Télutó

Zárt kocsiban jött a temető kapujáig. Ne lássa meg senki, hogy csokrot hoz, amikor nincsen itt senki törvényes halottja.

Pedig ekkora városban ki ismeri őt és ki tudja, merre temette el az övéit. De ahogy restellte valaha, hogy kandi szem felismerje rajta a csókok piros nyomát, úgy szégyelte volna most, hogy rábámuljanak gyászának fehér rózsáira.

Esett a hó. A fenyővel szegett széles úton előttejárók lábnyomai barnállottak az újjnyi fehérségben. Egy kicsit formátlan, sűrűnlépő női lábé a középen, jobbfelől apró leányka cipellői, balfelől egy serdülő fiú szeges bakancsáé. És a fiú nyoma mellett valami kendőrojtnak súrlása a havon.

Ösztönszerűen az útszélre húzódott, mintha nem illenék belegázolnia a három lépés összefogózó rajzolatába…

Sohasem volt ilyen szép a temető. Halottaknapja után a sok virág még feldombolva állott a sírokon. A hóréteg, mint tapadó lepedő, nagyvonalúvá, faragványszerűvé nemesítette formáikat. Mintha márványsírok között menne fölfelé. Nem sietett. Az enyhe hószag, a világfelejtette csendesség lefogta vergődő fájdalmát és szent mélabúvá szenderült el az a lelkén.

A halálnap évfordúlóján a tavalyi nyárra emlékezett vissza. Az utolsó nyárra.

Már betegeskedett, olykor láza volt szegénynek. Az orvos leküldte Abbáziába. Ő maga a Balaton mellett egy éjszaka erre ébredt:

– Légy mindig jó, amikor jó lehetsz.

Másnap hajnalban már a Karsztról látta az Adria tojásdad tükreit felcsillani. Szelíd, olajozottan síma hullámok hátán vitte a hajó…

A villa alsó lépcsőin zölden villámlottak a gyíkocskák.

– Ach, die lieben Eidechsen! Die bringen uns das schöne Wetter!

Fehérfőkötős, friss leányzó mondta ezt, a verandán ülő férfinak uzsonnát szolgálva fel.

A férfi, mint aki egy biztosra vett reményt lát teljesedni, meglepődés nélkül ragyogott fel, ahogy a leány vállán át megpillantotta őt.

… A nyár után alig látták egymást, de ilyen gazdag emlékekkel lehetett várni nyugodtan az új örömre.

Nem jött soha több öröm. – Járvány támadt, amely alatt az emberek irtóztak elmenni egymás temetésére. Azokban a napokban odaadta volna az életét, hogy a szolgálója lehessen. Hogy megkenhesse a fejét, hogy hidegrázta testét melengesse. De az mind a más joga volt: neki be kellett érnie a szédült szavak s a csókok emlékével… Az asszony még ápolónőt sem engedett a küszöbön belépni.

A cselédlépcsőn járt fel kérdezősködni a házba, mely előtt egy éjjel addig sétált, míg a rendőr megszólította… Hogy kellett magát összeszednie, hogy csak a jóismerős szimpla érdeklődését mutassa és ne vegye észre a cselédség, hogy lesi, hogy kap a szó után.

– Ma jobbacskán van… ma rosszabbul… Meghalt.

Sohasem fog tudni visszaemlékezni: mit felelt erre, hogyan került haza. Csak azt tudja még, amikor a koporsóhoz lépett. Részvétét rebegte az asszonynak, aki úgy sírhatott és úgy sírt, mint aki az életénél többet vesztett. Ő pedig csak a szemével csókolhatta meg a homlokát.

Azután a járvány kitört rajta is és feküdt hónapokig, míg a tavasz visszatette az életbe.

… A temető széles útja most két keskenyebbre ágazott. Ő a jobbfelé vivőre fordult. Furcsa, a három pár lábnyom is arra. Gyanút fogott, kis oldalösvényre tért ki… Milyen jól is tette. A sűrű thuják mögül megpillanthatta látatlanul a törvényes gyász ünnepét. A még sírkőtelen domb elé a kicsi asszony leterítette a fiú karján hozott plaidet és arra térdepeltek. Tiszta feketén a tiszta fehér temetőben. Az asszony sírt, a hozzáboruló gyermekek mély áhítatban imádkoztak. Előttük a behavazott hanton egy sárga krizantémcsokor szinte égett.

Igen. Az ő virágjuk messzevilágíthatott, a fekete gyászuk mint szobor plántálódhatott a sír fölé. De neki, mint ma egy éve a cselédlépcsőházban: úgy kell kerülő utakon közelítenie és az ismeretlen sírok közt kószálnia, míg amazok kisírják előbbvaló könnyeiket… De hát kisebb az ő kínja, nagyobb az ő árvaságuk? Ki maradt úgy vissza, mint a fa, melyről az utolsó lombot is letépte a szél?…

Csak ment, ment a nyomtalan fehér ösvényeken és már nagyon fázott. A hó kezdett hidegen lehelni, az ég fent kivetkőzött a puha fellegekből és szívni kezdte a még lent felejtett kis enyheséget.

