TÉLUTÓ.
I.
Egy rothadt-meggyszín kázsmért választott ki az újmódi, fínom kelmék halmazából és a két ablak közötti tükörhöz lépett. Gyászruháját eltakarta vele, az arcához próbálta a színt. Kezét leejtette, a kelme lecsúszott a földre. Két sebesen támadt könnycseppen keresztül kivetette tekintetét a didergetős alkonyatban elmálló utcaképbe.
A füstmocskos házcsonkokon, a kaputlan küszöbökön nőtt öles burjánon csak az nem ijedt meg, aki már szomorúbb képeket is látott, vagy még szomorúbb dolgokat hordott magában.
… Levetni a feketét, amikor a multból ez az egyetlen, ami megmaradt? Nem moccan-é meg kicsi testvére a gyaluforgácsderékaljon? A mészgödörbe hordott négyszáznak csontálla nem csattan össze vádra? Hát az, akiről nem tudja: halott-é, rab-é, vagy csak elfelejtette őt – és akit éppen azért három rend feketében szeretne holtiglan meggyászolni?
– Ez mind a multé – mondta anyja az imént, mikor ő még nem akarta azt sem, hogy a házaló belépjen és a kelméket kibontsa.
– Ide s tova elmátkásodol, csak nem fogod feketében húzni fel a gyűrűt. Szegény lelkem Ágnesemnek megváltás volt a halál s még az elpusztultak leányai közül is van, aki levetette már a gyászt.
– És a város, anyám?
– Hiszen te vagy a tudója, mi mindent tett már apád érette. Neked van a legtöbb jussod, hogy vigasztalódj rajta.
– És az, akiről még azt sem tudom…
Elhallgatott, mert nem szerette, hogy a hangján hallszódjék a belső zokogás. Anyja szigorú jósággal szólt rá:
– A te gyászköntösöd már hálátlanság az élőkhöz. Akik a tenyerükön hordanak…
… Hiszen ha valaki látta volna meghalni. Ha maga, ha más olvasta volna nevét a foglyok listájában. Ha hűtlenségének vette volna hírét, ha bujdosásból izent volna.
Kijárná a szabadságát, megvárná, utána bujdosnék – vagy hamvadt szívvel, nyugtató kötelességből adná kezét a másiknak… De másfél év mult és semmi jeladás. Egyetlen kósza hír – hazatért közvitéz hozta –, és annak is csak rémlett: hogy kolerásan kikérték Vécsey táborából. Meghalt, mi történt volna egyéb véle… De a szív, ha szeret, nem hisz a halálban.
Lélekemésztő váddal engedelmeskedik így, temeti el a multat. Azt a multat, amely több volt szerelemnél: bűvösszép újvilág volt, új nappal, holddal és csillagokkal. Új szívvel, az új csillagok alatt…
Ki lopta őt be abba a világba?
Daróckabátos, vitézkötéses székely szolgadiák, forróbeszédű, messzitekintetű. A sánta Kicsi-Ágnest tanította kátéra, egyszeregyre. Később aztán, leckén kívül, egy történelem-könyvet is hozott. És közben beplántált a házba egy csomó új szót, amit itt addig sohasem ejtettek… Egyen fel is kacagott az apjuk: honleány…
Pedig ezen nem volt mit kacagni: ez volt a jeligeszó, a titkos új világba, ahol magasztos méltóságot lelt a szűkös-hivatású asszonyi élet.
De az apa legyintett:
– A „hon“ a férfiak dolga.
Évek multak: egy báli estén, a tükrös toalett-asztalon élethalálharcot vívott két csipkemansettás brust-bouquet. Símaképű, szőke svalizsér küldte az egyiket, a másikat a keménykötésű, bajuszos jurátussá fejlett hajdani kis praeceptor. És ő egyiket sem tűzte fel. A svalizsért nem volt szabad – a jurátust nem akarta, nem tudta megsérteni.
– Remis… mosolygott a halvány Ágneske a lócáról, ahonnan végignézte Klaudinának édes izgalomban folyó készülődését.
Azon a télen egyfelől cifra uniformisok, másfelől fekete tógák szegték az életet… és azon a tavaszon már több volt, mint féltékenység, ahogy svalizsér és jurátus egymásba fúrta a tekintetét…
Először a lelkek gyúltak meg, aztán a házak… Azután… csak a cifra uniformisok tértek vissza a halálos pusztulásból alig éledő városba.
Győztek?…
Csak felülkerekedtek. Kint, az országszéles csatamezőn. Bent, a szívfenekén régen elbuktak… akkor, amikor Klaudina titkos cserében háromszínű kokárdát adott egy csákó mellől nyujtott rózsaszálért.
„Nefelejtsrózsa“ volt akkor a neve az ilyen emlékvirágnak.
… Lehajolt a kelme után, leült vele a lócára, térdére simította, szokni próbált hozzája.
– Hálátlanság a gyászruhám…
Mélyen, keserűen érezte ezt. Szülein kívül egy embert tudott csak, akit valamivel még megajándékozhatott. Egyéb érzéseit elrabolta, elfecsérelte a végzet. Testvéri gyöngédsége a menekülésben elhalt Kicsi-Ágnessel feküdt egy koporsóban, szerelmét a kokárda alatt lobogó szív ragadta Isten tudja, hová – csak a csöndes hála él még benne és az annak jár ki, aki a legnagyobb jót tette velük.
Akkora jót, hogy mikor a menekülés után Kolozsvárt viszontlátták egymást, Kicsi-Ágnes ezzel fogadta:
– Nem remis többé, Klaudina! Én és az Isten választottunk neked!
Igen, minden nékiek ítéltetett: a diadal, a föld, és ő is… a „honleány“.
Klaudina felállott, a szégyen égette. Jól tudta, hogy leánybarátnéi közül egyse indult volna meg – még az utcán sem – egy császári tiszttel, hát még zsandárral! Óh, de azok közül egyiket sem kötötte el a sors olyan adósságlevéllel, mint őket. Egyikért sem szökött meg Losenau alezredes parancsa ellenére egy császári tiszt az obrázsai táborból, hogy mentőangyalnak érkezzék…
Mégis: – Nem a császár emberei hozták fejükre a vészt?
Apja azt mondta, minden a rebellióra megy vissza. Az éljent ordítozó mesterifjakra, a bőrükben nem férő diákokra, a másföldjét kiosztó, másjobbágyát felszabadító prókátor-basáskodásra… Ők idézték fel a háborúságot. És a háború nem válogat az áldozatokban.
Hogy döntsön ő benne, ki itt a hibás, mikor a férfiak sem tudják. Ő csak egyet tud: hogy megég a keze, ha kinyujtja elégetni a kokárdát, a nefelejtsrózsát, az önként bevonuló jurátusok daguerrotypjét… mind a kincset, amit a halálban sem felejtett, amit a szívén mentett meg a futáskor.
Pedig el kell égetnie, ha kedves a húga emléke, az apja állása, ha tiszteli önmagát és másra való gondolás nélkül akar a templomba menni esküvőre.
El kell égetnie mindent, ami tűzhalált tud halni, és ami nem tud?… Körülnézett, mintha félne és feltűrte a ruhaújját. Felsőkarjára a könyök fölé széles vaspánt volt kapcsolva. Ugyanolyan, amilyet más hölgyek mostanában a csuklójukon hordtak. Nagy elgyűrűződés volt ez. Rabbal, halottal, vagy ennél is többel: a legszentebb gyásszal, fájdalommal.
Elnézte a bilincset, aztán lassan leeresztette a ruhája újját reája.
Mi lesz a titkos, neki kétszeresen tilos ékszerrel? Ez meg nem ég.
Mint a cövek, állt a szoba közepén, úgy töprengett. Ugyanazt érezte, amit Ágnes halálvergődése felett. Most a „honleány“-t kellett eltemetni. Csakhogy, úgy tetszett, ez keményebb haldokló, kegyetlenül viaskodik.
