Télutó

A kert olyan volt, amilyenné szerelmes asszonyok szokták ápolni boldogságuk környezetét. Olyan, mint egy titkos ünnepeket szolgáló kápolna, mint egy áhítattal vetett nyoszolya: rejtett volt, tiszta és pompázatos.

A kereken háttal forduló házaknak még a vakablakaik szemét is bekötötte a magasra nyírt thujakerítés. A terrász elé virágágyak terültek, szőke porondos utakkal, smaragd-fényes füvekkel körülfogott élőszőnyegek, melyeknek színváltó, megújuló pompája a hóvirág szende-fehér bojtjaival harangozta be a tavaszt és a salviák tűznél pirosabb máglyáival feküdt a dér alá.

Mégis a kertben több volt a zöld a virágnál. Már az ágyások közepén és szegleteiben is yuccák, dracenák, agavék tárták ki délies, merev szépségüket és rózsaszíneres márványedényeik köré a kövirózsák tömörültek pozsgás dombokba.

Az ágyakon túl a bokrok zöldvilágú, mindig hűvös folyosókká borultak össze. Itt már a madarak is otthon voltak, éneklők és kedves hallgatagok, akiknek zaja halk pityegés és rebbent, lombsúrló suhanások…

Ilyen volt az a kert, amely elé a terrászra legelőször kiültek a májusi csókváltás láza után, a csillagok alá, hogy ők legyenek tanui az egymásralelésnek, akik soha el nem múlnak a fejük felől. Ide, a terrászig sötétlett jobbkézt az a taxus lugas, ahol olvasni szokták a könyveket, amelyekben saját magukkal találkoztak szembe. Ebben a lugasban húnyta le szemét az asszony az ifjú Werther valószerűtlen szép keservein és itt takarta arcát a férfi Baudelairet olvasva abba a selyemtömkelegbe, amelynek üde illata a meghasított fenyőfakéreg gazdag balzsamait idézte.

Balkézt fenyőfák közül a hintaágy is idetetszett. Hányszor találta ott az asszonyt! Olyankor leült mellé és tán sohasem voltak szebb órák, mint mikor az ébredését várta… Vagy az az óra volt a gazdagabb, amikor az első könnyét látta? – Nem a szerelmükért esett az ki: egy kis rokongyermek volt súlyos beteg, akit a férfi sohse látott és akiért most mégis újra tanulta a gyermekkora óta elfelejtett imádságokat, csak azért, hogy az asszony mosolyát visszakapja megint.

Az élet olyan szép volt, olyan dús és olyan változatlan körülötte! Ahogy az évek múltak: a szépsége, a jósága, a bűbája nem szenvedett törést. A vele való szerelem kultusszá avatódott, elcserélhetetlenné, mint a vallás.

Ma újra ketten léptek ki a terrászra és kert és asszony sohasem voltak még ilyen színpompásan szépek. A pázsitszegélyek úgy csillogtak, mintha alólról világítanák őket. A virágok a tavaszi túlnyomó kék-fehér és az őszi túlnyomó sárga-piros közt delelőt tartottak. A leggyöngédebb égperem-színtől a rózsaszín-lilán át a nyári zenit szédítő kékjéig és a parasztpántlikák kacagó rózsaszínjéig pazarolták a szépséget a harangvirágok, a gyűszűvirág pedig piros és sárga tűzgerezdeket gyujtogatott közéjük. Most már értette a férfi, miért állta el az asszony előle napokig a kertbe vivő ajtót. Meglepetésnek szánta a delelőre ért virágzást. Ezt a pompát, amely mintha ismétlődött volna rajta. A homloka folttalan fehérén, a halántéka vonalas kékjein, a rózsaszínre hevült arcon és a forrópirosra csókolt ajkakon. A ruhájának is mása volt a legvilágosabb füvek zsenge zöldjében, szemének bársonyával is megpróbálta vetekedni az árvácskák legfelső sziromlevele. Csak a hajának nem akadt testvérszíne: sem a Krisztus-szemek vörösbarna foltjaiban, sem a széteső rózsák sötétreért porzóiban.

A hosszú, néma gyönyörködés alatt az asszony lassan elborult.

– A kert nem tud róla, mondta és szava elbotlott.

– Miről?

Csak megfogta a férfi kezét és vonni kezdte. Könnyű volt vonnia, az ő kezén a férfi sohsem kérdezte volna, hová viszik. Túl a kert virágos részén, ahol az első lombfolyosó nyilt, hosszú gallyakban csüggött a repkény. Dús, kemény, majdnem feketezöld volt a levele, a fehér erekben akárha tiszta, hűvös vére csergedezne.

