AZ ELSŐ LÉPÉS
ardy Pál ur a fiát várta haza. Az asszony ment ki az állomásra. Sokáig nem jöttek, az öreg ur odahaza már türelmetlenkedett. Már egy másik kocsiba akart fogatni, hogy eléjük menjen, a mikor gyors ügetésben a tornácz elé kanyarodott a kis sárga bricska s leugrott róla a fiatal Pál, hogy gyöngéden, mintha a mig emelte, addig is csak simogatná, lesegítse az édes anyját. Hardy Pál ur, az öreg, csak egy kicsit megkésve jött ki a szobából s akkor is a szivarját ropogtatta az ujjai közt, mintha azzal volna nagyon elfoglalva. Mikor már befelé hordták a ládákat, akkor kezdett beszélni, egy-két kurta szóval megemlékezvén a mult esztendőről, a mi bizony pedig belekerült az ifiu ur révén háromezer és egynehány pengőkbe.
– Letetted az érettségit?
– Le apám.
– Hát a zálogházzal hogy állunk?
– Itt vannak a czédulák.
– Azután nem buktál meg?
– Nem apám.
A felesége kiszólott a szobából. A nagy ut után egy kis pihenést akart kikunyorálni a fiának.
– Hagyd öreg, tán ledül egy kicsit a kanapéra.
– Pokolba… – Megint jól megnézte a fiatal urat s a hogy a megelégedés egy mosolygásban átszaladt az arczán, látszott a piros, nekigömbölyödött képén, hogy gyönyörködik benne. A fiatal Pál ur szép, erős, izmos falusi legény volt. Karján megfeszült a kabát, a miből ugy látszik, kinőtt egy kicsit; nagy, a korához mérten talán tulságosan is nekifejlődött mellén követ lehetett volna morzsolni pörölylyel, széles vállain pedig könnyedén emelhette volna a zsákot, nem pedig nyögve, hanem csak ugy mulatságból. Csak az arcza maradt meg gyermeknek. A nagy erő nem borította rá azt a durva keménységet, a mi ruttá tesz majdnem minden nagy erejü embert. A szemei mosolyogtak, hamvas-piroskás arcza ragyogott a gondtalan csendes megelégedésben, lekaczagott róla az a vad jókedv, a minek nincs semmi különös oka, csak beállít s rózsás, csiklandós felhőbe takargatja az ilyen okos nagy fiut.
– Sok szamárságot összetanultál? – kérdezte az öreg, kifordulva az udvar felé, hogy a kocsist is lássa, meg a lovakat.
– Nem, nem sokat, igazán nem sokat.
Benn már terítettek. Egy vén legény járt az asztal körül régi, nehéz, czimeres ezüsttel s egy szobalányt dirigált, a ki meg a tányérokat hozta. Az öreg ur megkinálta a fiát szivarral, nagy szemöldökei alatt alattomosan lesve, hogy vajjon nem fog-e tikogni a füsttől.
– Erős?
– Nem baj.
Este korán lefeküdt az öreg. A fiu sokáig fenmaradt az anyjával s az ebédlő nagy lámpája alatt édes jó gyermek lett a szép öreg asszony mellett. Szorongatták egymás kezeit, néha ráhajtotta a fejét az anyja vállára s elmesélte, a mi éppen eszébe jutott. Az öreg asszony nyelte a szavát. Minden érdekelte s néha egy-egy perczre behunyta a szemét, hogy jobban hallja a gyermek kellemes, fiatalos hangját, a mi elbájolta, mint a muzsika.
– Mamám, nem vagy álmos?
– Nem fiam, csak mondjad.
Másnap reggel az öreg ur befogatott az urfikocsiba négy lovat s a mikor már a kezében tartotta a gyeplőt, bekiáltott a fiának.
– Gyere hé, ülj mellém. Megyünk.
– Hova?
– Mi közöd hozzá? Csak elindulsz még egy uton az apáddal…
Már elindultak, a mikor visszakiáltott az asszonynak.
– Megyünk mutter korhelykedni.
Mikor a városban beállottak a vendéglőbe, tiz forintot adott a kocsisnak s ezzel aztán el is bucsuzott tőle.
– Egyhamar nem lesz szerencsénk egymáshoz. Kitekerem a nyakad, ha baja esik a lónak.
Azzal karonfogta a fiát s a nyakukba vették a várost. Elmentek a boltokba, itt is ott is vásárolt valamit, s mindenütt megmutogatta a szép nagy gyermeket is.
– A fiam. Most végzett… Diák volt, de nem igen sokat ette a betüt. Olyan magamfajta svihák lesz belőle. Ugy látszik.
– A jogra tetszik menni? – kérdezte az egyik ismerős boltos.
Az öreg felelt a fia helyett.
– Még nem lehet azt tudni. Majd kipróbáljuk, hogy mihez van hajlandósága, már próbálgatjuk is. – Este visszamentek a nagyvendéglőbe, beültek egy sarokba s rendeltek és unatkozva ettek. Valami kis bort is rendeltek hozzá, egészen közönséges fajtát, a mit alig lehet nyelni. Akkor villant meg az öregnek a szeme, mikor egymásután jöttek az ismerős uri vendégek, a főispán, meg egy más birtokos, a szomszéd faluból, a kivel csak követválasztáskor szoktak néha összejönni, meg egy másik ur, a ki a bariton hangjáról nevezetes. Lassankint összejött a társaság. Paroláztak, s a mikor már hangosabbak lettek, előkerekedett a czigány is körülnézni, hogy vajjon nem adja-e elé magát valami. Még nem jutottak el a nótáig, arról panaszkodtak, hogy már az idén se lesz semmi ára a buzának, ugy hogy a cseléd mind kötnivaló.
Ezen közben dudorászni kezdett az öreg valami monoton keserves nótát s még csak az ajtó mellett csendesen kisérni kezdte a czigány is. Kedvet kapott más is s egyszerre hangos lett a nagy füstös szoba. Már tánczoltak is, félredobálták az asztalt, hogy hely legyen. Közben ittak, belerepedt egy-egy pohár a koczintásba s mikor bejött a rendőrkapitány, hogy egy kis csend legyen, odaültették az asztal mellé s a czigány tust huzott, a mig a szájába öntötték a bort, hogy ne óbégasson.
Már éjfél után vetődött be a nagy szálába két tiszt, egy főhadnagy meg egy vén szürke kapitány. Ezek is jól vacsorázhattak valahol, mert muzsikát akartak. Telerakatták az asztalt borral, belecsapkodtak az üvegek közé a karddal, hogy csörömpölve hullott szét a sok csengő szilánk s kiabáltak a czigánynak, hogy oda menjen, a katona az ur.
Az öreg Pali urnak felragyogott az arcza, megpödörte a bajuszát s mig lassan fölemelkedett a székről, odaszólott a fiának:
– A tied a főhadnagy, az enyém a másik.
A többiek egyszerre körülvették őket, de már hiába. Az öreg előre ment, a fia meg utána s aztán egyszerre vége lett mindennek. Mig az ember tizig számlál, a katonák már az utczán voltak. A rendőrkapitány szaladt utánuk, hogy a sapkájukat kivigye nekik, a többi meg benn éljenezte a vitézeket, a kik csendes nyugalommal hajtottak fel egy-egy pohár bort a munkára s nem néztek egymásra, nehogy összemosolyogjanak, a mi kérdésnek látszanék.
Egy óra mulva már ott volt négy tiszt. A két Hardy is adott hozzájuk négy urat s aztán hamarosan rendbe jöttek.
Másnap már az egész város tudta, hogy mi lesz a kaszárnyában. Elállották az utczát, alig tudott helyet szorítani a kocsiknak a rendőrkapitány ur. Kilencz órára vége volt mindennek. Az öreg ur az arczára kapott egyet a szürke kapitánytól, a főhadnagy pedig egy derekas vágást a mellén keresztül le a csipőjéig. Még egy kicsit mámorosak voltak. Összecsókolóztak mind a négyen s most már együtt mentek vissza a nagyvendéglőbe.
