Télutó

Fehér világosságú, női nappali. A szemközt levő két ablakon, áttetsző sztórokon keresztül napsütött, oleánderes, kerti-bútoros terrászra látni. A terrászról középütt lejárat. A berendezés világos és kényelmes, a szőnyegek is világosak. A bútorok zöme középtájt. A zongora a bal-, a heverő a jobbsarokban. A két ablak között fiókos szekrény, felette Márta képe életnagyságban: légies sálruha, meztelen váll. A fiókos szekrényen, mintegy a kép alá állítva sok fehér viola. A jobb ablak előtt egy elkezdett gobelin. Tetszés szerint: tükrök, vitrin, sok porcellán, kép, könyv és kézimunka. A balfelől lévő ajtót nehéz szőnyeg takarja. Jobbra is ajtó.

Tavaszi késő délelőtt.

HUGOCSKA: (Tizenöt éves. A zongoránál ül és valami egészen kezdetleges gyakorlattal vesződik. Igen fínoman van öltöztetve. Rózsaszínű stílruhája csak térdig ér. Lakkcipője van és a meztelen karján exotikus fekete karperec. A haja mesterséges, kifogástalan lokknikba fésülve. Sötétszőke. Sápadt arca még kialakulatlan, de már szépülőben.)

Feláll és csenget.

A SZOBALEÁNY (Jobbfelől): Tetszett csengetni?

HUGOCSKA: Legyen szíves és hozzon egy tálban hidegvizet. Tegyen bele egy darab jeget és két kicsi asztalkendőt.

SZOBALEÁNY: Igenis. (Kimegy.)

Míg kint van, Hugocska egy székbe ül és a fejét fogja. Mikor a szobaleány visszatér:

HUGOCSKA: Csavarja ki az egyiket és adja ide! (Összefogja és a homlokára teszi.) Fogja a zsebkendőm, szorítsa rá vele.

A SZOBALEÁNY (a tálat egy kis székre helyezi a zongora mellé): Nem éri bogra, hanem megtűzöm két biztostűvel. (A tűket a kebléről kapcsolja le.) Mennyit fáj a feje a kisasszonynak!

HUGOCSKA: Mindig fáj, ha gyakorolok.

A SZOBALEÁNY: Hát miért nem gyakorol kevesebbet a kisasszony?

HUGOCSKA: Nekem sokat kell pótolni. A kezem se elég könnyű… (Nézegeti a kezét, széttárja újjait és nyujtogatja.)

Mialatt a szobaleány kimegy, Hugocska visszaül gyakorolni. Pár hangot üt le, aztán rákönyököl a zongorára és fejét az öklén tartja. Majd föláll, kihúzza a jeges ruhát a homlokkötése alól, a vízbe dobja és a másikat csúsztatja a kötés alá. Az ablak felé van fordulva. A terrászon a középütt levő lejáratnál feltűnik Márta és Egon. Hugocska gyorsan felkapja a tálat és az ajtót takaró függöny mögé rejti. Le akarja oldani a kötést a fejéről. A frizuráját összerontja. Nem boldogul. Hirtelen a baloldali ajtófüggöny mögé lép és próbál menekülni: az ajtó zárva van. Márta és Egon jobbkézt belépnek. Hugocska elcsendesül. A függöny mellől még kikandikál a ruhájából egy rózsaszín fodor.

MÁRTA: (Nincs több huszonnégy évesnél. Finom és ideges. Vakító tenniszruhában, a kezében labdaverő. A kalapját a fiókos szekrényre teszi, egy pillantást vet valamelyik tükörbe.)

EGON (szintén rakettel. Viselkedése meghatott és izgatott. A kezében egy égő rózsa. Körülnéz): Itt minden olyan… világos!

MÁRTA (kulcsot keres ki ridiküljéből, kinyitja a fiókos szekrényt. Kiveszi a labdaverő tokját. A kulcsot a szekrényben hagyja): Úgye, még hazamenet leszáll a villamosról és beadja javításra?! Hogy épen ma kellett meglazulnia. – Itt is, ezt a bőrpántot gépeljék le a tokon.

