A KATONAGYEREK
ele volt a falu katonával. Az uraság háza előtt két pejt sétáltatott egy kereksipkás, kurtazekés lovász, ott lakott az ezredes. – Az utczán egymás nyomába hágott a sok tiszt. Már fényesre voltak tisztogatva, jobb szinben, mint a milyenben bevonultak a faluba. Akkor nagy volt a sár, még mindig zuhogott az eső s égen, földön olyan locspocs volt, hogy a lelke is átázott az embernek benne. Egyformán káromkodtak a tisztek és a káplárok, a legénység pedig dagasztotta a sarat, rendetlenül dülöngve a nagy utczán, mint az álmos csorda.
A hogy bekvártélyozták magukat, egyszerre kisütött a nap. Mintha magukkal hozták volna a jó időt a tarsolyukban s most kiöntötték volna a vidékre. Ezzel aztán megjött a kedvük is. A mint kipihenték magukat, hangos lett a falu. A takarodót nem vette komolyan senki. A sok bakagyerek aztán esténkint teleülte a kis parasztházak előtt a padokat s még éjfélkor is hallatszott a hangjuk, a hogy itt-ott még énekeltek csendesen, lágyan egy-egy szegényes versezetü, monoton katonanótát Ferencz Jóskáról, a ki a mikor a privadiner behozza a fényesre puczolt bakkancsát, visszagondol a rekruta-korára, vagy arról, hogy nem illik a csákó a lány fejére. Nem unták sehol a katonákat, pedig van része bennük a falunak minden esztendőben, mindig kijön ide egy csomó közülök, összetapossák a vetést, megfizetik urasan s aztán eltünnek, hogy ne mutassák magukat ujra a jövő évig.
Most annyi volt a tiszt, hogy még a harangozóhoz is jutott egy hadnagy. Ullrich, az a jó gyerek, a ki verseket ir, szerelmes és esténkint, a mikor nem látja senki, sirni szokott az édes anyja után. A mikor odaadták neki a kvártélyt, azzal vigasztalták, hogy ugy se lesz soha odahaza. Az uraság nagy gavallér, oda lesznek hivatalosak esténkint a tisztek.
A harangozó sehogyan se fogadta a vendégét. A mikor beköltözött a két legénynyel, a kik szintén oda voltak rendelve alvásra, egy álmos szemü nagy leány fogadta s egy maszatos képü fiucska dörgölődött a nadrágjához nagy örömmel s a gyermek öntudatlan áhitatával megcsókolta a portopéját. A hadnagy nagyot bámult, a leány pedig magyarázgatni kezdte a gyermeket, hogy értse meg a vendég.
– Mindent megcsókol, a mit szeret…
A hadnagynak egy kis, tisztára söpört agyagos szobát adtak a ház végén. Az ablak rezedás, rozmaringos, bogláros kertre nyilt. Inkább csak egy széles pázsit volt a kert, mindjárt a fal mellett szurós sövénynyel elkerítve az uttól, de csupa virág, mintha rendetlen nagy bokrétába lenne kötve az egész s este aztán valami láthatatlan kéz fölemelné az egészet az ablakhoz, hogy ömöljék be a szaga a virágnak. Ez nagyon tetszett a vendégnek. Az első estén megesküdött, hogy sohase kivánna egyebet, csak egy ilyen kis szobát és csendet. Utóbb már unta, kikivánkozott belőle.
A harangozóval alig találkozott. Ha el is mentek néha egymás mellett, valamit morgott, a mi lehetett akármi, de ha csak tehette, előbb befordult a szobába, mielőtt szembeért vele a hadnagy. Egy cseppet se igyekezett eltitkolni, hogy inkább szeretne egyedül lenni. Nagy, durva arczu ember volt, rettenetes izmokkal, nem is született az udvarlásra. Azon kivül már pufókra itta magát, vonásaiba valami állatias bárgyuság telepedett le, a szemeivel csak pislogott, de soha se nézett s otromba nagy teste meggörnyedt a hátában, mintha az egészet előrehuzná a feje. A hadnagy megborzadt, amikor először meglátta. Különösen a kezei lepték meg. Soha se látott még ilyen óriás, vörös, piszkos tenyeret. Azt gondolta magában, hogy ha ez összekerülne egy ilyen magaformáju gyönge legénynyel, egy roppantással törné össze a fejét, mint a diót. Azután már nagyon idegenkedett tőle és járt fühöz-fához, hogy adjanak neki más kvártélyt.