– Bevezettem a fiamat a világba, öreg czimborám, – mondta a vén Hardy a szürke kapitánynak. Épen kapóra jöttetek…
VIRTUS
I.
mi fiatalságunk hires volt a nagy duhaj bálokról. Nem afféle közönséges tánczok voltak azok, a milyet másfelé is produkál a tüzoltóság, meg a polgári egyesület, hanem egészen különleges sárvári bál, a hova messze földről eljöttek mulatni a könnyü lábu lányok. Beleszédültek a tánczba, elkábultak, részegek lettek a muzsikától, csupa tüz lett az arcza a leghalványabbnak is, a legénynép pedig kurjongatott, fölleget taposott föl a padlóból, por volt az egész nagy szála föl a padozatig, a melyben elkeveredtek a párok s csak ugy ki-ki fordultak belőle a szomszéd szobákba, mintha a forgószél kavargása dobta volna ki őket magából. Hogy tovább dicsekedjem a hirességünkkel, ezek azok a bálok, a hol az egyik banda arra vár, a mig kidül a másik, hogy a helyébe álljon s aztán ujra fölváltják egymást, mert az urak birják akár három nap és három éjszaka egy huzamban, a czigány kezéből pedig a sok friss után kiesik a vonó. Itt kerülnek össze sok jó tánczu legények sok jó tánczu lányokkal az egész hosszu tánczra, a mi a bál után következik s vénségben végződik s itt ismerkedett meg Gerbenczey Pál, a világ lumpja Heves Margittal, a kinek az apja pedig az utóbbi időben maga volt a józanság, ámbátor hogy fiatal esztendeiből sok emléket beszélnek a vénebb emberek a behajigált tükrökről és a csapatonkint lenyakazott borosüvegekről, a melyeket az ifju Heves György ur küldött át a másvilágra egy-egy jó pillanatban.
Szóval, a fiu nem illett bele a Heves-családba. Az öreg dühbe jött, ha csak hallott is a dologról.
– Mit? Az a korhely akarja a Margitot. Az éjjel is reggelre virradt a czigány mellett. Ilyen mulatós urfi nekem nem kell, ha mondom…
Az öreg asszony engedékenyebb volt. Azt mondta, hogy nem illik ilyen hebe-hurgyán kimondani, hogy igy vagy ugy. Vannak emberek, a kik hajdanában szintén éppen ilyen nagy korhelyek valának s azért mégis jutott nekik feleség. Aztán meg mit csináljon a szegény fiu. Iszik, ha boszantják…
– Ki boszantja? Csak nem én! A miért nem dobom oda neki a leányt?
– Nem azért mondom, csakhogy hát elkeseredik szegény.
Az öreg Heves pedig nem engedett és igy esett meg az a skandalum, a mi egy következő bált egészen tönkre tett, ne rójja föl az isten ezt bünül a fiataloknak.
Az urak a szomszéd szobában ittak vagy tizennégy asztalnál. Közben némely asztalon kártyáztak is, de azért inkább a borban volt tulnyomó a mulatság. Heves György ur több tekintélyes és mindig nagyon józan életü polgárral poharazott, mig távolabb, a harmadik asztalnál a lumpok koczintgattak. Ezek közt volt az öreg Gerbenczey is. A két vén ember csak lopva pislogott egymásra s ha rajta kapták egymást azon, hogy oda-oda pillantgatnak a másik asztal felé, hirtelen elkapták a fejüket s rettenetes mogorván bámulták meg maguk előtt az asztalt.
– Az a fráter ugylátszik haragot tart velem, a mióta fiának kiadtam az utat – mondta mogorván – hanem hát csak tessék. Ha volna egy csöpp becsület benne, idejönne, aztán mondana az embernek egy két jó szót. Ugy tán mennénk valamire. Én ugyan nem sokra becsülöm a karakterét, hanem szeretem a barátságot.
Egyszerre csak egy cseléd rontott be, utat tört magának a pipafüstben a Heves ur asztaláig és elkezdett jajgatni.
– Tekintetes ur, tessék hazajönni. A tekintetes asszony azt izeni, hogy hamar szedje a lábát. A kisasszony nincs sehol, elvitte a Gerbenczey ifijur. Én láttam, a mikor felültek a kocsira, fusson ki a szemem, ha nem láttam, hanem azt hittem, hogy csak ugy trappolni mennek a lovakkal.
Egyszerre ugrott föl az asztal mellől a két öreg, a lump meg a józan. Heves ur méregbe jött, a mikor még mindig ott sipítozott előtte a cseléd s rákiabált:
– Fogd be a szádat. Mondd Jánosnak, hogy adja ide a bundát s szaladjon haza. Fogják be a négyest. Agyonverem őket, ha nem lesz készen minden, mire haza érek.
Gerbenczey ur is kikiabált az előszobába.
– Mihály szaladj haza. Rud mellé a Rigót, meg a Mocskost. Tedd a puskám a kocsiba. Te is ülj fel a bakra. Itt legyetek, a mig ötvenet számolok.
– Mit állsz itt! Merre mentek?
– Az országuton Galambos felé.
– Indulj haza.
A másik asztalnál meg Gerbenczeyt faggatták az urak, hogy mit akar a puskával. A vén korhely már nyugodt volt, mosolygott. Látszott az arczán, hogy tetszik neki az állapot.
– Nem hagyom, hogy akárki is viczczeljen a fiammal. Ha szereti, az övé a lány. Most már majd ketten beszélünk.
Heves ur átkiáltott a tulsó asztaltól.
– Én is ott leszek.
A vén Gerbenczey fölrántotta a vállát, mintha azt akarta volna tudomására hozni mindenkinek, a kit illet, hogy ezzel ugyan nem sok van mondva s visszakiáltott:
– Hát leszünk hárman.
II.
A faluból előbb hajtatott ki a Heves ur kocsija, de rögtön utána ment a Gerbenczeyé. Irigykedve nézett utánuk mind, a ki csak szereti a lovat meg a hajtást. A kisebb urak, a kik ilyen becsületekben némely itt nem eléggé méltatható okok miatt csak a passziv gyönyörüségre tarthatnak számot mindaddig, mig a földek föl nem szabadulnak egynémely zár alul, fogadásokat kötöttek, hogy melyik ér hamarabb nyomába a lánynak. Meghányták-vetették a kérdést s általában az volt a vélemény, hogy a vén Gyuri négyese csak négyes, szép, formás, hanem a Gerbenczey lovai jobban futnak. Azonban hát mégse volt bizonyos, egyáltalában beérik-e őket, mert ma már gőzös van, ha arra felülnek, szaladhatnak utána. Annak meg aztán nem kell országut, hanem repül Pest felé is, meg lefelé Brassónak, üthetik a nyomát bottal, ha egyszer megindul. Még a telegráf is olyan, hogy csak a tolvajnak meg a policzájnak jó, de a ki igaz uton jár, eltévelyedik rajta, hát nem egészen bizonyos, hogy utólérik-e őket.
A két kocsi pedig rohant egymás után az uton. Néha az egyik emberelte meg magát, majd meg a másik. Egymás elé vágtak, de a ki vadabban hajszolta a lovait, annak pihenni kellett egy-egy hágón s csak nem tudtak egymás nyomába érni. A közben bolondul mentek mind a ketten előre az országutra. A kerekek küllői összeszaladtak egy karikába a kocsik alatt, a lovakról sárgás, tenyérnyi foltokban szakadt le a tajték s egyik-másik már reszketett és összerogyni készült a hajszában.
Hátul meg kiabáltak az urak.
– Csapj közibe! Repüljön a kocsi, mert szíjat hasítok a hátadból, ha nem haladsz.
Már csak egy nagy lejtő választotta el őket Bereghalomtól. Ez volt a czél, mert köröskörül nagy vidéken ez volt az egyetlen hely, a hol meghuzódhattak a szerelmesek.
Itt már valóságos hajtóvadászat lett a hajsza. Minden különösebb ok nélkül, voltaképpen csak a becsületért előbb akart mindenik bejutni a városba, mint a másik. A leány meg a fiu csak másodrendü kérdés lett. A fontos csak ez a verseny volt, a miről évekig fog beszélni a megye. A lovak nekivadulva iramodtak neki a hegynek s fejüket a szügyükbe vágva rohantak le a lejtőn, a kocsikban pedig kipirulva állottak föl az urak, mintha ezzel is segíteni akartak volna a repülésben.
Gerbenczey hátul volt és sehogyse tudta beérni a négyest. Rekedten kiabálva a lovakra, meg a kocsisra, de hiába, a távolság csak megmaradt közöttük. Egy fordulónál hirtelen felkapta a puskát, egy pillanatig czélzott s bele lőtt a csendbe. A kocsis jól összefogta a gyeplőszárakat, hogy ne veszítsék el a fejüket a lovak a nagy durranásra s mint a vihar rohantak el a Heves ur kocsija mellett, a melyben hiba esett, mert az egyik első ló fölfordult a lövés után. Már messze jártak, a mikor Heves ur még mindég rettenetesen káromkodott. A kocsis lekapcsolta az első két lovat s kettesben rohantak a másik kocsi után. Ez a kis veszteség azonban eldöntötte a versenyt, már nem tudták beérni a kocsit s mire a megmaradt lovakat bekötötték az istállóba, akkorra már javában párolgott a jászol mellett a Gerbenczey két sárgája. Heves ur zsebrevágta a revolvert s bement az étterembe. Azt mondta, hogy most már kiadja ennek a betyárnak az apai jussát is, meg az anyait is, ugy agyonpuffantja a gyönyörüséges fiával egyetemben, hogy többet egyet se szólnak. A leányt meg viszi haza.
