NEGYEDIK FEJEZET
Parker, a kitünő cseléd
I.
Ha mindezekből az olvasó fogalmat tudott szerezni mindarról, ami a Tengerkisasszony megjelenése és partraszállása óta történt, s hogyan lehetett, hogy az emberi társadalomban ez a megjelenés nagyobb izgalmat nem keltett, – fáradtságom nem volt hiábavaló. A kisasszony biztos és határozott tervszerüséggel el tudott intézni mindent, a maga kis körében, a Buntingok között. Egy hónap alatt olyan kitünően elintézett mindent, hogy – eltekintve kivételes szépségétől és attól a különös és leirhatatlan valamitől, ami a mosolyában volt – egészen valószinü és elképzelhető emberi lénnyé vedlett csakhamar. Kétségkivül, nyomorék volt, annak kellett tekinteni őt. Mrs. Bunting erről a dologról komolyan, de kissé szükszavuan beszélt. Valami szerencsétlenséget emlegetett, ha a vendégei érdeklődtek. A kisasszonyt még fiatalon érte ez a szerencsétlenség. És hogy most már jól van azért, csak persze tolószékben kell ülnie és ami a ruháit illeti…
– Természetesen, – tette hozzá Mrs. Bunting – biciklizni nem fog soha többé.
Ezzel szokta befejezni a Tengerkisasszonyról tartott előadását.
II.
Parkerben kétségkivül valóságos kincset talált Mrs. Bunting és a Tengerkisasszony. Parker még fiatal volt, de valami indiai asszony szolgálatában rendkivüli és megfizethetetlen tapasztalatokat szerzett. Azonkivül megcsalta őt egy fiatalember, akiben nagyon bizott és azóta Parker hallgatag és méltóságteljes volt. Az életnek, ugymond, nincs többé meglepetése számára. Megtette a kötelességét és nem beszélt róla soha. Nem lehetett őt másként elképzelni, mint hallgatagnak, mindig rendesnek, mindig tisztának, lefésült hajjal és komolyan, parancsra várva, leeresztett karokkal. A hangja mindig halk és tiszta és tisztességes.
Ezt a nőt Mrs. Bunting vette föl természetesen, mert a Tengerkisasszony teljesen tapasztalatlan volt az ilyesmiben. Mrs. Bunting kissé ideges volt, mikor rá kellett térni arra a bizonyos kényes pontra.
– Értse meg, – mondotta Mrs. Bunting Parkernek, – hogy a kisasszony, – a kisasszony lábbadozó beteg.
– Igenis, naccsága – felelte tiszteletteljesen Parker, készségesen hajlandónak mutatkozva arra, hogy mindent megértsen, ami a kötelességeihez tartozik.
– Tényleg – folytatta Mrs. Bunting, nagy buzgalommal gyürve az abrosz csücskét – tényleg, a kisasszonynak halfarka van.
– Halfark! Igazán, nagysága? És fáj az?
– Oh nem, nem fáj, dehogy fáj. Csak persze, nem kell ám elmondani.
– Dehogy, nagysága – mondta Parker, mintha azt mondaná: »Ezt nem kell külön megjegyezni.«
– Hát érti? – Mrs. Bunting föltekintett és erősen ránézett Parkerre.
– Hogyne, nagysága – mondta Parker és egy izma sem rándult meg. Igy fejezték be ezt a kérdést és Mrs. Bunting, ha ezekre a pillanatokra gondolt, mindig elégedetten föllélegzett.
Parker nemcsak diszkrét volt, de ügyes és okos is. Ő volt az, aki azt a hosszu, sleppes öltönyt csinálta; aki azt a praktikus ágyat föltalálta, akinek tanácsára tolószéket szereztek be a »beteg kisasszony« részére, mikor a kertbe, vagy az utcára vitték. Eddig Fredet kellett segitségül hivni, ha a Tengerkisasszonynak férfikarra volt szüksége. De Parker meggyőzte őket, hogy az nincsen rendben, örök hálára kötelezve ezzel Miss Mabelt. Arról is beszélt, hogy kocsit kell fogadni, nagy örömére a Tengerkisasszonynak. Ő intézte a Tengerkisasszony kirándulásait, vagy ha fürdeni ment. Amit Parkerrel tett vagy müvelt a Tengerkisasszony, az mind jó volt; amit Parker ajánlott, az mind kivánatosnak és megfelelőnek tünt. Parker határozta meg igazán a Tengerkisasszony helyzetét a világban és ő rántotta ki abból a kinos és lehetetlen viszonyból, melyben a Buntingok között élt. Kicsi és nagy dolgokban mindig kezére járt. Neki jutott eszébe, hogy a Tengerkisasszonynak névjegyeket kell nyomtatni, ami meg is történt, igy: »Miss Doris Thalamia Waters.«2)
Ezer ilyen apró, okos kis ujitást hozott be ez a Parker. Például egyszer a boltban, mikor Mrs. Bunting mindenféle intim dolgokat vásárolt, Parker hirtelen közbeszólt:
– Itt vannak harisnyák is – mondotta halkan.
– Harisnyák! – kiáltotta Mrs. Bunting.
– Azt hiszem, asszonyom, harisnyákra is szüksége van a kisasszonynak – mondotta Parker nyugodtan, de határozottan.
Mert, ha meggondoljuk, miért mentene föl egy hölgyet elkerülhetetlen hiányossága attól, ami elkerülhető?
Erre Mrs. Bunting sohase jött volna rá!
III.
Hadd tegyek még hozzá bánatosan, de végtelen tisztelettel valamit Parkerről, mielőtt eltünne szemeink előtt.
Be kell vallanom, bár nem esik jól, hogy Parker kisasszonyt én szereztem be mostani helyére. Hightonba, Lady Jane Glanwille-hez, a kitünő nőagitátorhoz. Voltak bizonyos dolgok, amiket világosan akartam látni, bizonyos jelenetek és beszélgetések, melyekre szükségem volt a valószinüségi feltételek betartása céljából. És amit ez a Parker láthatott és tapasztalhatott, az e tekintetben mindennél többet ért.
Egészen nyiltan beszéltem vele. Nem tett ugy, mintha nem értene engem, vagy mintha bizonyos dolgokhoz nem értene. Mikor befejeztem, közönyös pillantással mért végig.
– Erre nem gondoltam, Sir – mondotta. – Ez nem egyezett meg szolgálati teendőimmel.
– De!… Hiszen semmi baja sincs abból magának, ha megmondja…
– Nem tehetem, Sir.
– Senkinek nem ártana vele.
– Nem amiatt, Sir.
– Aztán, nézze, gondoskodnék róla, hogy ne veszitsen vele semmit.
Udvariasan nézett rám, jelezve, hogy nincs több mondanivalója.
És a hajthatatlan Parkeren mult, hogy nagyon finom és kedves dokumentumok örökre homályban maradtak. Pedig a finom célzásokat abbahagyva, a végén egészen durva nyiltsággal akartam megvesztegetni: – ő azonban a társadalmi felsőbbségem iránti köteles tisztelettel háritott el mindent.
– Erre nem gondoltam, Sir – ismételte. – Egyáltalában nem egyezett meg szolgálati teendőimmel.
És ha a végén elbeszélésemet bármely tekintetben tökéletlennek, vagy nemkielégitőnek találná az olvasó, kérem őt, emlékezzék rá, hogy a hajthatatlan Parker állot utjában valószinüségi igyekezetem megvalósitásának.