EGON: Holnap reggel készen hozom a pályára. (Ismét körülnéz.) Olyan hálás vagyok ennek a kis hibának…

MÁRTA: Kárörvendő?

EGON: Behozott Magukhoz… a ház egy intim szentélyébe. (Márta képéhez fordul, a kalapja még a kezében.)

MÁRTA: Tegye le a kalapját; úgy fest, mintha a képem előtt imádkoznék…

EGON (halkan): Márta, nem – mintha.

MÁRTA (mosolyogva megrázza a fejét. Óvatosan körülnéz.)

EGON (a virágokhoz hajol és közibük tűzi a hozott rózsát): Ugye, megengedi, hogy megzavarjam ezt a fehér harmóniát…

MÁRTA: Ezt Hugocskától kellene kérdeznie. Ő szedi a violákat képem alá. Nem kedves?

EGON: Boldog virágok!

MÁRTA (kicsit kacéran): Ez kinek szól, Hugocskának?

EGON: Én Hugocskának is nagyon hálás vagyok. Úgy, mint a mai húrlazulásnak.

MÁRTA: Vigyázzon, sokat forog körüle… még megégeti magát!

EGON: Én már soha, Márta.

(A Hugocska rózsaszín fodra összereszket. Az ajtófüggöny is kissé meglebben.)

MÁRTA: (Újra körülnéz. Mutató újját az ajkára teszi, aztán hallgatásra int vele.)

EGON: (Megfogja a feltartott újjat és alázatosan csókolgatja.)

MÁRTA (zavartan, gyöngéd szemrehányással): Kicsi… Egon – (Szabad kezével végigsímít a férfi haján.)

HUGOCSKA (meglebbenti a függönyt, újra elengedi, nagyon fojtottan): Jaj…!

MÁRTA (elkapja a kezét, körülfigyel, nagyon izgatott): Menjen, kérem… menjen! (Szinte kituszkolja Egont, aki egy búcsúzó kézcsókkal kimegy.)

Márta az ajtóból visszajön és úgy vizsgálódik, mint a félénk emberek lefekvés előtt. Megpillantja a rózsaszínű fodrot és félrerántja a függönyt. A függöny mögött Hugocska úgy áll, hogy háttal az ajtónak dől. A kezét tördeli, egyébként hangtalan. A kötést már letépte. A haja zilált.

Ettől kezdve a jelenet egy darabig egészen halk hangon folyik.

MÁRTA: Hugocska…!

HUGOCSKA: (Előbbre lép. Magába veszve nyöszörög.)

MÁRTA: Hugocska… Te… te leskelődtél?!

HUGOCSKA (magamagának, alig érthetőn): Nem igaz… nem igaz!…

MÁRTA: Mit motyogsz?

HUGOCSKA (eltakarja a szemét): Nem igaz… nem igaz!

MÁRTA: Szégyeld magad! Utánam!

HUGOCSKA (vinnyog): Nem… nem igaz!

MÁRTA: Tagadsz a szemembe – szemtől szemembe!

HUGOCSKA (még mindig szinte magának): Nem igaz, amit láttam, az nem igaz! Amit hallottam, az nem igaz! (Hirtelen összekulcsolja kezét és közelebb lép Mártához.)

MÁRTA: Megbújtál a nappalimba! Feltett szándékkal –

HUGOCSKA (nyíltabban): Nem igaz… nem igaz! Én gyakoroltam és akkor –

MÁRTA: Hugocska, ne hazudj! Egy hang se hallatszott ki!…

HUGOCSKA: Nem hazudok. De ha hazudok is… Márta, nem az a borzasztó!

MÁRTA: Csakugyan – hanem az, hogy kémnek álltál utánam! Az a borzasztó, hogy most megismertelek!

HUGOCSKA: Márta, szívem… (Összekulcsolt kezével Mártát érinti.) Te ezt nem hiheted… a te hugocskádról. –

MÁRTA: Márta szívem? (Ellöki.) Hízelgő, síma kígyó! – Hugocska?… Mostohatestvér!