III.
Benn Gerbenczeynek már kompániája is akadt. Egy pár városi pajtással ült egy sarok asztalnál s éppen a vendéglőssel tárgyalt.
– Aztán igazán itt vannak?
– Itt tekintetes ur, a nyolczas számban.
Gerbenczey ur az urakhoz fordult s csillogott a szeme, a mint eldicsekedett a históriával.
– Szereti a gyerek a lányt, hát csak nem hagyja magát. Az övé, ha hozzá huz a szive. A lány mindég azé, a kibe szerelmes. Ha akadnak olyan vén bolondok, a kik az utjába állnak, hát segít magán. Nem igaz?
Az urak ráhagyták, hogy igaz bizony, már hogyne volna igaz s telerakatták az asztalt borral.
Heves ur a másik asztalnál telepedett le, félig hátat fordítva a kompániának és hivta a vendéglőst.
Erre már felpattant Gerbenczey.
– Nem megy egy lépést se. Ide áll mellém. A ki beszélni akar magával, az jöjjön ide, majd a szemébe nézek.
Az urak kaczagtak s az egyik egy termetes poharat szinig megtöltött borral s átküldte Heves urnak. Rátette a névjegyét illendőképpen. A felkinált falusi uraság azonban csupa méreg lett a kötözködésre. Falhoz csapta a poharat s fölszedelőzködött, hogy kifelé menjen. Azt mormogta, hogy a kinek nincs helyén az esze, azzal nem áll szóba.
Gerbenczey fölugrott az asztal mellől s odakiabált a szomszédhoz.
– Engem tart az ur bolondnak?
– Olyan formán.
Nagy szünet következett. A két ember veszedelmes mérgesen meresztette egymásra a szemét s Gerbenczey erősen szorongatta egy üveg nyakát, hogy most mindjárt odavágja a Heves ur fejéhez. Mielőtt azonban idáig jutottak volna, elkaczagta magát.
– Igaza van neki.
– Már miért volna igazam.
– Nem az urhoz szóltam.
– Nem-e?
– Nem hát. A ki velem a másik asztaltól tárgyal, – azzal szóba se állok.
– Tán hogy odamenjek?
Meg is indult, de nem valami barátságos szándékkal. Kifeszítette a mellét s egyenesen Gerbenczey urhoz akart férkőzni, a ki pedig az asztal tulsó oldalán ült. Az urak pedig hamar utját vágták a verekedő kedvének. Egyszerre négyen is körülvették, lehuzták róla a kabátot s e közben azt tárgyalták vele, hogy a ki haragszik, annak nincs igaza.
– Ha szereti a fiu a leányt, hát neki kell adni.
– Ki mondja azt hogy kell? Én nem adom. Ha még másforma volna, nem ilyen, e fajta.
Gerbenczey büszkén kivágta a mellét.
– Jó faj ez. Nem kérem az urtól kölcsön a magáét.
Az urak leültették a vendéget, bort töltöttek a poharába s biztatták, hogy igyék. Fel is köszöntötték s aztán a fiatalokról kezdtek el beszélni, a mire különösen Gerbenczey érzékenyedett el.
– Szegény gyerekek.
– Mit szegény! Van annak a lánynak annyija, mint az ur fiának.
– Nem azért mondtam, hogy pattogjon az ur.
– Nohát.
Sokáig hallgattak. A fiatalokra gondoltak mind a ketten s a nagy csendben rábámultak egymásra, de már mintha nem lettek volna olyan mérgesek. A Gerbenczey ur szeme lassankint vizes lett abban a nagy örömben, hogy milyen szépen megsegítette a boldogságát a fia s áthajolt az asztalon Heves urhoz.
– Öreg czimbora, csak nem haragszol.
Megölelte s magához szorongatta a vén embert, a ki pedig még mindég nagyon haragos volt és dörmögött, ámbátor már mosolyogni kezdett az arcza s a mig beszélt, remegett a hangja.
– Leszedik az embert a lábáról. Sok gazember…
KATONÁK
I.
ppen a mi szobáink alatt, a földszinten lakott egy honvédszázados, Gáll Ferencz. Nagy családja volt, a gyermekek néha olyan lármát csaptak náluk, hogy rengett bele a ház. Ő nem lehetett mindig otthon, a szegény, gyönge felesége nem igen tudott rendet tartani a rakonczátlan népség között. A hosszu nyári szünidőn mindég igy imádkozott szegény: Uram Isten, csak add meg már, hogy beálljon az iskola. Ha rám nem halgattok, majd megtanít benneteket más a becsületre.
Szép lakásuk volt, hétszáz forintot fizettek érte évenkint. Persze ez nem telt volna a kapitányi fizetésből, de az asszonynak is volt egy kis hozománya s jó gazdák voltak a katonavoltuk mellett. Soha se költöttek többet, mint a mennyit megengedtek a viszonyaik, sőt az asszony, a mint az később kitudódott, minden hónapban félrerakott egy pár forintot a takarékpénztárba. Ezzel készült meglepni az urát, mikor majd férjhez adják a leányt. Szigoruan féltette a titkát s jámbor, megelégedett mosolygással jött mindig haza egy-egy ujabb manipuláczió után.
E mellett nagyon maguk között éltek, rosszul érezték magukat a kincstári asszonyok társaságában. A kapitány sokat erőszakoskodott, hogy nem tesz az semmit, ha nem is szivesen, de a tiszti familiákkal fenn kell tartani az összeköttetést, mert ez hasznukra van. Az asszony engedett is, de nem szivesen ment ki a családból. Mikor aztán hazakerültek egy társaságból, sehogyse voltak megelégedve egymással. Az asszony csak a férjéért hozta meg az áldozatot, hogy beüljön a másik asszonyok közé, de nem tudta beletalálni magát a helyzetbe soha. Ha az urára nézett, mindjárt észrevette, hogy annak is rosz kedve van s csak vontatottan, minden érdeklődés nélkül szólt bele egyszer-egyszer a társalgásba. Körülbelül egyre gondoltak mind a ketten. A mellett, hogy unják magukat, az otthonmaradt gyermekek töltik be az agyukat nagy gondokkal. Pali ezóta már bizonyosan fölmászott az asztalra és leverte a lámpát. Jenő nem tanulja meg a leczkét holnapra, menjünk, menjünk haza, a milyen gyorsan csak lehet. Őket sem igen szerették a társaságban. Jobb anyagi körülmények közt éltek, mint a többi tiszt, e miatt félig-meddig irigyelték is őket. Az asszonynak nem tudta elfeledni a többi asszony, hogy faluról került a városba, s pénzt hozott az urához. Azt mondták, hogy föltolta magát közéjök azzal a néhány ezer forinttal. Érezték mellette szegénységüket s ha tehették, megbántották. Finoman, élesen szurtak egyet rajta s bosszankodtak, mikor a maga egyszerüségében észre se vette, hogy mit akarnak vele. Ilyenkor egy-egy megjegyzést tettek reá francziául vagy németül. Klári ugy nem tudott, csak magyarul beszélni, mint az apja, meg az édesanyja.
Szóval sehogy se ment a barátkozás, utóbb már nem is erőszakolta a kapitány a dolgot, belenyugodott, hogy legyen hát igy. Könnyü volt belenyugodnia, mert máskülönben nagyon boldogok voltak. Néha zsörtölődött a kapitány, de nem igen volt rá oka, csak szokásból ugy tette. Nagyon szerették egymást. Öt gyermek futkosott körülöttük, de azért ugy megölelgették, megcsókolgatták egymást, akár egy héttel az esküvőjük után. Apró gondjaikat megbeszélték egymással, semmi titkuk se volt vagy ha titkolóztak, az csak szeretetük és gyöngédségük kifolyása volt.