Sokáig didergett a tetőn, míg végre a temetőkapun kifordulni látta a három gyászolót.

… Egész nyáron, egész őszön át visszahúzta a kezét minden virágtól. A szobáiba nem kívánta: olyan szép ünnepekre díszítette hajdan virággal a házát, hogy most fájt volna egy bimbót is látnia. S a temetőbe nem vihetett bár egy szálat is. Nem akarta, hogy az özvegy megütközzék, eltünődjék egyszer az idegen virágon… Most már lehet. Halottak napja lejárt, a halál évfordulója is. Leesett a hó: ki jön még ezután a temetőbe?

Nem térdelt amazok nyomába, még a rózsáit is csak a sír lábához tette és odahullott a fedetlen hideg hóra és forró fájdalommal érezte át a halott közellétét.

Ezen az éjjelen csendes elnyugvás borult reá. Úgy tetszett neki, hogy a halott felnyúl az ő virágaiért, lehúzza magához a kebelére, úgy pihen. Olyan épnek, romlatlan szépnek látta. Nem mint akkor, utoljára, a koporsóban: kékfekete ajakkal, elaszott arcéllel, alig összeérő szempillákkal. – Hanem úgy, ahogy elaludt néha: a feje az ölében, az arca kipirulva, szinte kitelve a boldog pihenésben. Álmában köszönt ezért az álomért a jóságos Istennek.

Aztán riadt a szelíd enyhülésből.

… A temetés évfordulóján… A temetés évfordulóján holnap. – Ha az özvegy ezt a napot szánta utolsó látogatásnak az esztendőben! Talán hó esik még addig. Talán eltemeti a többi virághoz…

Egész nap leste a havat, de az ég sápadtan ragyogott. Estére csupa csillag volt, csupa kegyetlen őrszem.

Nem tudott elaludni.

Hiába mondta: És ha meg is látja és ha el is töpreng rajta!

– És miért nem mertél mégsem átgázolni azok lábnyomain? Miért nem térdepeltél a térdük nyomába?

– Én őt egyetlenemül szerettem, ő tőlem tanulta meg a boldogságot!

Éppen azért…

A másik egész életében meg volt lopva. Ha sebzetlen szívvel is hordozta a tudattalan keresztet. A szíve mindig olyan tiszta volt, gyanút, kétkedést nem tudott soha. A saját jó lelke is őrizte a ráébredéstől. És ahogy az életével nem vetett borút az ő napos ösvényükre, csakúgy nem ejt most sem foltot az ő multjukra ünnepi áhítata, amellyel gyászát viseli. Imáiba egy cseppnyi méreg nem vegyül, könnyeibe semmi szemrehányás.

És most hibázni el a kíméletet és most rombolni le a kegyeletét?!

Úgy elszégyenkezett a maga önzésén…

Milyen szomorú volna, ha ezzel zárulna az ő tisztán megőrzött szerelmük története… Mint az óceánból futó hullám, amely kristály talppal ér a partig és ott, miközben megtörik: felveri a szennyet… Pedig ez lesz a vége, ha megakad egy szem a virágjain, ha meglátja valaki leborulva… S ha csak a temető-őr, aki a sírokat gondozza.

Szinte imádsággá foglalódott lelkében a szó:

– Istenem, ne engedd, hogy miattam valaha is színt váltson az ő bánata.

Nagyon sápadtan kelt. Alig reggelizett, kocsit hozatott és kiment a temetőbe.

– És ha tudnám, hogy minden éjjel utánanyúlsz és a szívedre veszed.

Szakadtak a könnyei.

– Az élet ünnepe az enyém volt, a halál ünnepét: a gyászt hagyjuk meg neki csorbítatlanul! Vagy beárnyékolhatjuk, én kedvesem, az ő boldogságos gyászát? A fájdalomnak azt a drága harmóniáját, amelyben, mint egy fehér templom boltjai alatt, nőnek fel a gyermekeid! Mondj le róla, hogy koporsódban megérezd térdeplésem melegét és én lemondok a boldogságról, hogy a sírodat melengessem.

… A virágok mintha kővé fagytak volna. Talán igazán ott pihentek két éjszakán a halottnak kebelén.

Felemelte a csokrot, még a havat is elsimogatta, ahol beroskadt a rózsák nehéz feje alatt. Rátette egy virágtalanul maradt távolabbi halomra és megindult, vissza az üres életbe – csendben, elnyugodtan, mint aki megnyert egy szomorú csatát.