– Hogy néz majd a templomban reád az öreg Juliusz néni… akinek fiát… kötéllel… Patkós Simonné… Az ura Spielbergben… És mind a többi, akikkel egyszerre vette Kolozsvárt a ternót, hogy szülővárosukat gyászolva fekete processzióban vonuljanak a menedéket adó kollégiumból a Farkas-utcai nagytemplomba… Akikkel ő tépést vitt a Redoutba, mikor azok a megvarrt „kommiszt“ szolgáltatták be. Hiszen már akkor volt, aki sanda szemmel nézett rája. Aki elsajnálta tőle az ilyen örömös szókat, hogy Piski, Nagyszeben. Senkisem tudta, hogy leste pedig ő a beszédet a 11-ik zászlóalj minden lépéséről…
Szegény, alázatos koldusa volt ő a honleányi örömünnepeknek. Aztán néma, jajnyelő ünneprontója. Mert apja sötéten szólt egy győzelmi kivilágításkor:
– Ezeket a gyertyákat az északi szél fogja kifújni.
Attól kezdve nehéz bűntudatban ült az örvendezők között. Hogy ilyen titkot tudhatott meg az apjától.
Az apjától, a quietált császári huszárkapitánytól, aki nem engedte meg leányának, hogy honvédfehérneműt varrjon.
– Tépés: az keresztyéni kötelesség. A kommiszvarrás a rebellió támogatása.
Aki hangosan, keserű elégtételben kacagott fel Világos után:
– Sokat akar a szarka…!
… Azon a vasárnapon egy öreg polgárné a templom előtt fölfenyegetett az égre:
– Te is az ő pártjukon vagy, Öregisten!
És három fiáért viselt gyászával visszafordult a templomajtóból.
„Te is az ő pártjukon vagy…“
Nehéz, kegyetlen ige, ami mégis, mintha az ő fogalmazni gyáva lelkéből szakadt volna ki.
– És azért, mert az Ég amazokat vette tenyérre, te is –
Hallotta újból az anyja szavát:
– Ki is venne el más, mint császári, téged? S kinek is adná Czinege István városfőhadnagy a leányát? A rebellisek mind földönfutók, se föld, se tisztség.
Néma daccal vitázott most:
– És én ezért… adjam egy császárinak az életemet, a szívemet?
Tiltón mozdult.
Sírt. Félredobta a meggyszínű kázsmért, felvett egy vadgalambszínűt. Félgyászt.
– Az életem egyé, a szívem másé. Kétszínű köntöst, félgyászt veszek magamra. Kétszínű leszek egész a sírig.
Anyja jött be.
– Gyujts gyertyára, fiam, egész sötétben vagy. Választottál?
– Választottam, édesanyám. A vadgalambszínűt.
A gyertyához látott.
– Sápasztani fog. Úgyis halovány vagy. Hanem hát illik, átmenetnek.
– Kérem szépen édesanyám, segítsen összefogni a kelméket.
– Nézz ki fiam egyszer, jön-e már a házaló. Ez aztán jó vásárt csinál. Talán-talán megnyílik már egy valamirevaló singes bolt is. Rettenetes, hogy így ne jussunk portékához. Apád tyúkkal, kaláccsal csalogatja ide az örményeket.
Klaudina az ablakhoz állt. Ember nem járt kint. Csak a házak rémei lettek ijesztőbbek a homályban. És mégis gyorsabban fordult meg:
– Jött valaki. A gángajtó csattant.
Vette a karosgyertyatartót és kivilágított. Megrázta a fejét: „Senki“. Betette az ajtót, de a szoba közepén megtorpant: mintha lépteket neszelne. Kezében reszkettek a gyertyák sárga lángnyelvei.
Anyja magához vonta a lócára. A hangja elrekedt:
– Ne rémíts… Tudod, hogy félek… hogy mindenki fél itt esténként… azóta…
– Én nem. Óh, ha visszajönnének a holtak!…
… Az apa nem jöhetett.
A városkancellárián most summázta mégegyszer a mondanivalóját:
– Ha sem a gazda, sem egyetlen családtagja nem kerül elő, a termés negyede a városé, az ingyen vetőmag fejében. Ha a tulajdonos előkerül, úgy féltermés az övé, fél a megművelőé – a város lemond minden igényről a megtérő polgár feletti örömében.
A gazdátlan telkek megművelésére jelentkezett polgárok lassan kihúzódtak. Meg voltak elégedve, szinte meghatva. Ez hallatszott a tisztességgel ejtett köszönéseken, az ühmgetésen, ahogy a kőgrádicson lekanyarogva összetanakodtak.
A városfőhadnagy még meghagyta a kancellistának, hogy munka végeztével térképet, terveket, listákat gondosan zárjon el az iratos almáriumba. Azután felállott, felvette civilköpenyegét. Mindig civilben járt, mióta egy rémes napon semmit sem segített nekik a császári uniformis. Vagy tán úgy érezte, hogy a meggyötört polgárság inkább szenvedheti őt és inkább bírható rá, hogy szolgálja saját javát, ha nem sérti a szemét a keserű emlékezetű habitussal.
A kancellista gyertyával világított utána a lépcsőre.
Kint az este már fekete kezet tett a városra. Csak itt-ott szűrődött soványka fény az épenmaradt szobák ablakaiból.
Zsandártrapp…
Rezescsákósok fáklyákkal világítottak a főhadnagy arcába.
– Verzeihung.
Már indultak is sebesen a piacnak. Ott kereszteztek egy másik fáklyás csoportot.
A főhadnagy fejet csóvált. Elég lehetett volna már.
A Magyar-utca közepetáján megállott saját telke előtt. Két szobán és a konyhán kívül minden beszakadt volt a tűztől. De már az utcára volt halmozva a tégla, a cserép, amivel kitatarozza. Maholnap hely kell a fiataloknak. Ha ugyan nem csak Klaudina kiböjtöléséig jött vissza Apfler, svalizsérból zsandárfőhadnaggyá változva, és ha nem az a terve, hogy messze nagy városba kérezkedjék majd, ahol mutogatni, ragyogtatni lehet egy ilyen asszonyt.
Benyomta a deszkából tákolt kaput és belülről gondosan visszazárta. A gángablak párkányáról olajmécses szűrte, mint beteg szem, a fényét. Mégis, majdnem egészen sötét volt a gáng túlsó vége, ahol a kidomborodó pincefeljárat és a fal között egy kis függönnyel kerített kamra volt, benne az asszonyok ruhatartó sifonérja.
– Édesapám?
Klaudina szobája küszöbén állott, köszönt és visszafordult, megnyugtatni anyját, hogy az apa jött meg.
A főhadnagy ismerte a felesége esti félelmeit, most azonban jómagát is megállította valami. Tisztán hallotta, hogy a gáng végében fojtott szó hívta.
Pár lépést tett a függönyig, félrehúzta. Érezte, hogy valakivel szembekerült. Teljes sötétben voltak és olyan szűkön, hogy majdnem érintette arc az arcot.
A főhadnagy két kézzel marokra fogta az idegen két kezét, hogy tehetetlenné tegye. Sokan gyűlölik őt, tudta.
– Ki van itt? – súgta rekedten, nehogy a nőket megrémítse.
– Krizbai.
A szorító kézkapocs meglazult.
– … Miklós?
– Krizbai Miklós, igen.
– Fiam, te… jurátus úr!
– Nincs semmi rangom… Általában Senki vagyok… E percben: menekülő.
– A fáklyás zsandárok…?
– Engem vadásznak.
– Mit akar itt?
– Menedéket.
– Nálam?
– Az egyetlennél, aki adhat e városban.
– Bárki elrejtené.
– Egyedül itt nem keresnek. Császári ház.
– Nem fél, éppen azért?
– Mitől?
– Hogy itt bűn az, ami másutt irgalom.
