ÖTÖDIK FEJEZET
Harry Chatteris távolléte és visszatérése
I.
Ez a kitérés, Parker és az ujságirók miatt, bizonyára eltéritett kissé elbeszélésemtől. De azért el lehet képzelni, hogy mig a kezdő ujságiró információk, remények és Banghurst után szaladgált és mig Parker ujitásokon gondolkodott, a dolgok szépen fejlődtek és virágoztak a Folkestone Riviera örökzöld fenyvesei mögött. Miután a Buntingok kissé megnyugodtak a nyilvánosságtól való rettegés izgalmai után: először gyöngén, később azonban mindig világosabban észlelhető lett, hogy az egész családnak abbeli örömét, hogy ilyen szép, gazdag és bizonyos tekintetben választékos vendégük van, mint Miss Waters, mondom, ezt az örömet nem osztotta teljes mértékben a család rendes két vendége, a Glendower lányok.
Ez a kis ellentét rögtön kipattant, az első alkalommal, hogy Mrs. Bunting Adelinevel beszélt az uj berendezkedésről.
– Hát igazán, egész nyáron nálunk marad? – kérdezte Adeline.
– Bizonyára, kedvesem, talán nem bánt ez téged?
– Kicsit csodálkozom.
– De kedvesem…
– Harryra gondolok. Szeptemberben lesznek a választások… és nekünk részt kell venni bennük…
– De hát attól félsz, hogy ez a lány…
– Borzasztóan utba lesz.
Kis szünet mulva még hozzátette:
– Engem is zavar a munkámban.
– De kedvesem!
– Csak zavart csinál – mondta Adeline.
Mrs. Bunting kinézett az ablakon.
– Azt hiszem – szólt aztán – nem lesz ebből Harrynak semmi kellemetlensége. Hiszen tudod, hogy lelkesedünk mindannyian az ő ügyéért. Randolph mindent meg fog tenni! Hát igazán azt hiszed, hogy utban lesz?
– Hát nem?
– Talán még segiteni is fog! Például korteskedhetne. Nagyon vonzó jelenség, hisz tudod, kedvesem.
– Nekem ugyan nem. Nem bizom benne.
– No jó, de másoknak. És Harry mondta, hogy választáskor mindenki, aki tehet valamit, tegye azt. Csak idejében legyen megtéve. Tudod, Mr. Fisonnal beszélt erről. Ha szép lányok választanának, mondta…
– Ezt Fison mondta, nem Harry. És különben is, ez a hölgy nem segithet nekünk.
– Azt hiszem, rosszul itéled meg, kedvesem. Ő maga kért…
– Hogy segiteni akar?
– Igen, erről beszélt – mondta Mrs. Bunting elpirulva. – Kérdezősködött a választásról, meg hogy mi az és hogy milyen jelölt Harry, meg ilyenfélét. Nagyon érdekli a dolog. Alig győzök neki felelni.
– No és ezért tartja azokat a hosszu társalgásokat Mr. Melvillevel, még Freddel is, ugy, hogy a fiu egészen elhanyagolja Mabelt?
– Ugyan! – kiáltott Mrs. Bunting.
– No hát nekem ugyan nem kell a korteskedése – mondotta Adeline. – Mindent elrontana. Ő nagyon is frivol és léha. Igen. Csodálkozó szemekkel néz az emberre és nem tud komoly lenni…
– De kedvesem…
– Kedves Mrs. Bunting, maga nem tudja elképzelni, hogy mit jelent rám és Harryra nézve ez a választás, meg az én – az én tanulmányaim. Ez a lány most keresztül huz mindent – mint valami ellenmondás.
– Ugyan, ugyan, kedveském! Soha nem hallottam őt ellenmondani.
– Oh, tudom, azt nem. Ám… Mégis csak van vele valami… Az ember érzi, hogy például a legfontosabb és legvitálisabb dolgokat semmibe veszi. Nem vette ezt észre? Más világokból jött hozzánk.
Azután más hurokat kezdett pengetni.
