ÖTVEN FORINT
lücknek, a kis handlés zsidónak, a ki az Örömvölgy utczában lakott, már régóta beteg volt a felesége. Pedig ugy külsőleg roppant jó formáju asszony volt. Ha az utczán látta az ember, megesküdött volna, hogy legalább nyolcz gyermeke van s valamennyit maga szoptatta, pedig egy gyereke se volt szegénynek soha. Szép, magas, izmos nőnek látszott, a kinek a derekán megfeszült a szoknya és a keblén majd elrepedt a rékli. A betegség is csak lassan merte megtámadni. Körülólálkodta, mint a harapós kutya. Előbb a kezeit soványította le, aztán az arcza szinét kaparta le, aztán bele-beleharapott, hogy mindennap fogyott belőle valami… Valami sorvadásféle pusztította. Sokat fuldoklott s olyankor valami orvosságot kellett beadni neki kanállal.
Egy reggelre azonban elfogyott az orvosság és a mikor Glück észrevette, hogy most már megint nemsokára beáll a hörgés, a mire fel szokott ébredni, hirtelen felugrott a szalmazsákjáról és papucsban, éppen csak a köpenyegét kapva magára, elszaladt a patikába. Még öt óra se volt. Éppen csak derengett a hajnal, de messze, füstben, ködben – s pompásan ragyogtak még a csillagok. A patikába becsengetett, s összegubbaszkodva hallgatta, hogy az álmos segéd morog s megelégedéssel látta, hogy mégis csak előkeresi a porczellántégelyt és kavargat benne. Mikor már üveget is keresett, kirakosgatta a pultra a pénzt s rohanvást indult haza. Fura kicsi, vörös, szeplős ember volt. Lötyögött rajta a szegénység a mindenféle ruhákban. A kalapja ráesett a fülére, nyakáról pamutsál lógott le s a megriasztott ember ferde pillantásával nézett erre-arra, mig sután ügetett hazafelé az orvosságos üveggel. Pedig hát egészen csendes volt az utcza. Éppen csak itt-ott megnyilt a kapu s az udvarokból hallszott a csoszogás…
Egy még bezárt kapu előtt hirtelen megállott Glück. Egy pólyás gyerek feküdt a kövezeten és hadonászott a kezeivel. Mintha csak most hagyta volna abba a sirást, még félregörbült a szája s hajlandó volt rögtön folytatni a kesergést… A lépések azonban lekötötték egy pillanatra a figyelmét. Glück föléje hajolt, de csak annyit tudott mondani neki: – No, no… Iszonyuan bámult. A mikor erre ment, még nem volt itt a gyerek. Okvetlenül észrevette volna. Az forgott a fejében, hogy vajjon ki járt itt azóta. Ezt azonban nehéz kitalálni. Erről hamar meg is győződött s mintha haszontalanul lopott volna el a drága időből pár perczet, hirtelen nekivágott ujra az utczának. Pár lépés mulva azonban visszafordult. Forgott, forgott a kis agyában valami. Hogy ha nyár volna, hát itt lehetne hagyni. Az idő azonban csipős… Igen is csipős…
Visszaszaladt, fölkapta a pólyát s most már szaladt haza.
Az ajtóban már rázta az orvosságot. Jó is volt sietni, mert az asszony iszonyuan szenvedett. Szederjesre vált az arcza s a könyökére akart támaszkodni, de visszaesett s kidülledt szemekkel, hanyattfekve vergődött az ágyon. Glück hirtelen, csak ugy az üvegből beleöntött egy korty italt. Valami nagyon jó orvosság lehetett, mert mindjárt magához tért tőle a beteg. Nagyokat lihegett, aztán egész rendesen kezdett lélegzeni s talán el is aludt volna, ha az ura szalmazsákjáról föl nem hallszik a gyereksirás. Beszélni még nem tudott. Csak a meglepett pillantása kérdezte, hogy mi ez?
– Gyerek. Itt találtam az uton. Elhagyta valami cseléd. Bizonyosan cseléd… Azaz, hogy… A pólyát nézegette Glück s arra mondta, hogy: – azaz, hogy. A vánkos tudniillik még fehér volt, rendes, frissen vasalt szalagokkal átkötve s körül csipkés.
– Minek nyultál hozzá? – kérdezte az asszony s most már fölkönyökölve maga is a gyereket nézte. – Add ide.
Az ura odaadta s a gyerek is rámeresztette a szemeit. Az asszony tapasztalatlanul babrált vele. Óvatosan tette rá a kezét, pedig sovány és könnyü volt már a karja s uras, vékony kéken erezett fehér bőrü volt a keze. Borongós ellágyulás volt a pillantásában, s a hogy ráhajolt a gyerekre, összecsavarodott a szive.
– El kell vinni a rendőrségre. – Ezt már ugy mondta, mintha nem volna egész bizonyosan meggyőződve arról, hogy ezt kell tenni. – Elvész az egész délelőttöd. Aztán még faggatnak…
– Ki kellene bontani. Valami irás csak akad mellette.
– Nem azért hagyta el az anyja, hogy irást adjon róla.
– Hát meg lehet nézni.
Az asszony felült az ágyban s maga elé fektetve a gyereket, kioldozta a pólyát. A gyerek rugdalózni kezdett s szines papirosok gurultak le mellőle a földre. Glück fölszedte s elképpedve mutatta az asszonynak.
– Pénz.
Aztán megolvasta. Három tízforintos volt, meg négy ötös. A mécscsel bevilágított még az ágy alá is, de több már nem akadt. Csak egy czédula. – Nézd csak – s odamutatta az asszonynak, ő maga pedig az asztal felé indult, hogy megkeresse a szemüvegét. Az asszony a mécses világánál elolvasta az irást. Két szó volt az egész. – Az övé… – Ez volt fura nagy betükkel rárajzolva a papirosra. Aztán semmi, se elől se hátul…
– Hát persze, hát persze – monda Glück a papirost vizsgálva. Persze, hogy az övé. Nem veszi el senki. Az ágy lepedőjéről levilágítottak a bankók. Az asszony egy kis fészket gyurt az öklével a párnába s odatette a pénzt. A gyermek ujra sírni kezdett s a kis vörös ember hol a pénzre nézett, hol meg reá. Egy kis irigység volt a pillantásában s méltánylás, hogy: – ime, ilyen piczi s már van neki pénzecskéje.
Valami kis tejecskéről kellett azonban gondoskodni, mert a gyerek most már nem akart elhallgatni. Glücknek azonban semmi pénze se volt. Az orvosságra minden ráment. Kapupénzre se tellett már, a mikor kiment. Az asszony huzakodva nyult a pénz után, de mégis kiadott a fészekből egy ötöst. Az ura ránézett s csóválta a fejét.
– Az övé. Az van a czédulán, s máris hozzányultunk.
– Majd visszateszed. Csak nem hagyjuk éhen veszni.
A kis félszeg vörös ember megint nekilódult az utczának. Bögrét lóbált a kezében. Visszafelé már csoszogva jött. Mind a két szemével a tejet vigyázta, hogy ki ne locsogjon s ügyetlenül magához ölelte a bögrét. Valamin azonban elmosolyodott, a mig jött s a mikor benyitotta az ajtót, az volt az első kérdése:
– Fiu, lány?
– Lány.
Megint derüsen biczczentett a fejével a pénz felé.
– Már van neki. Bizony.
Az esetben élénk részt vett az udvar is, de csak ugy tiz óra tájban, a mikor a kis leány felébredt az asszony mellett az ágyban és iszonyatos sírásban tört ki. Mig az asszony fölkelt és megmelegítette a tejet, abba idő telt el s azalatt a gyerek visítva hánykolódott az ágyon. A hangja kihallszott, tulvergődött mindenféle gyereksíráson, a mivel pedig tele volt az udvar s a sok piszkos ajtó mögül asszonyok jöttek elő. Csodálatosképpen egy sovány se akadt köztük. Csupa nagy, nekiszélesedett, közösen, egyformán piszkos, lompos asszony, s a ki máskülönben alig beszél. Csak ténfereg erre-arra az udvarban, egyforma unalomban, egyformán hanyagul, valósággal belefásulva a nyomoruságba, a mi már nagyobb se lehet, meg kisebb se. Éltek, hogy este elbujjanak, reggel mosdatlanul, fáradtan ujra ébren szuszogjanak estig és hogy soha ne történjék a nap alatt számukra semmi ujság… az uj gyerekek rikítottak ki egy-egy üveggel meg papirossal vegyesen beragasztott négy kis szemü konyhaajtó mögül, az se ujság. A nyomoruságban hamar megterem a gyerek. Hanem a Glückéknél… Erre összenéztek s délfelé egyik-másik be is kopogott a handléékhoz, ámbátor hogy zsidók.
Az asszony önérzetesen mutatta a pénzt.
– Valami egészen roszféle még sem lehet, a ki elhagyta, – mondta. – Gondoskodott róla. Ha felcseperedik, lesz neki valamije. Nem sok, de ha ügyesen forgatja…
Az asszonyok bólogattak, hogy: bizony, bizony s széles, nagy képükön bizonyos megkülönböztetett tisztelet áradt el, a hogy a gyerekre néztek. Megtapogatták a vánkost és a czihát, rajta meg a csipkét… A nagy nőstények szeme tartózkodva, az állat hódolatával simogatta meg a kicsit s egy asszony foszlott, alig itt-ott összegombolt réklije alól kibugygyant a szép, nagy teli kebel.
