– Ó, Istenem, – zokogott édes apám – köszönöm neked, hogy fiú helyett fiút adtál nekem!
S a komor arczon, mely Andor testvérem halála óta nem vídult fel soha – im, mennyei öröm fénye ragyog.
Miklós! Te már megaranyoztad az én szüleim utolsó napjait. Most már rajtad áll, hogy én is megaranyozzam a te szüleidét. Parancsolj velem!
A tied
Margit.
III.
Édes fiam, Miklós!
Könnyes szemekkel olvasók leveledet, melyben hírűl adád nekünk, szegény szüleidnek, hogy Istennek bölcs rendelésiből hites társul veszed méltóságos Szemerjai Gábor úr egyetlen leányát. Az égnek áldása legyen ti rajtatok, lelkem gyermekeim. Mikor a leveled olvasók, sirtam én is, sirt az édes anyád is, sirunk azóta mindig, de most a nagy szívbeli örömtől. Ó, lelkem gyermekem, mennyit sanyarogtál, míg a jó Isten ide segített. De megsegített, áldott legyen szent neve érette. Hát én mennyit békétlenkedtem: minek is adtalak iskolába, mért nem hagytalak az eke szarva mellett, hogy túrjad a földet, mint az apád, a nagyapád. Az anyádat örökké attól féltettem, a sok sirásban elveszti a szeme világát. Mennyit zsémbeltem rá: ne sirj, feleség, ha te elébb halsz meg, mint én, mi lesz belőlem? Mert, édes fiam, jaj az öreg paraszt embernek, ha magára marad a világon. Az asszony-ember, az ügyesebb, még ha öreg is. Könnyebben elél; a férfi-ember gyámoltalan, nyüg mindenkinek.
Mi, édes fiam, nem megyünk el a te lakodalmadra. Nem valók vagyunk mink gála úri népek közé. Lenéznének minket is, téged is. Itthon megbecsül mindenki, mert a madárnak sem vétünk, senkinek az útjába nem kerülünk, odafel a fényes urak és dámák között csak szégyenkeznénk s neked is csak terhedre lennénk. Pedig az anyád de szeretne ott lenni, hogy senki se lássa őt! Úgy én is szeretnék, mondom az anyádnak. Éjjelenként, mikor szemeinkre nem jő álom, örökké arról diskurálunk: hogy lehetnénk ott látatlanúl. A gőzösre nem igen merészkednénk ülni, mert hogy azon még sohasem ültünk, csak egyszer láttuk elszaladni Brassóból jövet, a mikor egy szekér buzácskát vittünk. Annak az ára éppen elég volna, – mondja az édes anyád. De két szekér buza ára is felmenne, – mondom én. Mi már nem ülünk gőzösre, édes fiam, nem is nekünk való ez. Csak az édes anyád nem tud megbékülni, mindig azon sóhajtozik, hogy ő bizony hozzátok repülne, ha szárnya volna. Hiszen akkor én is odarepülnék, tréfálkozom az öreg asszonynyal.
Irod leveledben, édes fiam, hogy szegény házunkhoz is ellátogatsz feleségeddel. Ó, fiam, gondold meg jól, mit cselekszel. Mi látni való van mirajtunk, elöregedett, együgyü embereken! A mi házunk tiszta, de nincs benne semmi úri czifraság. A mi van a házunkban, az mind a házunktól is került ki. Finom úri ételekkel sem traktálhatjuk a feleségedet, pedig a szívünket is neki adnók különben. No, hanem az édes anyád nem olyan csüggedős, mint én. Azt mondja, csak írjam belé a levélbe, hogy jőjjetek. Majd a menyemasszony eligazgat mindent gusztusa szerint. A faluban van egy nőszemély, ki sok évekig szolgált úri házaknál, ezzel már szóba is van az öreg asszony. Ez – úgy hirlik a faluban – olyan úri ételeket főz, hogy még a királyné is megszopná az ujját utána, tisztesség nem esik mondván.
