ELSŐ FEJEZET
A tengerkisasszony megjelenik
I.
Azok a bizonyos hirek, melyek »hableányok«, »tengeri szörnyek« stb. partraszállásáról, megjelenéséről szólnak: rendesen önmagukban hordják már a kétségeskedés és tamáskodás megölő csiráját. Jól emlékszünk még mekkora skepsissel fogadták annak idején a brugesi »hableányok« történetét, akikről vagy amikről pedig olyan részletes beszámolót adtak azok, akik »látták«. Bevallom, hogy magam is azok közé tartoztam, akik képtelenek elhinni az e fajta meséket – egészen az elmult év elejéig. De most, mikor közvetlen szomszédságomban elvitathatatlan tényekkel, megcáfolhatatlan valósággal állok szemtől-szembe, amikor a saját kuzinom, Melville szerepel koronatanuként, mondom, most kénytelen vagyok egészen más világitásban látni ezeket a legendákat. Annál is inkább, mert bizonyos vagyok benne, hogy dacára annak a nagy feltünésnek, amit ez a história keltett a maga idejében, dacára a nagy érdeklődésnek és a sok bizonyitéknak, mondom, bizonyos vagyok benne, hogy néhány év mulva épen olyan kételkedő mosolylyal fognak beszélni az egészről, mint amilyennel a régebbi legendákat tárgyalják. Sokan talán már most is ugy vannak vele.
A kutatás maga ugyan meglepően nagy és sok nehézséggel járt ebben az ügyben, ami mutatja, hogy általában mennyi titokzatosságot és titkolózást rejt magában egy ilyen eset. Az esemény főbb pontjai azonban világosak és áttekinthetők. Az egész dolog kezdődött a Sandgate kastély alatt elterülő homokos tengerparton és alig két mértföldnyire, ugyancsak a tengerparton, Folkestone közelében ért véget. Igen, fényes nappal indult meg a történet, az augusztusi kék égnek harangja alatt, egy féltucat arrafelé néző háznak ablakaival szemben. Első pillanatra ez magábanvéve is biztositékát adná annak, hogy a szokásos információhiány ez esetben ki van zárva. És mégis – de erről később.
Nos tehát, Randolph Bunting asszonyság két szép leánya ezen a napon fürödni ment vendégüknek, Miss Mabel Glendowernek társaságában. Főleg ez az utóbbi hölgy és Mrs. Bunting az, akiktől én darabokban össze tudtam szedni a tengeri hölgy megjelenésére vonatkozó érdekes adatokat. Ami Miss Glendowert illeti, aki a két Glendover leány közül az idősebbik és aki ebben a történetben a legfőbb szerepet játszsza: – őtőle nem kaptam, de nem is akartam kapni tárgyilagos információt. Végre is, ha egy hölgynek az érzelmeiről van szó – és még hozzá ilyen komplikált érzelmekről: hát akkor nagyon természetes, hogy az a hölgy nem tud tárgyilagos lenni. Ami engem illet, az iróember természetes kiméletlensége sem tudott elég bátorságot adni nekem, hogy szembeszálljak ezekkel az érzelmekkel.
Tudnivaló, hogy a Sandgate Castle nyugati oldalán lévő nyaraló-villa, nagyon szerencsésen, ugy van épitve, hogy a kertek lefutnak közvetlenül a tengerpartra. Nincs közbe sem ut, sem ösvény, mint a többi kilencvenkilenc nyaralónál, melyek a tengerre néznek. Ha az ember felülről, a terraszról nézi a kerteket: hát azok szinte belefolyni látszanak a nyugalmas vizekbe. Oldalt, a kertek végén még hozzá hosszu sövényfalak huzódnak le a kavicsokig, ugy, hogy a partnak ez a része egészen el van rejtve a szem elől. Az ilyen nyaralók épen azért nagyon keresettek ezen a vidéken, a fürdőszezonban és igy csak előkelő és befolyásos családok jutnak hozzájuk.
A Bunting-család kétségkivül ilyen volt. No, nem épen arisztokraták, még csak olyanok sem, amilyeneket a »Herald« nemeseknek nevez és fegyverhordásra jogosit. Mrs. Bunting szerint ugyan ők nem is pályáztak ilyen előnyökre, távol lévén mindenféle »snób«-ságtól. Ők egyszerüen »a kedélyes« Buntingok voltak, »jó népek«, ahogy hivták őket és Hampshireben valahol igen jól jövedelmező serfőzdéjük volt. És bár a »Herald« szerint nem is voltak nemesek, azért Mrs. Bunting joggal járatta a »Gentlewomen«-t (Nemeshölgy) és azért Mr. Bunting és a fia Fred nagyon elegáns urak voltak, igen jó modorral és választékos kifejezésekkel. És velük volt a két Glendower kisasszony is, akiket Mrs. Bunting anyai szárnya alá vett a jó Mrs. Glendower halála óta.