– Nem félek.
– Hogy meri így megsérteni a hivatalnoki becsületem?
– Ön nemcsak császári hivatalnok. Hanem magyar is.
– Jobb embernek, mint alattvalónak.
– Kötelességem kiadni Önt.
– Magyarember a kutyát sem bántja, ha hozzámenekül.
– Tartozom császáromnak.
– Az Istennek nagyobbal tartozik.
– Tudja-é, hogy miért quietáltam?
– A liberális polgárok eltörték a lábát, mert az utcán megjegyzést tett a tüntetésekre.
– És tőlem kér irgalmat… a deákság hajdani vezér-liberálisa?
– … A praeceptor, aki az Ön nagybeteg gyermekét annyiszor megkacagtatta.
– Ágnes… kicsi Ágnesem…
– Ön nem fog kiadni engem… legfeljebb kikerget a házából és sorsomra hagy. De ha innen most kilépek – elvesztem.
– Mit akar hát?
– Tartson itt hajnalig.
– Két szobánk maradt. Cselédünk van…
– Pincében, kútban, hombárban… Óh, mihez vagyunk mi szokva!
– S hajnalban?
– Átöltöztet… maszkíroz…
– Hasztalan. Minden út el lesz állva.
– Vezesse félre a zsandárokat.
– Mit mer kiejteni?
– Enélkül hiába rejt el.
Pillanatnyi dermedt hallgatás. A főhadnagy hangosan – a menekülő nem is lélekzik.
– … Nyomában voltak…?
– Majdnem elfogtak.
– Kicsoda?
– Egy zsandárőrmester… szász ember, idevaló.
– Hol?
– Miriszlón innen, a Göblöhömben.
– Felismerték vagy csak gyanúsnak találták?
– Nem tudom.
A gángra fénykéve ömlött, a fényben Klaudina ment végig a gángon. A két férfi önkénytelen átfogta egymást, nehogy megmukkanjanak.
A sötét újból rájuk nőtt.
– A kezét valamire, Krizbai.
A főhadnagy erősen eldurvult, cserepes tenyér szorítását érezte. És mintha a kéznek két újja rongyban volna.
– Ebben a házban senki meg nem sejtheti, hogy Ön kicsoda!
Egy percre elakadt a menekülő lélekzete, tán a feje is lejjebb esett. Miyen jó, hogy sötétben vannak. Hogy éppen hallgatni kell. Mert a hajadon ismét elment előttük, visszatért a konyhából.
A városfőhadnagy egy-két pillanatig még töprengett, de már erre alig volt ideje. Az udvar piros, gőzös fényt kapott az utca felől.
– Ne mozduljon – szólt sebesen, azután kiugrott a függöny mögül és az asszonyoknál termett.
– Be vannak téve az utcára a fatáblák?
– Be, édesapám… mi az?
– Semmi… semmi… Engedelem!
Vállon fogta a két asszonyt és arccal a falnak fordította.
– Nehogy megmozduljatok.
A gángon már hallatszott, hogy zörgetik a kaput. Kézen fogva ragadta be a menekülőt a szobába. Feltépte a kéményajtót. Krizbai szó nélkül is értett. Már nem is volt sehol, már a kéményajtó is be volt téve, csak a lehulló korom pergése hallatszott, csak a keze tapogása, ahogy felkapaszkodott a kürtőn.
Czinege kikiáltott a szolgálónak, hogy kaput nyisson.
– Vizet a szoba-kemencébe! – Utasította Klaudinát.
Apfler zsandárfőhadnagy jött, két fáklyással. Már a gángon előadta kérését. Magyar szövegezés és a városi magyar hajdúk kellenek. Lármadobszó mellett akarja az őrnagy kikiáltatni, mi büntetés vár arra, aki az üldözöttet befogadja vagy bármimódon megsegíti, és milyen jutalom a kiszolgáltatóra vagy nyomravezetőre.
Apfler azután Klaudina szobájának küszöbéig lépett és onnan szalutált a hölgyeknek.
– Kisztihand.
Az anya a kelméket fogdosta össze, Klaudina tüzes vaskanálon levendula-szeszben eltett rózsabimbót égetett füstölőnek. Illatos fehér felhőben, boldognak tetsző háziasságban tettek-vettek.
– Köszönd meg a születésnapi bouquet-t, súgta az anya Klaudinának.
Klaudina engedelmeskedett.
– Köszönöm Eugène, a szíves figyelmet.
– Mi szépben foglalatoskodnak a hölgyek?
– Éppen ruhát választottunk.
– Áh, ez fontos ügy…
Mintha kellemes zavarba jött volna.
Az apa Klaudina elé állott:
– Egy zsebkendőt, fiam.
Míg átvette:
– Rágondolni se merjetek, ami történt! –
Az utcán Czinege megkérdezte:
– Haramia?
– Rebellis. Őrmesterem megesküdött, hogy felismerte. Csak egy pillantást vethetett ugyan arcába, mert ahogy rákiáltott, lefutott a Göblöhöm árkán a gazba.
– Az őrmester honnan ismeri?
– Itt volt diák… Később is látta, mint honvédtisztet. Ha csakugyan ő az, akit gondol, jó fogást csinálunk.
– Neve?
– Krizbai. Rég keresik, listán van. Torda óta nyomában vagyunk.
Hirtelen észbekapott:
– Megálljunk csak… Alighanem én is ismerem. Csak nem az, akivel bálokat rendeztünk –
Elhallgatott, az arca el is komorodott. Nehezen szánta magát a szóra:
– De, ha úgy is volna… kötelesség.
Czinege most érezte csak, hogy az egész testén elömlő jéghideg felenged különös, ellenszegülő forróságba.
– Hátha be se jött a városba? Mehetett Csombordnak, Apahidának.
– A Tordai-úton nem futott keresztül.
– Egy ember eltéveszthette szem elől a tengernyi gyomban.
– Csakhogy az őrmester végigkergette a Hosszún, s a Kápolnán át a Milotay-kertig követte. Ott zörögni hallotta a bokrokat és utánalőtt a borostyánba.
– S aztán?
– Mikor odaért, a serkedő füvön pár csepp vért talált. Onnan pedig csakis a Magyar-utcai kerteknek vehette magát.
– Vagy az Őrhegynek…
A városháza elé értek; a kancellista még dolgozott. A gyertyafény kiszűrődött a kőgrádicsra. Apfler egy rongynak látszó zsebkendőt vont ki mundérja zsebéből. Széjjelrázta. Rózsaalakú, piros foltok festették azt, közben sár is pergett le róla.
– Mi ez?
– Ezzel törölte fel a vért a sáros fűről, hogy megmutassa.
Czinege sok vért látott már. És most mégis: gyermekkorának irtózata lepte meg. A piszkos zsebkendőbe szívódott, tiszta vér láttán valami jutott eszébe, amit a bibliában az ártatlanok kiontott véréről tanult.
II.
A két nő keze aláhanyatlott a színlelt szorgosságból és a két szempár sokáig egymásba meredt. Az anya közelebb húzódott leányához, úgy mert lopva egy pillantást vetni a kéményajtóra.
– Mit gondol, édesanyám… itt maradjunk, itt várjuk meg?
– Ha kimegyünk, én nem merek visszajönni többet.
– Tegyünk mégis úgy, ahogy édesapám parancsolta.
– Semmit sem parancsolt.
– Azt mondta, rá se merjünk gondolni. Ez csak azt teheti: végezzünk mindent úgy, mintha semmit sem tudnánk. Mint máskor szoktuk.
– Igy mondta apád?
– Igy, édesanyám. Instállom szépen a konyhába menni, én megterítem az asztalt… a cselédnek se járhassa meg semmi az eszét…
Terített, de csak a keze engedelmeskedett. Lelke tisztázgatott:
– Haramia nem lehet, apám azt el nem rejti… Bujdosó? Hát mer az idejönni? Régi, jóismerős.
