MÁJUSI AJÁNDÉK.
Ketten voltak, az asszony és a május.
Az ablaknál állott mindakettő.
A május befelé ólálkodott: rezgő fényekkel nyúlt a karszékekbe, tapogatott végig a fehérprémes heverőn.
– Nincs nálad?
Az asszony kikémlelt a májusba.
– Hol rejted őt, nem most jön-é, keresztül rajtad?
A május tagadón rázta szőke lombjait, lemutatott az út gereblyélt, töretlen homokjára.
– Hozd el őt nekem. Olyan rég várok reá.
– Ha olyan rég várod, miért nem csalogattad ibolyával húsvéti öntözőnek? Verted volna meg áprilisi csalfa bolondsággal.
– Húsvétnál régebb várom…
– Hát kérted volna a selyemálarcos, részeg Karneváltól, farsangi lázra.
– Régebben kérem én őt magamnak.
– Betlehemi csillagtól esdekelted volna, a karácsonytól, a legnagyobb ajándékozótól.
– Már akkor is lankadt voltam a sóvárgásban.
– Az ősz öledbe dobta volna, mint almát az éhes cigányleánynak, feltartott köntösébe.
– Milyen vak vagy, milyen siket. Csak a szóból hallasz, csak a könnyből látsz… Én az első hajadoni hajnal óta őt lesem. Sorvadok érte azóta is.
– És minden nyíló rózsához hasonlítasz.
– A szépségemet ünnepi köntösnek viselem a fogadtatásra. De alatta a lelkem jaj nélkül szomorú, mint a régi gyásznál, amikor már csak befelé fordult a bánat, háttal a világnak…
– És mi lenne, ha jönne.
– Próbáltam jöttét valaha is? Láttam a napot a földre ereszkedni ölelésre? – Mi lenne?… Még elgondolni sem bírom.
– Azt sem tudod, mit kérsz és kéred.
– Térden.
– És éppen tőlem? Én a pünkösdi királyságot osztom, a háromnapost.
– És ha csak egynapost, – ha egyetlen órást… Az ölelés törvénye a mulandóság.
– Bölcs vagy, sokat szenvedhettél már.
– Bölcsebb is vagyok: tudom, hogy ami az enyém volt, az az enyém.
– Óh, látlak, ahogy asszonyok szoktak. Kapaszkodol, átkozódol, sírsz és leveted a szépséged, az ünnepi köntöst, ha az ünnep elhervadott.
– A királynék nem járnak büszkébben anyaságuk első tudott napján, mint ahogy én fogok járni ünnepem után.
– Honnan veszed az erőt?
– Abból, amit azután el nem vesz senki többet rólam, tőlem. A keze simogatásának selyméből, a csókjának örök elégültségre eljegyző édességéből.
– Miért nem kérted, amikor a tavaly álltam ablakodnál, tavaly előtt?
– Akkor még csak a lelkemben találkoztam vele.
– És most?
– Láttam test szerint.
– Hol?
– Egyszer, egy farsangi éjjelen.
– Szóltál vele?
– A bálterem bejáratát a tömeg ostromolta. Társaim elsodródtak tőlem… Ott tétováztam egy fenyőgirlándos boltív alatt… Fehér krizantémot viselt. Odalépett hozzám, ragyogó, magabízó ifjúságában, mintha csak a szívemből lépett volna elém… Azt mondta, bízzam reá magamat, elvezet. Megfogta a kezemet… Olyan kemény, meleg, tisztatapintású keze volt, mint a napsütött, hajlós, fiatal faágak… Keresztül a forró gyúródáson. Mentem a kezén, mint csillag után.
– Mikor nem viselünk mi álarcot? Ha a végzetünkkel találkozunk, akkor a leginkább.
– Miért nem néztél kihívón, igérőn a szemébe?
– Elgyengültem, mint leszédülni készülő szirom.
– Hullottál volna elejébe.
– Hogy megtaposson?
– Se elszántan, se nyomorultan – hát akkor, hogy akarod megejteni magadnak?
– Óh május, nem érted? El vagyok szánva mindenre. Futni vakon vele, ahová sodor, ez a bátorságom. Megnyitom szerelme előtt az engedelmességem sorompóit, ez az alázatom. De neki nem szabad tudni, hogy én akarom így! Hogy én sóvárgok régebb, hogy én halok meg hamarabb érte… Neki úgy kell jönni, mintha ő hozná magát, mintha térden csúszna, mintha levetné a koronáját a lábam zsámolyául… Segíts május, óh segíts! – Te az asszonyok barátja vagy. Te elhiteted a férfiúval, hogy ő akar, amikor ő a fonálon húzott báb – hogy ő a rabszolga, amikor a térdére hull a fejünk.
Megértőn bólingattak május fürtei, a szőke lombok.
