képözönbe.

Sötétlő estét látott, a medence szélén Fatmát és Timurt.

– Vigy el engem is, – könyörgött az öreg.

– Ha maradsz, árulónk, ha jössz, terhünkre lehetsz…

– Ha maradok, árulóvá gyötörnek, ha viszel, mindig megölhetsz, ha terhetekre válok.

– Ehhez tartsd magad és figyelj. Teremts kenyeret és valami italt, ezekre szükségünk lesz. De perc alatt. Sietnünk kell, mint a halálnak. Ah, hosszú volt a szerelem… Ha az éjfél a városon belül talál, veszve vagyunk. A partőrök aludni térnek és a víz fölé leeresztik a rácsot… Már pedig csak a folyón szabadulhatunk. A csónak odaát van a lótuszok között: magam tákoltam. Először Kandazét fogod kisegíteni hozzám a tükörrel együtt az ablakon…

– A tükröt is?

– A tükör mindent látott és árulónk lesz, ha visszahagyjuk. Egyébként pedig ne kérdezz, ne sóhajts és ne nyögj, mert…

És a legény megmutatta keskeny damaskusi pengéjét.

– Irgalmazz és mondd, legalább azt mondd, hova… nem magamért, a tejgyermekemért, a szememfényéért kérdem, mit akarsz velünk… vele?

– A világ ura leszek és őt a világ úrnőjévé teszem.

– De hiszen a holnapi hajnal látni fogja, hogyan kötnek gúzsba az üldözők engem meg téged és a holnaputáni a vérünk tócsájában fogja megnézni orcáját…

– Ne fecsegj, ne rémüldözz. Mielőtt a hajnal hasadna, a Tigris-folyó egy kimosott, csak a víz felől megközelíthető titkos barlangjában leszünk. Ott maradunk rejtve, míg az országot átkutatják. Onnan aztán napkeletre megyünk, túl a Ganga-folyón, ahonnan eladtak engem s ahová már nem ér se az emir, se a kalifa keze…

Kandazé belépett. Egyetlen mosoly volt, egyetlen ragyogás: arca, válla, karja az opálfény helyett korállrózsaszínben tündökölt, maga volt a megdicsőült szerelem. Nem nézett sehova, nem látott meg semmit, szemét Timuréba veszítette.

Timur hozzáfordult:

– Nos, Kandazé, te nem kérdezed, hova megyünk?

– Ahova viszel.

A leány odahajolt a legény boltozott vállára, mint galamb, aki együtt akar a sassal felrepülni. Timur azonban elhárította:

– Nincs több időnk. Sietni kell. Készüljetek és úgy, hogy végig a vizen megyünk, különben az emir ebei kiszimatolnák lépteinket.

A legény kivetette magát az ablakon, Fatma Kandazét az alkóv függönye mögé kísérte. Pillanatra a csarnok üresen maradt. Ekkor a szerecsen függönyajtója gyengén szétnyílt: a vak tapogatózva, neszelődve az ablakig vergődött és kezét rémülten dugta a rácstalan tátongó ablaknyílásba. Aztán gyorsan visszasompolygott a függönye mögé.

Az aranybarnán stukkózott terem álomszerű körvonalakban tetszett ki… Egyetlen olajlámpa szűrte fényét a nehéz selyem függönyökre, a medence fehér faragványaira, a szendergő rózsafejekre… Kandazé az ablaknál remegett, a tükröt ölelve. Fatma egy váltottnak arcával jött, ment: néha a kezét tördelte… Az ablaknál, a csillagos éjbe rajzolódva, megjelent Timur. Kandazé ajakáról örömsikoly lebbent el: Timur kiölelte az ablakon.

A tükörlapban most alig kivehetően sötétkék árnyékból és ezüst derengésből szőtt keleti éj bukott föl; keréknyi, vérvörösen fellebegő holdtányérral, diónyi csillagokkal, pálmák és minarettek fantasztikus körvonalaival, aztán egy acélszínű, fenségesen tovaimbolygó folyón himbálózó kis lélekvesztő.

