HATODIK FEJEZET
Tünetek
I.
Az én Melville kuzinom sohasem tud pontos lenni a dátumokban. Ez legalább is sajnálatos, mert bizony érdekes volna tudni, hogy hány nap kellett ahhoz, mig Chatterist intim beszélgetésben találta a Tengerkisasszonnyal. A kölcsönkönyvtárból jött hazafelé, egy pár könyvet vitt Miss Adelinenek, amit még aznap kért tőle. Azoknak az ösvényeknek egyikén volt ez, melyek a sziklafal alatt huzódva, elragadó kilátást nyujtanak Folkestonera és a tengerre. Chatteris egy alacsony, a sziklafalba vágott kőpadon ült és előrehajolva egyenesen belenézett a Tengerkisasszony arcába, aki tolószékében ült előtte. A Tengerkisasszony beszélt, sajátságos mosollyal az arcán, ami még Melvillet is meglepte, pedig sokféle mosolyát ismerte már. Parker egy kicsit messzebb állott, egy magasabb sziklán.
Melville kuzinom odalépett és csatlakozott hozzájuk. A társalgás erre megakadt. Chatteris visszahajolt, de ugy látszik, nem haragudott. A könyvekre terelte a szót.
– Kinek viszi? – kérdezte.
– Miss Glendowernek, – mondta Melville.
– És miről szólnak? – kérdezte a Tengerkisasszony.
– A népesség szaporodásáról.
– No, ez nem az én témám, – mondta a Tengerkisasszony és Chatteris mosolyogva intett, mintha értené a finom tréfát.
Kis szünet állott be.
– Mi van Hythe-szal? – kérdezte Melville.
– Még nem tudom, – mondta Chatteris és révetegen nézett maga elé.
– Szeptemberben lesznek az előtárgyalások.
– Meglesz egy hónap alatt, – bólintott Chatteris.
– Akkor szép kis dolgunk lesz.
– És én fogok választókat toborozni? – szólt közbe a Tengerkisasszony.
– Miss Waters – magyarázta Chatteris – azt mondta, hogy segédkezet akar nyujtani nekünk.
– No, no, az kemény munka, Miss Waters, – mondta Melville.
– Nem baj! Nagyon érdekes lesz! És én szeretnék segiteni. Igazán szeretnék segiteni – Mr. Chatterisnek.
– Ez bátoritás!
– Igen, körül fogok járni a tolószékben.
– Nagyon kedves lesz – mondta Chatteris.
– Mindenképen segiteni akarok, – szólt ujra a Tengerkisasszony!
– Hát ismeri már az ügyet? – kérdezte Melville.
A leány ránézett.
– Megkapta az utasitásokat?
– Ó, hiszen minden olyan könnyü! Kérni fogom az embereket, hogy szavazzanak Mr. Chatterisra és intek a kezemmel és emlékeztetem őket az igéretükre! Hát mi van abban?
– Igazán semmi, – mondta Chatteris. – Bár az egész ilyen egyszerüen menne.
– Miféle emberek laknak errefelé? – kérdezte Melville.
– Igazán nem tudom, – mondta Chatteris. – Többnyire halászok. Azelőtt – azt mondják – csempészettel foglalkoztak, de én nem igen hiszem.
– Hogyan! – kiáltott a Tengerkisasszony. – Hiszen csak öt héttel ezelőtt magam láttam…
Hirtelen megállott és Melvillere nézett. Melville zavarba jött.
– Az ujságban, – tette hozzá aztán Melville ügyesen.
– Igen, az ujságban, – mondotta a Tengerkisasszony, megragadva a mentőkötelet.
– Mit? – kérdezte Chatteris.
– Hogy itt csempésznek, – mondotta hirtelen a Tengerkisasszony, azután hirtelen elhallgatott.
A kuzinomnak aztán egy adoma jutott eszébe. Erről Chatterisnek egy másik – hiszen egy-egy választás valóságos melegágya az anekdotáknak. Most értette csak meg kuzinom a helyzetet.
Chatteris és Melville aztán elbucsuztak és együtt mentek el. Hallgatagon fordultak be az alléba.