A Glendower-lányok fél-testvérek voltak és nemesek, igen, elvitázhatatlanul nemesek: – régi család sarjai. Adeline, az idősebbik, volt az örökösnő. Gazdag volt, igazán nagyon gazdag és fekete haja volt és szürke szemei és komoly elvei; és mikor apja, kevéssel a mostohaanyja előtt, meghalt, már tul volt az első ifjuságon. Most közel huszonhét éves volt. Fiatalabb éveit az apja kedélybetegségének ápolásában töltötte, ami kétségkivül regényes, de a valóságban roppant unalmas volt. Mikor az apa elment ama boldogabb hazába, egyszerre kitünt, hogy Adeline erős és sokra képes egyéniség; sokáig gyüjtögetett energia-tömegnek és nagy ambicióknak forrása. Szocialisztikus elvek közt nevelkedett az apja plebejus kereskedő házában: előkelő társaságban virágzott később – és most a sokatigérő, káprázatos, de kissé extravagáns és regényes Harry Chatteris-szel volt eljegyezve, aki egy »earl«1) unokája volt és hőse valami hirhedt, régebbi botránynak; ezenkivül még a kenti kerület valószinü képviselő-jelöltje is. Ezeknek a szép hireknek bizonyos külső keret is kellett és főleg az volt az oka annak, hogy a Buntingok Sandgate Castle-ban nyaraltak az idén. Kilátásos volt, hogy ez a Harry Chatteris egyszer csak ellátogat majd hozzájuk, valamelyik estén, ha nem lesz más dolga. Mert bizonyosan sok dolga van ennek az előkelő, káprázatos fiatalembernek, az elsőrangu politikusnak.
Bunting Fred közben Miss Glendower kevésbbé választékos, kevésbbé gazdag, de tizenhétéves hugával járt jegyben, Mabel-lel.
A Buntingok nem fürödtek »vegyesen«; nem mintha akkor, 1898-ban, az ilyesmi még nem lett volna »decens«; hanem hát Mr. Bunting és Fred már csak a régi divat szerint »sétálni mentek« a hölgyek fürdése alkalmából. Már csak azért is, mert Miss Mabel, Fred menyasszonya, szintén a fürdőzők közé tartozott. A hölgyek a jegenyefák alatt, a kert mentén, vonultak a tengerpartra.
Elől jött Mrs. Bunting, fürgén jártatva körül szemüvegét; oldalánál Miss Glendower Adeline, igen egyszerü, de raffináltan elegáns reggeli toaletben volt: ő tudniillik sohasem fürdött a szabadban, mert ezt nem tartotta esztétikusnak.
Ahol a kert végződik és kezdődik a cserje, Miss Glendower oldalt kanyarodott és leült egy zöld vasszékbe és elkezdte olvasni »Sir George Tressady«-t – ezt a könyvet becézte abban az időben – és nézte a többieket. A napos homokon sütkéreztek, mögöttük apró, kecses dudorokban tajtékzott a Viz – csupa fény és ragyogás és nedvesség.
Hogy a sekélyebb vizet elérték, a fiatal hölgyek lepedőket szedtek föl – itt már nem volt illendő csak ugy fürdőruhában mászkálni – és nevetve és csacsogva közeledtek a part felé. Egy percnyi pacskolás után, Betty, az idősebb Bunting lány egyszerre megállt, a tenger felé fordult és akkor, azon a helyen, mintegy harminc yardnyi távolságra, ott volt a Tengerkisasszony feje, mint mikor valaki a part felé uszik.
Természetesen, mindjárt arra gondoltak, hogy a szomszédságból lesz az valaki, a szomszéd villából. Kicsit meg voltak lepetve, hogy nem látták, amikor bement a vizbe – máskép semmi furcsa nem volt a megjelenésében. Az ilyen esetekben szokásos, futó vizsgálat következett. Megjegyezték, hogy nagyon szépen uszik és hogy nagyon csinos feje van és szép karjai – a pompás aranyhaját akkor még nem láthatták, mert elegáns, vörös frigiai sapka volt rajta, amit akkoriban fürdősapkának hordtak a hölgyek. Később bevallotta, hogy a közelben találta valahol ezt a sapkát. A vállait is vörös fürdőruha boritotta.