Hát akkor, mondom az anyádnak, csak jőjjetek Isten hirével. A kicsi szoba, azt magam is mondhatom, olyan mint egy kápolna. Az édes anyád, a mi szép képet talált az ujságokban – ó fiam, minek küldöd, ha sok pénzedbe kerül! – mind berámáztatta. A két ágyon kilencz-kilencz párna, a nagyanyádtól való, de még egy sem volt használatban. Eleget mondom az édes anyádnak, elég három-három párna is, az urak még ennyit sem használnak. De az édes anyád azt mondja: ha megannyi volna, azt is mind kirakná, mert tudja, hogy a drága menyeasszony el van kényeztetve. No, ezt én is elhiszem, – mondom én. Az apja kamarás, a mi valami erősen nagy hivatal, úgy-e fiam? az anyja pedig báróné. Ugyan bizony, hogy meréd megkérni a kezét, édes fiam! Ez semmiletteképpen nem fér a mi fejünkbe. Megkérdeztük a tisztelendő urat: ugyan mit szól, tisztelendő ur? Legyen áldott minden szava, úgy megkönnyítette a lelkünket. Megmagyarázta, hogy a ki igazán szeret, nem nézi a szíve választottjának alacsony származását. Azt is mondta, édes fiam, hogy te valami nagyon derék ember s előkelő úr volnál a kibe szerelmes lehet egy grófkisasszony is. Hálát adtunk az istennek, az anyád is, én is. Csakhogy így van s nem másképpen.
Reszket már a kezem, édes fiam, eddig is alig birám az írást. A szemem mindegyre könyvedzik s nem látok, pedig az ókulárét feltettem. Azt mondja az édes anyád, hogy az övét tettem fel, azért nem látok. Pedig én azt hiszem, mindegy, mert egy fábrikában csinálták mindakettőt. Talán el sem tudod olvasni az én gyenge irásomat. Ugy-e, jobb lett volna, ha a tisztelendő úrral irattam volna. Hanem most mindenképpen úgy jött, hogy én irjak. Az édes anyád is akart vetni rá egy pár betüt, de az már nem fért belé. De úgy is azt irta volna, hogy: jere haza, édes Miklós fiam, hozzad az én aranyhajú drága menyemasszonyt is, eszem azt a gyémántos szívecskéjét. No hát ezt én ide irám.
A méltóságos apósodat, anyósodat igaz szívvel tiszteljük s mondd meg alázatos üzenetünket, hogy drága leányukért, a mig nálunk lészen, ne aggódjanak, hűséges szeretettel gondját viseljük. Téged fiam az egész falu népe tisztel, nagy bandaszóval s felbokrétázott kapu előtt vár a faluvégén. Mi már csak az udvarunkon várunk s
maradok a te édes apád
Bándi János.
IV.
Édes mamám,
Egy hete már, hogy kifejlettem ölelő karodból, egy hete, hogy asszony vagyok én is, a legboldogabb asszony a világon. Felesége Bándi Miklósnak, a szegény jobbágy fiának… Álom ez vagy valóság? Egy-egy pillanatban azt hiszem, hogy álom s ijedten rezzenek föl: hátha álom, szeszélyes álom… Nem úgy gondolom, édes mamám, hogy én, a cs. és kir. kamarás leánya, hogyan lehetek egy szegény paraszt ember fiának a felesége. Nem ez az, mit ma sem akarok elhinni. Ellenkezőleg: néha egy különös gondolat száll meg… Vajjon nem egy szép mese volt-e mindaz, a mit Miklós irt vala az ő szüleinek szegénységéről, gyermek- és ifjúkorának szenvedéseiről, hogy jobban megejtse szívemet… Mert tudd meg, mamám, most az tenne boldogtalanná, ha Miklósom nem az volna, a ki: egy öreg, kérges tenyerű szegény embernek a fia…
Nem, nem, mindaz, a mit Miklós megirt nekem: nemes szívének vallomása első szótól az utolsóig – igaz, édes valóság. Édes valóság, mondom én, mert így szeretem én Miklóst. Képviselősége, egyetemi tanársága, a nagyvilági életben való csodálatos otthonossága – mind mellékes előttem. Én az igazi férfit imádom benne, a ki nem vezetett oltár elé, míg élete nyitott könyvként nem állott előttem; és imádom benne a gyermeket, a ki előkelő állásában, hiú fényesség, ragyogás közepett sem feledkezett meg agg szüleiről, ezekről az egyszerű, szegény emberekről. Ezekről az áldott jó öregekről, a kiket – ó ne vedd zokon, édes mamám s te se, drága apuska, – „szint-édes-szinte“ (ezt a kifejezést itt tanúltam) úgy szeretek, mint titeket!