Apja kemény konzervatív volt mindig, de műveltségét, jellemét mindenki tisztelte és a liberálisok között is voltak barátai. Sőt kedves tiszttársa is akadt, aki, ahogy apja mondta, „berúgott a negyvennyolctól“. S most ezek közűl egy…
Dolga végeztén a szobájába tért, hogy szerető remegéssel gondolhasson az édesapjára. Milyen jónak, bátornak látta most őt, akinek politikai konoksága annyiszor sebezte véresre az ő szívét, akiről néha alig bírta hinni, hogy szent meggyőződésből megy a maga útján.
Soha sem fogja a mai este után szégyelni őt. Hiszen ha valóban honvédet rejteget… akkor szándékán kívül is méltó a címre, melyet mindenki megtagadott tőle, akkor „honfiú“, akkor hős… akkor a fejével játszik…
A veszély érzése csak most környékezte meg. Összetette a kezét:
– Én édes, jó Istenem!
Újabb lárma. Kifújta a gyertyát, meghasította a spalettát. Házról-házra jártak a fáklyások… vajjon „azt“ keresik?
– Ha ide is betérnek?!
Zajt hallott a kapunál és rettenve sietett ki.
Apja jött meg.
… A vacsoránál a városfőhadnagy csak ennyit mondott:
– Klaudina fiam. Te ma anyáddal alszol. Zsuzsám lelkem, te add elő a Marci gúnyáit.
Marci a tavalyi darabont volt. Megházasodott s nemrég kölcsönt kért egy rend viseltebb ruha fejében.
– Hajnalban indítom a törökbúzát a tövisi vásárra.
– Ne felejtse István lelkem, hogy Jancsi bá’ hazament húshagyóra.
– Lesz, aki elvigye. Ti csak aludjatok jól.
Semmit sem kérdeztek többet.
Lefeküdtek, anyja apjának a helyébe, Klaudina az anya függönyös ágyába…
– Semmit sem gyanítsz, Klaudina?
– Aludjunk, édesanyám. Apám tudja, mit csinál.
Fáradt szendergés jött az anyára, amikor Klaudina neszt vett a szomszéd szobából. Ágya éppen az ajtó elé volt téve, a nagy helyszükségben. A suttogás érthetetlen gomollyá olvadt az ajtón keresztül.
Egyszer csak felült az ágyban. Fülét a hasadékhoz szorította. Próbálta a kilincset, az ajtó megpattant, amennyire az ágy engedte. Imént elállott szíve megindult mind hevesebb dobogásban.
– Ne játszódj vélem, Istenem! – tördelte a kezét.
Hirtelen felbuggyantak a könnyei. Meg volt bizonyosodva. Kinyujtózott mereven… Ezer gondolat rohanta meg, nem bírt velük. Csak későn kezdett számotvetni:
… Nem fogja látni soha többet. Híre sem lesz… Tudni sem fogja soha, milyen sokat siratta, milyen nagyon-nagyon szerette. Dehát mi hozta ide, ha nem a szerelem, a remény, hogy vele találkozik? Ki védte idáig?… Mi ez, ha nem felsőbb, égi útmutatás?
Olyan boldog volt és olyan szerencsétlen. De a boldogsága nagyobb volt, fénybe borította a szerencsétlenségét. Csak egyszer szemtől-szembe állani vele!…
A szomszéd szoba elsötétült, elcsendesedett. De ki aludt hármuk közül egy szembehúnyást? A leány az órát hallgatta, ahogy zengve énekelte ki az időt és elszánt, komorszép álmokat szövögetett.
… Az óra négy csengőt és négy bongót kiáltott.
Nesztelenül, a paplan alatt szedte magára köntösholmiit. Felkészült egészen és észbevette, hogy a nagykendője künt a gángon lóg. Várt.
Az éjfélótai csend ottbent is megszakadt. Gyertyafény szűrődött át a hasítékon és még halkabb suttogás. A két férfi fogni ment az istállóba.
Klaudina most felkelt, gondosan összevonta az ágy függönyét és anyjáig lopózott. Az mélyen aludt, mintha az apa parancsa altatná.
Kiosont a gángra, tetőtől talpig a nagykendőbe burkolózott, s a pincedudor mögött sebten, találomra pár ruhanéműt rakott egy általvetőbe.
A gángablak kéken világosodott.
A gángajtó, a kapu nyitva volt már.
Itt-ott egy-egy szekér indult, falusi népek tartottak át a városon Tövisnek. A Kakasdombon zsandár nézett a fejkendője alá és durva bókkal továbberesztette. A Cifra Fogadóig keményen ment, ott meghúzódott a kőfal mellett. Az első sápadt, sárga csík hasadt ki a szürkére borult égen.
A szíve folyton imádkozott. Ha ideér, túl van a zsandárokon. Végre megismerte apja öszvéreit.
Kiállt az útszélre. Alig mert az arcába nézni. Torzonborz bajusz vette el úgyis a formáját. Inkább lesütötte a fejét.
– Szépen meginstállom kendet, vigyen el bár Orbóig a szekéren. Tövisre igyekszem.
A menekülő szívét megjárta valami.
– Asszony mellett még úgysem gyanítanak. Szekeret, törökbúzát, gúnyát, asszonyt honnan kerítettem volna tegnap este óta?
– Szálljon fel, húgom. Adja ide egyszer az általvetőt.
Az újjatlan, durva kesztyűn át is érzett, hogy a segítő kézen kötés van.
Klaudina szíve oly hangosan vert, hogy egy kezével fogta a kendő alatt. Elhelyezkedett a szekéren, a férfi mellé, de egy szót sem bírt mondani.
– Hát aztán, ha feleségemnek nézik húgomasszonyt? – kérdezte Krizbai tréfásan.
– Akkor kisebbet tévednek, mint gondolja Kegyed.
És Klaudina hátracsúsztatta arcából a keszkenőt.
– Az Istenért, vigyázzon! A gyeplő az öszvérek közé esik!
Megfogta ő a gyeplőt. Közben elpirult, mert a férfi úgy nézett rá, mintha az ég hasadt volna ki előtte. És csak nézett és semmi szót nem talált. Csak a nevét találta meg:
– Klaudina!
– Tudja, hogyan és miért vagyok itt?
– Nem tudok semmit – engedje, hogy ne is tudjak egy percre semmi többet ennél.
Arcát a kezébe temette, mintha imádkoznék, vagy összeszedné magát. Klaudina gyöngéden nézte, nem zavarta.
A köd felett, a széles völgyre sárga derengés hintődött.
– A Kegyed apját én síromig nem fogom tudni eleget áldani…
Bármilyen igaznak hangzott ez, Klaudina ebben a pillanatban mást várt.
– Hogy ő ezt a jótéteményt is nekem szánta, utolsónak!
– Ezt a jótéteményt?
– A szekeremre küldi Kegyedet végső megtévesztésül! Ámbár egyet most már nem értek!
– Az Istenért ne áltassa magát… én… én a saját jószántamból jöttem.
– Jószántából?
A férfi szemén könnyes fény futott át.
– Klaudina kisasszony… nekem nem szabad sírni… és úgy tudnék pedig mostan.
– Mindent mindjárt megért… Apám titkolta tőlünk, hisz Kegyed is látta… hogy kit menekít meg. Én megismertem a hangját… az ajtón keresztül. És tudtam: ha most elmegy, akkor…
– Nem látjuk egymást soha többet… Szégyen, hogy én… indultam útnak, de – hiszen mi egyéb hozta éppen az apám házába, ha nem az én emlékem?
– Klaudina kisasszony. Ne legyen közöttünk semmi hazugság. Engem – tudtommal – nem a Kegyed emléke vezérelt…
A hajadon megdöbbent.