Néhány percnyi csönd után Chatteris szólalt meg.
– Ki ez a Miss Waters? – kérdezte.
– A Buntingok vendége, – mondta szellemesen Melville.
– Ugy… Nagyon bájos teremtés.
– Nagyon.
– És érdekes. Betegsége kifejleszti egyéniségét. Olyan passziv valamivé alakitja őt, mint egy festmény vagy… ilyenféle… képzeletbeli dolog. Igen, képzeletbeli… Tudod, csak ül és mosolyog és felel a kérdésekre. Aztán a szemei… érdekes szemei vannak. És mégis…
Melville nem felelt, nem esett neki jól a téma.
– Honnan hozta ez a Mrs. Bunting?
Kuzinomnak össze kellett magát szedni.
– Van valami, – mondotta – amiről Mrs. Bunting nem szeret beszélni.
– Mi lehet az?
– Valószinüleg nagyon egyszerü dolog – mondotta a kuzinom.
– Különös, Mrs. Bunting általában szeret beszélni.
Melville valamit motyogott.
– Igen, mindjárt éreztem, – mondotta egyszerre Chatteris.
– Mit?
– A titokzatosságot.
Chatteris már beszélő kedvében volt. Filozofálni kezdett. »Kétségtelen, hogy csak illuzió az egész. A nők mind impresszionisták. Mi csak a hatást érezzük. De hogy az hogyan jött létre – ez a Titokzatosság.«
Ezt nagyon érdekesnek találta.
– Nem tudod, mi baja van, Melville?
– Kinek?
– Miss Watersnek. Bunting azt mondja, hogy csak eltérés… nem nyomorék…
– Hát ő biztosan tudja.
– Igen, de… nem tudod te véletlenül, miben áll ez az eltérés?
– Ezt nem mondhatom meg – felelt Melville gondolkodva.
A tárgy kimeritve látszott. Most egy közös barátjukról csevegtek. Ezután hosszabb időre elhallgattak. Végre Chatteris kezdte ujra.
– Asszonyos motivumok – mormogta.
– Micsoda?
– Az a korteskedés. Lehetetlen, hogy igazán érdeklődjék a Liberalizmus Filantrópiája iránt. Egy lány!
– No, hiszen vannak különbségek. Természet dolga…
– Az igaz! Aztán valójában nincs is olyan nagy különbség a két nem intellektuális élete közt… Ha te érdeklődhetsz, miért ne…
– Hát persze.
– Másrészt nem is az elvek a fontosak. A választás izgalmai is érdekelhetik.
– Izgalmak!
– Az ember el nem tudja képzelni, mi minden érdekelheti az asszonyi lelket!
Azután hallgattak.
– Ez a vizsgálóbiró-ösztön bennük, azt hiszem – mondta később Melville.
– Ez mindegyikökben megvan. A korteskedés érdekli őket. Minden nő szeret olyan házba menni, ami nem az övé.
– Valóban – mondta Chatteris röviden és gondolkodóba esett.
Tizenkét órát ütött a Schorncliffe-kápolnában.
– Ejha! – mondta Chatteris és meggyorsitották lépteiket.
Adelinet papirjai között elfoglalva találták. Mikor beléptek, szemrehányóan, de bizonyos Marcella-szerü megadással a hangjában, emlékeztette őket az időre. Chatteris bő és megnyugtató magyarázatot adott.
Melville előszedte a könyveket és magukra hagyta őket.
II.
Kis időre Chatteris visszatérése után Melville kuzinom és a Tengerkisasszony együtt ültek a kert végébe nyiló kis félszigeten és teljesen megfeledkezve Parkerről – aki tisztes távolban, egy kerti széken horgolt – beszélgetésbe mélyedtek. Fred kiránduláson volt a leányokkal (a Tengerkisasszony kérésére ment velük) Mrs. Bunting és Adeline pedig diplomáciai ügyben Hythe-nél tettek látogatást.