– Adja ide. Majd adok én neki egy kis igazit.
– Szegényke, – mondta egy másik asszony.
– Szegény a pokolba. Van ennek pénze.
Glücknek rosz napja volt. Semmi üzlete se akadt. Előbb el kellett volna adni a holmit, azután vásárolni mehetett volna szerte mindenfelé. De nem volt vásár. Hitelbe akartak venni egy s mást, de nem mehetett bele az alkuba. Mondta, hogy az asszony már régen beteg. Mindent fölesz a patika s most még ez a gyerek is itt van… S szorongva ment haza. Az asszony majd nem szól semmit, az asszony megérti, ha nem tud pénzt előadni, mert hát ismeretes az üzlettel. Tudja, hogy nem megy, sehogyse megy, hanem mégis van költség. Az orvosság is… Esetleg még tart, de az is meglehet, hogy be kell adogatni. Aztán, aztán… megizzadt, a mig hazaért az Örömvölgy-utczába.
Mig végigment az udvaron, az jutott az eszébe, hogy majd ad kölcsön pár hatost a kis lány. Elvégre máris sokat bajoskodott vele. Hazaczepelte, elszaladt tejért, holnap is fel kell majd kelni csak miatta, mert reggel bizonyosan megköveteli a magáét, aztán meg az Isten tudja, hogy mi lesz ezután. Az asszony nem képes a munkára. Talán mosni is kell majd arra a gyerekre. Sok mindenféle rongyot. Csak kérhet tőle kölcsön pár hatost. Visszaadja, a mint lehet. Ha csak egy kicsit megengedi az üzlet…
Ugy vette el a pénzt, hogy az asszony nem is látta s mikor a tejet hozta, magának is vásárolt egy szivart. A mikor aztán végzett az asszonynyal is, meg a gyerekkel is, kiült dohányozni az ajtó elé.
Holdvilág sütött le a pocsolyás, szürke négyszögre s körül a konyhákból mások is kijöttek. Elől a házmesternél harmonika szólott s egy lány kaczagott, mintha csiklandozták volna. Különben komor, csendes este volt, a miben átbeszéltek egymáshoz a lakók.
– Megszaporodtak, Glück ur? Meg? – kérdezte az az asszony, a ki délelőtt enni adott a maga duzzadt kebeléből a gyereknek.
– Meg. Lányunk van. Most már csak egy kis jobb mód is kellene hozzá.
Az asszony ugy bólintott, mint a ki érti már a dolgot. Mások is átszólottak.
– Van annak mire támaszkodni…
PINTYŐKE
I.
Sármás ur fia valami hat szekundával fejezte be a mult iskolai esztendőt. Jövőre a gimnáziumba kellett volna mennie, erről azonban egyelőre szó sem lehetett. Az iskolában azt mondták Sármás urnak, hogy legokosabban teszi, ha nem erőszakoskodik az iskoláztatással. Nem arra való a fiu. A hogy az apja mellett ott állott a gyerek az igazgatóság szobájában, az orrán át szipogva felvigyorgott az apjára, mintha azt mondta volna: – no látod. Ha én nem voltam képes bebizonyítani, hát ime mondja a tanár ur is. – Azt is mondta a tanár, hogy talán a mühelyben hasznát vehetné Sármás ur a gyereknek. A mesterségbe beletörné magát, különösen, ha könnyebb munkára fognák, a mihez nem kell észbeli foglalatoskodás. Sármás ur szabó volt tudniillik, szép nagy mühelyben a gazda. Ismeretes derék mesterember, a ki egy kis pénzecskét is összegyüjtött már magának. A mint kiment az iskolából, kézen vezetve a gyereket, egy-két fiatal tanár jött szembe, a kik köszöntötték. Némelyik mintha adósa lett volna, hirtelen tovább állott.
A fiu majdnem a válláig ért a kis szőke embernek. Nehézkes topogásu nagy gyerek volt. Inkább ő huzta maga után az apját, a ki apró lépésekkel szaladt mellette. Ha birokra keltek volna, meg is verte volna. Nyers, buta, nagy erő látszott ki belőle. Hosszu, vastag karjain megfeszült a kabát ujja s a keze, a mit maga mellett lóbázott, aránytalanul nagy volt, bütykös, feketére barnult ujjakkal, a melyek ha ökölbe szorultak, iszonyatosat tudtak volna ütni. Az arczán pedig semmi se volt a gyermekarcz beszédességéből, csak a keskeny homlokán gyülemlett meg egy csomó ráncz, a miből konok vadságot lehetett kiolvasni s a homlok a redők alatt hirtelen behajlott, ráfeküdt az agyra… Az apja egy-egy pillantást vetett rá, mintha félne tőle s töprengő, elkényszeredett arczczal pusmogott magában: – mit csináljak, mit csináljak…
Egyelőre semmit se csinált.
Nem volt kedve ahhoz, hogy valamit kezdjen, mert nem remélt már ettől a gyerektől semmi jót. Nem is tudta, hogy hogyan került közéjük egy ilyen monstrum, elbámészkodott rajta, ha nézte. A felesége kicsi, gyenge asszony, ő maga is vézna, beteges ember. S aztán egyszerre megtermékenyül a házasságuk és világra jön ez a medvebocs. Azóta se képesek arra, hogy embert faragjanak belőle. Tizenegy esztendős korában jutott el a fiu odáig, hogy most már döczögősen és nagy verejtékezéssel olvasni tud, a más ember gyereke pedig repül át az osztályokon, már latin iskolába jár, viszi haza az apjának meg az anyjának a sok örömet. S a szegény szabómester el-elszomorkodott azon a kérdésen, hogy mi lesz a fiából, több azonban nem igen telt ki tőle, mert nagyon elfoglalta a mühely. Az asszony pedig képtelen volt arra, hogy beleszóljon a gyerek életébe. Régi betegségek kinozták, a mikben a fiu születésének is része volt s néha forró nyári napokon is dideregve huzódott meg a divány sarkában, mint valami megtépázott beteg madár. Fáradtan mondott a cselédeknek egyet s mást és beteges remegés fogta el, ha a gyermek végigment a szobán. Egyszer tudniillik megpróbálta azt, hogy erélyesen bánt el a fiuval. Pofon ütötte s az asztal alá lökdöste, hogy ott várja be az apját, a ki majd megtanítja a becsületre. A fiu pedig a kályhához rohant s egy hasáb fával vette üzőbe az anyját végig a szobákon. Éppen csak hogy valahogy elmenekülhetett.
A fiu pedig kiszabadult az utczára ujra. Néha mondta a szabó az asszonynak, hogy valamit kellene vele csinálni, de ennél tovább nem jutottak. Lassan odafejlődött a tartózkodásuk, a mivel egymásnak a gyermeket megemlegették, mintha szégyenlették volna, hogy csak ilyen ivadék telt ki tőlük. A kis szabó szeme megtelt könynyel, az asszony is keserveset sóhajtott s egyik erre ment, a másik arra, csakhogy ne lássák egymást. Azután meg szemrehányások is következtek. Előbb csak a keserüségnek egy-egy olyan pillanatában, a mikor már képtelenek voltak visszafojtani magukba a mondanivalójukat, később pedig mindig. Az ember nem szivesen ment haza, az asszony bujt előle. Analizálták magukat és egymást, hogy kinek a vére a gonosz s mivel hogy nagyon közönséges gondolkozásu emberek voltak, nem is képzelték el másképpen a reájuk nehezedett csapást, mint hogy valamelyikükben rejtett vétkek lappanganak s azok költöztek át a fiuba. Lassan-lassan azt vette észre a szabó, hogy gyülöli azt a gyönge, fázékony asszonyt, a ki otthon motoszkál erre-arra és csak költség és teher és alkalmatlanság. Abban az időben goromba, minden csekélységre felfortyanó, hirtelen mérgü ember lett a szabó. Az ágyát kivitette az ebédlőbe, egyedül aludt. Pedig az asszony már hozzá volt szokva ahhoz, hogy betakargassa éjszakánkint és odaadja neki szorongatni a kezét, hogy ha rosz álmok bántották.
A fiuval azonban még se lehetett csak ugy röviden végezni. Jött, ment, irtózatos étvágygyal rohant haza, ha megéhezett, látták, hogy létezik, akármennyire szeretnék is letagadni. Sok panasz is érkezett reá. Valósággal az utcza haramiája lett… Nyár is lett, forró nyár, maga az ellankadás. Izzott a mühely, a ház, este ha a nap már lement, lomha nehéz éjszaka telepedett a városra. Menni kellett valamerre. Sármás ur elhivatta az orvosát is és hosszasan tanácskozott vele. Ő nem hagyhatja itt a mühelyt, arról szó se lehet, hogy valami messze fürdőre küldje az asszonyt, a viszonyok egyáltalában nagyon sulyosak manapság az üzletemberre nézve. Éppen csak ugy engedhet meg magának meg a családjának egy kis friss levegőt, ha közel kapja. A hova este kimehet és a honnan reggel bejöhet. Az orvos azt mondta, hogy az asszonynak ugy se fürdő kell, hanem melegség, süsse a nap, hogy izzadjon szegény…
II.