HUGOCSKA: (felcsuklik a lefojtott sírástól.)

MÁRTA: Hogy bántam vele! Attól a pillanattól, hogy mostohaapánk háromesztendősen a házunkba hozta! Hogy fájt a szívem, amikor apánk halála után mama kénytelen volt árvaházba adni! Megfogadtam: mihelyt tehetem, visszaveszem… és –

HUGOCSKA: Miért… miért vettél vissza?

MÁRTA (keserűen): Biztosan haszonlesésből tettem, hogy cselédnek tartsalak! A cseléd itt a nappalimban stílruhában tölti a délelőttöt; és estefelé kikocsizik velem a sétatérre – (Kacag).

HUGOCSKA (fájdalomban): Ne hányd föl Márta! Jobb volna nekem a szürke vászon árva-ingben, mint… hogy (hangosabban) hálás legyen… nekem… egy idegen – mint a húrlazulásnak!

MÁRTA: Minek?!

HUGOCSKA: Nem érzed, milyen borzasztó szégyen ez?

MÁRTA (úgy, mint Hugocska, egyre hangosabban): Miféle húrlazulást, szégyent zagyválsz itt össze-vissza?

HUGOCSKA: Hogy én vagyok az ürügy, amelyért hozzánk jár… és te vagy a cél… az igazi!

MÁRTA: Bolond beszédek! – Van neked fogalmad, mi léhaságot fecsegnek össze a fiatal emberek a fiatal asszonyoknak?

HUGOCSKA: Óh, Márta, bár ne hallottam volna! – Mit tudom én, miért vagyok én neked itt kedves?

MÁRTA: Gyalázat, amivel most gyanusítasz! Hogy ő mért jár hozzánk, hogy ő mért örül neked, az az ő ügye; de hogy én téged azért… azért hoztalak a házamba – Mondd! merd ezt kimondani!

HUGOCSKA (hátrál): Nem, Márta… én ezt…

MÁRTA: Öltöztettelek, taníttattalak, mint az édes húgomat! És ezt mind csak azért? Mondd, merd azt mondani, hogy azért tettem.

HUGOCSKA (lesüti a szemét): Én ezt nem mondom – nem mondhatom.

MÁRTA (egészen közelből, tagolva): Hogy-egy idegen-férfi-a házamba-jöhessen!… Szégyentelen!

HUGOCSKA: Nem… nem! – Hiszen te jó voltál… és én téged nagyon, de nagyon szerettelek – (a szeme, a hangja könnyes). A fehér violák… épen ez a borzasztó…

MÁRTA: Mi a borzasztó?

HUGOCSKA: Hogy én nekem ezt most már mindig, amíg élek, tudnom kell… hogy szégyeljem magamat, amikor az az ember a házunkba lép – amikor visszaköszönsz neki az utcán…

MÁRTA: Gondoskodom róla, hogy ne lásd. Te ostoba kölyök vagy, aki nem ismered a dolgok jelentőségét. Egy gombostűt láttál és elefántokról van lidércnyomásod. – Mit tudod te, mi a flört?

HUGOCSKA: Ha ez flört – akkor meg kellene tiltani a tizenegyedik parancsolatban…

MÁRTA: Két hét mulva Lausanneban leszel és ott maradsz, amíg kacagni fogsz ezen a histórián és a saját értelmetlenségeden.

HUGOCSKA: Én ezen nem fogok soha sem kacagni… (konokul) És Lausanneba nem megyek.

MÁRTA: Az előbb gyanusítottál, hogy céljaim vannak ittléteddel. Most mivel gyanusítasz?!

HUGOCSKA: Én nem megyek Lausanneba a férjed pénzén!

MÁRTA: Én – küldelek.

HUGOCSKA: Az ő pénzén!

MÁRTA: Reá mi a panaszod?

HUGOCSKA: Az, hogy semmi! Hogy jobb hozzám, a senkijéhez, apámnál –

MÁRTA: És ezért te visszadobod a jóságát!