Egy este arra nyitotta be a kaput, hogy a nagy idomtalan ember ordítva üldözte a kis udvarban a gyermeket. A kis fiu visított és menekült előle. Apró lábacskáival ugy igyekezett, mint egy menekülő egér, már majdnem összerogyott, fájdalmasan lihegett s a mikor hátranézett és látta, hogy mindig közelebb, közelebb éri az ellensége, sikoltott, a hogy csak kifért a torkán.
– Mamus, mamus, gyere, jaj…
A nagy lány az eresz alatt állott. Elkényszeredett, üres arczczal nézett maga elé. Nehézkesen forgatta a fejét arra felé, a merre az apja botorkált a gyermek után. Azt a lőcsöt figyelte, a mit a vén ember a kezében tartott, utánajárt a szeme s mindig aggodalmasabb és kétségbeesettebb lett a pillantása, a mint közelebb és közelebb jutott a gyermekhez a nagy lomha ember. A harangozó egyszerre mintha elfáradt volna, megállott s a gyermek után dobta a lőcsöt. A kis fiu szó nélkül összeesett, a hátán érte az ütés; két karját elnyujtotta a földön, behunyta a szemeit és egyet se mozdult. Erre felébredt a lány. Lustán odakullogott a gyerekhez, félszemmel mindig arra ügyelve, hogy mit csinál az apja, fölvette a karjára és vitte befelé. A harangozó alattomos pislogással kisérte, mig az ajtóig nem ért, akkor pár lépéssel beérte s borzasztóan pofon ütötte. A lány megtántorodott, azt a kezét, a melyik szabadon maradt, rászorította a fülére, de első gondja azért a gyermek, maradt. Lefektette az ágyra, csak azután ült le egy székre, a szemére esett haj alól félve pillantott ki az ablakon. Mikor látta, hogy az apja hátra se néz, csak elmegy s erősen becsapja maga mögött az ajtót, leült az ágyra, egyenesen mellé, az ölébe vette a kis szőke fejét, simogatta s a mikor mégse ébredt, elkezdett keservesen sirni.
Mikor a hadnagy bejött, nem tudta, hogy mit mondjon. Érezte, hogy elszorul a szive, alig jut lélegzethez, és hogy valamit mondani is kellene, de semmi se jött a szájára. Leült ő is az ágyra s szólítgatni kezdte a gyereket.
– Fiacskám, kicsi, no piczi, fáj?
A leány nem is törődött vele addig, a mig föl nem nyitotta a szemét a gyerek. Akkor is előbb a fiut az ölébe vette, nagyon magához szorította, a kis sápadt fej belesüppedt a mellébe. Ez meleget adott neki, mert lassan-lassan pirulni kezdett, fölemelte a karjait s egészen odatapadt a nagy lányhoz.
Akkor aztán megszólalt a lány tartózkodva, bizalmatlanul, inkább csak azért, hogy megmagyarázza a dolgot.
– Mindig ilyen, ha részeg. Egyszer agyonüt, akkor aztán majd ő is tömlöczbe kerül. – Álmos, siró szemeit melegen pihentette meg a gyermeken s azt kérdezte tőle: – fáj, drágám? – Mikor a gyermek intett, hogy fáj, kitört belőle a keserüség.
– Szakadjon le a keze, a mivel megütött!…
A hadnagy közelebb huzódott hozzá, elszomorodott, de kiváncsi is volt arra, hogy mi ez az egész?
– Hát aztán miért? – kérdezte és simogatni kezdte a leány vastag karján a ruhát.