Sármás ur felült egy kis vonatra, a mi a nagy államvasuti épület árnyékában huzódik meg, mintha védelmet keresne s elindult valamiféle nyári lakást nézni. Nem nagyon urasat, nem is igen drágát, de verandát követelt és kertet. Alkudott jobbra-balra, de véglegesen nem állapodott meg egy udvarban sem és estére fáradtan érkezett vissza a mühelybe. Nem igen volt megelégedve az utjával s hogy leült a hosszu szabóasztal mögé, visszatért az agyába az a tépelődés, hogy voltaképpen mit is akar ő a beteg asszonynyal meg a fiával. Itt vagy ott élni velük, nem-e mindegy? Egyformán ijesztő s valami ut volna jó, a melyen el lehetne indulni másfelé.
Egy fiu jött a mühelybe egész csomó nadrággal a vállán. Klein Simon volt, talán tizenkét esztendős fiucska, a Klein Adolf gyermeke. Sármás ur ismerte, neki dolgozott darabszámra az öreg Klein s a fiu hordta haza a munkát különösen vakáczió idején. Máskor nem igen vonta el az apja a könyvek mellől. Sármás ur irigyelte a rongyos kis szabótól a szép, ragyogó szemü, okos gyereket s a fiuval kurtán, ridegen bánt el, csak hogy ne ácsorogjon sokáig a boltban s ne fájjon a Sármás ur szive, ha nézi. Most azonban beszélgetni kezdett vele:
– No Simi, hát hogy vagyunk a bizonyítványnyal?
A fiu mosolyogva nézett reá és büszkén felelt:
– Tiszta jeles.
Sármás ur elborulva nézett reá, de gyönyörködött is a gyermekben. A nadrágzsebében pénz után keresgélt, meg akarta ajándékozni s azalatt egy terv formálódott meg az agyában. Ezt az eszes kis ficzkót megszerzi a fia mellé a nyárra. Csinál belőlük egy kettős fogatot, a minek az egyik lova tunya, makacs és roszindulatu, a másik pedig egész helyes kis lovacska. Mig a kocsit rángatják, talán ragad valami a másikre ennek az eszéből. A hirtelen támadt remény földerítette. Egy koronát adott a gyereknek s megkérdezte tőle:
– Ismered-e az én fiamat, a Jóskát?
– Igen. Egygyel alattam jár.
– Rosz diák.
A gyerek elpirult s nem szivesen, huzódozva felelt.
– Hát nem jó, azt mondják.
– Eljönnél-e hozzánk a nyárra, ki a falura, játszani vele?
A fiu gondolkozott s Sármás ur tovább beszélt, hogy legyőzze benne az idegenkedést.
– Jó dolgod lesz, azután meg szeptemberben adok neked husz forintot. Megveheted a könyveket, a csizmát télire, meg a sapkát.
– Beszélek apámmal – mondta a gyerek és kiszaladt a boltból. Köszönni is elfelejtett, de elég hamar észrevette magát, mert pár lépésről visszaszaladt s a küszöbről bekiáltott a mühelybe: – alásszolgája, alásszolgája…
Másnap ujra felült a kis vonatra Sármás ur és most már tovább ment egy faluval. A kocsmában üres lakás után kérdezősködött s kapott is egy csomó czimet mindenféle utczákban. Ahogy kilépett az ajtón, már el is felejtette valamennyit s csak megindult fölfelé a templomtorony irányában. Majd csak kijut valamerre. Aztán betért jobbra, balra, nézegette a kerteket, a czédulákat kereste a kapukon, hogy melyik ház kiadó, de nem igen talált semmi olyan lakást, a mi neki alkalmas lett volna. Arra állott meg egy keskeny, a sürü nagy fák árnyékában sötétes utczában, hogy egy kis leány szalad utána. Fekete ruhában volt a gyerek és mezitláb, de a lábacskái fehérek, formásak, uri lábacskák s a hogy megszólította, az is nevelésre vallott.
– Lakást tetszik keresni az uraságnak?
– Azt.
– A mamám kiadja a házat. – A kezében levő félig tele üvegre mutatott. – Eczetért voltam a boltban s mondták, hogy lakás tetszik az uraságnak.
– Hol lakik a mamád?
– Csak itt ni.
– No eredj előre.
A gyerek megindult előre, de vissza-visszanézve beszélgetett is.
– A mamának már nagy a ház, meg nekem is nagy. A papám meghalt és eladtuk a kocsit s most a kis házba megyünk a kert végébe én meg a mamám, ha tetszik az uraságnak a nagy ház…
Hangos, de lágy szavak hallszottak vagy négy-öt házzal előbbről. Egy asszony kiabált le az utczára inkább aggodalmasan, mint haraggal.
– Pintyó, Pintyó! Hol maradsz már?
A gyerek felelt:
– Megyek mamám.
Sármás ur csodálkozva kérdezte meg a gyereket:
– Pintyó? Micsoda név az?
A gyerek visszafordult s nevetve adta meg a felvilágosítást.
– Pintyőkének hiv a mamám, de néha csak ugy röviden mondja: Pintyó.
III.
Magas, kövérkés testü, koromfekete haju asszony várt rájuk a kertajtó mögött. Nem volt szép, de maga az egészség. Az arcza majd kicsattant csillogó nagy fekete szemei alatt, a bőre lesült a napban s csak a ruha felgyürt ujjai és a nyakán a kissé félrelibbent gallér alul világított ki párnásan, fehéren. Egy kicsit nagy volt a szája, de az ajkai pirosak és duzzadtak s remek fogak villogtak ki közülök, a mikor az asszony beszélni kezdett. Sármás ur rátapadt a pillantásával s forróságot érzett az agyában, a mi lassan-lassan a mellére szállott s majd megfullasztotta. Hiába várta az asszony, hogy köszönjön, a mikor megszólította, akkor is csak zavartan hebegett:
– Hogyne, hogyne, a lakást nézni, igen…
De csak az asszonyt nézte. A kis gyönge, szőke embert megragadta mint a mágnes, ez a szép nagy darab egészség. Tátogatta a száját utána, mintha szomjazna és a hogy ott botorkált mögötte, az járt fejében, hogy mi baj lenne abból, ha rávetné magát és kiszivná belőle a lelket… Támolygott. Az asszony bámulva nézett rá, a mint inkább lehullott, mint leült egy székre.
– A meleg – mondta Sármás ur – és sokat gyalogoltam. Nem vagyok hozzászokva.
Az asszony mosolygott. Egy kicsit mintha le is nézte volna ezt a támolygó embert.
– Persze, a pestiek…
Sármás ur azonban felpattant és mosolyogva mentegetőzött!
– Dehogy kérem, birom én, csakhogy már az egész falut összejártam. – Körülnézett és nagyon meg volt elégedve. – Itt szép és nagysád hol laknék aztán?
– A kert végén is van egy kis ház. Egy szoba az egész…
– Olyan messze!
– Nincs az messze…
Sármás ur észrevette, hogy eljárt a szája a nagy érdeklődéssel és félve vizsgálta az asszonyt, hogy vajjon nem haragszik-e? Hogy jóvá tegye a hibát, zavartan kapkodott mentség után:
– Mert szeretném, ha a feleségemet szives jóindulatába fogadná. Beteg szegény, hosszu neki minden ut.
– Mi a baja?
– Afféle asszonybaj…
Már a kertben sétáltak a kis ház felé. Egyszerü, fehérre meszelt négy fal volt, de valósággal lugas közepében. Összeborultak fölötte a fák s benn a szobában hüvös, kellemes homály fogadta őket. A férfi tikkadtan állott meg az ajtóban s csak akkor merészkedett bennebb, a mikor az asszony hosszan, kérdőleg pillantott reá s megijedt attól, hogy mindjárt kineveti ez a szép nagy nő.
Aztán még beszélgettek egy fél órát. Lábaik alatt motoszkált a gyerek, hol az egyiknek, hol a másiknak csacsogott valamit és a vendég elszomorodva gondolt arra, hogy mindjárt el kell menni. Az asszony elmondta, hogy a férje állatorvos volt, három hónappal ezelőtt halt meg és hogy derék ember volt a megboldogult. Megmutatta az arczképét is. Kis vörhenyes emberkét, rosszul szabott, hosszu fekete kabátban. A szabó elmosolyodott s a mikor elment, már nem annyira a szép asszony képe kisérte le a hosszu homályos uton, mint inkább az uráé s a hogy egy kicsit elbizakodottan mosolygott, mintha azt mondta volna: – Ezzel ugyan fölveszem a versenyt.
IV.