A kapitány kis fekete, czigány-arczu ember, de a szeme kék s a tekintete lágy, nincs benne semmi erély. Mikor a gyakorlótéren rákiáltott egy-egy altisztre, hogy: Tizedes, vagy szakaszvezető roszul megy! – nem ugy hangzott az, mintha ugyanezt például Szvoboda főhadnagy ur recsegte a szegény bünös fülébe. A többi tiszt határozottan azt állította, hogy a kapitány nem való katonának, igen el van kényeztetve hozzá. Ezt hitte ő is és a feleségét okolta érte. Mig meg nem nősült, egészen alkalmas katona-anyag volt, hanem aztán olyan jó volt mindig hozzá az asszony, annyira megszerette az otthont, hogy csak sóhajtva ment ki belőle, folyton haza vágyott, nem létezett előtte semmi nagy feladat, elpipázta a felesége mellett minden ambiczióját.
– Isten tudja, hogy ennyire vitted ilyen asszony mellett, – mondta egy őrnagy barátja. Arról azonban ne is álmodj, hogy valaha törzstiszt leszel.
– Miért? olyan lehetetlenség az?
– Jaj pajtás, nem az ilyen emberből lesznek a tábornokok. Belőlem, belőlem! Örökös háboru az egész életem. Engem nem köt le semmi a familiámhoz. Örvendek, ha bekapom az ebédemet minden nagyobb bosszuság nélkül, aztán megyek vissza a kaszárnyába. Mindig ott. Dolgozom, izzadok már csak azért is, hogy ne gondoljak a magam dolgára, meglásd csak, hogy a legközelebbi előléptetéskor már alezredest csinálnak belőlem. Ez a katonaélet. Egy kissé elkomolyodott s valami kis keserüség szaladt végig az arczán, hanem aztán ujra mosolygott, mint a ki már megnyugodott mindenben. – Maradj Feri kapitánynak s eredj penzióba.
Ha zabolát nem vet a nyelvére, még többet is elmondott volna a maga dolgából. Hogy nagyon szeretné, ha ledegradálnák megint kapitánynyá s adnának mellé egy olyan feleséget, mint a Gáll Ferenczé. Az ilyen asszony igaz ugyan, hogy a maga nagy szeretetével megakasztja a katona karrierjét, hanem aztán kárpótolni is tudja érte. Mit ér az előléptetés, ha megfagy mellette az ember?
– Az, az, Klári az oka mindennek, biztatta magát Gáll is és hevesen kikelt az ellen, hogy őt bárki is akadályozza az előmenetelében. Azt ő nem türi, majd megmutatja! meg ő!
– Rám haragszol Feri? – kérdezte szerényen az asszony.
– Rád, persze, hogy rád. Ne állj az utamba ne csimpaszkodj belém, a mikor arról van szó, hogy haladjak. Megjöhetett volna már az eszed.
– De hát mi a baj?
– Az, az, hogy voltaképpen semmi, hanem mégis nagy baj, hogy mi nem tudunk beleolvadni az emberek közé. Te se, én se. Nem megy jól a mesterség, nem tudok eléggé katona lenne. Szegény apám roszul gondolta meg a dolgot, mikor tisztet nevelt belőlem s én is a mikor megházasodtam.
– Panaszod van reám megint?
– Mindig. Kiállhatatlanul gyermekek vagyunk még most is mind a ketten, a helyett, hogy megokosodtunk volna, napról-napra fogy az eszünk.
Az asszony igen komolyan kezdte venni a dolgot s nagyon elkeseredett arra, hogy az ura elégületlen vele. Még mindig piros, fiatalos arcza elborult és sóhajtott. A kapitány erre megbánt mindent. Két keze közé fogta a felesége fejét s vigasztalni kezdte:
– Olyanok vagyunk, a milyenek vagyunk, ne bánd fiam.
A következő őszszel egyszerüen kihagyták a sorból s nem lett első osztályu százados belőle. Ugy érezte, hogy egy cseppet se bánja. A megsértett embert játszta és nyugdijaztatta magát. Már joga volt reá, szürkülni kezdett haja s szivesen elhitték neki, hogy beteg. Az ezrednél sem igen sajnálták. Falura költöztek. Mikor elhagyták a várost, a legnagyobb fia már érettségi vizsgálatra készült.
II.
A falun egészen jól érezték volna magukat, ha nem lett volna sok vesződségük a Klári apjával, az öreg Böszörményi Gáspárral. Az öreg ur semmiként sem tudott megbékülni azzal a gondolattal, hogy veje otthagyta a katonaságot. Együtt laktak egy nagy, hosszu tornáczu házban, ha akarták, ha nem, meg kellett hallgatni az öreg ember folytonos zsörtölődését. Előbb tréfára vették, mert azt hitték, hogy ő maga is tréfál, de azután már nemcsak alkalmatlan volt a folytonos szemrehányás, hanem terhes is. A két család kerülni kezdte egymást, a mennyire az lehetséges volt, egyik-másik kijelentette, hogy beteg s nem mozdult ki a szobából, sokszor néztek egymással farkasszemet. A fiatalok kezdtek valami uj lakás után nézni, mert már csaknem kiállhatatlan lett az életük az öreg Böszörményi miatt s mindig roszkedvüek voltak. Ha az öreg előkaphatta Ferenczet, jól megkinozta a maga nézeteinek ujra és ujra való elmondásával s már gyakoriak voltak a heves jelenetek is, mert végre is Gállnak sem volt végtelen türelme s nem tudta szó nélkül végighallgatni a sok kötődést.
– Higyje el apám, – mondta ilyenkor türelmetlenül – ha tudtam volna, hogy igy fordul a dolog, inkább még nyolczvan évig is katona lettem volna. Ha ez elég, hát most már kérem hagyjon békében.
– De nem elég, dehogy elég. Megismerhettél már, a mióta vőm vagy, vagy ha nem ismertél, hát megkérdezhetted volna, hogy: apám ezt akarom, vagy azt akarom, mit szól hozzá? Nem tetted. Most itt állunk. Férjhez adtam a leányomat egy katonához és nincs katona férje, hanem épen olyan földturó paraszt, falusi, mint én.
– Ha nem lettem volna katona, nem adta volna hozzám Klárit?
– Persze, hogy nem. Ilyen kérője volt neki minden ujjára egy-egy.
– De ha engem szeretett, nem mehetett máshoz.
– Ne szaporítsuk a szót, rosszul tetted, hogy otthagytad azt a szép hivatalt. Én soha se egyeztem volna bele.
– De ha roszul éreztük magunkat mind a ketten?
– Elég gyámoltalanság.
Végre letett az öreg a dologról, csak a szemével meg a hangulataival beszélt, de azokból meg lehetett érteni mindent, a mit el nem mondott. Mig Ferencz kapitány volt, nagyon büszke volt reá, most számba se vette. Néha tartlit játszott vele, de éppen ugy szólott hozzá s általában ugy viselkedett vele szemben, mint egy szomszéd öreg földesurral. Imádta a katonaságot. Klári volt az egyetlen leánya, gyönyörüen megrajzolta a jövendőjét s most szánta szegényt, hogy ennyire pórul járt az urával. Arra nem is gondolt, hogy a leánya is jobban érzi magát. Önző volt s az öreg emberek makacsságával nem tudta elhinni azt, hogy másnak van igaza!
Mikor Jenő, a legnagyobb Gáll fiu haza jött az érettségi bizonyítványnyal, uj remény ébredt az öreg ur arczán. Egyszerre tele lett tervekkel, nem is járt már többé a földön. Titokban nézegette a hosszura nyult fiut, hogy vajjon elég erős-e, megkérdezgette, hogy jók-e a szemei, tanította lőni, régi divat szerint verekedni s megengedte neki, hogy ezután már ő előtte is szivarozhatik. A többi gyerek teljesen kiesett az öreg ur kegyeiből, az egész szivét ez a hosszu fiu foglalta el. Tömte pénzzel, magával vitte a szomszéd falukba látogatóba s már is ugy beszélt róla, hogy ez az a fiu, a ki majd helyrehozza, a mit az apja vétett. A fiu ugy találta, hogy soha se volt ilyen jó dolga. Homályosan sejtette, hogy mit akar vele az öreg és nem volt ellene semmi kifogása. Nem lett volna az ellen se, ha orvost vagy mérnököt akart volna belőle faragni az öreg, pedig irtózott a sok tanulástól. Félig gyermekesze előtt csak az állott, hogy most következik majd a nagyapja jóvoltából egy pár évi kényelmes élet sok pénzzel. Annyi pénzt nem tudott volna az apja adni, mint az öreg Böszörményi, akkor hát sokkal jobb lesz reá nézve, ha az öregre hallgat. Lassankint kezdte elhanyagolni a maga családját, nőttek az uri hajlamai s majdnem hogy lenézte a testvéreit. Az öreg erre azt mondta:
– Büszke! jól teszi.
Mikor eljött a szeptember, az öreg hamar végzett a vejével és a leányával.
