Télutó

A patikus gyógyszerekért ment be Enyedre. Nyári délután indult ki Torockó táncteremtiszta piacáról. Az alkony pirossága a Kövek előtt érte. Rózsaszín és sötétlila fújta be a szürke sziklafalakat, ahogy a falu felől megközelítette őket; de sötétkékbe mállott a világ, amire laposra fordult ki a függő kőtömbök alól.

Nyírmezőig vak este lett. Kilenc órakor ilyenhelyt már éjfélszámba van. Csak a falun átsíró tétova patak derengett valamelyest a fűzek között, csak egyetlen sárga csillag pislant meg valahol egy magasabb marton.

Kicsi kerek ablakszemből kukucskált az ki nagyon ijedten az éjszakába. A legmódosabb mészégető portája lehet ott, ahol gyertyára is telik.

Amikor a fogat épen egyirányba ért a gyertyafényes ablakkal, olyan ordítás hasított belé a sötétbe, hogy valamennyi kutya felvonított rája.

Árnyék rohant az útnak, egyenest a kocsi-felhágóhoz verődve. Megkapaszkodott, próbálta magát fölvetni reá!

Pillanat mulva a patikus elé fekete gombolyag lapult és a térdét két mohó kar fogta át.

– Irgalmazz nekem! Épen… épen utólért!

– Ki vagy, mi az ördög bánt?

Már könnyebbülő hang fakadt a lassan kiegyenesedő alakból, már kereszteket szórt magára az imént görcsösen kapaszkodó kéz.

– Ne emlegesd uram… ő volt maga… a prikulics! Megkergetett…!

– Nonó, lehetett egyéb is.

– Láttam, ahogy hányta a cigánykereket, úgy forgott a farka, mint a kerék küllője!

A patikus tisztába jött most már, hogy kutya vetette magát a legény után.

– Eiszem, nem jóban sántikáltál a mészégetőház körül? Tán a cseresznyefát tapogattad?

A legény hangján most átütött az önérzet.

– Én? Szabad nekem az út oda, édesebb dologhoz is, mint a cseresznye!

A patikus megcsattintotta az öngyujtóját. A kis világnál ugyancsak elámult. A nyálas sihederke helyett, akit elképzelt magának a sötétben, szépnövésű, kemény legényre látott. Cigánybarna képén rózsák virítottak és mohó tüzek a szeme bársonyán.

– Hogy hínak, fiam?

– Tódornak.

– Voltál katona?

– Voltam biza, Gyulafehérváron.

– És nem tanultad meg ott, hogy ne ijedj meg a magad árnyékától?

– Jaj uram, nem félek én semmitől a világon. Akár a temetőben is elalszok. De a prikuliccsal minden hiába. Kiszíjja a karból az erőt, hogy meg se lehet ütni!

– És a lábból nem szíjja ki?

– Kacagsz rajtam, hogy úgy ugrottam fel a kocsidra, mint a macska a kerítésre Pedig… ahol megy!

A legény összezsugorodott és újból belefogózott a patikusba. A mészégetőház sárga csillagszemét hirtelen eltakarta valami elfutó árnyék.

– Csak most érjek haza… Csak most! – vacogta a boldogtalan.

– Aztán mondd csak, hogy nézett ki az átkozott féreg?

– Hát csúf, fekete, szőrös; mondtam, hogy farka is van, hosszú, mint a tehénnek!

Elhallgatott és hányta a keresztet.

– Na, ne irígyelje senki többet Marikucát, a mészégetőét. Mit ér a szépsége, a módja, a büszkesége, ha a prikulics magának akarja! Aki szóba álltunk vélle, azt mind megkergette a gonosz. Két legényt a mult héten a patakba vert. Egyiket a szívfogása vette elő, a másik a sárgabetegséget kapta meg ijedtében. Pedig hát az is volt katona, még éppeg Kolozsváron!

– Aztán hol lepett meg téged a prikulics?

– Egyenest a mészégető kemencéből ugrott ki. Még teli volt a szőre, ahogy összekente magát a fehérséggel!

– Nem gondolod, hogy valaki csúfolkodik veletek?

– Anyám is látta, amikor az egyik legényt a patakba hengerítette… Aszonta, az igazi, akivel egyszer ő is találkozott a Kövek között. Mert ott lakik. Ide csak lejár, őrizni Marikucát, amíg egyszer elrabolhatja. A barlangba fogja vinni, oda a nagy Gaurába, ahol a sas is lakik.

– Na, mennyiért mondtad volna ezt el Fehérvárt az őrmester úrnak?