Jaj mamám, de kedves szép öreg emberek a Miklós szülei! Azt én le sem tudom irni. Az öreg Bándi, a ki fiatal korában még valamivel magasabb lehetett Miklósnál, olyan szép öreg ember, a milyen még csak az én Miklósomból lesz… Az arcza ennek a hetven esztendős öreg embernek piros, mint a rózsa. De nem az egész arcza, csak egy piczi helyen, mintha egy piczi rózsa oda festődött volna. Nekem ez feltünt. Azt mondja az öreg ember: ez családi szín… Hát a Miklós arcza miért nem ilyen rózsás? – kérdezém. – Ó, az más, menyemasszony. Az ő arcza is ilyen volt, a mig el nem került közülünk. – A pesti levegő, menyemasszony, az törölte le a rózsát, – magyarázza az öreg asszony.
Az öreg asszony! Ő róla még nem is irtam. Azaz, hogy az öreg emberről sem irtam. Nem is tudom, hogy melyikkel kezdjem. Ez az asszony csupa szív és ész, édes mamám. Csodálatos egy ilyen egyszerű asszonyban. Én ezt álmodni sem mertem volna. Ó, sohasem feledem a pillanatot, mikor megérkezénk. Persze hogy úgy volt, a mint az öreg irta esküvőnk előtt. A falu kapujánál, mely fel volt virágozva, kendőzve, muzsikaszóval várt az egész falú népe. A tisztelendő úr szép beszéddel fogadott.
Miklós hebegett valamit. A könnyek elfojtották a szavát. Az én szemem is könnybe lábbadt. Nem láttam, csak éreztem, hogy asszonyok, leányok odaszaladtak hozzám s csókolták a kezemet, a ruhámat. Pedig én semmi jót nem tettem ezekkel a szegény népekkel. Hallottam, a mint mondták: az öregek otthon várnak. Az udvaron…
Ott voltak, ott. Úgy, a mint elképzeltem. A galambdúczos kapu kitárva. Ott állott levett kalappal, könnybe lábbadt szemekkel egy öreg ember, ünneplő ruhában. Mellette egy jóságos arczú öreg asszony. Nem tudom, hogyan szállottam le a kocsiról. Az öreg Bándi vett-e le vagy Miklós. Csak azt tudom, hogy hosszú ideig pihent a fejem annak az öreg asszonynak a mellén, a kinek nem volt több szava: édes gyermekem! A többi belefúlt omló könnyeibe. Mikor kifejlettem az édes ölelésből, az öreg ember, kinek szemében még csillogtak a könnyek, szeliden megfogta a kezemet a jobb kezével, balkezét gyöngéden a vállamra tette s csak annyit mondott, miközben erősen rám szegeződött a tekintete: Most már hiszem, hogy igaz szeretetből lett a Miklós felesége! Azután nem is tudom, hogy is volt. Mi fogtuk-e közre az öregeket, az öregek-e minket: beléptünk a pitvarba (itt eresznek hivják), onnét jobbra a mi szobánkba… Abba a kis szobába, mely igazán olyan, a milyennek Miklós leirta. Abba a kis szobába, mely évek óta zárva volt idegenek előtt. A hová mindennap becsoszogott az öreg asszony, rendezgette, csinosítgatta, hogy, ha majd megjön Miklós „az aranyhajú“ feleségével, a királyné se átaljon belépni…