Már épen azon voltak, hogy a tulbeható nézegetés elérte az illendőség határát és Mabel épen ujra bele akart kezdeni a pacskolásba és épen odaszólt Bettynek: »Vörös ruhája van; elegáns…« amikor valami igazán borzasztó történt.
Az uszó hölgy különös, sebes mozdulattal felugrott a vizbe, feldobta karjait – és eltünt!
Olyan eset volt, ami egy pillanatra kell, hogy mindenkit megdermesszen, amiről mindenki olvasott már sokat és el is képzelte, de nagyon kevesen élték át.
Egy percig csönd volt. Két perc is eltelt, akkor a fehér kar megint felbukott és megint eltünt.
Mabel azt mondja nekem, hogy görcsöt kapott a rémülettől, nem is tudott mozdulni, de a két Bunting lány magához térve, kiabálni kezdett: »Jaj, megfullad!« és rohanni kezdtek ki a vizből. Miss Glendower is felnézett, felállt és egyik kezében a »Sir George Tressady«-val, másik kezét szeméhez emelve, határozott és erős hangon kiáltott: »Mentsék meg!« A lányok tényleg kiabáltak, de a két férfi, ugy látszik, nem vesztette el lélekjelenlétét. »Fred a mentőövet« hallatszott Mr. Randolph Bunting szava, mert eszébe jutott, hogy a közelben egy falon lóg a mentőöv. Szinte egy pillanat alatt dobálták le ruháikat, gallért, cipőt, mindent és a vizbe rohantak.
– Hol tünt el, apa? – mondta Fred.
– Egyenesen, jobbra! – és mintegy szavainak bizonyságául valami fekete és ragyogó dolog villant fel abban az irányban – valószinüleg a halfark volt, véletlenül került fel.
A két derék ur nem volt valami jeles uszó – Mr. Bunting, a perc izgalmában valószinüleg azt is elfelejtette, amit valaha tudott – de azért hősiesen gázoltak előre, maguk előtt lóbálva a mentőövet; nem hoztak szégyent a haza fejére. Annyi azonban bizonyos, hogy Bunting ur megivott néhány liter vizet és szegény Fredet alaposan megrugta, bár, mint később magyarázta: »csak azért, mert földet akartam érni a lábammal és abba a nyavalyás mentőövbe beleakadtam.«
És akkor, egész váratlanul a Tengerkisasszony feltünt mögöttük és egy lágy és szép kar fogta át Mr. Bunting nyakát és a mentőövet. Fred azt mondja, hogy egyáltalában nem tünt rémültnek, vagy elfulladottnak, bár akkor nem volt abban a helyzetben, hogy ezt pontosan megfigyelhette volna. De arra mégis emlékszik, hogy mosolygott és még mintha kedveset vagy udvariasat mondott volna.
– Görcs, – mondta, – görcsöt kaptam.
Mr. Bunting, mint ő mondja épen azon volt, hogy figyelmeztesse a kisasszonyt, hogy csak tartsa magát egyenesen és minden jó lesz és megmentik, de akkor egy kis hullám jött és becsuszott Mr. Bunting szájába és erre csuklani kezdett.
– Mindjárt bevisszük, – mondta Fred és ott libegtek és kapkodtak a vizbe, hárman.
Fred azt mondja, a Tengerkisasszony nyugodt volt, egy kicsit zavarban lehetett, a part felé nézett, mintha a távolságot mérné. »Hát megmentenek?« kérdezte Fredet.
– Igen, megmentjük, – mondta Fred és bután nézte fulladozó apját.
– Kivisznek a partra?
– Igen… mindjárt… vfft!!… nyögte szegény Bunting is.
És ekkor, ugy rémlett Frednek, csuda történt. A viz örvényezve fölfortyogott, mintha a propeller csavarja fordulna meg benne. Csak még annyi ideje volt, hogy belekapaszkodhatott a tengerkisasszony és a parafa övbe, aztán az apja eltünt, majd fuldokolva felmerült ismét, kétségbeesetten kapaszkodva az öv után. És ime! vagy husz méternyire közelebb voltak a parthoz, alig négy lábnyi mélységü vizben, ahol Fred azonnal leállhatott a talajra.