Párnák között hozták ki az asszonyt a falusi házba. Az ura czepelte volna be a szobába, de nem birta. Arra szaladt elő a másik asszony a hátsó házból, de nem tudott mindjárt hozzányulni a törékeny portékához. Mintha attól félt volna, hogy eltöri. Az pedig rábámult a kocsiról s tátva maradt a szája, a hogy nézte. Egyszerre mintha igen nagyon elszomorodott volna. Az urát kereste, az azonban azzal bajoskodott, hogy a kocsi hátuljáról a ládákat oldozta le. Senki se szólott egy szót se. Mintha farkasszemet nézett volna egymással az egész kétféle társaság. A kis lány az anyja szoknyája mögül a fiukra kandikált ki, az asszonyok pedig hallgatva meresztették egymásba a szemeiket. A nagy, az erős inkább csak azon a gyülölködő pillantáson bámult el, a mivel végigmérte a másik. Végre is szó nélkül visszahuzódott s aznap nem is látták.
Sármás ur este szemrehányást is tett a feleségének a különös viselkedésért és az asszony nem is védekezett. Feje lapos, sovány keblére hanyatlott s arra se pillantott fel, hogy az urából dült a szó, csupa szidalom.
Három-négy napig mintha mindenki maga-magának akart volna élni. A két fiu elkerülte egymást, a két asszony is, a férfi mind a kettőt s szótalan, csöndes kis bujdosó lett a kertben, a sok sürüségben a szép asszony gyermeke. Mintha a fiuk után kémlelt volna még mindig azzal a kandi pillantással, a hogy a megérkezésüket kileste, de ha a közelébe jutott valamelyiknek, eliramodott könnyedén, mint valami őzfiók. A fiuk kurtán felelgettek egymásnak s a melyik tehette, megszökött a másiktól. A kis idegen, a vendég türelmetlen lett, ha nyomában czammogott a másik, amaz pedig tétován ödöngött erre-arra, törve, tépve maga körül a gallyat, ha a gyermek után járt s a gyér hajáig kivörösödött az egész feje, ha a kis fürge lábak eliramodtak előle. Lassan ment a barátkozás, mikor már egy-egy közös uzsonnát ettek a gyerekek, szólottak egymáshoz, de félénken, tartózkodva, hosszan végigméregetve egymást egy-egy sunyi pillantással. A két asszony le-leszólott hozzájuk a verandáról, hogy ne legyenek olyan vadak. Ők is összeszoktak tudniillik valahogy s ketten várták meg Sármás urat este. Olyankor aztán a szép asszony hazament. A másik, a beteg lélekzetét is visszafojtotta a csendben, hogy hallja a lépéseit meg a nyikorgást, a hogy megfordul a zárban a kulcs. Félt az éjszakától meg a sötétségtől, a miben nem tudja az ember, hogy mi van s remegve, fáradtan dült be a sok dunyha közé az ágyba.
Mellette a másik szobában aludtak a fiuk, tovább mögötte, a kert felőliben az ura, a ki azonban néha nem is jött haza este. Azt mondta, hogy nem érdemes. Igen későn jöhetne és hajnalban már mennie kell. Kezdődik a szezon, roppant sok felöltőt rendeltek az urak meg őszi ruhákat. Uj holmi jött Brünnből, Angliából, pénzbajok is vannak… S ha jött, gyakran ott marasztotta a szép asszonyt és az asztalon áthajolva beszélgettek egymással. Nem csináltak semmi illetlent, dehogy, hanem a hogy a férfi belenézett az asszony szemébe, az maga volt a bün. A feleség rajtukmeredt és nézte őket, néha azon a mérgen gondolkozott, a melylyel elemészti majd magát, ha nem lesz többé övé az ura, másszor meg iszonyu düh és elkeseredés marczangolta s esküdözött magában, hogy nem adja oda másnak a férjét. Az övé. Ha tetszett neki egészségesen, tessék betegen is. Egy-egy ilyen roham majd megfullasztotta.
V.
Egy este megint nem jött haza az ura. Valami különös éjjel következett aztán. Muzsika volt benne meg táncz, aztán mindenféle lármák, a zümmögéstől az ordításig, de minden nagyon messze, éppen csakhogy átszürődött valahogy az ablaküvegen. Egyszerre felriadt. A szomszéd szobában dulakodtak a fiuk. Valamelyik a falnak esett, hogy megremegett bele a ház. Ez az övé lehetett, a másik, kis szikár gyerek nem esik olyan nagyot. Aztán csend lett, csak mormogás hallszott ki az ajtón át, olyanforma, mint ahogy az elvert vad dörmög még a ketreczben. Nem tudta behunyni a szemeit. Az járt a fejében, hogy milyen szörnyen szerencsétlen ez a gyerek. Semmije sincs, csak nagy állati ereje és azzal se tud bánni. A kis vézna gyerek megveri. Ezen elszendergett. Arra rezzent fel ujra, hogy az ura hangját hallja. Bizonyos benne. Egy-egy szót is megértett a beszédéből. Egy ideig még figyelt s a mikor ujra az ismerős hangot hallotta, kiugrott az ágyból. Észre se vette, hogy mennyire megnövekedett egyszerre az ereje. Magára kapott valami ruhát, még arra is gondja volt, hogy sötét szinü legyen, lassan felnyitotta az ablakot s kimászott a kertbe. Hallgatózott, elindult hátra, mindenütt a rácshoz lapulva, a málnabokrok között. Lépésről lépésre megállott és figyelt. Ugy kell lenni, hogy a szél kapta el a hangokat, mert egyszer tisztán hallotta a beszédet, máskor nem. Mikor a kis házhoz ért, meglapult a bokrok alján és várt.
Egyszerre most már egészen közelről hallotta az urát. Lázasan, sietve beszélt:
– Ha az ember elhibázta az elsőt, fel lehet bontani. Miféle igazság volna abban, hogy amig csak élek, egy beteghez legyek lánczolva. Nem vagyok még vén, maga se dobta még el magától a boldogságot, hát álljunk össze.
Valami halk hang felelt reá, azt nem lehetett hallani. Aztán ujra a férfi beszélt:
– Hát élet az, hogy én igy bujkáljak? Nem is illik hozzám. Azt mondom neki, hogy: elég volt. Megérti, van esze hozzá. Megszerettem magát abban a pillanatban, a mikor először megláttam…
Az asszony a bokrok között egymásba kulcsolt kezeire ejtette a fejét s kétségbeejtett elhatározással mormogott magában: – megértem, megértem. Aztán nem akart többet hallani. A hogyan jött, visszakuszott az uton a házig, átvonszolta magát az ablakon be a szobába s visszafeküdt az ágyba.
VI.
Egymásutánra két vörösbetüs ünnep is következett és Sármás ugy ment ki, hogy mig ujra munkanap nem lesz, be sem megy a városba. Az éjszakára csendes, derüs, nem is igen forró augusztusi nap igérkezett. A nagy kert, köröskörül a fák, le az utczán végig a két sor nehéz koronáju tölgy párállott és mintha mindenki nagyon jól érezte volna magát, megteltek, kigömbölyödtek az arczok. Megelégedés telepedett rájuk. Lenn a faluban már hajnalban harangozni kezdtek, zászlós menet indult ki a templomból, az énekük felhangzott és sok idő óta először, minden támogatás nélkül, a maga lábán tipegett ki a reggelihez a beteg. Az ura csodálkozva nézett reá, meglepte az arcza szine és mosolyogva közeledett hozzá.
– No, ilyen frissen. Ej haj…
Az asszony is jókedvüen intett vissza, hogy: bizony, nagy egészség lakik benne. Átjött a szomszédasszony is friss, szép feketében, a minek az alján körül vékony fehér szalagok röpködtek. Csak a gyerekek huzódtak el háromfelé hárman. A kis leány meg a vendég közelebb egymáshoz, egy hosszu pad két végén, a veranda alatt ült s messze a bokrok közül egyedül botorkált elő a fiu. Visszahuzódott meg ujra előrejött, aztán sok tétovázás után lassan megindult a pad felé. Mire közelért, a kis leány a másik fiuhoz szaladt és lebujt melléje. A fiu felállott és ugy várta a másikat, mintha most mindjárt kész volna megküzdeni vele. Az azonban kerülte a pillantását, inkább a pad mögé akart jutni. A leány ki-kipillantott rá a fiu háta mögül s remegve huzódott el előle.
Egyszerre ordítva tört ki a düh a fiuból.
– Beléd ütök egy kést. Beléd ütöm, ha nem velem játszol.
A szép asszony fölsikított a verandán s lerohant a lépcsőkön. Sármás is utána és nyakonfogta a fiut.
– Mit beszélsz?
– Beléütöm a kést.
A férfi összeszedte minden erejét s fölvitte a fiut a verandára, közben a mikor nem akart menni nagyokat vágott az öklével az arczába, fejére, a hol érte. Aztán a konyhába lódította s innen a kamrába. Közben magából kikelve ordított rá: – majd megtanítalak, megtanítalak! Rácsukta az ajtót s indult kifelé, de utjába állott az asszony. Most már ujra halotthalvány volt az arcza s tántorgott, a mint a verandán s a keskeny porondos uton végig maga után vonta a férfit ki az utczára, hogy egészen egyedül legyenek. Tovább már nem birta. Leroskadt a ház előtt a padra és suttogva, gyorsan, hogy egyszerre sokat tudjon mondani, beszélni kezdett az ura füléhez hajolva:
– Megszabadítalak tőle, magamtól is. Már gondolkoztam is rajta. Ne beszélj. Hallottalak jól a mult éjjel.