Mr. Bunting halászni volt. Nem, mintha szerelmes lett volna ebbe a halászatba, határozott jellemü kis emberke volt és egyszer már elhatározta, hogy lunch után másfél órát halászni muszáj, egy rozoga csónakban, amelyben három óra felé pontosan jelentkező tengeri betegséget szokott kapni, ami már, ugy látszik, hozzátartozott a természetéhez. Talán nem is tudott volna már ellenni enélkül.
Melville és a Tengerkisasszony egy sürü szikamur árnyékában ültek és Melville-en az a diszkréten választékos, vakitóan fehér flanell-ruha volt, amit akkoriban nagyon hordtak. Nagyon élénk volt ezen a délután. Cigarettára gyujtott, miután valószinüleg előbb engedelmet kért rá. A leány mintha ki akarta volna nyujtani a kezét.
– Talán?… – kérdezte Melville csodálkozva.
– Milyen érdekes – suttogta a Tengerkisasszony.
Melville futólag Parkerre nézett, aztán visszafordult.
– Ez egyike azoknak a dolgoknak, melyekért feljöttem – mondta a leány és nézte a cigarettát.
Melville erre adott neki egyet.
Elfogadta és merengve vizsgálta.
– Odalent – szólt aztán – ez nincs… Elképzelheti, hogy a dohány átnedvesedve jut csak hozzánk. Némelyek azért szivnak valamit odalent… tengerészektől kapják… és rágni kell… De az utálatos.
Kezével egy elháritó mozdulatot tett és gondolatokba merült. A kuzinom a cigaretta-dobozát pattogtatta. Azután előrehajolt és visszafojtott lélegzettel nézte a leány első szippantásait.
– Igazán szeretném tudni, – szólt aztán – miért jött ide mégis?
A leány rámosolygott a kék füstgomoly mögül. »Nos, ezért« – mondta.
– És a frizura végett?
– És a ruhák végett.
Ujra mosolygott. – És mindezekért, – tette hozzá – mintha kárpótolni akarná egy kicsit a férfit. A házra és kertre mutatott.
– Jól áll? – kérdezte aztán.
– Elragadóan, – felelt a kuzinom, gyönge sóhajjal a hangjában. – Hogy izlik?
– Érdemes volt eljönni érte, – mondta a leány és a szemébe mosolygott.
– Hát igazán, csak ezért?…
– Ezért és hogy lássam, mily élet folyik idefönt. Nem elég ez?
Melville elmerengve nézte a cigaretta vörösen sziporkázó hamuját.
– Az élet, – mondotta – nemcsak ebből áll.
– Miből?
– Napsugár. Cigaretta-füst. Csevegés. Szépség.
– Hanem?
– Óh, maga tudja!
– Mit?
– Maga tudja! – mondta Melville és nem tudott ránézni.
– Dehogy tudom, – mondta a leány kis szünet mulva.
– Különben…
– Nos?
– Maga mondta Mrs. Buntingnak is… Hirtelen eszébe jutott, hogy talán nem kellene erről beszélni, de most már késő volt.
– Nos?
A leány csak később felelt. – Melville – mondta ártatlanul – mi a lélek?
– A lélek – kezdte a kuzinom készségesen, de aztán megállt.
– A lélek, az – lélek – folytatta aztán és idegesen verte le a cigaretta hamuját.
– A lélek – kezdte ujra és olyan ember tekintetével nézett a Tengerkisasszonyra, aki valami roppant nehéz dolgot a kis ujja hegyére akar állitani.
– Ha meggondoljuk – tette hozzá – kissé nehéz megmagyarázni…
– Olyannak, akinek nincs?
– Bárkinek – mondta a kuzinom idegesen.
Mélyen és intenziven gondolkodott.
– Különben – mondta aztán megkönnyebbülve – maga nagyon jól tudja, mi a lélek.
– Dehogy tudom – szólt a leány.
– Ugyan, épen ugy tudja, mint én.
– Óh! az már lehet.
– Hiszen azért jött, hogy lelket szerezzen.
– Lehet, hogy lemondok róla… Hát mi van abban, ha nincs is valakinek…
– Hja persze! – És a kuzinom vállat vont. – Mégis, látja, a lélek, az kell. Csak épen nehéz meghatározni, hogy mi az.