Erre az érintésre meglepetése és zavara egyszerre hősies határozottságnak adott helyet. Elengedte az övet, karjaiba kapta a Tengerkisasszonyt és kiemelte a vizből. »Megmentve!« kiáltották kórusban a lányok és messziről visszhangzott a kiáltás: »Megmentve, hurrá!« Csak Mrs. Bunting nem kiabált, mert a férjéért aggódott és Mr. Bunting sem kiabált, hanem valami olyanféle impresszió járt a fejében, hogy az összes természeti törvények, melyek szerint az ember lebeghet, és uszhat a vizen, alattomosan kijátszották őt és hogy a legjobb, amit ily körülmények közt tehet: köhögni és megint köhögni, lehetőleg sokat és gyorsan, mig meg nem hal. Pár perc mulva azonban ismét talpra állhatott, fujva, hörögve, lihegve, sipolva és törülgetve a szemeit és ekkor aztán Mrs. Bunting is jobban szemügyre vehette azt a személyt, akit a fia hozott karjaiban.
Különös dolog, hogy a Tengerkisasszony már körülbelül egy percig kint volt a vizből, mielőtt bárki is felfedezte volna, – hogy – hogy bizonyos tekintetben különbözik – más hölgyektől. Azt hiszem, mindenki nagyon közel állt hozzá és a szép arcába néztek, vagy talán azt képzelték hirtelen, hogy valami kecses, egészen uj divatu lovagló-ruhát visel, vagy valami hasonlót. Egyszóval, egyikük se vette észre, bár oly világosan a szemük előtt volt, mint a nap. Bizonyára a ruhától is el volt takarva. És igy állták őt körül, ugy értvén, hogy Fred egy igen előkelő és szeretetreméltó hölgyet mentett meg, aki itt fürdött és valami szomszéd nyaralóhoz tartozik. Legföljebb az volt furcsa, hogy a parton senki se várt még rá. Belekapaszkodott Fredbe és – a hogy Miss Mabel később megjegyezte – Fred is viszont belékapaszkodott.
– Görcsöm volt – mondotta a Tengerkisasszony, arcát a Fred arcára fektetve, mig fél szemmel Mr. Buntingre nézett. – Bizonyos, hogy görcs volt… Még most is érzem…
– Nem látok semmit – kezdte Mrs. Bunting.
– Kérem, vigyenek be – mondotta a Tengerkisasszony, kimerülten becsukta a szemeit, bár az arca meleg és rózsás volt. – Vigyenek be!
– Hová? – csodálkozott Fred.
– Vigyenek a házba – suttogta a Tengerkisasszony.
– Melyik házba?
Buntingné közelebb jött.
– A maguk házába – mondotta a Tengerkisasszony és ujra lehunyta a szemeit és mintha elvesztette volna az eszméletét.
– De hát… Nem értem… – dadogott Mr. Bunting és csodálkozva nézett körül.
És ekkor látták meg. Netti, a fiatalabb Bunting-leány látta meg először. Azt mondja, először rámutatott, mielőtt szavakat talált volna. Akkor aztán mindnyájan meglátták! Azt hiszem, Adeline látta meg mégis utoljára. Legalább ez felelne meg modorának.
– Mama! – kiáltott Betty, hangot adva az általános rémületnek – halfarka van!
És ekkor a három leány és Mabel is egymásután sikitani kezdtek.
– Né! Halfark!
– De – kezdte Mrs. Bunting, ám nem tudott beszélni.
– Oh! – sohajtott Adeline és szivére tette a kezét.
És ekkor a szobaleány mondta ki a szót: »Hableány!« kiáltott és erre mindenki utána kiáltott: »Hableány!«
Csak maga a hableány volt csöndes, érzéktelenül hajtotta hátra fejét Fred vállaira és tehetetlenül karjaiba simult.
II.
Tetszik tudni, ez volt a kép, amit ugy mozaikokban össze tudtam szedni. El kell képzelni persze azt a kis csoport embert, ott a parton, összeszorulva – kissé távolabb áll Mr. Bunting, aki még mindig a vizet köpködi magából, félig megfulladva és egészen hitetlenül. A parafaöv pedig himbálódzva lebegett távolabb a vizen.
Természetes, az efajta jelenetek adnak legtöbb okot gyanakvásra.
Valóban, gyanus volt az egész. Egészen közel a vizhez volt és a csoport harminc méternyire a bokrok előtt állott. Mrs. Bunting később mondotta Melville kuzinomnak, hogy egyikük se tudta, mihez kezdjenek mármost és még hozzá borzasztó kellemetlen volt nekik, hogy ennyire zavarban vannak.