HUGOCSKA: Én sajnálom őt, én nem fogadom el az ő pénzét, a te kezedből, amikor te tőle – verést, korbácsot érdemelsz!

MÁRTA: A szádra vigyázz! (Tiltólag felemeli a kezét).

HUGOCSKA: Én megmondom neki, hogy rúgja le Egont a lépcsőn!

MÁRTA: Azt – nem fogod tenni! Azt ne merd, hogy a szádat előtte kinyisd…!

HUGOCSKA: Én sajnálom, nagyon sajnálom őt! Én az ő pártján állok, én neki mindent mindjárt, ahogy hazajön –

MÁRTA: Hát ha sajnálod – mérgezd csak meg az életét!

HUGOCSKA: Megmérgezem…?

MÁRTA: Most, amikor az üzletből fáradtan hazajön – odamész hozzá… ő megkérdi, ahogy szokta: No, kis sógorasszony, mikor nyílik ki a pünkösdi piros rózsa? És te elpirulsz, mint rendesen és…

HUGOCSKA (keservesen): Ó, Istenem –

MÁRTA: És azt mondod: Nézze Vilmos bácsi, ma ne tréfáljon velem… Ma mondanivalóim vannak. Ma én a függöny mögé rejtőztem Mártára leskelődni…

HUGOCSKA: Ezt nem fogom mondani!

MÁRTA: És láttam, amikor Márta és Egon –

HUGOCSKA: Hallgass Márta! Hallgass Márta!

MÁRTA (kegyetlenül): Aki leskelődni tud, az nem szégyel árulkodni sem – … amikor Márta és a szeretője összebújtak! És akkor ő vagy hiszi és kifaggat – és kidob engem és visszahívja Gyurka testvérünket a technikumról, hogy mehet irnoknak – vagy a víz fenekére…

HUGOCSKA: Nem, ő nem fog ilyen bosszút venni.

MÁRTA: – vagy nem hisz el semmit… meggyűlöl téged és – mán túl örökre figyelni fog engem!

HUGOCSKA (ismételve): Nem hisz el semmit… meggyűlöl engem… és örökre figyel téged… Ez jó lesz; ez így jó lesz! – És akkor elmegyek Lausanneba, vagy küldjetek, mint rágalmazót a javító intézetbe… mindegy.

MÁRTA (talajt kezd veszíteni. Érzékenyül): A fő az, hogy én boldogtalan legyek! A fő az, hogy engem Egontól elszakíts!

HUGOCSKA: Hogy elszakítsalak…? – Elszakítalak. Megmutattad, hogyan lehet! Ő nem fog hinni semmit, meggyűlöl engem, de téged őrizni fog!

Kint csöngetés; hallatszik, amint a szobalány valakit beereszt és hogy a jövevény a folyosón egy másik szobába nyit be. – Innen kezdve, a beszéd újra fojtottan folyik.

MÁRTA: Ez Vilmos – (reszket).

HUGOCSKA (elszántan): Megyek.

MÁRTA (összekulcsolt kézzel elébe áll): Hugocska… lelkem… hallgass meg… hiszen nem vagy már gyermek –

HUGOCSKA: Imént még kölyök voltam.

MÁRTA: Nem, Hugocska… érts meg – meg kell értened. (Átfogja Hugocskát, hogy visszatartsa.)

HUGOCSKA: Értelek, nagyon is értelek!

MÁRTA: Nem igaz – nem értesz. Nézd – (Hugocska ki akarja magát szabadítani) ne fuss, várj… csak egy szót! – Én megmondom most neked… csak ezt hallgasd meg (kapkod) – énnekem a világon… csak annyi örömöm van!

HUGOCSKA (lefejti Mártát, hűvösen): A legirígyeltebb asszony vagy a városon!

MÁRTA: Irígyelnek… a pénzt… a fényt… a szabadságot… amit a férjem ad –

HUGOCSKA: Mindened van. Minden úgy van, ahogyan akarod – és nem akarsz egy kis flörtről lemondani…?