– Amíg szerencsénk csillaga magasan állott, magam is hittem, hogy fényes névvel fogok visszatérni. Kegyed apjaura is kényszerűen belátta volna, melyik félen van az igazság. Nem úgy jött… Az álmokból egy irgalmas öregleány kolerabarakkjában ébredtem fel. Másfél évig bujdokoltam nála a Szilágyságban. Kertésze voltam. Paraszti sorban éltem volna, kitudja, meddig, ha gyanút nem fognak reám. Menekültem… Tordán el kellett, hogy áruljon valaki. Mikor tegnap a város szélén a nyomomban voltak s a kezemből csepegő vér is árulkodott rólam…
– Mi történt a kezével?
– Átlőtte a zsandárőrmester, aki felfedezett.
– Be van jól kötözve?
– Ahogy tudtuk, férfiak. Akkor… elsőnek eszembejutott az én régi principálisom…
Klaudina hűvösre fordította a szót.
– Értem. Kegyedet apám emberséges szíve vezette.
– Hallgasson meg. A lelkem fenekén, magam sem tudva, talán egyéb is vitte a lépésemet. Talán a remény is, hogy még egyszer láthatom Kegyedet. Az első azonban, amit apjaura kívánt tőlem, az volt: hogy Kegyed meg ne tudja kilétemet. És ez fájt ugyan, de egyben öröm is volt nekem.
– Mi volt ezen örvendeni való?
Klaudina a keszkenőt felhúzta szélborzolt fejére, hogy eltakarja az arcát.
– Kettős öröm volt. Először, és ez rút és önző érzés: de bevallom, boldogságot okozott, hogy apjaura még mindig félti a Kegyed lelkét a velem való találkozástól. Ezért nem értettem, hogyan küldheti mégis a szekeremre menyecskének.
A hajadon kicsit kiderült.
– Másodszor megsejtettem belőle, hogy Kegyed új útat lelt a boldogságba.
– És ez is öröm volt?
– … Én igen szeretném Kegyedet boldognak tudni a messzeségből.
Az orbói völgy előtt jártak, jéghideg szél fújt le rájuk a havasok felől. Klaudina arca keményre vált, szinte megvetőre.
– Ha Kegyedet valóban érdekelné a boldogságom, mikor magamban voltam a szobámban, Kegyed előjött volna, megkérdezni.
– Apjaurának adott szavam ellenére?
– A szeretet több az adott szónál.
– A szeretet akkorra már megkapta a választ.
– Csak az én válaszom a válasz.
– Kegyedtől kapta meg.
– Az én szájamból nem.
– A Kegyed szájából… igen. Igaz, hogy nem szemtől szembe.
Klaudina ismét Krizbaihoz fordult. De csak nézett.
– Kegyed keresztnevén szólított egy férfit, amikor egy szívességet köszönt meg neki. Nevelése, büszkesége ezt mással, mint mátkájáramenendőjével szemben meg nem engedi.
Klaudina feje alábbhanyatlott.
– Egy férfit, akivel én Vízaknánál… Szelindeknél… ki tudja még hol, szembenállottam…
– Miklós… Hallgasson meg… azon voltam éppen, hogy leszállok és visszafordulok… Jó, hogy ezt kimondta. Legalább elhalványíthatom magamon a szeme előtt a legsötétebb foltot. Mikor a húgom haldoklott: egy képpel fantáziált… Gomolygó felhőben egy fehérköpönyeges császári tisztet látott.
Klaudina behúnyta a szemét, megkeményítette magát.
– A futáskor én anyámat elmenekítettem. Édesapánk a tehetetlen Ágnessel maradt. Az első éjjel nem bántották őket. Másnap vízért kellett menni. Édesapám levetette és Ágnes mellé készítette a huszárattiláját. „Ez megvéd minket, mi császáriak vagyunk“!… Mire visszatért, a kapu bedöntve – Ágnes ágya előtt martalócok dulakodtak, egyikük kacagva lándzsával döfött az attilába. A felhasított párnákból a toll, mint sűrű felleg szállt a levegőben. Apámat leteperték – akkor jött Apfler…
Elhallgatott, magába veszett, csak a fejével bólintott a benne zajgó képekhez.
– … Mindig mondta Kicsi-Ágnes, hogy fejük felett mint a templombolt, összeborult az utcatűz. Hogy a hó színt cserélt a földön a vértől, az üszöktől… És hogy a ló folyton botlott a romokon… bútorokon… hullákon… Mert lovon voltak, Ágnes apám ölében, s a fehér köpenyeg vezette őket.
A könnyek ott bujkáltak Klaudina hangjában.
– Ha engem mentett volna meg a gyehennából, az kevesebb lett volna. De Kegyed tudja, mi volt nekünk a mi szegény Kicsi-Ágnesünk!
… És ki tudja jobban, ha nem ő, a mai éjszaka után? Amikor a neve menedéket adott neki, életet…
– Klaudina kisasszony! Bocsásson meg nekem, hogyha szemrehányásnak hangzott, amit mondtam! Mit van nekem jogomban, a szemére vetni? Vagyon, tisztség nélkül… mit?
– A szeretetnek földönfutó képében is volna joga, szemrehányni a hűtlenséget. Csak a szeretetlenségnek nincsen joga, Krizbai úr!
A férfi ajka mozgott. Magának beszélt.
Rideg fenséggel nézett reá a hajadon.
– És én… boldogtalan… utánajöttem Kegyednek, és nem gondoltam meg, hogy másfél éven át nem próbált hírt adni magáról, hírt venni rólam! De így legalább színről-színre láttam, hogy Kegyednek képzete sincsen a szeretet főtörvényéről, amely azt parancsolja, hogy minden nyomorúságon át is ne szünjünk meg szeretni és reménykedni. Én tudom ezt, Krizbai úr! És most már nem szégyellem megmondani! Mi az a vagyon, az a tisztség? Nekem elég volt a hangját meghallani, megtudni, hogy él, és én – tudja meg: utánaszöktem Kegyednek!
A Tövisi Pad tetejére értek, fujtatni kellett. Megállottak. Krizbai mindkét kezével megragadta a hajadon kezét. Könyörgőn és mégis kétségbeesetten kiáltotta:
– Te velem akartál jönni a bizonytalanba?
Könnyek futottak le az arcán.
– Én nem tudom, hogy mit akartam. Én csak találkozni akartam veled, mindenáron. Csak meg akartam mutatni a szívemet. A sorsomat a kezedbe tettem.
Odahajolt a férfihoz, alázatos volt, mint az Úr előtt.
Mindent elfelejtettek. A télvégi reggelben bontakozó tájat, a felhőszerűen átlátszó távol havasokat, a hófoltos, közeli, kopasz szürkeséget. Vásárosok kívántak jószerencsét, zsandár ment el mellettük és Krizbainak nem jutott eszébe, félni. Küszködött, nehezen. És a hajadon várta az ítéletet. Halottsápadt volt a férfi arca, amikor megszólalt:
– Klaudina kisasszony, én arra kérem, forduljon vissza, érjen haza, még mielőtt a szökését észrevennék.
A hajadon is halálra sápadt.
– Én Kegyedet magammal nem vihetem. A Kegyed édesapja életét, hivatalát, becsületét tette kockára értem. Én az ő egyedüli kincsét el nem rabolhatnám még akkor sem, ha nem volnék megkötve erre a neki adott becsületszavammal.
Míg ezt mondta, hideg harmat ült ki a homlokára.
A hajadon dideregve burkolózott nagykendőjébe.
– Még az is bűn volna, ha arra kérném, hogy próbálja apjaurát megnyerni, hogy várhasson reám. A Kegyed testvérhúgának emlékéért volt apjaura irgalommal hozzám, és ugyanezen emlékezet másnak ítéli Kegyedet. Olyannak, akinek fentjár a csillaga. A bujdosók kenyere keserű, és visszatérésre nincs remény…
Klaudina úgy érezte, hogy ez mind igaz – annak, aki egy nagyobb igazat nem ismer.