– Általában, azt hiszem, nagyon könnyen vesszük mi ezt az ügyet. Hiszen azt sem tudjuk: kicsoda tulajdonképen ez a lány? Odalent, odakünt, lehet ő bármi. Bizonyosan voltak okai, hogy idejőjjön.
– Ugyan! – kiáltott Mrs. Bunting. – Ez hát a jótékonyság?
– De hát hogyan élnek azok?
– Ha nem élnének uri módon, hát nem volna neki sem olyan uri viselkedése.
– Az ám. Nagyon uri dolog idejönni – mikor meg se hivták.
– Elég, ha utólag hivtam meg – mondta Mrs. Buntingné nemesen.
– No, már látom, a néni jóban van vele.
– Édes fiam, ez kötelességem. Ha félolyan kedves volna, mint amilyen, szeretni kellene őt. Aztán elfelejted, miért jött ide.
– Elfeledtem? Sohase tudtam.
– Azt hiszem, a mai világban, amikor mindenütt szinte divat a materializmus, meg az istentelenség, amikor az is, akinek van lelke, igyekszik megszabadulni tőle: – akkor igazán tiszteletreméltó, ha valaki, akinek nincs, szerezni igyekszik:
– Hát ő igyekszik?
– A plébános ur kétszer jön hozzá hetenkint. Többször is jönne, ha nem volna annyi dolga a konfirmációval.
– Tudom, tudom, de amikor itt van, akkor a kisasszony kezét fogja és halkan beszél hozzá és mosolyog: – a kisasszony pedig néha csakhogy el nem neveti magát. Szépeket beszélhet.
– Mert őt is megnyerte a kedvességével. Mr. Flange pedig persze hogy igyekszik, hogy a vallást vonzóvá tegye neki.
– No, én attól félek, nem sok lelket fog csöpögtetni beléje. Másrészt pedig ugy rémlik nekem, hogy a kisasszony evvel vajmi keveset törődik.
Az ajtó felé ment.
Mrs. Bunting most már megharagudott. Végre is, ő két leányt és egy fiut nevelt föl és nincs szüksége rá, hogy akárki is kioktassa.
– Kedvesem – mondta határozottan – bizonyos vagyok benne, hogy félreismered Miss Waters-t. Felületes szemléletre lehet, hogy léhának látszik. Talán mert szereti a tréfát. De hát elvégre, ez felfogás dolga. Alapjában véve azonban bizonyos vagyok, van olyan komoly természetü, mint akárki. Nagyon gyorsan itélted meg. Ha jobban ismernéd… tán mint én…
Mrs. Bunting sokatmondóan elhallgatott.
Adelinenek két piros folt jelent meg az arcán. Megfordult az ajtóban.
– Abban – mondotta – bizonyos vagyok, hogy Harry meg fog egyezni velem, ami az ő »segitségére« vonatkozik. Minekünk megvan a magunk dolga. Eszméket kell fejlesztenünk és eszméket kell terjesztenünk. Harrynak megvannak a maga nézetei – nagyszabásu, széleskörü tervek.
– Remélem, kedvesem, mégis csak meg fogsz bizni egy kicsikét legalább az itélőképességemben – mondotta Mrs. Bunting hangsulyozva.
Adeline kinyitotta száját és becsukta megint, anélkül, hogy szólt volna. Ezután már igazán nem mondhatott egyebet, csak amit később megbánt volna.
Az ajtó kinyilt és erősen becsukódott. Mrs. Bunting egyedül maradt.
Egy óra mulva azonban találkoztak az uzsonnánál és Adeline modora a Tengerkisasszonnyal és Mrs. Buntinggal szemben oly előzékeny és szives volt, amilyen csak lehetett. Mr. Bunting szokatlanul beszédes volt az asztalnál, nagy részletességgel adta elő, hogy milyen fényes ideája támadt, ki fogja irtani a kertek alján a gyomot és a televényt szőlővel fogja beültetni. Fényes idea, ismételte többször, fényes idea.