MÁRTA (lesütött szemmel): Hogy mondtad imént, Hugocska?… Vilmos apád helyett apád?… (nehezen) nekem is az – apám – semmi több! És te erre nem gondolsz –

HUGOCSKA (csodálkozva rátekint): Neked is – – csak apád?

MÁRTA (egészen közel Hugocskához): Értesz-e Hugocska?! – Férjhez mentem – mert szegény anyánkat nem volt miből tartanunk, – mert Gyurkát egyetemre küldhettem – és téged hazahozhattalak! – Odaadtam értetek fiatal életemet!…

HUGOCSKA: Te is örülsz… a gazdagságodnak.

MÁRTA: Nem annyira, mint gondolod! – Óh voltak óráim, napjaim…

HUGOCSKA: Most mindig ragyogsz. Ami volt, elmúlt.

MÁRTA: Vannak kínok, mikre ráemlékezni is félhalál – (pár pillanatig szótalan) Hugocska, te már nő vagy – hogy ezt jól megérthesd… Csak egy percre gondolj, Hugocska – az esküvőm estéjén – egy csókkal búcsúztam tőled…

HUGOCSKA (magafeledten): És én azt súgtam: légy olyan boldog, amilyen jó – amilyen szép vagy –

MÁRTA: Azokban az órákban gondoltál-e rám, Hugocska?… Tudod mi az, a koszorúdat vetni le és reszketni egy apádkorú, idegen ember lépteitől?! – Óh Istenem, le akartam térdelni a szobalány elé, sírni, könyörögni, hogy ki ne menjen… Aki ezt nem próbálta… (könnyezik.)

HUGOCSKA (reszketve): Márta, szívem…

MÁRTA: És most eredj, árulkodj rám, Hugocska!

HUGOCSKA (félénk reménnyel): De ha ő úgyis csak egy gombostű neked –

MÁRTA: Az a gombostű, ami a boldogsággal összeakaszt még –

HUGOCSKA: És engem örökre sebezni fog!

MÁRTA: Sebezni – téged?

HUGOCSKA (kétségbeesetten): Hogyan éljek én itt melletted? – Hidd el, szégyelni fogjuk egymás szemébe nézni. – Óh Márta, kérlek, mindenre kérlek: küldd el Egont – örökre!

MÁRTA: Ezt… Hugocska… ezt – óh Istenem –

HUGOCSKA (könyörögve): Hiszen csak egy gombostűt kérek! Csak egy szép játékodat dobnád el és megtartanád a hugocskád szeretetét.

MÁRTA: Hugocska… mit mondjak neked?

HUGOCSKA:… hogy én kedvesebb vagyok neked egy játéknál!

MÁRTA (kínosan): Neked ezt tudnod, érezned kellene –

HUGOCSKA: Hát akkor csak az következhetik, hogy –

MÁRTA (elszántan): Igen, Hugocska. Az. Hazudtam. Egon nekem nem –

HUGOCSKA (nagyon ijedten):… nem játék?

MÁRTA: Nem. Egon nekem a Minden.

HUGOCSKA: (nem jut lélekzethez.)

MÁRTA: Hugocska, szívem – rosszul vagy?

HUGOCSKA (összeszedi magát):… kérdezni akarok valamit –

MÁRTA: Elsápadtál!

HUGOCSKA: Ez nem fontos… Márta, miért nem vagy becsületes?

MÁRTA: Becstelennek tartasz?!

HUGOCSKA: – arról, hogy szeret, senkisem tehet. Én tudom ezt! De –

MÁRTA: Nos?

HUGOCSKA: Miért nem mész vele?

MÁRTA (zavarban): Tudod, hogy ő még egy senki… most kezdi csak az életet… és nektek is oly nagy szükségetek van reám!

HUGOCSKA: Miattam ne aggódj, én megtanultam tűrni s dolgozni.

MÁRTA: És Gyurka?!