– Leszállok.
– A Kakasdombig visszaviszem.
– Gyalog akarok menni.
– Nincs idő veszteni való.
– Kegyed nem fordulhat a veszélybe vissza.
– Kegyed nagyobbat kockáztat, ha megkésik, mint én.
Többet nem beszéltek. Vágtában repült a szekér, a leány, mint a fagyottember ült a deszkán. Egészen elburkolta magát.
A Cifránál megállást parancsolt és leugrott a szekérről. Krizbai kiszalasztotta a gyeplőt, utána nyúlt.
– Engedje, hogy megcsókoljam a kezét… emlékül.
– Emlékül?…
A hajadon sebten kiburkolózott a kendőből, feltűrte ruhaújját és kipattintotta a felsőkarján hordott bilincset. Soká viselte: a bőr alatta kékrozsdás volt és viaszsápadt.
– Visszaadom a jegygyűrűt… amit Kegyedért viseltem.
Odadobta a vaspántot és a szót:
– Krizbai úr! Kegyed a legbecsületesebb ember a világon, de Kegyed engemet sohasem szeretett!
Mint a hátatfordított boldogság, megindult a köddel rámázott feketevárosba.
III.
Visszatérve a házba, a városfőhadnagy lefeküdt, anélkül, hogy elnyugodott volna. Mit tett ő? Cinkosául szegődött egy embernek – nem, egy ügynek, amelyet őrületnek tartott. Őrületnek, szerelemhez hasonló, mámoros megtántorodásnak – de nem gonosz elvetemedettségnek. Másfél esztendeje pedig csak azt látta, hogy e megtántorodás részeseit veszett vadállatok gyanánt üldözik, gyilkolják halomra.
„Istennek nagyobbal tartozik“, hallotta a menekülő szavát, és érezte egész súlyával azt a különös parancsot, mely népe javáért a mindenkitől megvetett szolgálatba és a szolgálatban ma ekkora hűtlenségbe kényszerítette. Hogy hol van az igazság: szinte behúnyt szemmel a meglévő hatalom eszközéül szolgálni, – nyíltan előbb lázadó, ma irtóztatóan büntetett, lethargiában senyvedő népéhez állani, – vagy kétfelé szolgálva, egy jóért dolgozva lassan mindkét felől meggyűlöltté válni – nem tudta most megítélni. Nem is bírt valóban végiggondolni mindenen. Érezte a meghasonlást magában, de hogy mi mivel került benne szembe, arról tűnődni most nem volt alkalmas óra. Tudta, hogy a veszély csak kilépett a küszöbén és hogy sokkal nagyobb, mint tegnap este.
Minden percben megzörrenhetett a zsandárfegyver a kapun.
E helyett azonban az asszonyok szobájában hallott kapkodást, lépéseket. A felesége jött, ingrevett nagykendőben, hálófőkötőben, lábára strimfli nélkül húzva a papucs. Sohasem látta így a szobájából kilépni.
– Hol van Klaudina?
– Már felkelt?
– Eltűnt.
A szó, amit az anya kiejtett, összeakasztotta a két szülő tekintetét. Nem merték tovább fűzni. Az apa kifordult az ágyból, sebesen felöltözött és nesztelenül kutatta át az egész telket, nehogy a cseléd észrevegyen valamit… Az első elsápadásból arca mind sötétebb színt vett. Amikor visszatért, a felesége megijedt tőle. Bezárta az ajtót maga után és az öltözetlenségtől, rémülettől vacogó asszony elé állott.
Kegyetlen rövidséggel metszette fel a talányt!
– Maradt-e Klaudina magában az este?
– Sokáig.
– Hol?
– A szobájában.
– Te hagytad ott?
– Ő kért, hogy menjek vacsorát főzni.
– Úgy!
Ökölbefogott kézzel, összehúzott szemmel az ablakhoz állt és számotvetett. Aztán megfordult:
– Klaudinát a menekült szöktette meg!
Az asszony a kéményre intett.
– Ő. Krizbai. A „honfiú“… a „honvédtiszt“… a gazember!
Leesett egy székre, a szeme üvegesen meredt el egy pillanatra. Megrázta a fejét.
– Sokat feltételeztél rólam, jómadár, de az utolsó számításod túllőtt a célon. Hogy hallgatni fogok.
Felállt, járkált, megállott, felkacagott. És töredezve beszélt:
– A becsületszavad! – A ruhámat, Zsuzsa! Hány óra? Úgy kell nekem! Két úr bolond szolgájának!
Az ajtóban elibeesdekelt az asszony:
– Mit akar –?
– Visszakapni, asszony, a megfutamodott leányodat!
– Hová megy?
– A zsandármériára.
Az asszony rá akarta vetni magát, visszahúzni két esdeklő karjával. – Elhárította, kilépett.
… Most, hogy még az összefüggést sem értette, csak úgy, mint az állat, amelyik nagy veszedelemben ösztönből a legokosabbat teszi, az anya összeszedte magát. Mintha remélt volna valamit az önuralmától: felköltötte a szolgálót, tüzeket gyujtatott, kiadta a reggelit, piacra küldött. Amíg lehet, tartani magát, titkolni a szégyent.
Csak egy félóra mult… Tompa, bizonytalan léptek a gángon. Klaudina, mint a kísértet, megjelent.
– Édesanyám!
Összekulcsolt kézzel állott elejébe.
Az anya felkiáltott:
– Fiam, be se jőjj, szót se szólj, nincs idő rá, fuss apádért a zsandármériára! Mutasd meg magadat nekie!
Klaudina fordult. A gángküszöbön az apjával találta magát szemben.
Az apa szó nélkül tántorodott az ajtófélfának. – Klaudina letérdelt eléje.
– Ne csókold a kezemet… hátha nekem kell tőled bocsánatot kérnem. – Hol voltál?
– Tudtával szöktél?
– Tudtán kívül.
– S nem kellettél?
Alig hallatszott:
– Nem.
– Még a szégyenben sincs szerencséd. Elfelejtett?
– Erről nem volt szó… Azt mondta: ő semmit sem tehet édesapámnak ellenére.
Czinege István megragadta és falhoz szorította a leányt.
– És én… ide hallgass… mibe kergettél… én elárultam… én feljelentettem Krizbait!
Klaudina elomlott, némán, mint a levágott fű, az apja kezében.
Az anya sikoltása, a házban támadt asszonyi lótás-futás egészen kívülmaradt a főhadnagy pillanatnyi gondolatkörein. A nagy megfordulás, hogy leányát visszakapta, de ártatlan vért juttat sötét kezekbe – szinte felfoghatatlan volt, mintha tőle függetlenül egy gonosz hatalom kápráztatná, hajszolná alig követhető események nyomában.
– Megmenteni…!?
Apflerbe kapaszkodott, indult is. Szemben találta, a zsandárméria felől jött. Az arca felvillanásából látta, hogy az is őt keresi. Friss volt, pedig az éjjel későig folyt a hajsza.
– S ez úgy igaz, tekintetes Uram, ahogy az altiszt jelentette nekem?
– Mit mondott?
Sötéten, magába veszve hallgatta Apflert, mert úgy tetszett neki, hogy nem emlékszik már mindenre pontosan.
– Hogy a tekintetes Uram ma reggel hét órakor engem keresett a zsandármérián, s nem találva, a szolgálattevőnek jelentette, hogy hol fogható le Krizbai.
Nem kapva semmi választ, folytatta:
– Az altiszt mentegette szinte magát, hogy a patrullt a tegnap rekvirált szekerek egyikén az én tudtom nélkül azonnal indította Tövisnek. Azzal takarózott, hogy tekintetes Uram mozdulni nem akart az őrszobából, amíg nem intézkedtek. Sőt – hogy követelte volna, hogy az őrmester is menjen, aki tegnap felismerte. Hogy a menekülő már egy jó óra egérutat nyert és csak abban lehet bízni, hogy a tövisi malomban elidőz, míg számbaadja a molnárnak a szekeret.