A leány előbb félszegen huzódozott, aggodalmasan nézett a katonára s csak akkor kezdett el beszélni, a mikor már látta, hogy nem bántja.
– Haragszik reánk, ilyenkor mindig rájön a dühe. A gyerek miatt.
– Hát kié a gyerek?
A leányban egy kis erő gyült fel erre a kérdésre. Valahogy olyasformán felelt, mintha azt mondaná: kinek mi köze hozzá?
– Az enyém.
A hadnagy olyan barátságosan nézett reá, hogy bizalmasabb lett. Most már kérdés nélkül beszélt, csakhogy vontatottan, nehezen emlékezve vissza mindenre és sokszor megdörzsölve ujjaival haja alatt a bőrt, mintha a vér járását igyekeznék felfrissíteni a fejében.
– Az apja maguk közül való, csak katona, nem ilyen aranyos. Akkor voltak itt, a mikor Gereben leégett, onnan szakadtak hozzánk. Megesett, nem is bánom. – Majd megfojtotta a gyermeket, ugy ölelte. – Szeretem…
A hadnagy a leány vállára tette a kezét s érezte, hogy nedves a szeme. Egyszer aztán gondolt egyet, hirtelen felfogta a gyereket az ölébe s odaszólott a lánynak.
– Jöjj utánam.
A leány nehéz testét alig birva, támolygott utána. Beértek a kis szobába. Itt a hadnagy leszedte az ágyról a köpenyegét, csákóskatulyáját s rátette a gyereket. A leány bámulva nézte, hogy mi lesz.
– Ebben az ágyban alusztok, a mig itt vagyok, értetted?
– Igen, hát maga?
– Ne törődj vele.
A leány nem is bánta, akárhol is. Engedelmeskedett, nehézkesen fölmászott a gyermek mellé.
A vendég ébren várta be a harangozót. Hallotta, hogyan botorkált végig az udvaron, bukdácsolva a köveken, háromszor is nekiesett az ajtónak, azután a tulsó szobában motoszkált, ujra kijött s dühöngve nyitotta be a kis szoba ajtaját.
A hadnagy kihuzta a kardját s egyenesen nekiment. A nagy leány reszketni kezdett az ágyban, a mint beszélni kezdett s a gyermek is ijedten kapta fel a fejét a párnáról, a mikor meghallotta a hangos szót.
– Te czudar paraszt – kiabált a kis hadnagy és végig vágott a kard lapjával az óriás képén – ha ide beteszed a lábad, keresztüldöflek. – Idegesen keresgélt az asztalon a revolvere után, már kevésnek találva a kardot. – Ha kell, golyót is kapsz a hasadba.
A nagy, részeg ember kábultan bámult maga elé s ugy tántorgott, hogy bele kellett kapaszkodnia az ajtóba. Mikor a tiszt melléje lépett s most már a revolvert mutatta meg neki, a kilincs után tapogatózott.
– A leány és a gyermek itt marad és ha fölemeled rájuk a kezed, te betyár…
– Jó, jó, – motyogott az ember és rémült pillantással kisérte a revolvert. A mikor kinyilt az ajtó, kifordult rajta s künn végig esett a földön, mint a zsák. Mig felczihelődött, már bátrabb lett. Fenyegetőzött s röhögve döngette meg a ház tulsó végén a falat. Ott már nem félt.
A hadnagy leterítette a köpenyegét a földre s igy őrizte ezt a szegény bamba leányt meg a gyerekét. Éjjel még vizet is hozott nekik a kutról. A leány hálás pillantást vetett reá, mint valami okos állat.
Reggel felé nagyon fájdalmasan kezdett már nyögni a gyerek. Erre bejött a két katona. Azt hitték, hogy a hadnagynak van valami baja. A másik szobából dühösen kiabált a harangozó:
– Most már egyszerre hárommal kezd el. Nem elég neki a hadnagy…
A katonák azután elmesélték másoknak is, hogy olyan gyerek beteg a szobában, a kit két esztendő előtt hagyott itt egy legény ebből az ezredből. Erre általános lett az érdeklődés a kis szőke gyermek iránt. Sokan bekérezkedtek, hogy lássák; a mikor egy-egy kérges tenyerü katona meghatottan állott meg a vergődő gyermek előtt, a nagy leány végigsimogatta pillantásával ezeket a jó embereket.