De most itt az ideje, hogy nehány szót szóljunk a kitünő Chatterisről, aki Melville kuzinom elbeszélésében a főszerepet játszotta. Egyetemi éveimben véletlenül ismertem őt: ott nagyon kitünő ember volt, okos, előzékeny, zseniális. Nagyon jóképü fiu, elegáns, magas termet. Az utóbbi időben valami leány- vagy asszonyhistória keringett felőle – de a családja eligazitott mindent és gazdag nagybácsija számlákat fizetett. No, nem mind – a nagybácsi nem volt szentimentális természetü, de épen eleget. A család nem nagyon gazdag és rengeteg nagynéni tartózkodik benne. Soha ennyi nagynénét nem láttam még egy családban. De Chatteris olyan csinos és tehetséges és jómodoru fiatalember volt, hogy a nénék mind szerették őt és tolták előre. Chatteris a magasabb ujságirásra vetette magát – nehány elfogadható verset is irt és egy nagyon előkelő kiadónál adta ki. A versek, mint őmaga, csinosak és fésültek voltak, némi tartózkodó előkelőség jellegében. A közönséges emberben ezt a vonást gyöngeségnek nevezik. De ő nem volt közönséges ember, erélyesnek ismerik és a munkáját mindenki megbecsülte. A nénék kijelentették, hogy jól érik a fiu és Amerikába küldik tanulni. Ott aztán, ugy látszik, történt valami. Sőt történtek valamik. Hogy mik történtek, ezt nehéz elmondani. Valami milliomosról volt szó és valami visszament eljegyzésről. És valami cikkről, egy amerikai lapban, nagy cimekkel:
Az angol arisztokrata elcsábitja az amerikai lányt.
A szivtelen csábitó áldozata!
Az egészből persze szó se volt igaz: az amerikai lánynak semmi baja se esett, később férjhez ment, Chatterisnek azonban mégis haza kellett sietnie, a nénék összeszidták és ujabb számlák kifizetése következett.
És akkor, abban az időben ismerkedett meg Adeline Glendowerrel. Mikor eljegyezte, a nénék ragyogtak a boldogságtól – érezték, hogy most munkás és ambiciózus idők következnek. Némi habozás után Chatteris – Adeline-től ihletve – a liberális pártba lépett be, a baloldal konzervativ elemei közé.
A Tengerkisasszony érkezése idején Chatteris Párisban járt. A választások előtt elintéznivalói voltak, ugy volt, hogy azután visszatér Adelinehez és mindenről beszámol. Mindennap várták őt most már.
II.
És megérkezett.
Follestwe felől érkezett és a »liét zogrole«-nál szállt le. Délután azonnal lesétált a villába, hogy Adeline-vel találkozzék. Az ebédlőben találkoztak, ugy tudom: Chatteris becsukta az ajtót és aztán, feltételezhetőleg, holmi gyengédségek következtek.
Én Adeline-t csak most, a történtek után ismertem meg – és mi most Adeline? Munkás, erélyes férfiasszony, nyilvános tevékenységébe burkolózva – s valami, mintha eltünt volna belőle. Melvilletől kérdeztem, milyen volt ezelőtt – de ugy látszik, ő sohase szerette, érezte, hogy szélesebb látóköre van, mint neki és kicsit félt tőle. Nem volt se »csinos nő«, se »kedves hölgy«, se »grande dame« – pedig szép volt és impozáns. »Pózolt«, fejezte be röviden Melville. És »Humphry Wand«-ot olvasta. Ezt nem tudta neki megbocsátani. Nem tudta őt máskép elképzelni, mint Marcellá-t a »Sir John Tressady«-ba. Annak a kemény, határozott, kérlelhetetlen jellemü nőnek látta mindig és ugy képzelte, hogy megfelelő helyzetekben Adeline egészen ugy cselekednék, mint Marcella ugyanabban a helyzetben.