Czinege István alig bírta végighallgatni mindezt. Saját szavai idegenek voltak… s olyan szörnyű volt a csengésük!
– Még a ruháját is leírta eszerint a tekintetes Uram. Zöldzsinóros abanadrág, szürke újjas, fekete kerekkalap – egy nőt is említett volna a szekéren.
A zsandármériára értek, Apfler irodahelyiségébe.
Csak most, a leülésnél vette észre a főhadnagy, milyen sötét a Czinege István arca.
– Mondja, tekintetes Uram, a Krizbai tőrbecsalásáért forszírozta tegnap este a torockói és csombordi utak erősebb szemmeltartását?
Czinege kínosan tekintett fel töprengéséből. Egész szótlansága idején azzal vetett számot, használhat-e az a majdnem másfélórai egérút Krizbainak? Miért is nem faggatta ki Klaudinát, mennyire voltak az útban?
– Apfler, mint barátnak akarok neked most szólani. Vallani. Az este nyolc és kilenc óra közt Krizbait a lakásomon találtam. Mikor az őrmester a nyomába ért, a kerteken át az én portámig futott. Elrejtettem. Hogy miért? Te emlékszel Kicsi-Ágnesre. Annak a gyermeknek annyi jó órája volt az életben, amennyit ez az ember szerzett. Megértheted, hogy –
– Dehát nem éppen azért teszünk esküt a császárra, hogy még az ilyen nehéz kísértésben is hívek maradhassunk?
– Tegnap ilyenkor én is ezt mondtam volna.
– Most aztán igazán nem értem a tekintetes Uramat.
Czinege tudta, milyen kérdés következik. Elszánta magát.
– Ne is szólj. Azt akarod kérdeni, hogy akkorhát miért… árulkodtam? Azért: mert azt hittem, hogy – hogy rabolni járt nálam.
Apfler előtt ez egészen érthetetlen volt.
– Ezt neked most meg nem magyarázhatom. Értsd meg, egy szörnyű gyalázattal gyanusítottam, elvesztettem a fejemet és iderohantam – feladtam.
Egészen halkan tette hozzá:
– Amivel vádoltam… ártatlan benne…
Nagyon rövid csend után szólalt meg Apfler:
– Nem gondolja tekintetes Uram, hogy ez így jól van? Megtalálta a kötelesség útját. Krizbai kézrekerül, tekintetes Uramnak nekem tett vallomása pedig a sírban nem lehet jobb helyen… A jelentést rögtön megfogalmazom. Úgy, hogy hivatalnoki, alattvalói becsülete foltatlan marad. Enélkül minden összeomlik.
Most magára is gondolt, a Klaudinával remélt boldog kapcsolatra, és ezért elpirult, mert még nem volt minden nyílt beszéd tárgya közöttük.
– Igen, igen, a családom jövője… De a polgárság… a város… Ha ők megtudják, hogy én adtam kézre!
– A mi embereink hallgatnak és a jelentéseink soha napfényre nem jutnak.
– És a lelkiismeret?
– Éppen annak kell megnyugodni, hogy esküjének eleget tett.
– Még ez sem igaz! Még ebbe sem kapaszkodhatom, hogy megbocsássak magamnak! Én Krizbait személyes, buta dühben… bosszúból…
Felugrott:
– Hát nem érted, hogy mit akarok? Tudni akarom, semmit sem tehetsz, hogy Krizbai ne kerüljön kézre?
Apfler csodálkozásból csodálkozásba esett.
– Egyszer lehetetlen, mert hiszen tekintetes Uram maga küldte és pontosan utasította a zsandárokat! Másodszor az én meggyőződésem, az én tiszti becsületem!
– Igen, igen! Nektek könnyű! Nektek nincs két becsületetek!
– Két… becsületünk?
Czinege István sötétre gyúlt.
Most megtalálta a nevét a visszásságnak, amely régóta rágta és most – úgy érezte – halálosat mart a lelkébe.
Darabig fel és alá járt, azután komor nyugalommal szólt:
– Ird meg a jelentésedet az őrnagynak, ahogy jónak látod. Krizbain s rajtam, az én lelkemen, legfeljebb az Isten ha segít. Legalább rajtatok segítsen.
– A jelentést megcsinálom. Nézze, tekintetes Uram, hiszen sokféleképpen lehet valamit elmondani. Addig töröm rajta a fejemet, amíg úgy meg tudom írni, hogy minden jó lesz.
– Vigyázz, a jelentésed felborulhat. Ha Krizbai mindent úgy vall be, ahogy volt… Nem, ezt ő nem fogja soha tenni. Tőle nem számíthatok semmi olyan árulásra, ami könnyítene a lelkemen. Az egyedüli reményem az, hogy ő másfélórával előrement.
Az utcán volt, csak a szokás vitte a hivatal felé, mert az agya össze-vissza gomolygott. A házuk előtt eszébe jutott Klaudina. Homályosan derengett benne, hogy betegen hagyta.
Belépett hozzá. A hajadon bő, fehér köntösben a lócán volt párnák közé fektetve, a lába alatt meleg téglák. Színtelenre vált ajka semmit, a szeme csupán egyet kérdezett. Az apa túl volt a haragon, csak mélységes szánalmat érzett most iránta.
– Meddig jutottatok, fiam, az útban?
– Krizbai… val?
– Vele.
– A Tövisi Pad tetejéig.
– Hány óra lehetett akkor?
– Félhét… háromfertály…
– Alig hiszem. Hogy tudtál volna onnan ilyen korán visszagyalogolni. Nem volt még nyolc óra, amikor én hazajöttem.
– Szekérrel hozott vissza a Cifráig.
– Krizbai? Visszatért?
– Azt mondta: nála csak az élet forog kockán, de nálam a becsületem.
Czinege összement a karosszékben, mintha csontjait vesztette volna. Most látta Krizbait, lelke egészében és most vált előtte világossá, hogy az meg nem menekülhet. A visszatéréssel legalább háromfertály órát veszített, a többit kipótolja a patrullnak pihent lovakkal befogott szekere.
– Találkoztál-e valakivel, aki rádismert?
– Azt hiszem, senki sem ismert reám. Csak parasztokkal találkoztam.
– Akkor még mindig marad számodra egy út az életben.
– Igen, édesapám.
Klaudina lehajtotta a fejét, mint ítélet után.
Ez jól volt már, hát nem akart senkit se keseríteni. Felment a hivatalba és ott várta, hogy meghallja a hírt, amely az ő lelkének lesz a halálos ítélete.
Dolgozni nem bírt, az ablakhoz állt és kibámult a piacra. Szemben a vár fekete, kormosra perzselt gyűrűje, jobbkézt a félig tetőtlen kollégium, s a kettő között a négyszáznak durván feldombolt sírhantja. A sírhant előtt… a híg télutói sárban…
Egy szekér jött a búzapiac felől, a tövisi útról, s a zsandárméria felé tartott. Rezescsákósok közepén egy fiatal parasztlegényféle ült, a keze, a lába láncon, a kalapját elveszíthette. Széltől-fagytól veretes arca azonban a feltisztuló világosságban inkább elszántnak tetszett, mint szenvedőnek.
Egy-két utcagyermek és egy igen lerongyolt koldusasszonyféle követte a szekeret. A felnőttek csak megállottak, mintha gyökeret vertek volna ott, ahol a látvány érte őket. Férfiak sötéten néztek, asszonyok eltakarták az arcukat… Temetés volt: elevent vittek temetni. A lerongyolt, baglyas fehérnép azonban durva átkokba tört ki, s a zsandárt, aki lefogta, összeköpdöste. A futáskor megőrült Bolond Nyika volt.
– Még ez is kockáztat valamit.