– Jaj uram, ott nem hiszik, ott nincs efféle. De itt van, itt mindig is lesz, a Kövek között!

A patikus nem vesztegetett több szót.

Kisvártatva a legény kiszökött a robogó kocsiból futtában mondva áldást. És eltünt egy kősövénnyel kerített putri felé.

A patikus másnap ebéd után indult haza. A hegyek között későn érő cseresznyefák piros köszöntéssel integettek, útrakihajolva a kőből rakott kerítések felett.

Túl a falun és innen a Köveken fűzfával szegett rétecskén fehér szoknyák, ingek, kék vállak, sárgamintás keszkenők virágzottak a friss füveken. Egyetlenegy piros köntös fénylett ki a többi közül, mint a szegfű az ibolyából.

Most gyűlt a vasárnapi tánc.

Most közelgett a muzsika a falu felől. Két kormos cincogta az öt ütemből álló zsukáta dallamot.

A patikus leszállott, előreküldte a fogatot az itatóig. Maga fordul egyet a népek között. Ott van a pap is, megkérdi a beteg felesége felől.

Ahogy közelért, ráismert a piros virágszálra. Szerette az a pirosat, patikából is vásárolta. Egyéb orvosság nem kellett soha neki.

Igazi faluszépe. Széles arccsont, két virító rózsával. Vastag, fényes barna fonatok a füle megől eresztve, telisteli fonva sok recés csigával. Kemény az egész test. Csak a keze nem falusilány-kéz. Nagy, de finomrajzú és a körmei, mint a mandulák. Holdasak, bekarmosodnak…

A piros kendő, a piros váll, a piros kötény meg csupa selyem, csupa bársony.

Semmittevő faj szerelemrehajtott gyönyörűsége ez a lány.

Ott áll a középen, a többi leányzót fogja az irígység. Tavaly kéket indított el, most pirosat indít a falu divatjának.

Jönnek a legények a Kövek közül. Hozzák bokrétában a pünkösdi szekfűt. Ki ennek, ki amannak… de legtöbben a piros Marikucának.

Vagy nem? – Ez is, az is elmegy mellette, mögötte. Odaszánja a virágját másnak. Nohát, nem is lehet valakinek az egész falu a bolondja…

A patikus félszemmel is ráismer Tódorra. Lassan kerül az elő, tétovázva. Csak nem tart napfelköltén túl is az ijedelme?

Marikuca egyedül áll a középen. A szája körül játékot űz a büszke megvetés a forró várakozással, esdekléssel. Jaj, ha ez is szégyenben hagyja, mikor szinte minden leánynak megvan már a virágja!

Tódor elsápad a leány szépségétől. Egyet-kettőt feléjelép – aztán megbicsaklik a lába és a háta megé kerül. A kancsi Jiliska már reméli, hogy feléje. Nem. Tódor elbódorog valamerre, oda a patakmartra. Tán sírni megy, tán a virágot vízbehajítani. Másnak adni? Nem. Azt az egyet nem, még a prikulics kedvéért sem.

Marikuca áll, mint a kő. Hát mindenki az ördögnek szánja? Lobog a szeme.

– Ej Vaszi – kiált reá a töpörödött, félreképű kis nyavalyásra, aki most kullog elő valamelyik szikla megöl – add ide a bokrétádat!

Odaszögdécsel az, vigyori örvendezésben. A leány majd kirántja a csokrot a kezéből. Aztán a füléhez dugja, hogy még szebb legyen véle.

Indul a tánc, Marikuca Vaszival fogózik.

A patikus is indul. Eleget látott! Látta a prikulics hatalmát.

– Reservation, – mondja maga elé és nézi az égnekfutó sziklafalakat.

… Ahogy az indiánok pusztuló fajának áthághatlan területeket tartanak fenn utolsó menedékül, úgy rezerválja a sors a Köveket a prikulicsok örök védővárának.

– Itt mindig is lesz – mondotta tegnap a legény.

… Jó esztendő mult, mire a patikus újra látta Tódort. Istállót építtetett akkoriban, meszet rendelni szállott ki a hintóból.

Hanem megváltozott a legény. Alig ismert reája, ahogy elibejött utcaajtót nyitni. Nem hasonlított sem a hajdani éjszaka rémült férgéhez, sem a félresomfordáló, kétségbeesett hűtelenhez. Arcán széles jókedv, szeme csupa eleven tűz.

– Ejnye Tódor, tán fiatal házas vagy?

– De nem én.