– Jenőt adjátok nekem. Ne kérdezzetek semmit, csak adjátok nekem, majd csinálok én embert belőle.
– Mit akar apám? kérdezte a kapitány roszkedvüen. Nem tetszett neki az egész dologban semmi s halványan bár, de ugy érezte, hogy elvesztette a fiát. Küzdeni akart ellene, de gyönge volt hozzá. Az öreg makacs volt és nem engedett. Megint előállott a panaszaival s mint a ki görcsösen belekapaszkodik valamibe, dühbe jött a legkisebb ellenvetésre is.
– A többivel csinálj a mit akarsz, nem szólok semmibe, de Jenőt adjátok nekem. Csinálj belőlük kasznárt, diurnistát, bánom is én, ebből az lesz, a mit én akarok.
Klári félve nézett az apjára, még soha se látta az öreget ennyire kikelve magából. Integetett szemeivel férjének, hogy hagyjon reá mindent. A kapitány csüggedten, a legyőzött ember nembánomságával hagyta reá, hogy nem bánja, akármi lesz is. Szükebben éltek, mint eddig, nagy gond lett volna neki ez a nagy fiu, a kit most már egyetemre kellett volna küldeni, de azért szivesen a vállára vette volna ezt a gondot is a többi mellé, csak ne vegyék ki kezéből a jogait felette. Félt az öreg szándékától. Tudta, hogy ez a vén ember nem él a mai világban s bántotta az is, hogy a fiu, mig róla beszéltek, közelebb állott egy lépéssel nagyapjához, mintha idegen volna. Tele volt az arcza gonddal, homlokára, szemeire kiült a nagy töprengés és szomoruság, elrekedt a hangja, a mint halkan megkérdezte a fiát.
– Jenő, mit akarsz? Azt felelem a nagyapádnak, a mit te mondasz. Gondold meg jól a dolgot.
A hosszu, szegletes fiu nem felelt és nem is látszott meg rajta, hogy gondolkoznék. Szorongva várta a dolog végét s egyszer-egyszer fölpillantott a nagyapjára, mintha mondani akarta volna, hogy: ne hagyd magad öreg, mert ha elgyengülsz, vesztett ügyünk van.
A kapitány még csak egy pár szót szólott, de elborultan, reszkető hangon, mintha ez lenne a fiához az utolsó beszéde.
– Jenő, te már bizonyosan tudod, hogy apám katonának szánt. Jól gondold meg a dolgodat, mert már nem vagy éppen gyermek s itt ebben a beszélgetésben te vagy minekünk az első. Láttál engem, itéld meg magadat, hogy van-e kedved a katonasághoz? Ezzel a perczczel egy élet kezdődik el, vigyázz édes fiam.
A fiu egy perczig elmerült abba, a mit hallott. Az öreg szorongva leste és a mikor késett a felelettel, maga segítette ki.
– Van, persze, hogy van kedved, ugy-e?
– Van, hogyne…
A kapitány sóhajtott s az előtte ülő öregen át Klárira nézett.
– Hát menj, – mondta aztán.
Nem volt eltelve valami képtelen fogalmakkal a maga régi pályája iránt, de azt tudta, hogy szeretni kell, inkább kell szeretni, mint bármi más hivatást. A fiában ezt nem látta s el se tudta képzelni, hogy honnan vett volna kedvet reá a nagyapja nélkül?
– Légy szerencsés, mondta aztán, mikor már mind régen hallgattak s ezzel a legnagyobb fiu sorsa eldőlt.
III.
A kapitányéknak még három fiuk és egy leányuk maradt Jenő után. A fiúk kisebbek voltak még, de a leány már megnőtt. Tavaly hosszu ruhát kapott, az idén már tánczolt a nagyobb bálakban is és szerelmes is lett, a kit megszeretett, az egy máramarosmegyei földbirtokos volt, a kinek nem sok ideje maradt a teketóriára, különösen a hatodik megyében. Kétszer-háromszor eljött s már megkérte a leányt. Az öreg Böszörményi olyan közönyösen vette a dolgot, mintha idegenekről volna szó, neki csak Jenő volt valami az egész családban. A kapitányék sem ellenkeztek, visszagondoltak arra, hogy nekik is milyen rosszul esett volna, ha utjokat állják. A farsangon Klárikát hazavitte az ura. Négylovas, csengetyüs fogaton robogott ki az udvarból, a vőlegény uri pompáján meglátszott, hogy nem kell aggódni az uj asszony miatt, hanem az mind nem változtatott a dolgon. A leány elment, a kapitány meg a felesége csak ezt érezték az egészből. Szomoruan tértek vissza a szobákba s nagyon fájt nekik, hogy egygyel már megint kevesebben vannak. A gyerekek az asztalról elcsent torták felett birkóztak s nem mondta nekik senki, hogy viseljék magukat becsületesen. – Valami borongós, szürke hangulat maradt utána, bajos megszokni az életet igy. Most történt meg először, hogy a kapitány is és a kapitányné is visszakivánkozott a városba. Nagyon unalmas kezdett lenni a hosszu tornáczos ház s talán a Jenő dolga se ugy fordult volna, ha bennmaradnak. Klárika is várhatott volna a férjhezmenetellel, nem volt miért ugy sietnie. A két nagyobb fiut is nemsokára vissza kell küldeni a kollégiumba, akkor aztán csak a Pista marad itthon. De ő is iskolába fog járni, alig látják naponkint egy pár órát, nem jól van igy no, sehogy sincs jól. Az öreg Böszörményi még a Jenő leveleit is eltagadja, pedig látták néhányszor, hogy az ő irásával érkezett egy-egy boriték. Fél, hogy beleszólnának majd a nevelésbe s elrontják a gyermeket. Érezték, hogy itt falun nagyon ki vannak téve szeszélyének, de nem tudtak ellene semmit tenni. Ha szólottak, perpatvar lett belőle, ettől pedig irtóztak, bár az öreg majdnem kereste rá az alkalmat. Nem az lett az életük, a minek előre elképzelték.
Egymás előtt is megjelentették az uj állapotokat. Féltek egymás szeme közé nézni. Beállott náluk az az idő, mikor a férj hallgatva megy el napokig a felesége mellett s az asszony pedig a férjét kerüli el. Mindketten magukat érezték hibásnak. Mikor egészen maguknak éltek, tudták volna, hogy mit tegyenek, kibeszélték volna magukat mind a ketten a szivük szerint, de itt ez sehogy se ment. Maguk se tudták, hogy miért. Az a csenddel, gonddal, bajjal telített levegő rájuk nehezedett, nyomta a mellüket, nem tudtak szabadulni tőle.
IV.
Mikor nagyon elgondolkozott azok felett, a kik körülötte éltek, a kapitány csak visszatért mindig a Jenő nevéhez. A másikak kamaszok voltak és semmi jót sem igértek, ez a fia volt az, a kinél megnyugodott egy-egy perczre. Már nem bánta, akármi is lesz belőle, fődolog, hogy derék ember, jó nevelést kapott, helyén van a szive, ez megállja majd a helyét. Nem igen hitte, hogy valami nagyon szeretné azt a pályát, melyet a nagyapja választott számára, hanem majd talán beletörődik. Nem boszorkányság az, meg lehet szokni, ha az ember egyedül van s nincs felesége, a ki leköti.
Mikor elvégezte a katonaiskolát, egyszerre kinevezték hadnagynak. A kinevezési okmányt hazaküldte s az öreg diadalmasan lobogtatva hozta át a kapitányékhoz.
– Látod?
Nagy idő óta ez volt az első este, hogy együtt vacsorázott mind a két család. Az öreg kikergette a fiukat a szobából, nem szerette őket maga körül s mintha megbékült volna a vejével. Barátságos volt, jól evett, mesélt a gyermekkorából s néha csillogó szemekkel fel-felpillantott a szoba tetejére, mintha ma szük volna neki a négy fal. Vágyott a levegőre, elmagyarázott negyvennyolczból egy egész hadi manövert, hadonászott a botjával; nagyot ütött egy-egy kőre s odáig ment, hogy karöltve sétált az udvaron vejével. De azért féltette tőle Jenőt, ezt kilehetett érezni minden szavából. Ha más ember lett volna közelében, mással beszélte volna meg a dolgokat, a kapitány csak annak köszönhete a szerencsét, hogy ő volt a faluban az egyetlen kaputos ember s előtte esett legjobban az öregnek a dicsekvés.
– Igy lesz, ugy lesz! Lovat veszek neki, a milyet csak kiván, pénzt kap, a mennyi kell.
– Mikor látjuk?
– Jaj, abba még sok idő telik. Messze helyezték el.
– Hova?