A gyermek mindig rosszabbul lett. A harmadik reggel már félrebeszélt s mikor felriadt, ugy pihegett a kis sovány melle, mintha a nagyapja elül menekülne. Ha a hátára fordították, visított. Benn a kis testében romolhatott össze valami, mert panaszkodott, hogy szurják a csontok. Az volt a legnagyobb baj, hogy nem tudott enni. Visszaömlött a száján az a kis tej is, a mit bele öntöttek. Mindig szomorubban jöttek-mentek a katonák. Egy őrmester, a ki valahogyan visszaemlékezett arra a legényre, a ki talán az apja lehetett a gyereknek, egy lovacskát is hozott neki, de a gyerek csak alig hogy észrevette, a mint a pokróczon végig száguldott a paripa s aztán leesett az ágy mögé.
Estére egészen vége lett.
A lány csak most vette észre igazán, hogy a gyermek meg fog halni. Az ölébe kapta s meleg leheletet fujt a szájába, mint a hogy a dermedt madárfiut szokás életre melengetni. A gyermek föl is nyitotta még a szemét. Néha megnyilt az ajtó s bejött egy-egy katona megnézni, hogy mi van s lábujjhegyen ment tovább.
Az ágy végén ülve czigarettázott a hadnagy. A gyermek, mintha kereste volna, bágyadtan szétnézett. Mikor egyszer a czigaretta tüzpontja világítani kezdett, utána kapkodott. Mikor künn az uraság előtt megszólalt a katonabanda, megelevenedett egy kicsit a pillantása, azután ugy tett, mintha nagyon álmos lenne, lankadtan ráejtette a fejét az anyja keblére.
A FŐHADNAGY
llrich hadnagy, a költő, a lovag, az az Ullrich, a ki minden egyéb, csak katona nem, főhadnagy lett. Az Isten tudja hogyan. Érdeme nem volt rá semmi. De hát az a világ sorja, hogy a hadnagy mindenképpen főhadnagygyá váljék. A mikor megkapta kinevezését, fölvette a jobbik zubbonyát, a minek a gallérjára már három hét óta fel volt varrva a második csillag is, és elment a táviróhivatalba, hirt adni az apjának is a rangjáról.
Azután a papirkereskedésben száz darab uj névjegyet csináltatott, csak egyszerüen igy: Oberlieutenant Ullrich. A mint leirta a mintát, határozottan szépnek találta igy röviden, egyszerüen a kártyát. Visszajövet uj főhadnagyokkal találkozott; mosolyogva, hajlongva üdvözölték egymást s azzal köszöntek el, hogy délben ujra találkoznak a kantinban. Mig haza ment volna, egy egyenruhás bolt kirakatában nagyon megnézett egy portepét s elhatározta, hogy azt a jövő elsején, ha marad pénze, megveszi.
Hogy most mindjárt nem vásárolhatta meg, az egy kicsit elkeserítette. Mióta a telegrammot feladta, ugyis olyan érzékenykedő hangulatban volt, hogy kesergésre állott a kedve. Ez a portepé-história csunyán világossá tette a helyzetet. Mig hazaért, a szük kis utczákon keresztül, mormogott s az arczára, hosszu szőke bajusza alá, végig az állán, kiült az a két ráncz, a mely mindig megjelent ott, ha ez a szőke katona keseregni kezdett.
– Hadnagy, főhadnagy, egy kutya. Egyiknek sincs pénze.
A kantinban délben vigan voltak. Az idén nagy volt az előléptetés. Sok tiszt ment penzióba, hogy helyet adjon a fiataloknak. Ragyogó arczu katonák ülték körül a hosszu fehér asztalt, az asztal fején a délelőtti konyaktól már egy kicsit nekivörösödve elnökölt az ezredes.
