HARMADIK FEJEZET
Az ujságirók
I.
Az érdekes az a dologban, hogy a Buntingok csakugyan beváltották azt a programmot, melyet Mrs. Bunting állapitott meg. És – legalább egy ideig – sikerült is a Tengerkisasszonyt közönséges emberi lénynek feltüntetni, dacára a partraszállás tanuinak és dacára a különböző suttogásoknak és aknamunkáknak, melyek nemsokáig várattak magukra. Az a bizonyos megbizható cselédleány, amilyen akad még, ha drága is, eskü alatt elmondta az egész dolgot az unokabátyjának, aki viszont eskü mellőzésével mondta tovább egy pályáján most emelkedő ujságirónak, a következő vasárnapon. A pályáján emelkedő ujságiró hitetlenkedett. De kérdezősködött is. Végre meggondolta a dolgot és elhatározta, hogy »ráfekszik« az ügyre. Nemsokára rájött, hogy ő már nem az első érdeklődő, a cselédleány unokabátyja igen bőbeszédü legény volt, ha volt miről fecsegnie.
Végre az ujságiró szimatolni kezdett két folkestoni hirlapnál és megtudta, hogy már azok is ismerik az ügyet. Eleinte ugy szerették volna letagadni, de az imponáló megjelenés, amivel az emelkedő ujságiró érvényt tudott szerezni magának, végre is lefegyverezte őket. A mi ujságirónk belátta ezek után, hogy nincs veszteni való ideje. Annak okáért telefonált a »Daily Sunfire« és a »New Paper« lapokhoz. Mikor azok kérdezősködni kezdtek, egyszerre nagyon határozottan lépett föl. Kockára tette egész ujságirói reputációját.
– Kijelentem, hogy van valami a dologban – mondotta. – Belemegyek.
A »Daily Sunfire« szkeptikus, de érdeklődő álláspontot foglalt el, a »New Paper« pedig bukfencet hányt örömében. »Hableány, végre!« És vezércikket irt.
Az ember azt hinné, hogy erre már igazán kipattant az egész ügy. Pedig dehogy. Vannak dolgok, amiket még akkor sem hisznek el az emberek, ha nyomtatva olvassák. Persze, a Buntingok és a Tengerkisasszony kétségbeestek, mikor egy szép napon kezdtek kopogtatni az ujságirók és mikor egész titkuk kiabálva vigyorgott szemükbe a »New Paper« hasábjairól. Már látták, mint terjed el futótüzként a hir, elképzelték a kérdezősködések özönlő tengerét és a feléjük irányitott kodak-sortüzet. A beleselkedő embertömegek már ott rémlettek az ablakok előtt. Az összes Buntingok fel voltak háborodva e borzalomtól. Adeline volt legdühösebb.
– Csak nem lesznek ennyire merészek? – mondotta. – Hiszen ez rettenetesen bántaná Harryt! – És szobájába vonult vissza.
Ezuttal nem tudott feltünést kelteni. A többiek körülülték a Tengerkisasszonyt, amint karjára támaszkodva, félig feküdt a kereveten.
– Közölni fogják a fotografiánkat a lapokban – mondotta az idősebbik Bunting-leány.
– Az enyimet ugyan nem! – mondta a huga. – Borzasztó! Elmegyek a szerkesztőségbe és visszaveszem.
– Meg fogják interjuvolni a papát.
– Nem, nem – kiáltott Mr. Bunting elrémülve. – Az anyátok…
– A te dolgod kedvesem – mondta Mrs. Bunting.
– Csakis a papáé – bólintott Fred.
– De nem tudok – nyögte Mr. Bunting.
– Nos valakinek csak beszélni kell velök. Tudod, hogy eljönnek.
– De hiszen minderre nincs szükség – szólt most közbe a Tengerkisasszony, kezében a »New Paper«-rel. Nem lehet megakadályozni az egészet?
– Akkor nem ismeri a mi ujságiróinkat! – mondta neki Fred.
Melville kuzinom finom tapintata mentette meg végre a helyzetet. Ő értett valamit az ujságiráshoz és beszélt már hozzám hasonló irodalmi emberekkel is. Épen akkor érkezett, mikor a Bunting-család már oda volt a rémülettől és kétségbeeséstől.
– Először is nem kellett volna annyira megijedni – magyarázta az asszonynak. – De azért azt hiszem, még segithetünk a bajon. Mindent rendbehozunk. Hadd lássam csak én azokat az ujságiró gyerekeket. Majd lekenyerezem én őket.
– Te? – mondta Fred.
– Hát persze. Megállitom én az egész lármát, csak bizd rám.
– Hogyan, elhallgattatod őket?
– El én.
– De hogyan? – kérdezte egyszerre Fred és Mrs. Bunting. – Csak nem vesztegetés?
– Vesztegetés! – kiáltott Mrs. Bunting. – Nem vagyunk Franciaországban! Angol lapot nem lehet megvesztegetni!
– Csak bizzátok rám! – hencegett Melville, aki elemében volt.
És rábizták, erősen áhitva, bár nem nagyon bizakodva, sikerében.