Mamám, édes mamám, mily kedves, meleg fészek ez a kis szoba! Fehérre meszelt falán itt egy kép, ott egy virág-, amott meg egy buzakalász-koszorú, aztán ismét egy kép. Ujságból kivágott képek, de mind hires emberek arczképei. Semmi fölösleges bútor, de semmi sem is hiányzik. Van még diván is, az öreg asszony keze szőtte-fonta csíkos gyapjú-szövettel bevonva. Még az ágyak takaróját is mind az öreg asszony szőtte. Hát a vánkos-végeken a himzés, a varrás! Megannyi művész-munka. S milyen tisztaság bent a szobában és kint az udvaron. S a virágos kertben! Két ablak nyilik erre s behajlik a szobába az égő vörös mályva. Egy ablak az udvarra nyilik s egy kicsike a veteményes kertbe. Ez a tyúkleső ablak. Innét lesi anyámasszony, hogy a tyúkok nem gyomlálnak-e az ő palántái közt. Képzeld csak, mamám, tegnap, a mint kinézek a tyúklesőn, hát egy öreg kotlós ott gyomlál a káposzta-palántákban. Eleget hessegettem: hess, hess, ne kapard ki az anyámasszony palántáját, de rám sem hederített. Nosza szaladtam ki, az ereszben fölkaptam egy nyirág-seprűt, ki a kertbe. Persze, hogy a másik pillanatban tyúkasszonyság már túl volt árkon-bokron szörnyű kotkodácsolással. Épp a hogy fordulok vissza, lép be anyámasszony. Összecsapta a kezét s áradozva mondta: ó édes aranyszájú csirkém!
Jött mindjárt az öreg Bándi is, a kit én apámuramnak szólítok. (Úgy-e kedves megszólítás?) Apámurammal Miklós.
Mondta apámuram enyelegve: no lám, adjuk is át a gazdaságot a fiataloknak, feleség. Ők éppen jól eligazgatnák. Mi összetennők a kezünket s élnénk a készből.
– Ó, mit beszél maga, pirongatja az öreg asszony.
– Hadd beszéljen, – biztatom én – nekem olyan jól esik.
És apámuram csakugyan egész napon tréfál, adomázik. Itt a faluban vén huszár a neve. Igy szólítja anyámasszony is. Mennyi sok érdekes dolgot mesél abból az időből, a mikor ő huszár volt! Mert az volt ő is, az apja is, a nagyapja is. A Miklós nagyapja „kint volt a francziára is“. Volt Párisban.
– Az ám csak a nagy város, – mondja a vén huszár az apja után. Falú ahhoz képest Pest. Bár megesméri, hogy azóta Pest is nagyot nevelkedhetett.
Anyámasszony folyton csitítja: Ó az Isten áldja meg, ne beszéljen annyi haszontalanságot. Hiszen azt a mesét már tizszer is elmondta a menyemasszonynak!
S az öreg asszonynak igaza van. Apámuram mindennap elmeséli egy pár kedvencz dolgát, de én olyan áhítattal, olyan komolyan hallgatom. S roppant erősítem anyámasszonynyal szemben, hogy ezt még nem hallottam. Csak mondja apámuram, mondja!
S apámuram mondja és olyan hálás azért, hogy én hallgatom. A Miklós csak mosolyog, szorongatja a kezemet, hosszan néz a szemembe… ő is olyan hálás, hogy az öreg meséit hallgatom… És hidd el nekem, mamám, hogy igazán élvezet hallgatni az öreget. Sokat tapasztalt s a mit nem is hittem volna: sokat olvasott. Miklós mindig küldött neki könyvet, ujságot s apámurammal mindenről lehet beszélni – a szinházon kivül. Azt mondja, a mit erről irnak az ujságok, azt nem érti…
Este, mikor magunkra maradunk, Miklós mindig vallatóra vesz: édesem, légy őszinte, – akarsz-e tovább menni? Melyik fürdőre vigyelek? Itt van közel – Tusnád, Borszék…
– Nem kivánkozom sehová, – tiltakozom én. Itt szeretnék maradni egész nyáron, itt, az öregeid között!