Mikor Ullrich a terembe lépett, megéljenezték, nem komolyan, de szeretettel s egy friss százados fölugrott és tósztot mondott reá versben:
Éljen Ullrich főhadnagy.
Meg akarta mutatni, hogy ő is tud verset csinálni. Ullrich elpirult, de a többiek nagyon jól mulattak. Tapsolt az egész kompánia, brávot kiabáltak, összecsengették a poharaikat s most már egyiknek-másiknak az arczán szintén meglátszott az igyekezet, hátha ő is mondhatna verset. Pár perczre elnémult a beszélgetés, a jókedvü emberek egymásra kacsintgattak, hogy no, most lesz itt komédia, de aztán nem lett semmi, mert olyan nagy lett a figyelem, hogy nem mert senki elsőnek előállani a tréfájával. Azalatt Ullrich főhadnagy evett. A mint végig nézett a sok jó pajtáson, elmult a rosz kedve. Vigye az ördög az egész bajt, fődolog, hogy az embernek barátai vannak. Koczintgatott, egymásután hajtott le nehány pohár bort, s csak a mikor már érezte, hogy nehéz a feje, akkor jutott eszébe, hogy nem igen birja az italt. Panaszkodva oda is fordult az egyik szomszédjához.
– Annyi bort öntöttem magamba, hogy nem tudom, mi lesz velem; vigyázz rám, pajtás, hogy ne igyam többet.
A hogy eszébe jutott a gyöngesége, megint elkedvetlenedett. Ha már katona az ember, mért nem lehet olyan szép, nagyszál legény, mint odaát Schrödter kapitány; az ugyan magába tölthet egy veder bort is, meg se érzi. Körülnézett, sóhajtott, aztán megint nem sokat törődött vele, majd csak megél ő valahogy igy is. Hanem azt a portepét szeretné minél hamarább, mert a mit most visel, az már nagyon vedlett.
Közben azonban tovább ivott. Sok tósztot mondtak mindenkire s néha egy-egy jó ivó körömpróbát ajánlott. Ugy ki kellett inni a bort a pohárból, hogy egy csöpp se maradjon benne. A szomszédja figyelmeztette egyszer-kétszer, hogy sok lesz, de erre már dühbe jött s rákiabált:
– Hagyj békét, nem vagyok én kölyök!
– No, no, csak ugy mondtam, te kértél rá…
– Mindegy.
Közben lehordták az asztalról a sok üres tálat, csak a bort hagyták ott. Lenn az asztal végén egy horvát kadét hazulról hozott nótákat fütyült a szomszédjainak. A szép monoton melódiákra egyszerre csend lett, odafigyelt az egész asztal, a mig meg nem unták. Azután zagyván az asztalon át kiabálva egymásnak, megindult a hangos beszélgetés. Mikor már az egész rend felbomlott, mindenki ahhoz telepedett, a kivel beszélgetni vágyott. Öt-hat teríték helyén nem ült senki, másutt meg csoportokba verődtek össze a pajtások. Sürü gomolygó füsttel telt meg a szoba, meleg is lett s mire az ezredes kigombolta nyakravalóját, hogy meg ne fuladjon, mintha azt mondta volna, hogy most már minden szabad.
Egyszerre eltünt minden tartózkodás s a hivatalos ebéd után elkezdődött a fiatal tisztek mulatsága. Egy páran felkeltek közülük, hogy hazaszaladjanak a kaszárnyába, elengedjék az iskolát s rábizzák az altisztekre a bakákat, egy pedig, a kinek föl kellett váltania a napost, szomoruan köszönt jobbra-balra.
Ullrich főhadnagy csodálkozott azon, hogy semmi baj sem éri. Azon már sokat nevettek a többiek, hogy mikor valami jó mulatság volt, mindig neki kellett otthagyni szolgálati dologban. El se hitte, hogy itt maradhat. Mikor látta, hogy mégis ugy van, nem kell neki fölállani, még jobb kedve támadt. Odament, a hol a legduhajabb volt a mulatság, belemelegedett ő is, csókolózni szeretett volna a sok jó pajtással, de mert még nem voltak idáig, csak ivott mindenkivel, öntötte magába a bort, lelkesült, nagyon hangosan beszélt és az asztalt verte az öklével, mikor egyik-másik valami nagyon jót mondott. A többiek összenéztek, csóválták a fejüket, de aztán mulattak rajta.