A férfi föl akart ugrani a padról s rémülten szólott az asszonyra:
– Berta – de az asszony belekapaszkodott s nem engedte meg, hogy elmenjen.
– Ne beszélj – folytatta. – Neked van igazad. Egészséges, derék ember nem lehet az élete végéig egy ilyen asszony rabja. Elmegyek a mamához. Magammal viszem a gyereket is. Csak ötven forintot adj havonkint, a miből megéljünk. Ez nem sok. Tudod, hogy a mama is szegény. Ha nem volnék rászorulva, ezt se kérném. Aztán láss utána, hogy boldog légy.
A férfi a szemeit törülgette s két tenyere közé fogva az asszony viaszsárga kis kezét, mondani akart valamit. De ujra beleszólott az asszony:
– Ne beszélj, mert nem tudom befejezni. Gondoltam arra is, hogy megölöm magam, de az neked is fájna, hát ugy lesz a hogy mondom. A mi hivatalos irás kell, csak szerezd meg és siess. Hanem, hanem még azzal tartozom magamnak, hogy megmondjam, hogy nem volt szép tőled engem ugy itt hagyni egész éjszakára. Jöttél volna be éjfélkor, két órakor éjjel, de hogy rám se néztél… Addig csak megbeszélhetted a dolgot a… – gondolkozott, hogy mit mondjon s hirtelen csak ugy surrant el a másik asszony felett: – vele. Tudod, hogy ha csak megfoghattam a kezedet, hát mindjárt jobban voltam. De mindegy, ezt csak ugy mellesleg mondom, a fődolog, ird fel, az irások, az ötven forint…
Iszonyu visítás hallszott belülről, aztán össze-vissza szaladás. A férfi kiszakította magát az asszony kezei közül és berohant az udvarra. Akkora már csend lett, mintha megdermedt volna a levegő. Az udvar közepén már mozdulatlanul feküdt a kis lány, kis ruháján, harisnyáján vér ömlött végig a melléből s mellette hangtalanul, szederjes arczczal, kimeredt szemekkel az anyja térdelt. A férfi első pillantása a kamara ablakára esett. Alatta a porban hevert a vasrács s a párkányról még mindig nagyban hullott le a vakolat. A fiu a kerti ösvényen rohant végig. A hogy az anyja betámolygott a kapun, eszelősen kezdett el dadogni:
– Rajtam nem mult. Rajtam nem…
A MESE
ammó ur másfél éve nem mozdult már föl egy kerekeken járó karosszékből. Máskülönben egészséges volt, tüdejének, gyomrának semmi baja, hanem a lábait mintha teleöntötték volna ólommal. Ha elzsibbadt valamelyik, a leányát hivta be, hogy emelintse meg, segítsen kinyujtózkodni, vagy csukja össze térdben a nehéz, örökké flanellbe burkolt lábakat. A leány finom, kicsi, tizennyolcz esztendős gyermek volt, nagyon puha, egy kicsit mindig rendetlen, bőséges hajjal a fején. Szemeiből jólelküség sugárzott ki, meg valami olyan pajkos csintalanság, a mi nagy szomoru házakat képes beragyogni. Valami kis gimnázista öccs kellett volna e mellé a gyermek mellé, a kivel együtt haszontalankodjanak. De hát egyedül volt s valami öreg nagynéni szigoru pillantása kisérte végig a házon és pedig olyan pápaszem fölött, a mit ma már nem igen lehet látni. Vastag sárgaréz keretben nagy kerek üvegeket hordott az orra hegyén a néni. Vette egyszer, azt mondta, hogy kell neki… De hát a lány… a lány egész nap csinált valamit. Kis izmos ökle finom, puha, fehér tésztákat dagasztott, habokban fürdött, ábrándokat öntött bele a tepsikbe, a mikből aztán nem is ritkán ehetetlen holmik sültek ki. Csodás összetételei tésztának, habnak, krémnek, czukornak, tojásnak, mazsolaszőlőnek, a mikhez a hozzávalót sajnálta a néni. Azt a sok drága hozzávalót. Nehogy azonban egyoldalusággal vádoltassék, egyéb házi dolgokban is résztvett a kis lány. Voltak madarai, virágai, egy kis szekrényben sok pántlikája, a mit néha az apjával együtt rendezett be osztályokba. Hogy a jókedve elfogyott volna, az ritkán esett meg s akkor is csak ugy, mint a hogy a mécsesből elfogy az olaj. Nem nagy eset, önt helyette az ember másikat a nagy korsóból. Az ő nagy korsója az egész világ volt, ez a szép gyermekélet, a miben semmi szomoruság nincs.
Egy idő óta azonban megváltozott. Nem nagyon, a néni észre se vette. Még az apja se, csak inkább megérezte. A hogy a székből körülnézett a házban, mintha más lett volna egyszerre a levegő. Aggodalom libbent rá a békességre. A lány is mintha erőltetné a dolgot. Elhuzódik az emberek elől, aztán meg minden különös ok nélkül olyan nagyon a régi akar lenni, hogy meglátszik az igyekezetén az erőszakoskodás. Az öreg ember szivét valami eddig ismeretlen aggodalom borzongatta meg. Valami megbomlott ebben a gyerekben.
Pedig hát semmi se történt, a mi ne volna egészen rendjén. A kis lány szerelmes lett egy egészen hozzávaló emberbe, egy huszonnyolcz esztendős nagy derék fiuba. A néni vette észre először a dolgot. Itt is a kellő szigorral járt el. Mérlegelte az ügyet, s arra az eredményre jutott, hogy a leány számára szerencse ez a fiatal ember. Máris szép állása van egy nagy bankban, nem hirtelen természet, nyugalmas, uri fellépése van és jó név. Az ilyenforma ember arravaló, hogy az ilyen kis csitri lány komoly asszonynyá váljék mellette. Azután meg néhány bálba vitte a lányt, csupa jó bálokba, a melyeket a fiatal ember ajánlott be azzal a biztosítással, hogy nem lesznek vegyes társaságban.
Mert a hova a boltos, vagy eféle nép beteszi a lábát, nem is szólva az iparról, az már csak majális. A jó publikum távol tartja magát ilyesmitől. Néhány hétig föl volt fordítva a ház. A lány csendes hallgatásba gubózta be magát s egész délutánokra szivesen telepedett le az apja mellé. Azt is lehetett volna hinni, hogy beteg. Ugy összegubbaszkodott néha, mintha a hideg rázná, de különösen idegen lett a szeme. A tiszta, becsületes, kék tükörre mintha rálehelt volna az a fiatal ur, a ki meg is jelent nemsokára a házban. Előbb csak üres kézzel, aztán virággal. Később az öreg jóformán már csak akkor látta, ha jött és ha elment. Messze, valami másik szobában sugdosott a lánynyal, a néni mindig hiányosabb felügyelete alatt. Az öreg ember ezekre a délutánokra beletemetkezett a karosszékébe. Még a szemeit is behunyta, mintha nem is élt volna. Csak arra lett éber, a mikor hallotta, hogy köszönni jön a fiatal ur. Fürkésző pillantással várta, jól megnézte, engedte, hogy megszorítsa a kezét és utána bámult. Valami főtt a fejében s a hogy magába mélyedve töprengett a dolgokon, kinos nyugtalanság vonaglott az arczán.
Egyszer aztán délelőtt jött a fiatalember. A néni csodálatosképpen éppen azon a napon valami virágkiállításra vitte a leányt, hát egyedül volt a házban a két férfi. A fiatal közelebb huzott egy széket a kerekes székhez s halkan beszélgetni kezdett Kammó urral.
– A mint bizonyára észre tetszett már venni, szeretem a kisasszonyt. Meg vagyok győződve arról, hogy ő is vonzódik hozzám. Nekem komoly czéljaim vannak s azt a véletlent, hogy igy egyedül vagyunk, arra használom fel, hogy előadjam a kérésemet.
Az öreg ember elborult arczáról semmi változást nem lehetett leolvasni. Csak nézett maga elé olyan üresen, mint a hogy a vakok bámulnak bele a világba a maguk meddő pislogásával s a fiatalember most már kissé zavartabban, kerülve az öreg pillantásait, hirtelen befejezte azt, a mit mondani akart.
– Hogy én miféle ember vagyok, azt tudja az egész város. Az állásom máris elég tekintélyes és a mint megerősödik a társadalmi poziczióm, rövidesen osztályfőnök leszek. Azontul aztán már könnyebb a haladás s azt hiszem, hogy néhány esztendő alatt az igazgatók közé jutok.
– Szép.
– Tehát kérem a kisasszony kezét.
Az öreg ember ujra nagyot hallgatott, aztán a fiatal ur felé fordulva, bólintott egyet.
– Rendben van. Részemről… A lányom bizonyára mindent közölt már önnel, a mi a multat illeti…
A fiatal ember fölkapta a fejét s elcsodálkozva hebegett.
– A multat? Nem, semmit se mondott.