Timur beléhelyezte Kandazét és pár pillanat mulva Fatmát is odavezette. A kötél eloldódott, Timur kézbekapta az evezőt: karján az erek finom zsinegekként dagadtak. Kandazé melléje símult: a tükröt maguk elé tartva, abból bámulta a város elúszó képébe rajzolódó Timurt. Néha – ilyenkor a vízre árnyék eshetett – a tükörlap egész éjbe borult, aztán újra megderengett.

Egyszerre Timur arca eltorzult. A csolnak a város falához volt érkezőben és íme, a folyót áthidaló kőívből a vaslécezet a víz fölé volt bocsátva.

– Elkéstünk, – hörögte a legény.

Egy percre behúnyta a szemét, számot vetett. Arca oly kemény volt, olyan elszánt, hogy Kandazé szíve elállott. A csolnak épen a rácsba akart ütődni…

– Húnyd be a szemed, parancsolta Timur Kandazénak.

Azután Fatmához fordult:

– Emlékezz. Itt csak kettő menekülhet. Vissza pedig nem hagylak…

– Kandazé nélkül csak a halál jó, bólintott az öregasszony.

Mégegyszer Kandazéra vetette s aztán némán lehúnyta a szemét.

Ekkor Timur torkonfogta Fatmát és a víz alá nyomta, hogy a rács fogai ne engedjék föl a testét. Néhány hörgő bugyborék szállt a víz színére… Timur öklével hatalmas léket vert a csolnakba, aztán átölelte a leányt.

– Fogd jól a tükröt, ki ne nyisd a szemed és ne végy lélekzetet, amíg nem mondom.

Azzal lebukott a víz alá, mélyre, ahova a rács már nem ért… A tükörbe sötét-zöld álomvilág festődött, amelybe végtelen magasból szűrődött alá a csillagok ragyogó hálózata. Aztán a fekete-zöld világ ismét oszlani kezdett… Timur a víz fölé emelkedett. Az erősbödő holdfényben folyó ezüstté vált az ár: ezüstben úsztak tova, a tükörben pedig lassan álommá mosódott a városfal, a pálmák, minaretek csipkézete.

– Végy lélegzetet és ujjongj, – suttogta Timur. Az akadály gyors letiprása, a friss, elszánt gyilkosság mintha borzadalmas mámorban megkettőzték volna a legény erejét: baloldalra feküdve, oldalvást úszott, hogy Kandazét majdnem egészen kiemelhesse a vízből. A leány vonagló ajakkal, halálraréműlt szemmel Fatmát hívta, kereste…

– Sohase kérdezd, hol van, ezt akarom.

És Timur hatalmas ívekben szelte a vizet. Sokáig ringtak így az ég és a feneketlen folyómélység között. Ekkor Timurnak a tükörbe eső arcára fekete felhőnél ijesztőbb árny borult. Valami hang ütötte meg a fülét… Messze, de a városfalon már innen, a folyóparton apró aranygőzös csillagokként fáklyák rajzottak… A fáklyafüstben imbolygó, előresuhanó árnyak: lovasok. Timur tudta, hogy a lovasok a víz sodránál és a legsebesebb úszónál is gyorsabban jönnek… jönnek. Összeszedte minden erejét, úgy haladt előre kétségbeesett, merész ívekben.

Az ég, a bársonyfekete csillagos ég, – mintha ijedtében – sápadozni kezdett. A lovasok egyike íjjához kapott… Hosszú nyíl szisszent a legény válla mellé a vízbe, de a lövöldözőnek íjját egy másik elrántotta, nyílván észrevette a Timur karján aléló Kandazét.

A tükör újra zöld selyemárt mutatott, a hold ijedten tekintett a hullámfátyolon át… Aztán újra fel és újra alá… Ruháikat az ár tovamosta, csak Kandazé palásthaja úszott velük. A legény homlokán, nyakán pattani készülő érkötelek dagadtak: de úszott és élt Kandazé és vele volt a tükör, a tükör…

A parti üldözőkből kettő leugrott a lóról és a vízbe vetette magát. Timur összerándult: újra alábukni készült, ezúttal hosszabb időre.