Az asszony felnyúlt egy gally után, lehúzta mélyen, elbabrált vele és aztán megmutatott rajta egy viaszsárga levelet.

– Az első, – mondta csendesen.

A visszaeresztett gally beleakadt halántékán leomló hajába és felborzolta azt. A férfi gyöngéden akarta lesímítni. És akkor valami a szemébe szúrt. Rövid, a többitől dacosan, idegenül elálló, göndörebb és érdesebb hajszál volt. Olyan színű, mint a barna érckövek tellérében feltetsző ezüstér.

Az első…

– A kert nem tud róla, mondta ismét az asszony, hogy az ősz benne páholyt nyitott magának.

Kiigazította magát.

– Nem is páholyt, csak egy kis leskelő nyílást, ahonnan végignézi még a színek színjátékát és aztán avarba sepri össze őket!

Míg beszélt, lehajtott fejjel előrement, a férfi utána. Az a kis ezüstszál reszketett a jószagú nyári szélben, amely a szökőkút harmatát fújta rájuk.

Leültek a fehér padra. – A férfi sápadt volt, mint a viaszsárga repkénylevél.

– Kicsit fáradt vagyok, mondta az asszonynak. Végigfeküdt a padon és az ölébe hajtotta a fejét, aztán behúnyta a szemét, hogy ne kelljen beszélnie… Egy kép kezdte gyötörni. Az asszonyt látta a tükör előtt, amikor találkozik az első ősz hajszálával. Az asszonyt, aki nem kívánta tőle – legalább is sohasem szólt róla – hogy elhagyja érette nyugalmas otthonát, feleségét, gyermekeit. Hogy megadja neki is azt, ami halandó szerelemből kinő, bele az örökkévalóságba: a gyermeket… Az asszonyt, akinek a szerelmén kívül egyebe nincs, aki az első ősz hajjal való találkozástól kezdve reszketni fog soha be nem vallott reszketéssel, hogy elveszíti azt az egyet, amiért mindent feláldozott.

Vergődni látta ezt a pompás, nyugalmas embert, akit úgy ismert meg, mint a töretlen harmóniát. Vergődni és tán egy nap kimagyarázatlan búcsút venni, egy csak magában elvégzett leszámolás után, hogy feleség és anya lehet valaki dérütött halántékkal, de a szeretőhöz, a nagyszerű szeretőhöz ilyenkor a panasztalan elbúcsúzás talál.

Óh, fájt a szíve és csak egy vígasztalása volt. Elmálló, alig kielemezhető érzés: hogy nem magamagáért, hanem az asszonyért fáj jobban a szíve. Érte, akit már maga elé lát apácaszínű köntösében, ahogy nem maradt már semmije, csak a multak örökös temetési szertartása. Míg ő, a férfi a kisleányát fogja majd homlokon csókolni esküvőre indultában és a fiának fog életbeindító kézszorítást nyujtani. És unokák fürge trappja ver talán taktust háza örömeihez, amikor leesik a hó az asszony udvarára és nő, nő süppedetlen egyszintesen, mert meg nem tapossa senki, hogy hozzá belépjen, s csak a madarak fínom lába ír csillagforma nyomokat a küszöbére…

Az asszony elborulása nem volt több, mint a futófelhő árnyéka a kerten, amely alatt a színek mélysége még erőteljesebben kiviláglik. A mélabú fínom, szinte jóleső ernyedtsége csak akkor ért nála döbbenetre, amikor a férfit sóhajtani hallotta. És meglátta a hanyattfekvőnek szemszögében a lefolyni nem tudó könnyeket.

– Az Istenért, megbúsítottalak, csak nem az első sárga levéllel?

A férfi alig felfogható arcrebbenéssel intett igent. És már érezte is a szemén egy zsebkendő puha érintését.

Csendes szóval, anyásan intette az asszony, ahogy a betegek füle elől lopják el a szomorító dolgokat:

– Rejtsük el a könnyeidet. A kertnek nem szabad tudni róla, hogy máris megsirattad. Hadd virágozzék jó darabig gondtalan, nem sejtve, hogy szépségén karcolás esett…

A kis patyolatkendőbe belefogta a felitatott könnyeket és mintha a legdrágábbjáért fakadtak volna, eldugta őket jól még forrón, gazdagon lüktető kebelébe.