– Ugy? Hát akkor nekem kell elmondani egyet s mást. Tessék ide figyelni, de jól. Uri emberrel beszélek, hát mondanom sem kell, hogy a mit mondok, az mindenképpen köztünk maradjon.
Az meghajolt:
– Kérem.
– Ott kezdődik a dolog és ez a könnyebb része, hogy én nagyon egyszerü ember vagyok. Molnár, közönséges molnár, a ki persze a gépekhez is értettem valaha egy kicsit. Hát én bizony még napszámoskodtam is itt Pesten, a mig bejutottam a malomba. Zsákot hordtam ki a hajókról. Hát nem igen vagyok uri ember s uraságodat egyszer majd talán bánthatná az is, hogy egy ilyen közönséges ember lányát vette el.
– Dehogy, dehogy…
– Igaz, hogy aztán megszedtem magam. Kedvezett a szerencse. Az is igaz, hogy velem nem igen vall szégyent, mert én a székemből többé már föl nem mozdulok, hanem hát meg kellett mondani. Még azt is meg kell mondani, hogy a lányom hozománya körülbelül nyolczvanezer forint készpénz s ennyi lehet az, a mit a halálom után örököl. Szaporodhatik is, baj is érheti… Szóval egyelőre nyolczvanezer forint és – a gyerek.
– Mi?
– A gyerek. Semmit se mondott a leányom? Semmit… Hát ez bizony kellemetlen, de igy van. Most már késő sopánkodni rajta. A dolog mindenképpen köztünk marad, ugy-e? – Hát kérem, ez a szegény leány hamar árvaságra jutott. Én meg nagyon elfoglalt ember voltam. Egész nap a malomban, akkor már a magaméban, meg utaztam a vásárokra is, meg a falukra, összevásárolni a termést még a lábán… Napokig egyedül volt. Ez a rokon is csak később került hozzám, a mikor már meghalt az ura, szóval: nem lehet csodálkozni azon, hogy megtörtént a baj. Több mint két évvel ezelőtt valami kis szerelembe keveredett egy fiatal emberrel, a ki azóta elköltözött innen és a mint ez már előfordul…
Az öreg embernek nagyon nehezére esett a beszéd. Köhögött és nyögött közbe, mintha a mellében fájna valami… Lesütötte a szemeit, de egy-egy pillanatra beleszurta a pillantását a fiatal emberbe olyan mélyen, mintha ki akarná forgatni magából az egész embert, hogy jobban lássa azt, a mi benne végbemegy. Az mereven ült a széken és elsáppadt. Verejtékezni kezdett a homloka, letörülte a kendőjével s a mikor észrevette, hogy az öreg figyeli, elfordult. Az öreg tovább folytatta:
– Szóval: – valahol itt a környéken, én bizony nem is tudom, hogy hol, egy gyerek van, a ki hozzánk tartozik. Dajkaságban, már a mint ez szokás. Az is lehet, hogy hamarosan meggondolja magát és itthagy minket. Ez mindenesetre szerencsének volna mondható, de az is megeshetik, hogy kibirja még a dajkaságot is. Az ilyen gyerekek között nagyon szivósak is akadnak. Mindenesetre számolnunk kell a roszabbik esettel is. – Hát kérem, igy áll a dolog. Ha uraságod ezek után is reflektál a leányom kezére, sziveskedjék kijelenteni. Ha nem, hát távozzék békében s nekem, szegény öreg embernek, a ki, láthatja, rabja vagyok ennek a széknek, ne rójjon fel bünül semmit.
Nagy csend következett. Az öreg lehunyta a szemeit, hogy ne zavarja meg vendégét a gondolkozása s csak arra a neszre ébredt fel, hogy megmozdult a másik szék. A fiatal ember felállott, de aztán, mintha megbánta volna, hirtelen leült. Beszélni akart, de megállott az első szónál, mert érezte, hogy annyi mohó türelmetlenség van a hangjában, a mi okvetlenül ellenszenvessé teszi. Nagyokat nyelt s most már igen is szárazon jelentette ki:
– Elveszem igy is.
Az öreg bólintott s a fiatal ember nem tudott ránézni, mert érezte, hogy a most már nyugodtan rászegzett szemek égetik az arczát.
– Hát olyan nagyon szereti?
– Olyan nagyon.
– Lehet az?
– Lehet, láthatja.
Az öreg megkapaszkodott a szék karjában. Föl akart állani. Elfeledkezett arról, hogy nyomorék s visszaesett. Hanem azért egyszerre hatalmas lett. Elmosódott vonásaiból életre kelt a méltóság s széles, erős melle hullámzani kezdett, a hogy az egész testét, lelkét fölkavaró nagy fölháborodásban rácsapott erre az emberre.
– Menjen innen az ur. Hitvány ember az ur. Az én gyönyörü kis lányomról elhitte ezt a piszkot. Az én lányom az urnak csak olyan, a kit igy is, ugy is elvesz. Az én gyönyörü kis lányom… Induljon az ur… Hitvány ember, hitvány…
A fiatal ember fölállott és a kalapját kereste. De közben visszaszólott.
– Kérem, kérem…
– A hátsó lépcsőn menjen le. Nem akarom, hogy találkozzanak.
S azzal a fiatal ur már nem is létezett többé neki. Az ablak felé fordult s valami nagy, boldog mosolygás ömlött el az arczán, végtelen odaadás, a minek a közepette még egy kicsit méltatlankodott.
– Édes kicsi szentem… Micsoda rut mesét találtam ki róla.
A MÁSIK TÁRSASÁG
sufolásig telve volt a terem. Szemben a nagy ablakok közül, árnyékból szigoruan nézett le az emberekre a király képe. S mintha csak tréfára venné az egész csendesen zsibongó gyülekezet feje fölött a komor hangulatot, a tavasz friss verőfényében tánczolva röpködött az át- meg átvilágított finom porfelleg, a mit szolgák meg bajonettes börtönőrök nehéz, topogó lépése vert föl a padlóból. A publikum számára fenntartott padok elé még két sor széket raktak. Ezekre protekcziós hölgyek telepedtek. A fejük egyvégtében olyan volt, mint valami szeszélyesen összekonstruált virágfüzér, csupa szines, pipacsos, rózsás kalap egy sorjában. Az ilyenformán megszükitett kis négyszög a biróság emelvénye előtt üres volt még, csak a székek voltak annyira egymás mellett, hogy a védők, jegyzők, vádlottak, börtönőrök alig férnek el egymás hátán. Nyilvánvaló, hogy itt nagy kedvezésben részesül a publikum. Csakugyan, mikor az elnök bejött, bólintva köszönt pár ismerős hölgynek. Mellette rideg tüskéshaju, goromba biró jött, mögötte pedig egy fiatal, szőke, zavaros, fáradt nézésü biró. Egyik se ügyelt a publikumra. Az elnök szép, elegáns ember volt, báró is, a kinek szép, nagy birtokai vannak. Gráczia volt a mozdulatában, ahogy gondosan ápolt fehér kezeibe vette a csengőt. Már csend lett. Jobbról az esküdtek feszengtek még egy kicsit s mire az elnök intett, két börtönőr bevezette a terembe a vádlottat.
Az ember lehetett negyven esztendős. Még a maga ruháját hordta. Különösen a jobb karján fényesre vásott fekete kabát volt rajta, pötyögős, olyan rövid szürke nadrág, a mi alól kilátszott a czipője megereszkedett gummija. A nyakán pedig olyan összezsugorodott, tépett nyakkendő, a mi mintha kötél lenne. Zavartan pislogott körül a megváltozott területen s a helyét kereste. Egy őr arra terelte, amerre a padja volt, mire leült. Hegyes térdei majd átütötték a nadrágját s mintha csak most vette volna észre, hogy a czipője szánalmas állapotban van; forgatta a lábait s zavartan bámulta az összerepedezett hitvány lábbelit. A báró ezalatt papirokat rakosgatott maga előtt rendbe és az egyik jegyzővel sugdosott. Aztán megint végiglapozta az irásokat s ebben a várandós csendben hallani lehetett, hogy az asszonyok kalapjain rezegnek a csinált virágok alatt a drótok és erőszakosan, uj, meg uj rohammal csapkodta oda magát az ablak üvegéhez valami dongólégy.
– Álljon fel, – mondta az elnök.
A rab fölállott.
– Miután a bizonyító eljárás az ön ügyében befejeztetett s az ön töredelmes vallomása és a tanuk egybehangzó vallomása alapján is nyilvánvaló, hogy ön rablási szándékkal gyilkolt, a biróság itéletet hoz ön felett. Mielőtt azonban ezt tenné, alkalmat adok önnek arra, hogy elmondja azt, a mi még mondanivalója van.
A vádlott még mindig nem nézett fel a földről s halkan felelt:
– Nincs semmi.
S félszemmel az elnökre nézve, szorongva indult vissza a helyéhez. Mikor azonban látta, hogy a báró föláll s vele a két biró is, hirtelen megállott. Szólani nem tudott, de rettenetes rémület ült ki az arczára meg a szemeibe, ahogy félig nyitott szájjal rámeredt az elnökre, a ki indul kifelé. Ahogy azonban megállott a rab, visszafordult az elnök is s kissé türelmetlenül kérdezte:
– Nos?