– Ejhaj, pajtás, de neki melegedtél, nehogy baj legyen belőle…
Hat óra felé már tánczoltak. A füttyös horvát kadét behozatta a kantinostól a gitárt és játszott nekik. Csak tréfa volt az egész, de azért komolyan ment. A ki leány volt, az fehér kendőt kötött a karjára s félrelökték az asztalt, felrugdosták a székeket a nagy mulatságban.
Ullrich főhadnagy nem kelt föl az asztal mellől. Sohse érezte még ilyen jól magát. Hevítette a bor, nőtt a vitézsége, most kitanulta, hogy nem is olyan nehéz inni, mint a hogy az ember gondolná. Már dél óta önti magába a bort, s nincsen semmi baja. – Mikor egy kis aggodalma támadt, fölállott, végigsétált a szobán, s a tükrökben megfigyelte, hogy vajjon nem tántorog-e. Nem, nincsen semmi baj. Csak a meleg lett mindig kiállhatatlanabb a szobában. Szédülni kezdett. Mikor észrevette, hogy senki se figyel reá, fejébe csapta a sapkát és kiment az udvarra.
Künn egy pár katona a késeket és villákat surolta. Ezek már utána néztek s összemosolyogtak, a mikor egy kicsit botorkálva kiment az utczára. Nem igen tudta, hogy mit csinál, mert a fagyban, szélben egyszerre megállott az utcza közepén, nézett erre-arra s nem tudta, merre induljon. A keze fázott csak, máskülönben olyan melege volt, hogy majd szétszakadt benne minden ideg. Lassan elindult a város felé, még arra is elég esze volt, hogy mikor egy kocsi jött, letért a gyalogutra. Nehányszor nekiesett egy hosszu kerítésnek, de nem bukott föl. Ez a játék mulattatta. Most már, a mikor nem dülöngött, akkor is nekivetette vállát a deszkának s utánozta azt a hangot, a hogy a kerítés döngött:
– Piff… puff… olyan mint az ágyu.
Egy kis kocsma előtt megállott, mert belülről muzsikaszót hallott. Azt hitte, hogy már éjfélután van. Hogy hány óra van, azt nem látta, mert hamarosan elhatározta, hogy odabenn rendet fog csinálni. Egy katona soha se fogja azt eltürni, hogy a czivil belemuzsikáljon a mulatságba. Benyitotta az ajtót s leült a kemencze mellé egy asztalhoz. Itt egy kicsit észretért. A tulsó asztalnál csendesen mulatott egy csomó kopott, barnaképü becsületes ember. Mikor bejött a tiszt, nagyon rábámultak, de azután ujra belemerültek a beszélgetésbe s csak néha lopva pillantottak a kemencze felé. Ullrich főhadnagyot egy ideig érdekelte a társaság, de egyszerre ugy érezte, hogy egy negyedórácskát szunnyadnia kell. Odébb tolta maga elől az üveget, a feje nagyot koppant az asztalon s aludni kezdett. Arra ébredt föl, hogy uj vendégek jöttek s az ajtón besüvöltött a hideg. Fölkapta a fejét, pislogva bámult bele a lámpába s a mikor észrevette, hogy a szomszéd asztalnál mosolyogtak, nem jött dühbe, hanem visszanevetett. Nagyon kómikus volt neki az egész helyzet, de azért jól érezte magát. Az utczán nagyon áthült s most kiengedett a testében a fagy.
Az uj vendégek a régiekhez ültek. Nagyon haragosak voltak. Valami gyülésről jöttek. Nem végezhettek, mert a rendőrség szétkergette őket. Az egyik azért káromkodott, mert nem hozhattak határozatot.