Czinege István most érezte először a kínt, amelyben keresztrefeszített népe haldokolt. Most kezdte érteni a nemalkuvó utakat, a keserű dacot, amely a jót sem veszi szívesen attól, aki bántotta szentségeit.
Ő más utat próbált és talán neki volt igaza… de mintha itt ez nem számítna, ez az okos, józan, olcsó igazság, mintha volna egy más, egy drágább, csak életen-véren vásárolható… az igazság, hogy a nemzetet őrületeibe is követni kell. Mikor az egész test lázas, akkor minden porcikája részt vesz benne, csak a verejték, csak a szenny kívánkozik el belőle, hogy ne ossza az ő sorsát… Késő. Késő… Most egyedüli reménye, hogy az ő kétszínű életén, mint két parton lábat vető hídon át, gyermeke elvész azok közé, akiknél elfelejt lassan mindent, ami neki, az apának még sajgott.
Egy zsandár jött érette. Vuics őrnagy úr kéreti a városfőhadnagy urat a zsandármériára.
– – – – Egészen idegenszerű, a hosszú télen át elszokott, éles napfény sütött be és még szembeötlőbbé tette a helyiség rideg voltát. Erdély térképe s a fiatal uralkodó sugár képmása volt minden dísz itten. Az őrnagy szemben ült az ajtóval a zöldposztós asztal mellett. Balról Apfler, előtte a jegyzőkönyv. Pillantása megnyugtató volt, szinte biztató.
Az őrnagy korlátoltságánál jobban sebezte Czinegét a jobbján ülő szikár, himlőhelyes kapitány jelenléte. Ez türelmetlenül futtatta át szemét egy papíríven, Krizbai bűnlajstromán.
A fogoly balkézt állott. Keze láncon, jobbján a kötést vér szennyezte. Arca közömbös volt, mintha túl lenne az őt érhető legkeservesebben. Mégis, mikor tekintete a belépő városfőhadnagyra fordult, új kérdező szenvedés bukott fel benne.
Az őrnagy kezet nyujtott Czinege Istvánnak.
Szégyenletes felsülések sorozata volt idáig, e helyt, a zsandárság szereplése. Minden megtört a hallgatag, megközelíthetetlen, konok népen. Most végül egy „gutgesinnt“ érdemhez segítette az új államszervet.
– Köszönöm, köszönöm.
A fogoly behúnyta a szemét. Mi ez a „köszönöm“ Czinege Istvánnak?
– Kérem a városfőhadnagy urat, vegye szemügyre a foglyot. Azonos-e Krizbai Miklóssal, aki negyvennyolc tavaszán a helyi főiskolát mint jurátus diák látogatta?
Krizbai kímélni akarta Czinegét és elébe vágott:
– Krizbai Miklós vagyok, az, akit keresnek.
A kapitány izgágán kiáltott rá:
– Ki kérdezte Önt?
Az őrnagyhoz fordult:
– Pardon, majd én.
– Mit dicsekszik a nevével? Csak dicsekedjék továbbra is, ez az út nagyon magasba vezet! Lássuk csak – a lépcsőket!
Összehúzott szemmel újra az ívbe pillantott.
– Krizbai Miklós 1848 nyarán diligentián kívül visszatért Háromszékből és a helybeli iparos-, kereskedő- és tanulóifjakat a lázadó hadsereg részére toborzotta.
A kapitány elhallgatott, várta, hogy a fogoly tagadjon.
Krizbai ráhagyta:
– Úgy van.
– Nevezett vezette azt a fehérszemkötős császári parlamentairt, akinek a fedezete alatt Bem egész serege kibújt a kelepcéből Szászsebesnél.
A fogoly feljebb emelte a fejét.
– Valóban én voltam az egyik vezető.
– A retiráda többi, komoly hadvezetéshez méltatlan, hitvány trükkjeiben is főludas volt.
– Minden erőmmel szolgáltam tábornokomat, Bemet és hazám ügyét.
– … A „Honvéd“ cikkeiben gyalázta a császárt! Rágalmazta az osztrák hadvezetőség nagyjait!
– Csak azt írtam meg, hogy hitem szerint a császári felkelők felsőbb parancs nélkül Enyedet nem merték volna elpusztítani.
A kapitány előfúrta a fejét a fogoly felé.
– Verfluchter Kerl! Miért menekült akkor mégis császári fedél alá?
Krizbai Czinegére nézett. Látta, hogy a városfőhadnagy elsápad.
– Császári ember szekerén lopakodott tovább!
– Gyalog fogtak el Tövisen túl a gyulafehérvári úton.
– – – Ez az ember nem az, aki csak úgy, semmi okból tagad. Kinek a javára hazudik? Mi érdeke van benne? A kapitány gyanakodva tekintett Czinege Istvánra.
– Városfőhadnagy úr, mondja szemébe neki a vallomását!
Apfler félhangosan fordult fellebbvalóihoz.
– Bocsánat. A vallomás már írásban fekszik az őrnagy úr előtt. Felesleges azt megismételtetni.
Az őrnagy bólintott.
– Valóban, időpocsékolás. A foglyot csak identifikálni akartuk és ez megtörtént, nem tartozik rá, hogyan került horogra.
– Az nem elég. Hallja meg a fogoly a feljelentő szájából, legyen neki ez az első lecke. Lássa, hogy nem minden fajtájabeli veszett meg!
Apfler súgva kérte:
– Bocsánat kapitány úr, a városfőhadnagy úrnak mégis kellemetlen lehet, hogy a fogoly előtt így leleplezze magát.
– Was… kellemetlen? Jó hivatalnok fütyül rá, mit gondol róla egy Kossuth-kutya!
Apfler most az őrnagyhoz fordult:
– Őrnagy úr, kérem… akkor is inkább olvassa fel valaki a vallomást!
– Helyes. Kapitány úr, ne ragadtassa el magát!
Apfler a kezébe vette a papírt. Köhintett és ezalatt a fogolyra nézett. Üzent neki a szemével:
– Annyit higgy belőle, amennyi neked valószínű.
A városfőhadnagy felé szinte esdekelt a tekintete:
– Hallgass… az Istenre kérlek, hallgass!
Csakhogy a három tekintet nem értette meg egymást.
– – – – „Czinege István városfőhadnagy úr a hozzá menekült Krizbai Miklóst szemtől szemben ki nem utasíthatta a házából. Nevezett ugyanis sok éven át volt gyermekeinek nevelője. A városfőhadnagy úr kénytelen volt cselhez folyamodni. Este elrejtette Krizbait és hajnalban útratette, amikor is nyomába vezette a zsandárságot…“
Czinege Istvánt mindmostanig a szégyen és a fájdalom lebénította. Most bentszakadt lélekzettel meredt el a fogolyra… Döbbenet, – szinte utálat sötétítette el annak arcát.
Felugrott, kiáltani akart, leseperni magáról a lelkén esett szennyes szókat, mint undorító férget… De ahogy hirtelen a halálsápadtan olvasó fiatal férfira nézett, visszarekedt a kiáltása. Ha most elveszti a fejét… ha kiabál… ha leleplez… Apflernek sírt ásott… Pedig az a maga módján jót akart.
Összeszedte erejét, eszét.
– Őrnagy úr! Ezt a vallomást én nem mondtam penna alá Apfler főhadnagy úrnak. Ő azt tévesen értelmezte és így tévesen okadatolta tetteimet. Engedje meg, hogy kikorrigáljam azt, amit reggeli kusza lelkiállapotomban elfelejtettem megmagyarázni. – Én Krizbai Miklóst, gyermekeim praeceptorát elbújtattam és útratettem, azzal a tökéletes szándékkal, hogy megmenekítem!
– És aztán megbánta szándékát? Felébredt alattvalói lelkiismerete? Az eset érthető, sőt menthető…
Az őrnagy szinte jóindulatúan mondta ezt.
A városfőhadnagy keserves-keményen rakta egymás mellé a szót.