– Valahova a Dunántulra.
– A várost, a várost…
– Azt nem tudom – és ugy tett az öreg, mintha igazán nem tudná. Magában azt gondolta: – ugy-e, ugy-e szeretnéd látni? Elcsavarnád a fejét. Azt már nem engedem. Aztán politikusan tette hozzá:
– Ha majd megirja, meglátogatom.
– Én is elmegyek – tört ki a vágy a kapitányból.
Az öreg megijedt, mintha arról lett volna szó, hogy most egyszerre elveszik tőle a katonáját. Olyan volt mint egy gyermek. Gyorsan utját akarta vágni minden veszedelemnek.
– Hogy jöhetnél, csak nem hagyod itt Klárit? A ház se maradhat férfi nélkül. Te majd máskor. Vagy majd haza is jön, hiszen irja, hogy a mint csak lehet, eljön.
– Mutassa meg apám a levelet.
– Eltévedt valamerre, de ne félj, hazajön, haza okvetlenül.
Ezzel sokáig hitegette a vén Böszörményi a kapitányt. Egyszer aztán meg is jött a fiu.
V.
Mikor leszállott a kocsiról, az öreg Böszörményi nem tudta elfogni csak magának, pedig látszott a szemeiben, hogy irigyel mástól minden olyan hangot, a mi a Jenő szájából jön, hogy irigyelte, mint gyermek a másik gyermek játékát, mintha arra neveltette volna föl ilyen szép fényesre, nagyra, hogy babázzék vele. Szeretett volna végigsimogatni a mentéjén mindent, a mi aranyos, a fényes kardját, megcsókolgatni csákóján a rózsát s mindig ott volt az arczán az a megelégedett vonás, a mely azt kiabálta: az én müvem, az én müvem!
Jenő majd térdreesett az anyja előtt, mikor meglátta a szegény, törődött alakot. Egészen magához akarta ölelni, csókolta a kezét, alig jutott szóhoz.
– Hogy vagytok édes anyám, apám, hogy vagytok?
Az öreg félt közbeszólni, csak nézett és szorongott hátul. Nem tetszett neki sehogysem a dolog. A beköszöntés nem elég katonás. Aztán bántotta, hogy neki csak egy kézcsók jutott s rá akart kiáltani: Én tettelek azzá, a mi vagy! – de csak elhallgatott. A szép nagy fiut kézről-kézre adták az apja, meg az anyja, beszélni se tudtak, csak nézték egymást, belevágtak egymás szavába, mindenki kérdezett és senki sem felelt. Végtelen örömükben majd hogy el nem ment az eszük. Enni se tudtak, a fiu pedig fáradt és éhes volt, de mikor a szájáig vitt egy falatot, mindig eszébe jutott valami, a mit még nem mondott s kaczagva intett, hogy nem, nem lehet mindent egyszerre, majd rendben, szépen sorjában beszél el mindent. Az öreghez alig volt egy-egy szava. A vén embernek látni kellett, hogy ő itt minden nagy áldozata után is csak a harmadik személy. Ez dühbe hozta.
– Gyerünk aludni, mondta Jenőnek.
– Nálunk alszik, védekezett egyszerre a kapitány és Klári.
– Itt maradsz.
Az öreg már nem tudta tovább türtőztetni magát, majdnem reszketett dühében.
– Az ebadtát! Hozzám jösz, ha mondom!
Annyira kikelt a szinéből, hogy megijedtek tőle. Engedni kellett.
– Jó, jó, majd holnap Jenő, holnap.
De a fiu menetközben odasugott apjához:
– Maradj fenn apám, ha az öreg már elaludt, visszajövök.
– Jól van, sugta vissza nagy örömmel a kapitány. Tovább adta a hírt a feleségének és motyogtak csendesen, ne hogy áthallatszék a vékony falon.
– Visszajön még.
– Ma?
– Ma.
– Szegény fiu!
– Látod, milyen jó szinben van? Csupa egészség.
– Csupa élet. A mienk ő mégis.
– Nem az apámé. Hiába erőlködik az öreg.
Tul a falon valami leesett a földre. Erre nagyon megijedtek. Egyszerre csendes lépteket hallottak a folyosón, az óra ketyegésétől alig lehetett meghallani, a mint kinyilt az ajtó. Egyszerre ölelték át egymást mind a hárman. Csak az asszony sírt, de olyan csendesen, hogy attól ugyan nem ébred föl odaát az öreg.
LEÁNYVÁSÁR
I.
odó Ferenczné olyan fiatal és csinos volt, hogy maga is átbálozhatott volna még egy-két farsangot, hanem idő előtt megvénítette a leánya, Ida. Három fia is volt, de azok nincsenek mindig az anyjuk mellett s kisebbek is voltak, mint a leány. Ida az első gyermeke s majdnem együtt fejlődött az anyjával. Mire az anyja szép harmincznyolcz éves, a nyugodt életmódban jól megtelt, finom fehér arczu asszony lett, a leány is szinte észrevétlenül hosszu szoknyához jutott, udvarlókra tett szert s egyszer csak kirepült a világba egy fehér szalagos rózsaszin ruhában. Az apja megforgatta egyszer-kétszer, megelégedetten simogatta meg a haját s évelődni kezdett az asszonynyal.
– Nagy lányod van és mégse akarsz vénülni. Nem szégyenled magad.
Bodóné akkor nem is érezte, hogy vénülne. Arczával és hajával együtt fiatal maradt a lelke is. Ő maga dicsekedett el a lányával s kézenfogva hordozta magával Idát, mintha hozzá lett volna nőve. Mutogatta, valami önérzetes mosolygással beszélt róla, mintha azt is mondani akarná, hogy csak szép anyának lehet ilyen leánya. Igazán bájos is volt. Minden kaczérság nélkül, egyszerüen önmagával hódított. Üde volt még rajta minden, szép volt akkor is, ha pirult, akkor is, ha mosolygott s még ha sírt is, a mi akkor esett meg vele igazan komolyan, a mikor először tagadtak meg tőle egy ruhát. Bodó nem volt olyan gazdag, hogy idő előtt elkezdhette volna a toilettevásárlást. Várjon reá a leány addig, mig szüksége lesz reá. Most még kedves és vonzó karton szoknyában is.
Bodóné csak telt és szépült, de már később ennek a szépségnek ápolásra volt szüksége. Sokat ült a tükör előtt, uj formákba szedte vastag fonatu fekete haját s már kissé türelmetlenül elevenítette föl arczán a szineket. Nem akart elveszni a leánya mellett. Az anya hiusága mellett is sok maradt benne a szép asszonyból, a ki mig csak lehet, nem hagyja magát. Ment minden, a mig észre nem vették, hogy már erőlködik. Akkor eloldalogtak mellőle az emberek, vagy kezdtek tulságos tiszteletteljesen bánni vele. Addig sok fiatal ember nyüzsgött körülötte, bálban, hangversenyben versenyeztek egymással, hogy melyik vigye utána a legyezőjét s ki adja fel a belépőjét, most néha megesett, hogy csak a férje járt a háta mögött.
– Fogy a gárdád, mondta is egyszer Bodó tréfásan s ő is nevetett a dolgon, pedig abban a perczben érezte, hogy keserüség szalad át a lelkén. Előtte, anyja régi udvarlói közül is elhódítva néhányát, mulatott a leánya. Üdén kaczagott, csaknem repült a tánczban, s a kis város bálterme olyan szint vett föl, mintha csak a Bodó kisasszony mulattatására élne ez a jókedvü világ.
A szép harmincznyolczéves asszony nem tudta elhallgattatni magában a szemrehányásokat.
– Ezért szültelek, neveltelek nagyra?
Nem volt senkije, a kinek elmonhatta volna, a mit gondolt. Magában érlelődött benne a panasz s észre se vette, hogy már ugy néz a leányára, mintha gyülölné. Nem igy nevezte volna azt az érzést, a mely kifejlődött benne, ő csak azt hitette el magával, hogy a hálátlanság igazságos büntetése az a harag, a melyet nem tudott leküzdeni. Észre se vette, hogy nem tudja olyan gyöngéden megfogni a leánya kezét, mint eddig, s hogy már természetévé vált irigy féltékenysége, melyet eddig menteni igyekezett.