– Mindenkinek van lelke?
– Mindenkinek.
– Kivéve nekem?
– E… ezt nem tudom bizonyosan.
– Mrs. Buntingnak van?
– Kétségkivül.
– Mr. Buntingnak is?
– Mindenkinek.
– Hát persze, sok is.
A Tengerkisasszony merengett.
– Melville – kérdezte – mi az a »lelkek egyesülése?«
Melville utolsót szippantott cigarettájából, azután eldobta.
Szünet állott be. Melville minden erejét megfeszitette, hogy valami az eszébe jusson. Érezte, hogy erre kellene valamit mondani, emlékezett is mondásokra, amiket olvasott, de azok valahogy nem voltak idevalók.
A Tengerkisasszony segiteni akart rajta.
– Miss Glendower – és Mr. Chatteris – nem ez az?
Melville ránézett. – Bizonyára – mondta szárazon – ez valami olyanféle.
Tünődött. – Chatteris? – szólt aztán.
– Igen – bólintott a Tengerkisasszony.
– Beszéljünk Chatterisről?
A leány szótlanul, komolyan bólintott.
– Ha önnek jól esik, – mondta aztán, – akkor… beszéljünk.
– Gondoltam.
A leány nem felelt.
– Nos? – kérdezte Melville.
– Először – kezdte a leány és nem nézett rá, – néhány év előtt láttam őt.
– Hol?
– A Keleti-tengeren, Tonga közelében.
– Tehát ezért – ezért jött ide?
– Igen.
Melville dühös gunynyal nevetett föl. Aztán egyszerre elcsöndesedett. Elhatározta, hogy előkelően okos lesz.
– Nos, – mondotta könnyedén, – jópofáju gyerek az a Chatteris. Jó alakja is van. Mégse értem…
Hirtelen nyersen fordult a lány felé.
– Ő nem látta magát?
– Nem.
Melville eltünődött.
– Nem tudom, minek jött ide, – szólt aztán kurtán. – Azt se értem mit akar. Hát nem látja, hogy Miss Glendower már itt van?
– Miss Glendower?
– Ki más?
– Épen ez az, – mondotta a leány halkan és nyugodtan.
– És különben is maga… hogy jut az eszébe, hogy maga…
– Tudom, hogy esztelenség, – mondta a leány. – De mit árt az? Ez a képzelet dolga.
– Az ő részéről?
– Hogy tudjam én azt? Ezt csak szeretném tudni.
Melville mereven ránézett.
– Tudja-e, – mondotta csöndesen, – hogy csuf játékot üz?
– Miért?
– Mert maga hallhatatlan – és sérthetetlen. Mert maga mindent megtehet, amit akar, mi pedig nem. Itt vagyunk, ami rövid életünkkel, nyomoruságos, kicsike lelkünk halvány fénye mellett, mely minden percben kialhatik. Mig maga – – maga az elemekből jött közénk… hogy elrabolja…
– Az elemeknek jogaik vannak, – szólt a Tengerkisasszony egyszerüen. – Azután: az elemek csak elemek. Ezt ne feledje el. De mit tudnak önök az elemekről? Amit önök hisznek…
– Csak képzelődés? – kérdezte alig hallhatóan Melville.
– Csak képzelődés. Amit az önök tudósai tudnak…
– Nos?
– Csupa képzelődés. Csupa képzelődés.
Azután folytatta.
– És az életnek minden alkatrésze, az egész élet, amelyről azt hiszitek, hogy átélitek, apró gondjaitok, ostoba hitetek, törpe napjaitok: mindez káprázat, lenyügöző kábulás, melynek hatalmában vagytok. Nem szabad mozdulnotok, le vagytok kötve, tehetetlenül a porba szoritva, süketen, vakon, gyámoltalanul. És mi nézünk titeket.
– Hogyan? Minket?