– Hát mit ragyogsz rám olyan titokzatosan? Tán megnyúztad a prikulicsot?

– Bár fogadtam volna szavadat és próbáltam volna megnyúzni! Most én ülnék a legnagyobb mészkemence mellett – ámbár így sincsen egészen elhibázva az élet.

– Szavadat se értem.

– Nem is illik arról értelmesen kimagyarázkodni.

– Akkor már asszonyi ügy. Hanem hát tudod, hogy patikusnak sokmindent meg szabad mondani, mert az tud hallgatni. Elmondtam-é valaha, melyik leány mivel szépíti az arcát?

A legény tett-vett még egy kicsit a gondolatai között.

– Emlékszel, ugy-e, hogy akkor Vaszival fogózott?

– A szegényke.

– Biza, szegény! Férjhez is hozzája kellett, hogy menjen. Az a nyavalyás egyedül nem tágított tőle.

– S a prikulics hagyta?

– Hagyta hát. Persze, hagyhatta is. Mert amikor félesztendős asszonysorban volt Marikuca, egy estefelé a patakmarton találkoztam vele. Erősen megszépült, aztán a prikulics se háborgott mostanság, hát meg nem álltam, hogy ne menjek el szorosan mellette. Akkor odaszól nekem csak úgy a félszájból:

„Te Tódor, eiszem téged is megkergetett?“ „Meg engem.“ „Hát – mondja ő sebesen – milyen formája volt?“ „Hát prikulics formája,“ – mondom. „Félnél tőle, ha mégegyszer látnád? Mondjad, hogy nem.“ Úgy mosolygott hozzá, hogy azt mondtam: „Ha ketten látnók, eiszem nem.“ „Na, akkor gyere el ma délután hozzánk. Megmutatom neked a prikulics farkát.“ „Hát az urad?“ „Csak attól ne félj te. Fáért megy apámmal… a bitang!“

Hát én mentem is. Télre járt akkor, az elsőházban pattogott a tűz, aztán friss lángos is volt az asztalon, káposztával töltve. De Marikuca azt mondta: előbb a hiúba megyünk. Mert erősen gazdagok, gerendás háza van a Marikuca apjának. Ott aztán egy katonaládát mutat nekem. „Nyisd fel Tódor, ott a prikulics.“ Reszketett a karom – de nem akartam előtte szégyenben maradni. Én féljek, amikor az a hitvány Vaszi nem félt? A ládában – majd kiugrott a szemem – egy molyos kozsók volt, egy szőrös álorca és egy száraz tehénfarok. „Teremtőm, Szűzmáriám! Vaszi… Vaszi volt a prikulics!“ – ordítottam. „Ő hát“, – mondotta Marikuca igen keserűen szólva. „Dugta tőlem a kulcsot a ládához, de csak azért is kézrekerítettem. Mert nem fért semmikép a fejembe, hogy a prikulics épen Vaszitól féljen!… Igy kaparintott ő meg engem. Az Isten verje meg! Verje meg, úgy verje meg, amilyen igaz, hogy én mást szerettem!… De az elhagyott, szégyenben marasztalt, a vasárnapi táncban!“ Bizony, sírt is a menyecske. Még vigasztalni se mertem, olyan keserű volt az én szívem is. „Azért nem haragszom érte már…“ – mondta aztán csillapodva. „Mert azt láttam, hogy a virágot vízre eresztetted. Nem adtad sem Jiliskának, sem másnak. Aztán prikulics prikulics, ki nem fél tőle? Hanem ez a ládabeli, ettől nem félünk többet. Ha a kérőimet elriogatta, riassza el a leskelődőket is, amikor az igaz szeretőmet ölelni kívánom. Úgy fogom előtted mindig kikergetni, mint a kuvaszt, hogy őrizzen kettőnket. Ne félj, hallgatni fog, szolgálni fog, mert ha egyszer én elmondom, hogy ő volt a prikulics, bőr nem marad a hátán, ami csúfat a legényekkel sorban mívelt!“

– Eszerint a faluban újra jár a gonosz? – kérdezte a patikus hamiskodva.

– Jár az, minden este – kacagott a legény.

– Na de most már csak elhiszed, hogy az egész prikulics csak efféle emberi csalfaság?

Tódor a Kövek felé nézett és csendesen rázogatta a fejét, hogy csak úgy harangoztak hosszú, fényes fekete fürtei.

– Azért vannak, hidd el uram, vannak igaziak is. Nem jó azokat letagadni, mert akkor tesznek róla, hogy higgyünk bennök.