– A kis béka – igy emlegette magában s terhére volt már akkor is, ha látta. Sokat küldötte a barátnőihez, maga nem igen kisérte el sehova, s amikor semmi egyéb kifogása nem volt, inkább azt mondta, hogy beteg s egész délutánokat áthevert egy diványon bekötött fejjel, pedig semmi baja sem volt. A ház kezdett felfordulni. Senki se érezte magát olyan jól benne, mint eddig. A fiukat sem tartották rendben. Bodó csak kapkodott erre-arra. Olyan gyorsan szakadt a nyakába ez a változás, hogy azt se tudta, merre keresse az okát. A kis leány pedig élte a világát. A kis rózsaszin ruha hol ebben, hol abban az utczában jelent meg, de soha sem egyedül. Hozzászegődtek a gavallérok, fecsegtek, nevetgéltek, hogy az anyja haragszik vagy nem, abból keveset vett észre, mert annak is érdekében volt, hogy ne árulja el gondolatait.
– Valamit kell már tenni – mondogatta magában Bodóné. Utolsókat kapkodott, mint a ki fuldoklik s egy perczre se jutott eszébe, hogy voltaképen lelketlenség, a mint gondolkozik. Egészen természetesnek találta ezt a gyorsan kifejlődött ellenszenvet a gyermeke iránt.
– Rászolgált, kiérdemelte – igy mentegette az érzéseit, pedig a szegény kis lány csak szép volt és fiatal.
II.
A sok fiatal ember közül egyszerre kivált egy nem nagyon fiatal s nem is nagyon csinos kereskedő, Stolz ur, s minden teketória nélkül megkérte az Iduska kezét. Senki se tudta, hogy honnan vette ehhez a merész lépéshez a bátorságot, csak annyit láttak, hogy néhány nap óta feltünően sokat suttogott Bodónéval. A dolog különben nem valami nagy szerencsétlenség. A Stolzék háza ismeretes a határon tul is, szolid, derék vállalat, tekintély a gyapjuban és lenben.
Bodó nem fogadta nagyon szivesen a kérőt, a szegény ember telve volt aggodalommal. – Szereti-e a leány? Föltalálja-e magát mellette, itt-e már az ideje, hogy kiadják a házból? Találnak-e a természeteik?
– Mit habozol? – kérdezte az asszony már egy néhányszor és már egy kissé ingerülten is.
– Nem akarom szerencsétlenné tenni.
– Eh, ne szalaszd el az alkalmat csupa aggódásból. Menjen, itt az ideje. Van valami kifogásod Stolz ellen?
– Félek, hogy te nagyon sietsz.
– Addig sietek, a mig van miért.
Azt tette a mit az asszony akart. A kis leánynak alig volt beleszólása a dologba. Gyorsan ment minden. Ezt nem Stolz ur akarta igy, mert ő a komoly, megfontolt cselekedetek embere volt az üzleten kivül is, hanem Bodóné. Nagy buzgalommal lökdöste ki leányát a házból. Az ura olyan bután nézte az egészet mint a kit fejbe vágtak s nem tud gondolkozni. Mikor igazán elment a leánya azzal a jól megtermett, derék, komoly emberrel, nagyot sóhajtott s kimeresztette utánuk a szemét. Valami rosszat érzett a jövendőben és ez szomorította.
III.
Bodóné pedig megfiatalodott vagy tiz esztendővel. Előszedegette a régebbi ruháit s megint az a kaczagó szép asszony lett a ki volt. Folytatta ugy, a mint elkezdte. Adott még magának egynéhány esztendőt s ezt a kis időt még szépen akarta keresztülélni. Azután már lehetetlen lesz minden. Eljön az az idő, a mi az ilyen mulató asszonynak a halál kezdete, nem lehet már letagadni az éveket, fátyolozottabb lesz a hang, meg kell barátkozni a gondolattal, hogy vénülünk. Addig is előre! Mig a férje kopaszodott mellette és őszült, őt szörnyen leszólták a többi asszonyok. Ugy mulatott, mint egy betyár, aki már érzi, hogy jönnek a zsandárok. Udvaroltak neki, tánczoltatták, pezsgőzött is néha, a szemei égtek, rohanva ment előre az utján. Telhetetlenül szivta magába az életet, tiltott, édes gyönyörüségeivel együtt. Bodó szájtátva, lecsüggesztett fejjel bámult; három ember helyett dolgozott, sok pénzt kellett előteremtenie a szép asszony feleségének.
– Éljen az élet! – mondta az asszony a maga emberei között.
– Jaj de nehéz már, – sóhajtott Bodó s ugy törülgette a homlokát, mintha ki akarta volna szorítani belőle a vért is.
A leány pedig sehogy se vált be a Stolz-házban. Ennek a hires czégnek mindég másfajta asszonyai voltak, nem ilyen gyerekleányka, a ki a czicza mellől jött az üzletbe. Nem értett semmihez.
Stolz ur tanítani akarta, de nem igen volt türelme hozzá. Mig haszontalanul vesződött a magyarázatokkal, az asszonyka önkénytelenül is csak a lelke ürességét látta s megijedt attól a nagy távolságtól, a mely közte és férje között áll. Keveset foglalkozott lány korában azzal, hogy mi lesz majd azután, ha férjhez megy, de mégis egészen másképen képzelte el az asszony helyzetét, a férjet, a környezetét, mindent, mindent, mindent, Stolz uréknál szörnyü nagy szerep jutott ki a numerusoknak, az asszonyka megijedt, ha arra a sok vonalozott nagy könyvre nézett, a melyekkel a férje foglalkozott s a melyekbe ugy elmélyedt néha, hogy alig vette észre háta mögött az asszonyt. Csupa kiváncsiságból átnézett egyszer a vállán, hogy vajjon mit csinál, de nagyon mogorván mordult rá Stolz ur:
– Maga ehhez ugy sem ért.
Ebbe bele is nyugodott az asszony. Nem igen érdeklődött semmi iránt, a férjétől pedig idegenkedett, mert Stolz ur egészen olyan idegen és üres volt számára, mint a könyvek. Köröttök tolongott a nagy város, de ez sem érdekelte. Megrémülve érezte néha, hogy mennyire egyedül áll s felülkerekedett lelkében a kérdés, hogy: mindig igy lesz hát ez? Csak annyit érzett, hogy ha igy kell tovább is lemorzsolnia a napjait, elviselhetetlen lesz számára az élet. Jobban közelébe akart férkőzni az urának, erősen föltette magában, hogy ezután már ugy gondolkozik róla, mint a hogy más asszonyoktól látta otthon, tiszteli, megbecsüli, szereti, de mint a gyermek, mindig csak holnapra tüzte ki a munka kezdetét.
– Holnap reggeltől máskép lesz minden, – ezzel vigasztalta magát.
Annyira nem volt tisztában semmivel, hogy az érzelmekből is leczkét akart csinálni.
– Kérem érdeklődjék egy kicsit – mondta néha Stolz ur, s látszott rajta, hogy boszankodik.
Az asszonyka egy perczre felrezzent, ölébe hullatott kezei megmozdultak s igért mindent, mintha csak nagyon megijedt volna ujra.
– Érdeklődni fogok, igen igen…
Sehogy se ment. Lassankint valami csendes nembánomság vett erőt rajta, napról-napra messzebb ment Stolz urtól. Már nem félt, hanem irtózott tőle. A folytonos együttlétben megunta és meggyülölte a husos arczát, kifejezéstelen szemeit s magában őt vádolta minden veszteségeért. Megismert néhány fiatal embert s ugy gondolta, hogy mindenkinek inkább lenne a felesége, mint éppen a Stolz uré. Miért jött közéjük ez a hájas, numerusokkal teli ember, miért tolakodott bele az életébe. Mikor egy-egy lányismerőséről hallott hirt, megsiratta a maga lányságát, vénült és fonnyadt. Kesernyés lett a modora, csupa elhallgatott szemrehányás, sokat sirt és még többet ült hallgatva, mozdulatlanul, eltompulva egy helyen. Olyan volt, mintha már nagy mult állana a háta megett, pedig csak most kellett volna kezdenie az életet, ha mással kezdhette volna el. Sokszor napokig nem mondott többet, mint igen-t és nem-et a kérdésekre, lassan, csendesen pusztult Stolz ur mellett.
Végre a férje is megunta a dolgot, pedig nagy türelemmel áldotta meg az Isten. Nem, nem való ez az asszony a Stolz-házba. Még próbált. Elkezdett kedves lenni, de akkor még gyülöletesebb lett az asszony előtt, máskor meg dühöngött, ha már nagyon kijött a sodrából, de ez se használt semmit.
– Érdeklődni fogok, mondta az asszony, – de nem tudott.
– Készüljön, mondta egyszer Stolz ur – délután utazunk.
– Jól van – felelte az asszony.
– Nem is kérdi, hova?
– Mindegy.
– Hazaviszem.
– Jól van.
– Igy tovább nem mehet.
– Nem.