HUGOCSKA: Hát – várj még egy kicsit s azután – én akárhova elmennék azzal, akit szeretek –

MÁRTA: És az uram? Semmit sem tud róla, mibe került nekem hozzája szokni – mibe kerül ma is. Tudod, hogy ő boldog és megelégedett. És épen te biztatsz –

HUGOCSKA: Én… én… (elsimít a homlokán, mintegy eszmélve.)

MÁRTA: – hogy egyszerűen otthagyjam faképnél, miután az élet legnagyobb bajain túlsegített! Ahelyett, hogy megóvnók az ő lelki nyugalmát. Hát, ha ez neked becsület –

HUGOCSKA: Jaj, Márta – mintha igazad volna és… mintha mégsem volna igazad. (Dörzsöli homlokát; szédül.)

MÁRTA (megfogja): Hugocska, te nagyon rosszul vagy!

HUGOCSKA: Semmi az… fáj a fejem. Adj jeget –

MÁRTA: (csengetni akar.)

HUGOCSKA (az ajtófüggönyre mutat): Ott van.

MÁRTA: (szétnyitja a függönyt.)

HUGOCSKA: Látod, nem leskelődtem. Ott a tál s a kötés a földön –

MÁRTA: Hadd el Hugocska! (Kiemeli az asztalkendőt és Hugocska homlokára szorítja.)

HUGOCSKA: Csak szégyeltem magam –

MÁRTA (még mindig tartja az asztalkendőt Hugocska homlokára): Hát szégyen az, ha fáj a fejed?

HUGOCSKA: De csúful áll a kötés – te is elbújnál ilyen kiábrándítón…

MÁRTA: De hiszen, más is látott már bekötött homlokkal…

HUGOCSKA: Más igen – de az más!

MÁRTA: Miért volna más?

HUGOCSKA: Mert más engem nem vett soha még számba, de Egon virágot hozott nekem – s olyan szépen… olyan kedvesen kért mindig, hogy legyünk délután a sétatéri cukrászdában –

MÁRTA (leveszi kezét Hugocska fejéről): Istenem, Hugocska… te azt hitted? –

HUGOCSKA (mosolyogni próbál): Nem hittem semmit – Semmit Márta, semmit…

MÁRTA: Te azt hitted, hogy Egon neked – hogy érted –

HUGOCSKA (növekvő zavarral): Én, Márta? – Én?… Hogy én hittem volna, hogy melletted számbajövök? –

MÁRTA (gyöngéden): De talán beleszőtted őt első álmaidba?

HUGOCSKA: Nem, Márta! ne hidd, sohase hidd! – Én Hugocska vagyok, én kisleány vagyok, – én nem is tudok még álmodni.

MÁRTA: Édes, szegény kicsi Hugocskám!

HUGOCSKA (idegesen): Légy szíves és ne sajnálj engem! (Pillanatra elveszti magát és kétségbeesetten felzokog.)

MÁRTA: Hát már a jóságom sem kell, Hugocska? (Hugocska nem felel, próbálja összeszedni magát. Pár lépést tesz a szobában, azután megáll Márta előtt.)

HUGOCSKA: Esküdj meg, hogy nem gyanakszol! Hogy nem gyanusítasz – afféle álmokkal.

MÁRTA: Hugocska szívem soha többet erről szó nem lesz. – Csak azt mondd meg most, hogy mit akarsz, mit tehetek érted?

HUGOCSKA (lehajtja fejét, gondolkozik): Elmenni –

MÁRTA (reménykedőn): Lausanneba?

HUGOCSKA: Márta, én nem Lausanneba, én az Árvaházba fogok visszamenni.

MÁRTA: Oda, ahol grófi szobaleányokat nevelnek?

HUGOCSKA: Házileányokat!

MÁRTA: Hogy az én hugom kegyelemkenyéren nőjön, azután mint házileány hányódjék? – Milyen szégyen volna!

HUGOCSKA: De nekem csak így, csak ez az élet nem volna szégyen.

MÁRTA: Csak nem akarsz minket rágalmaztatni, hogy nincs szívünk veled?

HUGOCSKA: Márta, ne vágd el minden reményemet az élethez!