A hableány megelégedett azzal, hogy problémaként szerepeljen és Fredhez simult, pedig egészen csinos kis suly volt egy ember részére. Azt hiszem, a közeli nyaraló lakói is megjelentek és gesztikulálva és bámulva nézték őket. Pedig épen olyan szomszédok voltak, akikkel a Buntingok semmiféle ismeretséget nem szerettek – kereskedők vagy ilyenfélék. Azonkivül Mrs. Bunting még egy távcsövet is vett észre, amely a domb felől feléjük irányult.
Mi több: a népszerü iró, aki a másik oldalon lakott és aki egy mérgesarcu, szemüveges ur volt: mondom, ez is megjelent és nagyon hülyén meresztette a szemeit. A szomszéd kereskedő aztán a parafaövről kezdett beszélni, amit ő kölcsönzött és mikor nem feleltek neki, fenyegetődzött, hogy átjön.
És betetőzéséül a helyzetnek fönt, a szürke földhát mögött egyszerre csak kirándulók jelentek meg!
Először csak a fejük látszott, aztán a megjegyzések jöttek. Aztán örömteljes kiáltásokkal kezdtek átkapaszkodni a partra.
– Hip, hip! – mondták a kirándulók kapaszkodás közben, szellemesen, aztán megint: »Pip’ pip, hó! Bumsz!« aztán néhány perc mulva: »Mi az ott?« kérdezte egypár.
– Pip, pip! – felelt rá a többi, akik még messzebb voltak.
Igen nagy társaság volt.
– Valami baj van? – kiáltott feléjük az egyik kiránduló merészen.
– Szent Isten! – mondta Mrs. Bunting Mabelnek, – mit tegyünk? – Ezt később Melville kuzinomnak is mindig igy mondta:
– Én Istenem! Mit tegyünk?
Azt hiszem, kétségbeesésében a viz felé is nézett. De természetesen, visszavinni a vizbe a hableányt – ez még keservesebb magyarázatokat igényelt volna.
Világos, hogy egy dolgot lehetett csak tenni. Mrs. Bunting ki is mondta:
– Az egyedüli mód, – szólott – ha bevisszük.
És bevitték!
El lehet képzelni a kis menetet. Elől Fred, csodálkozva és vizesen, a karjaiba simuló Tengerkisasszonnyal. A Tengerkisasszonynak szép alakja volt, tetszik tudni, egész addig, mig az a borzasztó halfark kezdődött, amelyről Mrs. Bunting azt mondja, hogy hosszu és hajlékony volt, mint a mekreli-halé. Ugy képzelem, hogy csöpögve, libegve huzódott utánuk az ösvényen. Nagyon csinos, hosszu, vörös ruha volt rajta, fehér csikokkal és csipkés fehér szegéllyel. És az a frigiai sapka egészen befogta aranyos haját, föltakarva a fehér, alacsony, tiszta homlokot, a tengerkék szemek fölött, melyek kilátszottak a pillák alól. Mindabból, ami később kitünt, azt következtetem, hogy vizsga szemekkel és mohó kiváncsisággal figyelte a házat és a verandát.
E csoport mögött jött, ugylátszik Mrs. Bunting, azután Mr. Bunting. Utóbbi borzasztóan vizes és megtört volt és folytonosan, gyámoltalanul mondogatta az előtte haladó Mrs. Buntingnek:
– Természetesen, kedvesem, nem tudom, mi ez?
És végre zavart, de festői csoportban jöttek a lányok, törülközőkbe, lepedőkbe csavarva és a cselédek a köteleket cipelték meg az urak ruháját, ami ugyan nem az ő dolguk volt. Miss Adeline zárta be a csoportot, ezuttal minden póz nélkül, megdöbbenve és mértéken fölül zavartan szorongatva »Sir George Tressady büné«-t.
A kert végéről pedig kimeresztett szemekkel kisérték őket a kirándulók, de már nem mondták »Pip, pip!« – hanem csodálkozva kérdezősködtek:
– Mi az?
És mig a szomszéd kereskedő mindig hangosabban és mindig élesebb jelzők kiséretében követelte a parafaövet: Fred bevitte az érzéketlennek látszó Tengerkisasszonyt a házba és Mrs. Bunting szobájában egy szófára fektette.
És épen, mikor Adeline megszólalt, hogy a legjobb, ha orvost hivatnak: – a Tengerhölgy kecses természetességgel felsóhajtott és magához tért.