– Igen, nézünk titeket és néha megirigyelünk. Nemcsak a száraz levegőt és napfényt, a fák árnyékát és a virágillatot irigyeljük meg: hanem az életet is, mely kezdődik és amelynek vége van… Azt irigyeljük, hogy meghalni tudtok… De ti oly korlátoltak vagytok! Azt a kis időt, ami a tietek, oly nyomoruságosan használjátok fel! Féltek azt tenni, ami édes és szép, csak azt keresitek, valami érthetetlen makacssággal, ami ostoba és kellemetlen. Odalent ültök a tenger partjain ostoba, formátlan ruhákba burkolva… annyi ruhába… és széles, otromba cipőkbe… még azok is, akiknek szép, rózsaszin lábacskái vannak, amit látni és csodálni kellene. És beszéltek mindenfélét, ami unalmas és hiábavaló és nem néztek egymásra és nem egymásról beszéltek – és azt hiszitek, igy kell tenni. De miért? Miért hagyjátok elfolyni magatok mellől az életet? Hiszen ennél az életnél a halál is szebb. Ostobán megállapitjátok, hogy egyik dolog illetlen, a másik nem az; hogy egyik dolog a jó, a másik rossz. Ez mind azért van, mert kábulatban vagytok, fojtó, egészségtelen álmot alusztok. Ti kicsinyesek, ti végtelenül kicsinyesek! Láttam önt, Melville ur, hogy dühöngött tegnap délután egy tintafolt miatt, mely a kabátujjára esett.
– És ha igy van, – mondotta Melville, – miért mondja ezt meg nekem?
Egy ideig nem felelt.
– Miért mondja? – sürgette Melville.
Hallotta a ruha suhogását, amint feléje hajolt.
Egészen közel hajlott hozzá a leány. Halkan és melegen mondta, mint valami titkot, melyet nehezen, de szivesen közlünk:
– Mert, – mondotta, – mert vannak ezeknél szebb álmok.
III.
Egy pillanatra ugy tünt fel Melvillenek, mintha valaki egészen más beszélne hozzá, nem az a fürdőszékben ülő szeretetreméltó hölgy. Megdöbbenve nézett a leányra. Az visszahajolt és messze elnézett: de mikor ismét feléje fordult, megint reális és kézzelfogható volt.
– Miért ne tenném? – kérdezte. – Ha ugy akarom.
– Mit?
– Chatterisre gondolok.
– De vannak akadályok, – tünődött a férfi.
– Még nem az övé.
– De azzá lesz, – mondta Melville.
– S miért? – Ő nem erre való, Chatteris. Sohasem lehet az övé. Ha nem aludna, meg kellene ezt értenie.
Melville hallgatott.
– A leány nem az igazi, – folytatta a Tengerkisasszony. – Hiuságok és képzelődések tömege… Mindent a könyvekből szedett: még önmagát is. Mit keres? Mire való neki a politika? A szegényekről beszél és azoknak a helyzetéről. De mi az a Szegények Helyzete? Tülekedés a hitvány, értéktelen létért, örökös félelem, mely a Vég képében marcangolja őket. Aggódnak és remegnek, mert nem tudják, mennyire Álom az egész… És miért törődik ő a Szegények Helyzetével? Ő is aluszik, a saját álmát alussza. És tartalmat akar csak adni az álmainak: nem a részvét készteti őt. Jót akar tenni, hogy megnyugtassa önmagát, hogy hála és áldások között éljen. Az ő álma! Komoly dolgokról! Mintha árnyékok futnának árnyékok után az álom alkonyatában… Hiuságok hiusága!
– De ő hisz benne!
– Igen, igyekszik hinni, hogy mindez valóság. De ő maga nem valóság.
– És Chatteris is…
– Ő nem hisz benne.
– De igen – most.
– Ezt nem merném mondani.
– Azt hiszem, félreérti őt, – mondotta Melville. – Ő olyan ember, aki meghasonlott önmagával. Azt hiszem, mindnyájan ilyenek vagyunk. De ő tenni akar valamit, valami igazit, amivel kiemelkedik…
– Igen, ködösen lát valamit.
– De jót akar, – mondotta Melville.
– Semmit sem akar. Csak gyanit már valamit…
– Valamit?