MÁRTA: Lehetetlen, Hugocska! Én ebbe soha bele nem egyezem!

HUGOCSKA: Én nem fogadhatok el tőled semmit többet! Én el akarok múlni a ti életetekből…

MÁRTA: Hugocska kedves, te nem is tudod, mit beszélsz. Hiszen tudnod kellene, milyen drága vagy nekünk!

HUGOCSKA: Mégis… ezentúl csak egy szomorú fenyegetés leszek nektek.

MÁRTA (keresi a szavakat): Mi úgy szeretnénk – mind – neked… egy szép életet teremteni –

HUGOCSKA: A világ mégis összeomlott nekem. Egyetlen nagy seb vagyok Márta, amit nem lehet bekötni… (fáradtan a szék támlájára dől.)

MÁRTA: Hogy mondhatod ezt Hugocska?

HUGOCSKA (nagyon komolyan): Márta, igazán… esküszöl, hogy én nem mehetek az Árvaházba?

MÁRTA: A mi szégyenünk, meghurcoltatásunk nélkül – nem!

HUGOCSKA (leejti fejét, inkább csak magának beszél, miközben az újján számol): Itt maradni? – Ilyen boldogtalanul… s mindenkinek így az útjában… (A fejét rázza). Árulkodni – (undorodva összereszket). Hallgatni, lekenyerezve (fájdalmasan nyöszörög). Árvaház – botrány…? (Ismét elernyed). Nincsen nekem utam, nincsen sehová –

MÁRTA: Nem, nem Hugocska… hidd el, ha nagyobbra nősz… okosabban gondolkodol… annyi szép vár még reád!

HUGOCSKA: Én semmit se látok, csak sötétet. – Zsákutakat. – Honnan vegyem én az erőt, nagyobbra nőni? (Magába rogy, darabig nem törődik semmivel).

SZOBALEÁNY: (kopog.)

MÁRTA: (gyorsan egy tükörhöz fordul, puderezi magát) Lehet!

SZOBALEÁNY: Kérem ebédelni jönni. A nagyságos úr vár. (Kimegy.)

MÁRTA: Hugocska drága, menj a szobádba. Majd beszélünk még. – Most próbálj aludni, amíg a fejfájást kialszod. (Kimenőben.) Hugocska, igen?

HUGOCSKA (megrezzen, alig figyelve): Igen.

MÁRTA: Nézd, ki kell mennem az asztalhoz, különben feltűnik. (A küszöbről visszafordul, mintha valami visszahívná): Vagy veled maradjak?

HUGOCSKA (csak most veszi igazán észre, hogy Márta ki akart menni. Feláll.) Nem Márta… csak egy pillanatra. (Márta visszajön; Hugocska a nyakára kapcsolja a kezét): Márta, én nem haragszom rád…

MÁRTA: Hiszem, Hugocska.

HUGOCSKA: De neked tudni kell, érezni… mindig, mindig, hogy én most nem haragudtam –

MÁRTA: Tudom, te jó kis Hugocska vagy. (Megcsókolja.) Hanem most megpróbálod elaludni, ugye?

HUGOCSKA: Megpróbálom –

Márta kimegy. Hugocska pár pillanatig mozdulatlan. Aztán az újján számolja, hogy mit van mit tennie, ahogyan az imént Mártának számolta fel. De nem szól, csak a kisérő mozdulatokat teszi és az arcáról olvashatni. A számadás végén leejti a fejét és csendesen rázogatja. Aztán felkapja, körülnéz, odamegy a kommódhoz, amelynek zárában Márta a kulcsot bennfelejtette. Folyton körülfigyelve a kulcsot az alsó fiókba próbálja; kihúzza a fiókot, keresgél… Kiveszi Márta browningját, megnézegeti s a keblébe csúsztatja. Még egy pillanatig a színen marad. Egon piros rózsáját kiemeli a violák közül és magával akarja vinni. A küszöbről visszafordul, lassan a kommódig megy és a rózsát helyreteszi a violák közé. – Azután csendesen, elengedett tagokkal kisurran.