Az ember előbb makogott, mint valami siketnéma s ugy ment vissza az elnök elé. Az ő fülének is idegen lehetett a hang, a melyen beszélt, mert egyszerre csak elhallgatott s minden erejével azon igyekezett, hogy összeszedje magát. A szögletes, széles, nagy gesztusaival pedig türelmet kért… Aztán nyögve, fuladozva hebegett: – Mielőtt elmennek, kérem…
– Nos, mit akar?
– Mondani, hogy méltóságos ur, ne akasszanak fel. – Megfogta a nyakán a kendőt és bogozta kifelé s mig babrált, mintha eszelős lenne, csak azt hajtogatta: – Ne, ne, ne tessék…
A báró hideg szigorusággal nézett reá. Volt egy kis együgyüség is a szigoru pillantásában. Nem értette egészen a dolgot s az orrán át dunnyogva értelmezni kezdte, a hogy a maga fejében lassan-lassan kiformálódott a dolog. Mintha azonban ezuttal is a publikumot tartotta volna fontosabbnak, mint ezt az embert, a kit a karja alatt megragadott az egyik börtönőr, nehogy felforduljon, mig a másik a jegyzők asztaláról egy pohár vizet adott neki.
– Persze. A halál rettenetes kezd lenni, ha magáról van szó. A biróság bölcsesége majd megtalálja a módját a maga büntetésének. Bizzék ebben. Az azonban kissé különös, hogy a ki tudott ölni, az annyira fél a haláltól.
A rab gyöngén eltaszította maga mellől a börtönőrt s nem kihivóan, de határozottan mondta:
– Nem félek.
Az elnök csodálkozva nézett reá.
– Hát akkor?
A rab végig simogatta a kabátján a gombokat s mintha hirtelen valami bágyadtság lepte volna meg, halkan ismételte: nem félek. Egyébért mondom, de az hosszu lenne, meg én amugy is nagyon akadozva beszélek…
– Csak mondja.
– Olvastam én már azt, hogy nem tart sokáig. Egy éjjel az egész. Az ujságok is mindig megirták, hogy ez az éjszaka urnak, parasztnak egyformán borzasztó. Benne van az ember a zsák-utczában. Se jobbra, se balra nincs ut kifelé, csak a biztos, elkerülhetetlen halál. Hanem hát még se több ez, mint egy éjszaka. Tizenkét óra, akárhogy is elmulik. Aztán az a másik öt percz is elmulik. Egyvégtében tizenkét órát szenvedni nem sok, hanem az a rettenetes feketeség, ami azután következik… Iszonyu árnyak libegnek benne. Látni nem lehet semmit… Azt hiszem, hogy a halál után még meg is bolondul az ember, az ilyen, mint én. Hát…
– Akar még valamit mondani?
– Tessék engedni, igen. Én sokat gondolkoztam azon, a mióta rabságban vagyok, hogy hát mi is válhatik még belőlem ezután… Ha ugy vitték ki tőlem a tálat, hogy hozzá se nyultam, vagy ha reggel olyan ébren keltem föl, a hogy lefeküdtem, az mind azért volt, mert gondolkoztam. Hát én ennek a társaságnak már nem vagyok jó…
– Melyiknek?
– A kivülvalónak. Annak, a melyik gyalog, vonaton, meg kocsin szabadon jár erre-arra. Abba én már nem illek bele. De hát ezzel még nincs egészen végem. Van még társaság, a másik. Azoké, a kiket bezártak. Az egész világon köröskörül millió és millió ember. Ember, a ki létezik, a ki hogy: van, letagadni nem lehet. Csupa ember, a kivel szemben kisebbek az igények, mert hát bebizonyosodott róluk, hogy nem állják ki a künnlevő társaságnak az itéletét. Ott még én is lehetek valami. Ide nem kivánkozom vissza. Erre a világra nézve idegen lettem. Idétlen ember, a ki azonban a hozzá hasonló idétlenek között normálissá válik. Azok között, a kiknek mindnek bánata van…
Szakadozottan, halkan beszélt. Egy-egy szót ismételt, mig megtalálta azt, a melyiket hozzá kell illeszteni, – de halálos csendben hallgatták. Mikor hátul egy óvatosan kinyitott ajtó nyikorgott, ideges sziszegéssel fordultak vissza némelyek s aztán rábámultak a rab szájára s mohón várták, hogy beszéljen. Azt, hogy: bánata – nem értették meg mindjárt. A rab hátra pillantott s összeránczolva a homlokát, értelmes szavakat keresett, a mivel megmagyarázza azt, a mit mondani akart. Nem siettette senki. Csendes, alig észrevehető derengés suhant át az arczán, a mikor azt hitte, hogy most már megérteti magát.
– Mert az, a mi itt lefolyik, hogy kérdeznek, vallatnak, felelni kell, elmondani apróra a hitványságot, aztán ujra, meg ujra elmondani s látni a jegyző ur kezét, hogy mindent fölir, az mind gyerekség ahhoz, a mi magában az emberben végig háborog. Igy kell, hogy mondjam, mert igaz. Néha még a test is remeg bele. Hideglelése van az embernek, csak azért, mert eszi magát, töpreng és iszonyuan bánatos. Csak ugy elmenni a világból, a hol ismertem az utczákat, az embereket, keserves dolog. Egyszerre csak arra virradni, hogy itt már nincs helyem. Még a kutyámat sem vihetem magammal… De hát odaát is emberek vannak. Nem tudom, hogy milyenek, de élnek. Élet van és pedig olyan, a mi a miénk, a kik már nem vagyunk idevalók. Tessék próbálni velem, hogy talán ott ember lesz belőlem. Annyira ember, a mennyit ott kivánnak. Fogyatékos ember, de olyan, a ki nem egészen haszontalan. Talán jó kefét köt; meglehetős munkát csinál a kosárfonásban s e mellett annak a társaságnak tud mondani egyet s mást a szomoruságáról. Mert hát, a ki öl, az megölte magát is. S nem csak nekem, de mindnyájunknak jobb, ha egyelőre csak ugy hal meg az ember, hogy átmegy a másik társaságba. Mert hát nem az a nagy dolog: meghalni. Hát meghal. Ha már meghalt, akkor megpróbálni, hogy hátha még arravaló lenne, hogy váljék belőle valami. Nem itt, ott.
Elfáradt s mintha vak lenne, behunyt szemmel mutatott a börtönőr után, hogy megfogózkodjék bele. Mikor már a vállára tette a kezét, erőtlenül, alig hallhatóan szólt még egy-két szót:
– Bocsánatot kérek, hogy ennyit beszéltem. Egyébképpen ugyis jobban tetszik tudni, mint én, hogy mit kell velem csinálni.
A VERS
tiszti kantinban egy csomó fehérkötényes bakakukta ügyetlenkedett a fehérre terített hosszu asztal körül. A feleséges tisztektől összekölcsönzött holmit rakták föl az abroszra, de össze-vissza, ugy a hogy az Kun-Sármáson vagy Hajdu-Kesziben szokás, a mikor nagy lakodalom van s hosszu asztalt terítenek a csürben. A szarvasagancs nyelü villa mellé ezüst kés jutott s nem akadt két tányér egy terítéken, a melyik egyforma lett volna. A legényeknek jó kedvük is volt. Ugy lettek bejelentve, hogy helyesen tudnak forgolódni az asztal körül s ilyenformán megmenekültek a kirukkolástól. Néha egy-egy tiszt csörtetett végig a folyosón, mind gálában, csákóval a fejükön. Benéztek egy-egy perczre s ugy szaladtak tovább olyan fontoskodással, mint a mikor az ütközet előtt nézik végig az ütegeket még egyszer a generálisok. Hét óra tájban két katona egy nagy képet hozott. Rögtön föl is szegezték a nagy ajtó fölé s körülvették a nagy babérkoszoruval, a mi már készen van esztendők óta az ilyes alkalmakra. A képre egy öreg, szikár generális volt festve, a gallérja csupa arany, a melle csupa medália. Mikor már ki volt feszítve a falra, csendesebbek lettek az asztal körül a katonák.
Nyolcz órára felgyujtották a lámpákat s az asztal közepére föltettek egy nagy bokrétát rezedából, borostyánból, csupa olcsó virágból összekötve s lassan-lassan gyülekezni kezdtek a vendégek is. Senki se akart azonban első lenni. Csoportokba állottak a folyosón, beszélgettek, de türelmetlenek voltak már. Egynegyed kilenczkor megérkezett az alezredes a feleségével és lányával. Ezek már bementek a terembe s rögtön leültek az asztalhoz. Hogy a hölgyek megjöttek, Gutter százados is rögtön hazaizent a feleségének, hogy jöjjön, mert az asszony addig nem akart feljönni, mig meg nem tudta, hogy ott lesz-e az alezredes családja is. Egyszerre aztán bevonult az egész társaság, elől pár aranygalléros ur, azután a többi tiszt szép sorjában; zsongani kezdett a terem, a legények konyakot hordtak körül, a nagy hangzavarból élesen kivált a poharak csengése s az egyenruhás tömeg türelmetlenségében hullámzani kezdett, mintha mindenki valami olyan türhetőbb kompániát keresne magának, a melyben elfeledkezik arról, hogy éhes. Még az alezredes leánya is egyedül maradt, nem rohanták meg a fiatal tisztek, mint máskor, mindenki ő excellencziáját várta, hogy bár csak jönne már.