Este már visszaadta Idát Stolz ur az anyjának. Nem az volt, a kit két év előtt elhozott. Bágyadt, erőtlen teremtés, a ki még a maga dolga iránt se tud érdeklődni. Semmi megjegyzése sem volt, a mikor Stolz ur azt mondta az anyjának:
– Mama, itt a leánya, maradjon is itthon.
AZ ÉJSZAKA
I.
kik egy-két esztendő óta ülnek egy asztal mellett, sok mindent össze-vissza beszélnek. Az én társaságom is régi és bizalmas. A ki nem tetszett az embereink között, azt már kinéztük az asztal mellől. Igy járt nem rég egy fiatal olasz is. Szép bariton hangja volt, hanem tulságosan rosz nyelve. Folyton pletykát hordott közénk, mint valami megsavanyodott vén leány, mindenkiről tudott valamit hazudni, sohase tudtuk, hogy mikor kezdi el a meséit rólunk. Most már bizonyosan bemártott valamenynyiünket valamelyik más társaságban. Elmesélt rólunk sok roszat, a mit nem követtünk el, bizonyosan azt is mondta, hogy bambák vagyunk egytől-egyig s azért nem tudott közöttünk maradni s e mellett veszedelmes bombavető, világfelfordító gazemberek is, a kikkel nem érdemes szóba se állani.
Pedig alig politizálunk egész este egy-két szót. Annyi országból kerültünk össze, hogy a mig mindnyáját letárgyalnók, nem jutna idő egyébre. Csak egy veszedelmes ember van közöttünk, egy bizonyos Vronszki nevü lengyel. Erről beszélhet az olasz, a mit akar, mindent elhisznek felőle.
Különös ember. Már harminczkét éves és csak most jutott hozzá, hogy pingálni tanuljon. Eddig egyebekkel volt elfoglalva. Három esztendeig tömlöczben volt Varsóban s ez az idő nyomokat hagyott a testén is, lelkén is. Homloka telve van ránczokkal, mintha föl volna szántva, szemei tüzesek, de olyan mélyen be vannak ásva üregeikbe, mintha hamuból világítana elő a parázs, arczán nagy gond és keserüség borong. Haja, szakálla rendetlen, hosszu és meggörnyedt testéről ugy lóg le a ruha, mintha egy fogason függne minden darab, czipője, kézelője, gallérja csak nagy ritkán tiszta, olyan az egész ember, mintha az üstökénél fogva huzták volna elő egy ószeres raktárból. A feleségét és a kis fiát otthon hagyta s azt mondta, hogy majd csak akkor hozza el őket, ha egy kis pénzt szerez, hogy nekik is adhasson. Ez azonban vagy nagyon későn lesz meg, vagy soha, mert csak az akarata nagy, tehetsége pedig semmi sincs. Hisz, rettenetesen hisz magában, azért nem mernek vele őszintén beszélni, csak jobban elkeserítenék, de ki nem gyógyíthatnák mániájából, hogy nagy, hatalmas müvész lesz valaha.
Idióta mindenben, nemcsak magával szemben. Csupa szélsőségekben csapong, olyan a fantáziája, mint egy sas repülése. Fel, fel szikla tetejére! Csak gazembereket és erényhősöket, rabokat és zsarnokokat, feketét és fehéret ismer. Tele van eszmével, vágygyal, dühhel s egy perczben imádkozni és veszettül káromkodni is tud, ugy a mint elragadják az indulatai. Semmi se normális benne. A ki messziről nézi, az előtt nevetséges is. Csak a maga zagyva hitvallásának szeretne megnyerni mindenkit, fanatikus misszionáriusa mindannak, a mi a lelkében felgyulad s a mit nem tudhat rendszerbe szedni ugy, hogy mások is megértsék, mert maga sincsen teljesen tisztában semmivel. Ide is, oda is csapkod, mindig forr, lebeg testében valami, a mit elmondani nem tud és sokszor olyan, mintha már félig elhagyta volna az esze. Azt hiszem, hogy igy fog elégni. Egyszer csak összeesik, hamu lesz belőle. Nagy indulataihoz cseppnyi az ereje.
– A királyok! – kiáltotta egyszer s rácsapott az asztalra – a királyoknak köszön a világ minden romlást. Mondom, no mondom, ne vágjanak bele! Ők a nemzetek megölői. Ráülnek egy-egy országra s mi már alig birjuk. Játszák az Istent s olyan közönséges semmik, mint én, vagy más. Átkozott valamennyi.
– Van jó is talán közöttük, Vronszki ur.
– Nincs. Ha jó, menjen hát dolgozni, mint más. Ne egyenek meg minden ember kenyeréből egy darabot. Ugy néz fel reájuk sok bolond, mint a feszületre. Ez a czudarság! Miért olyan bambák az emberek? Ezt mondják meg nekem. No, feleljenek rá.
A társaság egy részét megvette az a meggyőződés, a melylyel beszélt, mások pedig azért nem szólottak bele a dologba, mert ugyis tudták, hogy hiábavaló minden ellenmondás. Ez a szegény ember beteg lesz, ha vitáznak vele, csak akkor van elemében, ha hisznek neki. Ilyenkor boldog, érzi, hogy hódít, kipirul, ujjong.
– Nem adok el királynak sohse képet. Ha hallom, hogy meg akarja venni: nem eladó! Inkább meghalok éhen, vagy összetépem az egész vásznat.
Apró darabokra tépdelt egy ujságlapot, mintha a vászon lenne s körülnézett, hogy hisszük-e mindnyájan, a mit mondott. A szomszéd-asztaloknál hüledezve néztek össze az emberek, – borzasztó, borzasztó, ilyet mondani! Egy katonatiszt kiosont az ajtón. Ő nem látott, nem hallott semmit, rá ne hivatkozzék majd senki.
II.
Már festett, de a királyokkal még soha se jött összeütközésbe. Annál több baja volt a kiállításokkal. Visszautasították itt is, ott is azokat a csodálatosan megfestett képtelen ideákat, a melyekkel jelentkezett. Eladogatta mindenét ugy, amint vették, alig került ki így is a kenyérrevalója. Lassankint kezdett rájönni arra, hogy hiába beszél, semmi sulya sincs a szavának. Valami nagyobbra készült, mondta is egy párszor:
– Ölni, ölni kell már, máskép nem megy semmi.
A királyok után következett az egész világ, czudar, haszontalan minden, csupa aljasság, tányérnyalás. Azután az Istent káromolta. Az sem segít már! Napról-napra foszlott le róla a ruha, észre se vette, hogy a könyöke kiállt a kabátból s elrojtosodott a nadrágja alja, mint egy nagy keszkenő széle. Mintha végső vonaglásban élne, ugy kapkodott levegő után. A mienk nem volt jó neki, más, más, a mi az ilyen ember lelkét élteti. Egyszer titkos társulatot akart összetoborzani. Hogy mi legyen vele, azt nem tudta volna megmondani, csak valami nagyot akart. Másik órában már lemondott róla, ilyen emberek semmire sem valók. Az egész világ felégetni való. Kiválni belőle, ez lehet az egyetlen igaz hivatás. Felszállani, megtisztulni…
A felesége megunta már odahaza várni, utána jött a kis fiával együtt. Megirta előre, hogy jön, de ez a levél olvasatlanul hevert a férje valamelyik zsebében. Vagy az is meglehet, hogy elolvasta, hanem rögtön el is feledte; nem törődött semmivel, egy-egy perczre szaladt át az agyán, hogy családja is van, de akkor sem maradt utánuk semmi nyom a szivében. Mikor az asszony megérkezett, dühbe jött.
– Mit kapaszkodnak belém!
Ez se tartott, csak egy pillanatig, azután rájuk se gondolt. Ha ott ültek az asztalnál, észre se vette őket.
Az asszony mindig kisirt szemekkel jött közénk és sokat panaszkodott. A gyermek soha. Csendesen meghuzódott az asztal végén. Tizenkét esztendős lehetett, de sokkal többnek látszott. Valami csendes, gyöngéd aggodalom volt a vonásaiban, a mikor az apjára nézett s figyelemmel kisérte minden mozdulatát. Talán ez nem tetszett benne az apjának, mert ha rá is pillantott, hamar másfelé fordult. Mikor a mások arczán is ugyanazt a gyöngéd aggódást látta, még idegenebb lett.
– Mit bámulnak ugy reám!
Magyarázatot nem hallgatott meg, csak ugy odacsapott kezével a levegőbe: elég, köszönöm. Nem is próbálta mérsékelni senki. Csak haladjon a maga utján, tudja az Isten, hogy hol lesz a vége ennek az utnak.