Hát szó, ami szó, csodálatosan intézte a dolgot.
– Mi van avval a hableánynyal? – kérdezte a helyi érdekü ujságirókat, mikor ujból visszatértek. Ezek a helyiérdeküek együtt szoktak járni, fogalmuk se volt róla, hogyan csinálják a magasabb ujságirást. – Mi van azzal a hableánynyal? – ismételte a kuzinom, mig a helyiérdekü ujságirók előzékenyen, de kissé bután várták, mig a másik beszél.
– Félek, hogy valaki felültette magukat – mondotta Melville kuzinom. – Micsoda gondolat! Hableány!
– Mi is ugy gondoljuk – mondta a fiatalabbik. Hiszen tudjuk, kérem, hogy kacsa. De mégis a »New Paper« egész hasábot irt.
– A »Daily Sunfire«-ban is benne volt – tóditotta a másik.
– Hát mi az ördög piszkálja ezeket a krajcáros kereplőket! – dühöngött a kuzinom. – És maguk a folkestoni hireket londoni ujságokból szedik? – Furcsa.
– De hát azok hogy tudnak róla? – kérdezte az öregebbik helyiérdekü ujságiró.
– Tőlem kérdezik?
A fiatalabbiknak hirtelen ideája jött. Noteszt vett elő.
– Ha volna kegyes, uraságod, és diktálna nekünk egy pár sort, hogy mégis mit irjunk.
És Melville kuzinom diktált.
II.
A fiatal, kezdő ujságiró, aki először foglalkozott a hableány-kérdéssel, a következő este elment Banghursthöz, a »Daily Sunfire« szerkesztőjéhez.
– Ott voltam és láttam – lihegte. Vártam a kapu előtt és láttam, amint kocsiba tették. Beszéltem az egyik cseléddel is – beférkőztem a házba, villamosszerelő képében, telefont javitani… elvágtam a drótot… Tény és való, szerkesztő ur… tény és való… hableány, halfarkkal… igazi halfarka van… Ott voltam…
– Miről beszél itt? – kérdezte Banghurst iróasztala mellől.
– A hableányról – igazán hableány! Folkestoneban!
Banghurst elfordult és a tollát veregette a tintatartóba.
– No és? – kérdezte szünet után.
– Be van bizonyitva! Az a cikk, ami megjelent…
– Az a cikk, ami megjelent, baklövés volt, a legnagyobb azok közül, amit elkövettünk, fiatal ember.
Banghurst még mindig makacsul háttal ült.
– Hogy-hogy?
– Nem kereskedünk többé hableányokkal.
– Csak nem akarja elejteni?
– De igen.
– De hiszen a hableány nem mese. Az a valóságban megvan és él.
– Hadd éljen!
Most végre odafordult a fiatal ujságiróhoz, de az arca merev és a hangja határozott volt.
– Hát azt hiszi, a mi közönségünk elhisz valamit, egyszerüen csak azért, mert az igaz? Nagyon jól tudják ők, hogy mit higyjenek el és mit ne higyjenek el – de a hableányt elvből nem hiszik el. Erre mérget vehet. Miattam, fiacskám akár az egész tengerpart tele lehet rakva hableányokkal szép sorba, az egész part. Előttem a fő a mi reputációnk. Egyáltalában, fiatal ember, maga nem az az ujságiró, aminek én gondoltam. Ugy-e maga volt az is, aki azt a vacak fölfedezést hozta, amit a kémikusok csináltak?
– Hát én, mert igaz is.
– Hja, ja!
– A Royal Akadémiából kaptam.
– Fiacskám, miattam kaphatta az öreg Belzebubtól is. Amit egyszer a közönség nem hisz el, az nem tény. Ha valami igaz, az még rosszabb. Azért veszik meg az ujságot, hogy bevegyék, amit hozunk és nekünk arra kell vigyáznunk, hogy könnyen csusszon le a torkukon. Mikor maga nekem azt a hableányt hozta, hát leadtam, mert azt hittem, hogy fürdő-botrány vagy valami hasonló lesz belőle. Az ilyesmit megértik. Magának, mikor Folkestoneba ment, Salisburyről kellett volna irni és a bandáról, meg a kávébehozatalról. De nem, magának Folkestonba kell menni, ilyen egy izé – vacakért!
– De Salisbury – Salisbury igazán nem ment Folkestone-ba.
Banghurst vállat vont.
– Mi az ördögöt bánom én! – kiáltott kétségbeesetten.
A fiatalember gondolkodott. Eltünődve szemlélte percekig Banghurst hátát. »Talán egy krokit irhatnék belőle, – mondta végre. – Valami olyan kávéházi beszélgetést. Két ember viccesen beszélget a hableányról. Az egyik hisz benne, a másik nem. Vagy effajta valamit!«
– Semmit, – intette le Banghurst zordonan. – Még azt hiszik, azok ott, az előfizetők, ki akarjuk figurázni őket. Azt hiszik, irónikusak vagyunk. Ki nem állhatják az iróniát.
A fiatalember még akart mondani valamit, de Banghurst háta határozottan azt látszott kifejezni, hogy az interwiew-et befejezettnek tekinti.