– Hadd engedem el a tükröt… esdekelt a leány.

– Fogd, mintha az életemet tartanád!

– Nem bírom…

De azért fogta, szorította, míg újra a víz színére buktak. Szorította, míg tagjait zsibbadó görcs húzta, míg újjait nem érezte többé… Timur látta, hogy a leány ájulóban van, hogy keze meglazul a tükrön… Lelkében pillanatnyi őrült tusa kerekedett: a tükör, vagy a leány, a lány, vagy a tükör… Egyiknek veszni kellett.

– Allah a nőt a férfiú terhére teremtette.

Behúnyta a szemét, nehogy a leány huriszépsége, nagy, szomorú, a percek agóniájában mindent megsejtő szeme megtéveszthesse. Őrjöngő mozdulattal kapott a tükör után, a leányt pedig eleresztette. Óh, milyen könnyen vált le róla: mintha tehetetlen ájult lenne, vagy mintha mindent megértve, örömmel feküdne a halál hullámaiba. Az úszó hajpalást egy iszalagja még lábújjába ölelőzött a legénynek: és Timur lerúgta azt…

Mindegy. Most alábukik és vele van a tükör, – a tükör és a tükörrel együtt mérhetetlen szerencse, hír, gazdagság és a huriknál tündöklőbb asszonyok, akiknek ölén Kandazét el fogja felejteni.

De abban a pillanatban, hogy a leányt elengedte, megszünt számára az irgalom. A katonák nyilai rajban villámlottak feléje… Ahogy alábukott, vörös vércsíkok húzódtak utána a víz hajnali fénytől világosodó zöldjében; balvállába minden tempónál hasogató szúrás nyilallott.

Még egyszer felbukott, hogy lélekzetet és irányt vegyen. Ekkor a tükör utolsó képet vett föl a partról, az ég piros kárpitja alatt két térdelő katona egy szétbontott fehér turbánba göngyölgette Kandazé tetemét.

A vízben csupán egyik üldöző volt Timur mögött, de az is messze oldalt maradva. Az ujjongás pillanatnyi fellobbanását a legény lelkében szörnyű bizonyosság oltotta ki: üldözője elmaradt, mert önmaga a víz alatt úszva, egy örvény sodrába került. Ha elengedi a tükröt, talán még kivághatja magát így, sebektől hasogatva is. De nem: a tükröt soha, semmiért! Sőt belekapaszkodott, sőt rátapadt a testével, hogy vérszalagok futottak le a tükörlapon… És az örvény, mint vaskéz ragadta, húzta le a semmibe: a tükör őrületes, zöldebb, zöldebb, sötétebb kavargást mutatott…

A fiatal tudós verdeső szívvel felült a kereveten. Mégegyszer a tükör fölé hajolt: felhördült a képtől, ami rámeredt. Hullámtalan zöld végtelenségből egy halottkék arc rémített elő: szeme kidülledve, szederjes ajkát a halak lakmározták… A tudós irtózva taszította el magától az elborzasztó képet… A zuhanó csörömpölésre magához tért. Az ablakon a halavány londoni reggel sápadt, most oltva ki a hold utolsó ezüst fénykévéjét. A bálványok hozzáférhetetlen, megfejthetetlen mosollyal köszöntötték. A húszezer frankos tükör a parketten hevert, hátlapjával fölfelé. Pillanatig nem merte fölemelni: nem tudta, miért: attól félt-e, hogy összetört, vagy hogy nem és hogy ismét azt az arcot fogja rávetíteni.

Végre lehajolt. A tükörlap ezer kis szilánkra volt zúzódva, mintha sok-sok fínom lemezből lett volna összeróva, a szilánkok fehérek és foltatlanok voltak, mint a sűrű tej.

– Több dolgok vannak, oh Horatio… villant át a tudós zaklatott agyán. – Soha egy lélek se higgye magáról, hogy fölötte áll egy-egy bűvöletes óra kísérteteinek.

És ez éjszaka óta örökre eltörlődött ajkáról az a fölényes, ifjú mosolygás, amellyel valaha a stambuli régiségárushoz belépett.