Egyszerre kemény lépések hallatszottak a folyosó felől. A teremben csend lett, mindenki az ajtó felé nézett s mikor belépett az excellencziás ur, háromszor hangos éljent kiáltott az egész társaság. A nagy vendég hamarosan végzett az urakkal. Egyet-kettőt megszólitott közülök, kezet adott azoknak, a kik közel állottak hozzá s katonás merevséggel meghajolva a hölgyek előtt, leült a nagy karosszékre az asztal fején. Nagy lármával helyet foglaltak az urak és a legények egymást lökdösve, megindultak az asztal körül a tálakkal.
Ettől kezdve azután rendben ment minden. A kegyelmes ur szokatlanul kedves volt, az apró ügyetlenkedések se rontották el a kedvét, nem vett észre semmit. Adomákat mesélt az alezredes feleségének a háborus időkből, a melyeken azután azok, a kik körülöttük ültek, mind nagyon jól mulattak. Általában az asztal körül szabadabb kezdett lenni a hangulat. Többet koczintgattak, hangosabb lett a beszéd s fenn az asztal végén a fiatal tisztek már nem nagyon törődtek azzal, hogy mit szól a lármájukhoz az előkelőség a tulsó oldalon.
Mikor felbontották az első pezsgős palaczkot, fölállott az ezredes és felköszöntötte a vendéget, a kire büszke nemcsak az ezred, mely a nevét viseli, hanem az egész hadsereg. A vendég röviden felelt, nem volt sok mondanivalója. Azt már sokszor elmondták neki, hogy büszkék reá, jól teszik. Visszafordult az asszonyokhoz, az alezredesnétől elvette a legyezőt s egészen közéjük hajolva sugdosott velük. Az asszonyok hangosan kaczagtak, a legények ujra körüljártak a pezsgővel, durrogtak a palaczkok, mint kiszabadult belőlük a dugó s a kegyelmes ur mind hangosabb lett. Künn a folyosón marsokat, valczereket trombitált a katonabanda, de oda se hallgatott senki.
Most azután éppen elérkezett az ideje annak, hogy Ullrich hadnagy sorompóba lépjen s felolvassa azt az alkalmi ódát, a mit az excellencziás ur dicsőségére irt. Az alezredes mozgolódott a székén s a szemöldeit rángatva integetett le az asztal végére; a karmesternek kiizentek, hogy csend legyen, elnémult az asztal, csak az asszonyok sugdostak még, a felszolgáló legények tátott szájjal állottak meg az ajtóban és tájékozatlanul, idegesen nézett körül a kegyelmes ur.
– Mi történt? Mit akarnak?
– Semmi, semmi…
Az asztal végén felállott Ullrich hadnagy, körülnézett, mosolygott megelégedett gyermekes mosolylyal s egy aranyos tábláju könyv lapjai közé dugott irásból elkezdte olvasni az ódát. Remegett a hangja és folyton mosolygott. Örült, mikor körülnézve, egy csomó barátságos arczot látott maga előtt s észrevette, hogy a kegyelmes ur székében hátradőlve, behunyt szemmel hallgatja a verset. Lassankint leküzdötte az elfogultságát, mind jobban nekieresztette nagyon fiatalos, csengő hangját a jambusoknak s utoljára már mérték nélkül, a lelkesült gyerek éles, kiabáló hangján szavalt. A többiek körülölelgették a szemükkel, egy-egy szemhunyorítással intettek neki, hogy: jól van s a kis Ullrich hadnagy egyszerre megijedve vette észre, hogy itt most már nem is a kegyelmes ur az esemény, hanem ő. Most már még szebben igyekezett olvasni, nagy igyekezetében hadart, zavarba jött, szerencsére már nem sok volt a versből hátra. A mikor befejezte, nem ült le mindjárt, olyan büszkén nézett körül, mintha jól vizsgázott volna és csillogott a szeme, a mikor hangosan a poharakat összeütve, éljenezni kezdett a társaság.
A kegyelmes ur erre ébredt föl, valósággal belekábult a hosszas hallgatásba. Lassan fölnyitotta a szemeit s intett a kis hadnagynak, hogy menjen hozzá. A hadnagy megindult végig az asztal mellett s mereven állott meg a vendég előtt. A kegyelmes ur bágyadtan odanyujtotta neki a kezét, gyönyörködve nézte a pironkodó arczát s lassan mormogott hozzá.
– Szép volt, nagyon szép, köszönöm, fiam.
A társaság kettejük körül tolongott s a gyerek egy emberkoszoruba látta magát bevonva a kegyelmes urral. Mikor egymásután fogadta el a sok gratulácziót, megtelt önérzettel. Még mindig a kezében szorongatta az aranyos könyvet, s leereszkedéssel vette tudomásul azt is, hogy az alezredes leánya rámosolygott.
– Majd beszélünk még egymással – gondolta magában, a mint merészen visszanézett a szép leányra. Eddig alig merte fölemelni reá a szemet. A kegyelmes ur akart még mondani egy pár szót, de nem igen tudta, hogy mit. Mégis eszébe jutott azonban valami, a miről a poétával beszélni lehet.
– Milyen vers ez, hadnagy ur?
– Óda –
– Igen, ugy hívják, most már emlékszem. Nem igen foglalkoztam ilyesmivel.
Eszébe jutott, hogy valami szabály is kell hogy legyen, a mi szerint verset csinálnak, mert különben mindenki értene hozzá. Mosolyogva nézte a kis hadnagyot, a ki bizonyosan érti ezt a szabályt s érdeklődni kezdett az iránt, hogy hogyan is készül voltaképpen a vers.
– A lábak, vagy hogy is hivják… lábak szerint megy, ugy-e?
– Igen, kegyelmes uram.
– Milyen lábak szerint?
– Ez jámbus.
– Jámbus, aha, igen, jámbus…
A többiek is ugy mutatták, mintha érdeklődnének a dolog iránt, pedig most már unták. Szórakozottan hallgatták a kis hadnagy feleleteit, némelyik szőlőt csipegetett a tányérjáról, a másik belebámult a füstbe s a mig az zsongott a fülében: óda, jámbus – azon gondolkoztak, hogy ez mind messze van, a csillag vagy a hold se érdekli az embert, ha a kirukkolás jár az eszében, hát még a vers. Érezték, hogy semmi közük sincs hozzá s ilyesmi járhatott a kegyelmes ur agyában is, mert egyszerre egyébről kezdett beszélni.
A kis Ullrich ekkorra jutott el az alezredes leányához. Leült melléje és mutatta neki a verset. A leány érdeklődve nézett az irásba, hangosan olvasgatott belőle s nem vette észre, hogy hozzá szólott a kegyelmes ur. Mikor az anyja figyelmeztette, gyorsan odafordult s visszaadta a hadnagynak a verset. Addig már másról beszélt mindenki az asztal mellett s némelyik tiszt ugy nézett a kis hadnagyra, mintha kérdeni akarná, hogy mit keres ez a fiatal ember a piros táblás könyvvel? A százados feleségében volt még annyi jóakarat, hogy magához intette a hadnagyot és még pár perczig foglalkozott a verssel. Ez aztán azt akarta jelenteni, hogy: most már menj és dugd el a könyvedet. A kis hadnagy azonban nem értette meg, örült, hogy akadt még valaki, a ki meghallgatja, széket hozott a századosné mellé s magyarázni kezdte az asszonynak a szebb részleteket.
Ez kellemetlen volt már mindenkinek. Nem kellett volna okvetlenül odanézniök, de azért odaszurkált mindenkinek a szeme. – Az alezredes kedvetlenül jegyezte meg, hogy az ő idejében nem értek még rá a fiatal tisztek az ilyesmire. A dinsztreglamával törődtek.
Ezen lelkesedni kezdtek a tisztek.
– Az az, a dinsztreglama…
A százados epésen odaszólt a kis hadnagy felé:
– … A miből sok tiszt még nagyon keveset tanult meg.
A kis hadnagy ide-oda kapkodta a fejét, kétségbeesve kereste a segítséget. A tisztek azonban olyan idegenkedve néztek vissza rá, mintha nem is ismernék. Az alezredes leánya ujra az a szép katonakisasszony lett, a ki lóháton kiséri ki az apját a gyakorlatokra s a mint galoppban eliramlik a csapatok mellett, sárral frecscsenti végig a szegény gyalogos hadnagyot. Még a felszolgáló bakagyerekek is megértettek valamit a hangulatból, mert összesugtak és sunyi pillantásokat vetettek a kis hadnagy felé.
A kis hadnagy még mindig nem értette meg, hogy mi történik körülötte. Erre aztán a százados oda szólott a mellette ülő főhadnagynak:
– Mondd meg annak a szamárnak, hogy tünjék el, ne blamirozza itt az ezredet.