S ez nem affektálás, édes mamám, te elhiheted nekem. Miért is kivánkoznám én innét tovább? Akárhol járnánk, mindegy volna nekem, csak Miklós velem legyen. De örülnének-e bárhol is úgy nekem, mint a hogy örülnek ezek a jó öregek? A mig lehet, nem fosztom meg őket a fioktól. Hisz úgy is megfosztottam már őket. Egy hét, két hét mulva elmegyünk s ki tudja: látják e többé mindenüket, legdrágább kincsüket. Az ő napjaik meg vannak számlálva, s kettejük közül egyiknek vajjon ki fogja be a szemét, ha majd üt az utolsó óra? Mi örömük is van tulajdonképpen abban ezeknek az egyszerű embereknek, hogy a fiok nagy urrá lett (a mint ők mondják), ha nem láthatják napról-napra, ha nem lehetnek közelében? Fölneveltek egy gyermeket… kinek nevelték? Nekem, egyedül nekem! Nem volna-e szívtelenség, ha sajnálnám tőlük ezt a pár hetet! Miért ne aranyoznám meg utolsó napjaikat, mikor ezzel nemcsak nekik, nemcsak az Istennek, de magamnak is tetsző dolgot cselekszem!?
Ó ha látnád, édes jó mamám, mily gyöngéd, aggódó szeretettel vesznek körül engem ezek az egyszerű emberek! Nem dicsekesznek ők senkinek, nem ütik dobra a boldogságukat. S mennyire vigyáznak, hogy valamiképpen alkalmatlanok ne legyenek nekünk, bolond szerelmes fiataloknak. Mert bizony mi, édes mamám, bolond módra szeretjük egymást…
Ki-kisétálunk a rétre, a rozsföldekre, a közel erdőbe, bejárjuk mindazokat a helyeket, melyekhez Miklóst gyermekkori emlékek kötik. Én mindig hívom az öregeket, jőjjenek ők is. Látom a szemükből, hogy mennyire szeretnének jönni. Eltotyognának velünk a világ végére is. S nem jőnek mégsem. A világ minden kincséért sem. Ki nem fogynak a kifogásokból. Hogy ők már nem birják a gyaloglást. Hogy a sétálás nem is való olyan egyszerű embereknek.
– Csak menjetek, édes gyermekeim, menjetek. Az öregeknek sutban a helye. – Ott, ott.
De a kapuig elkisérnek. És a meddig csak látnak, le nem veszik rólunk a szemüket. Mi vissza-vissza fordulunk, búcsut integetünk, ők is. S mintha hallanám az öreg asszony szavát: – Ó édes, aranyos csirkém! (Ez én vagyok.)
S az öreg ember motyogását: Derék pár ember, igazán derék egy pár ember.
Mikor befordulunk egy másik utczába, még azután is sokáig ott állnak s néznek, néznek hosszasan a messzeségbe, hátha valahol fölbukkanunk s még egyszer látnak.
Nem, nem irom tovább, édes mamám… Oly végtelenül boldog vagyok, hogy meg-megreszketek, hátha ekkora boldogság nem is tarthat sokáig. Mindent megtalálok én itt, csak ti hiányoztok. Tudod mit, édes jó mamám? Jertek le! Lepjetek meg az apuskával! A vasútnál találtok fiakkert. Abba üljetek bele. Mondjátok a kocsisnak: hajtson Baczonba. Mikor aztán a falúba értek, akár ne is kérdezzetek senkit: hol lakik az öreg Bándi János. Csak hajtson a kocsis egyenesen, az útból ki nem térve. Addig hajtson, míg egy magas, galambduczos kapuhoz nem ér az út jobb oldalán. – De lehet ám több galamb duczos kapú is, – mondod te. Van bizony. De az apámuram kapujára ez van irva:
„Isten segedelméből építették Bándi Huszár János és felesége Nagy Borbála.
Áldás a béjövőknek – béke a kimenőknek!“
Ezen a kapun hajtsatok be bátran. Jertek, jertek!
Kezeteket csókolja:
Margit.
Tartalom
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
| 116 | egy öreg emher | egy öreg ember |