– Valamit, amit ön is gyanitani kezd már. Hogy vannak lehetetlen dolgok és felfoghatatlan dolgok. Hogy ez az önök élete még nem minden. Hogy nem érdemes komolyan venni – mert vannak szebb álmok.
Valami sajátságos zengés vibrált a hangjában: Melville nem tudott az arcába nézni. – Én nem ismerem ezeket az álmokat, – szólt aztán, összeszedve magát, – és nem tudom, mik azok. Bármint legyen is: mi a saját életünket éljük. De ez különben is kitérés. Chatterisről beszéltünk és arról, hogy miért jött érte? Miért jött ide, miért jön onnan át mihozzánk?
– Mert mi jöhetünk, – mi halhatatlanok. S ha megtehetjük, hogy megizleljük ezt az életet, mely kezdődik és véget ér, miért ne tennők?
– És Chatteris?
– Ő tetszik nekem.
Melvillenek óriási erőfeszitésébe került, hogy ki ne törjön. Igyekezett azonban ugy nézni a dolgokat, mint valami kisebbszerü ügyet. – De ide nézzen, – mondotta rekedten. – Mit tesz vele, ha megkapja őt? Végletekig akarja vinni ezt a játékot? Hiszen csak nem arra gondol… hogy… földi értelemben… nejévé lesz?
A Tengerkisasszony hangosan, csengően nevetett.
– Miért ne? – kérdezte.
– És tolószékben jár vele… Nem, nem, erre nem gondol komolyan. Mire gondol hát?
Szemébe nézett és mintha mély örvény nyilt volna meg előtte. E mélység fenekén zöld és bibor homály gomolygott. A leány mosolyogva nézett rá.
– Nem – mondotta csöndesen – nem fogok hozzámenni és nem fogok tolószékben járni utána, és öregedni, mint a földi asszonyok. Ti nagyon gyorsan égtek és fellángoltok – és meghaltok! Micsoda élet a tiétek? Betegség és megöregedés. Nem, még a szerelemért sem kellene nekem. Hanem… hanem…
Hangja duruzsoló suttogásba folyt: »Vannak szebb álmok!«
– Miféle álmok? – kiáltott Melville. – Mire gondol?… És ki vagy te… aki idejöttél… és asszonynak mondottad magad… és suttogsz… és suttogsz… ami életünkről… amelyből nincs menekülés…
– De van! – mondta a Tenger Leánya. – Van menekülés – némelyek, kiválasztottak részére. Ha az egész élet egyetlen percbe folyik össze…
És most megállt. Sohasem lehetett megtudni, mi lesz akkor, ha az egész élet egyetlen percben összefoly. Nem fejezte be mondatát, felütötte fejét és a ház felé nézett.
– Dóris! – Dóris! Do–ó–ris! Itt vagy? – kiabált Mrs. Bunting, amint lihegve, kipirultan szaladt feléjük. Melville egyszerre kijózanodott. Mintha álomból ébredne, megrázkódott és nagyot lélegzett.
A Tengerkisasszonyra nézett. Nem tudta elképzelni, hogy igazán ő mondta azokat a dolgokat.
Igazán hallotta ő mindezt, vagy csak hallucinált?
Hirtelen fölriadt. – Hol van a cigarettája? – kérdezte a leánytól.
De a cigaretta rég hamu volt.
– És miről beszéltek olyan sokáig? – kérdezte Mrs. Bunting, anyai jóindulattal támasztva kezét a Melville széktámlájára.
– Óh – mondta Melville és hirtelen felállt, elkényszeredett mosolylyal. – Miről is beszéltünk?
– No, képzelem, összevissza mindenről – nevetett Mrs. Bunting. És barátságosan, biztatóan mosolygott Melvillere.
Melville ezt nem értette és csodálkozva nézett Mrs. Buntingre. Aztán mélyen föllélegzett. Most mind a hárman nevettek. Mrs. Bunting leült és majdnem hangosan mondta maga elé: »Mintha nem tudnám.«
IV.
Ezután a beszélgetés után Melvillet sajátságos kétségek gyötörték. Első sorban azon tünődött, igazán megtörtént-e, megtörténhetett-e az a beszélgetés és ha igen, vajjon nem az ő emlékezetében zavarodott-e össze ilyen lehetetlen módon?