Marcella, mint tudjuk, ragaszkodik a férfihoz, miután az elpártolt tőle. »Az érzések egy magasabb pillanata vegyitette volna el szivében a közönséges vágyat s a nemesebb ambiciókat.« Azután valószinüleg »hirtelen megmozdult« volna és »szép kezeit arcához emeli«, mig Chatteris »összeszedi erejét«. »Valami végtelenül gyengéd és anyás« szólalt volna meg »szavában a legnagyobb szerelem és a szeretet hangján, mit nő adhat.« Chatterisben »felidézte« volna »a báj, szenvedély, odaadás vegyes benyomását, mely, mintegy rimekként csendült össze abban a költeményben, mely szépségéről szólt.«
De ez csak álom volt és nem valóság. Adeline talán igy tett volna, de – Adeline nem volt Marcella, csak szeretett volna lenni és Chatteris nem volt Maxvell, és nem is akart lenni soha.
Sőt, tovább megyek: ha Chatteris valaha találkozott volna Maxvellel: bizonyosan összevesztek volna egymással. Igy hát a hős és hősnő egészen máskép találkozott, mint Adeline elképzelte: félszeg, erőltetett mozdulatokkal és tulságosan józanul. Azért bizonyosan volt valami gyöngédség is a találkozásban – azt mi nem itélhetjük meg – és, ugy képzelem, a leány kérdezte: »Hogy van?« és a férfi válaszolt: »ó, nagyon jól!« Ezután Chatteris valószinüleg párisi utazásairól beszélt. Feltétlenül elmondta azt is, amit a nagy politikussal, Hythe-el beszélt és belevette, ha nem csalódom, azt a kis kellemetlenséget is, a glasgowi ügynökkel. Azután bizonyára politikáról csevegtek, mert, amint néhány perc mulva egymás oldalán megjelentek a kertben, ahol Mrs. Bunting és a Tengerkisasszony épen a croquet-tező lányokat nézegették: Adeline még mindig bizonyos közérdekü tényeket sorolt fel.
Ugy látszik, a Tengerkisasszony látta meg őket először. »Itt vannak!« – mondta hirtelen.
– Kicsodák? – kérdezte Mrs. Bunting, felpillantva és követve a leány mereven Chatterisre irányitott tekintetét.
– A másik! – mondotta a Tengerkisasszony.
– Harry és Adeline! – kiáltott Mrs. Bunting. – Hát nem szép pár igy együtt?
De a Tengerkisasszony nem felelt. Hátradőlve, némán, mozdulatlanul vizsgálta a közeledőket. Szó sincs róla, szép pár voltak. Amint a veranda kék árnyékából előtünt alakjuk, a nap teli fénnyel világitotta meg őket, mint valami sugaras jelenség körvonalait; mintha valami óriási szinpadon jelentek volna meg, a végjelenetben, teljes világitásban. Chatteris magas és szép alak volt: arca megbarnitott és kissé komoly, mint általában az utóbbi napok folyamán. És mellette Adeline, fekete hajával, kissé kipirult arccal, hol Chatterisre, hol a kis társaságra pillantva.
Chatteris csak akkor vette észre, hogy a Buntingokon kivül még más valaki is ül a fák alatt, mikor már egészen közel volt. Az idegen hirtelen megpillantása egy pillanatra megzavarta abban, amit mondani akart és ekkor Adeline előrelépett. Mrs. Bunting fölállt és a krokettezők is – kivéve Mabelt, aki épen nyerőben volt – örömkiáltással sereglettek Chatteris köré. Mabel ott maradt és hangosan követelte, hogy »azért csak játszuk végig.«
Adeline azonban diadalmas hangon fordult Mrs. Buntinghez: »Minden rendben van. Megnyerte mindnyájukat és Hythe is pártfogást igért!«
Egészen akaratlanul találkozott tekintete a Tengerkisasszonyéval.
Nem lehet tudni, mit talált benne, vagy hogy volt-e egyáltalában valami látnivaló e tekintetben. A Tengerkisasszony azonban elforditotta pillantását és közelebbről nézte meg a férfit, akit most látott először. De a két lány szemének találkozásában volt valami kérdő és csodálkozó. Adeline azután néma intéssel fordult Mrs. Bunting felé.