– Tudom, tudom mi az asszonyok örök parancsa. Dicsőnek maradni a megadásban. Hanem most titkaidba kell beavatnod engem.
– Nincs más titkom, csak ez az álom.
– Minden nő csupa titok. És a titka csupa kész fegyver… Hajolj ki hozzám az ablakon, hogy jobban ismerjelek. Hogy tapintsam ki újjammal a hajad fogását, igyam az illatodból, kóstoljam meg a szájad ízét… Milyen okos vagy, milyen igazad van! Hogy kértél volna az ősztől: hiszen te szégyelled feltartani a ruhád, s kacagó szemmel kilesni a percet, mikor az alma leszédül… Angyalfiára sem várhatsz: éjjeli misén nem durvult a térded s az apácák fehér szerelmében fáznál. Farsangkor nem vagy pillangó: nehéz a szíved és lehúz… Te az én húgom vagy: pazar a bűntelen üdvösség sugárzásában – hanem az utad az szeméremkővel van kirakva. Buja vagy és sohasem kacér, áhítat vagy, de profánok az imáid.
– Hanem fecsegő nem vagyok, május, te pedig csacsogsz és nem sietsz, hízelkedel és nem cselekszel.
– Milyen bolond vagy. Sértegetsz, amikor én a titkaidból kelepcét fonogatok.
… A férfi térdig vízben állt, a márványlapokat csiszolta. Sokkal pompásabb volt, mint mikor krizantémot viselt. Meztelen karján, mellén kivert az erő harmata, a szeme csókolta a munkát, mint a szeretőt még nem ismerőké.
Egy sor ablak nyitva volt a műhelyben, szél osont be ott és kifeszegette a szembenlévő sor ablakot.
Friss volt a szél és babra, meg-megcsapó, mint táncban repkedő asszonyi köntösnek szegélye. Fűszere a sápadt virágoké, gyengéd, lassan lebíró…
A fej könnyen megszédül, a véső elcsuklik a mindig biztos kézben –
Alkonyodott már és szinte szendergésre hajolt minden növény. De közben nőtt és duzzadott, mint álmában a koránfekvő gyermek.
A fűbe terült és beszívta a föld lehelletét. Vajjon az gyöngyözte magából az ég alá kicsaló illatot?… Különös: maga nem álmos és a keze mégis lehúz, külön kíván elszenderedni… Az ő keze, a kalapács-sóvár, vésőn-kapó, sohasem ernyedő alkotni akarás.
Hosszú, puha szálak símultak a tenyerébe: pihés félgöndörségek.
– Talán árvalányhaj… talán – Óh miért is nem nő fekete árvalányhaj sűrű, fényes tömkelegben…
Az égből látszott csüngeni a nehéz, piros akácgerezd. Letépte és mint gyermekkorában a kis zöld csészékből kifosztotta a szirmokat és szívni kezdte a sziromtöveket. Mézédes volt a kóstoló és mégis csak kivántatás. Mohóság lepte meg…
– Hazamegyek… tán megéheztem…
A város felé fordult, de újból arculverdeste a szél.
Bodzavirágnak fehér tenyeréből, elejtett asszonyi zsebkendőről… honnan lepte meg már ez az illat?
S mint hivogató kendő, integet. –
Elindult a nyomában s az lebegett előtte, mint láthatatlanul verdeső óriási lepke… Kinyúlt a keze érte, mintha gyeplőjét tartaná és futott-futott vele. Az illatban igéret reszketett: most a rétre futunk, ahol az árvalányhaj dúsabban terem, mint a kasza alá a legsűrűbb mező és a piros akácból jóllakásig tart a mézszüret –
Rácshoz ért, ott megtorpant a szél is. Repkény bokrétázta fehér villával állott szemben, az ablakban háttal halovány női sziluett.
Homályosan eszmélt s a szíve nőtt. Mint gyermekkori, tisztafehér ünnepnapra: lebbent fel benne az emlékre szitált felejtkezés. Egy farsangi éjjel hallgatag, elburkolt asszonyt kisért ide haza szánon –
… Az illat befordult a kertbe, felszaladt a lépcsőn s a verandán át bevonta őt a fehérfényű, oltártiszta kis szobába.
Üdvözölték egymást. – A férfi a virágokat kereste, melyek olyan messzi küldték utána a hívogatást. De a szobában csak egyetlen virág volt – annak a fehér pórusaiból illant szerte a kábulat.
Fekete árvalányhajkéve húzta-vette fel szelíden, ágyalt meg a férfi kezének, eleven selyemből az első nagyszerű elnyugvásra.
Mézontó piros akác új és új virágot bontott –
Künt az ablak alatt a május betakarózott az éjszaka csillagos lepedőjével és strázsát állott az üdvösségnek.