A Tengerkisasszony legcsekélyebb célzást sem tett a történtekről. Ugy viselkedett, mint azelőtt. És mindezekhez még uj kétségek is járultak. A Tengerkisasszony tehát, igy elmélkedett magában, Chatteris miatt jött ebbe a földi világba.
És ezután?
Eddig sohasem gondolt még arra, mi történnék, ha Chatteris elhagyná a Buntingokat. De ime, most hallhatta, hogy vannak más álmok, van más lét valahol. – És Chatterisnek oda kell menni! Igy mondta a leány! Melville emlékezetében egyszerre vakitó világitásban jelent meg egy kép, amit valamikor látott s amelyen mély vizeken keresztül, lefelé suhannak egy férfi és egy hableány. Lehetséges… lehetséges volna ez… a tizenkilencedik század alkonyán?… Pedig a Tengerkisasszony kétségkivül igy gondolta.
És mit tegyen? Feltétlenül várja be, mig ez bekövetkezik?
Szegény Melvillet egészen öreggé tették ezek a dolgok. Egészen megvadulva lézengett a Sandgatte Riviera körül, igyekezvén alkalmat találni, hogy négyszemközt beszéljen a Tengerkisasszonynyal és megszabaduljon kétségeitől, megtudva, mi volt igaz és mi volt álom az ő beszélgetésükben. Soha sem volt még ekkora zavarban. Még Mrs. Bunting is észrevette ezt az állapotát. Erre aztán Melville elhatározta, hogy kirántja magát mindezekből és azonnal feljön Londonba. A Tengerkisasszony szerencsés utat kivánt neki, Mrs. Bunting jelenlétében, mintha soha semmi sem történt volna közöttük.
Érthető Melville zavara. Ezt még fokozta Mrs. Bunting kissé tapintatlan célzása.
Mrs. Bunting szenvedélyes házasságkötő volt. Hogy a szegény Melvilleből és a titokzatos, halfarku, halhatatlan leányból egy párt csinál: a világ legtermészetesebb gondolatának tünt előtte.
Valami apropos alkalmával mondta Melvillenek: »No, most még van alkalma, Mr. Melville!«
– Alkalmam?! – kiáltott Melville, igyekezvén meg nem érteni jóakaróját.
– Most csak egyedül van még – folytatta a derék asszonyság – de ha visszamegyünk Londonba, olyan udvara lesz, hogy sok.
Melville erre valami kitéréssel felelt, maga sem tudta tán, mivel.
Augusztus közepén Melville visszatért Londonba.
A Tengerkisasszony szavai, azok a »szebb álmok«, még soká jártak eszében és teljesen megzavarták.
V.
A klubba se járhatott, épen rendezés volt: furtak, faragtak, suroltak. Egy délután mégis fönnjárt és Chatteris-szel találkozott.
Csodálkoztak és egyik se örült a másiknak tulságosan. Chatteris mégis leült Melville mellé és egy cigarettát kért. Egyszerre bizalmas hangba csapott át.
– Talán nem is lépek föl.
– Micsoda?
– Nem vállalnád te a jelöltséget?
– Már mint én? Mi jut eszedbe? Nekem való az ilyesmi?
– Hát nekem való?
– Na hallod, kicsit későn jut az eszedbe. Hiszen már mindenki lázas munkában van érted. Miss Glendower…
– Tudom – vágott közbe Chatteris.
– Mégse akarok fellépni. Azért jöttem ide. Választás, haladás, közös jólét, közérdek – mindez csöppet sem érdekel engem. Legalább – legalább most nem.
Még beszéltek egy ideig erről, majd Melville gondolatai rátértek a Tengerkisasszonyra is. Szükségét érezte annak, hogy egyszer nyiltan beszéljen Chatteris-szel, de most sem volt hozzá elég bátorsága. Gondolt a »szebb álmokra« és hosszan, komoran eltünődött. Azután fölriadt, fázósan körülnézett, megnézte, hány óra van és elment.