– Oh, elfelejtettem! – kiáltott a derék asszony és bemutatta őket egymásnak. De nem néztek egymásra.
Chatteris azután Freddel csevegett.
A Bunting-leányok inkább Adeline irigylendő helyzetét látszották értékelni, mint magát a kitünő Chatterist. Mabel még mindig duzzogva közeledett.
– Hát nem játszhattuk volna végig?
– Halló, Harry! – kiabált messziről Mr. Bunting. – Mit csinál Páris?
– No, hogy megy a halászat? – kérdezte vissza Harry.
És igy fecsegtek és nyüzsögtek a kedves fiu körül, aki »mindnyájukat megnyerte«; – kivéve természetesen Parkert, aki ott maradt megillető helyén és nem látszott törődni Chatteris-szel.
Vigan folyt a társalgás és senkisem látszott törődni Adeline drámai alakitásával. Mint egy cimszerep állott közöttük, melynél hiányoznak a mellékszerepek. Aztán egyszerre mindenki az ügyekről kezdett beszélni: »Hát igazán el van intézve?« – mondta Mrs. Bunting és Betty tapsolt: »Választás lesz! Választás lesz!« Mr. Bunting fontos és hozzáértő arccal kérdezte: »Hát beszélt vele?« és Fred belekiáltott a hangzavarba: »Hurrá!«
A Tengerkisasszony, természetesen, egy szót se szólt.
– No, küzdelem, az lesz – jegyezte meg Mr. Bunting.
– Hát bizony, nem adjuk meg magunkat szó nélkül – tette hozzá Chatteris.
– Még többet is teszünk – igy Adeline.
– Óh igen, – kiáltott fel Betty.
– Meg fogják őt választani! – mondta Adeline.
– Ha van egy kis eszük, – fejezte be Mr. Bunting.
Azután Mr. Bunting fölemelte egy oktávval hangját és politizálni kezdett. »Emberekre van szükség, akiknek pénzük és nevük van. Pénz és tömeg – ez a fő. Mi fölvesszük a harcot – azután félreállunk. A pártok összetartása – végre ez a fő. A pártot szervezni kell.«
És gesztikulált a kezeivel, ezekkel a kövér, kis kezekkel, melyekben mintha nem volna se csont, se hus, csak lószőr.
– Nem mindennapi választás lesz, – folytatta Mr. Bunting. – Nagy dolog lesz!
A Tengerkisasszony gondolkodva nézett rá. – Mi az a választás? – kérdezte. – Nem értem.
Mr. Bunting elkezdte magyarázni. Adeline türelmetlenséggel, vegyes figyelemmel hallgatta és többször megkisérelte, hogy Chateris-szel párhuzamos társalgást kezdjen. De Chatteris nem értette őt meg. Ugy figyelt, mintha nagyon érdekelné őt az, amit Mr. Bunting a Tengerkisasszonynak magyaráz.
Közben a croquet-parti, Mabel sürgetésére, ujból összeállt. A többiek folytatták a politikát. Chatteris személyére tért a beszéd, mindarra, amit Chatteris tenni fog és amit tennie kell. Most Adeline beszélt. – Ez a választás ugy tekintendő, mint egy megnyiló kapu – mondotta. Mikor Chatteris szerényen ellenkezett, büszkén és boldog önérzettel mosolygott rá, mintha mondaná: »Várj csak, mivé teszlek én még tégedet…«
Mrs. Bunting halkan suttogva magyarázta a Tengerkisasszonynak ezeket a sulyos kérdéseket.
– Ő oly szerény – mondotta valahol, Chatterisra értve, ki ugy tett, mintha nem hallaná, de azért elpirult. Többször megkisérelte, hogy személyéről a Tengerkisasszonyra vigye a társalgást, de nem sikerült, mert fogalma sem volt róla, ki ez a szép leány.
A tengerkisasszony pedig nagyon keveset beszélt: Chatterist és Adelinet nézte, de főleg Chatterist, amint Adeline-nel beszél.