– Az ember kinlódik hat napig, mint a kutya, hogy a hetediken aztán megbeszélje a maga dolgát s aztán jön egy csomó pribék s vége ennek is.
A többi is dühöngött. Belekiabáltak egymás szavába, össze-vissza hadonásztak az asztal felett; a sok tehetetlen, lenyügözött ember legalább ordított, hogy nagy hangot adjon, ha már egyébre nem képes. Ullrich főhadnagy egy darabig hallgatta őket. Csupa zavar volt az agya. Nem igen értette, hogy miről van szó, csak érezte, hogy itt egy csomó panaszos ember lármáz. Felugrott és közéjük ment ő is. Félig németül, félig magyarul kiabált bele a beszédbe, hogy ugy van, a nagyok legyürik a kicsit, s mikor már mind hallgatva bámultak reá, leült egy üres székre s beszélni kezdett nekik a katonák bajáról.
– Nálunk is ugy van. Gyalázat az, a hogy elbánnak az emberrel. A felsőségnek minden szabad, a kis tiszt pedig kutya. Szava sincs, kuss neki. Hordja a szép aranygombos kabátot, meg a fényes kardot, de mi az, semmi. Ne higyjetek neki…
Egy legény bizalmatlan lett. Csend lett, senki se felelt. Erre a főhadnagy fölugrott s bemutatta magát:
– Ullrich főhadnagy.
A többi se akart mögötte maradni az udvariasságban. Egymásután bemutatták magukat.
– Kiss Ferencz, czipész.
– Kelemen Sándor, kovácslegény.
– Beke Mihály, lakatos.
Azután ő beszélt egyedül. Ha egyik-másik valamit nem értett, a többi lefordította. Nyelték a szavát s ujjongott az egész társaság, a mikor valami nagyot mondott.
– Nem kell katona, polgár kell, munkás ember…
Erre mind hozzá mentek parolázni s az egyik azt mondta, hogy ha igy beszélne minden katona, más lenne a világ. Az a feladat, hogy tanítsák meg erre a katonát, nem pedig hogy az édes apjára lőjjön, ha ugy parancsolják.
A főhadnagy ráhagyta, hogy igenis erre kell megtanítani. Ember s nem katona, az legyen mindenki…
A mikor két tiszt bejött az ajtón, egy kicsit összerezzent, de azért nem hagyta magát. Nekik is odakiáltotta, hogy ember kell a rendnek, nem katona. A társaság fölállott és várta, hogy mi lesz. Némelyik mormogott egy kicsit, hogy egy becsületes tiszt van s azt is elviszik, de hangosan senki se avatkozott a dologba.
A két tiszt karon fogta a főhadnagyot és vitték kifelé. Az ajtónál azonban erőszakoskodni kezdett, azt mondta, hogy az ő barátai itt vannak s hogy ember kell a világnak, nem katona, de az egyik tiszt keményen rákiáltott:
– Tedd fel a sapkádat és indulj. Ha kell, majd patrol jön érted.
Erre kiabálni kezdett, hogy csak jöjjön, majd meglátja, hanem azért el lehetett vinni minden nagyobb lárma nélkül.
A kantinban ujra lármázni kezdett. Sok nagy tisztet látott maga körül s ez dühbe hozta. Megint azt kiabálta, hogy a világnak semmi haszna sincs a katonákból és az aranygombos szép kabátban szolgaság van, de hamar legyürték a kantinos ágyára. Nem volt már szegényben semmi erő s a mikor még tovább is kiabált, befogták a száját, nehogy meghallják künn a mosogató legények.
A mikor már tehetetlenül, tátott szájjal aludt, az ezredes kezdett el kiabálni.
– Mondják meg neki, hogy tizennégy napig ki ne mozduljon a szobából. Tudtam, hogy ez a szamár fogja tönkretenni a mulatságot.
A PENZIÓ
yár derekán Ullrich főhadnagy telegrammot kapott abból a kis faluból, a hova az apja meghuzódott, a mióta penzióba ment. Az volt benne, hogy ha még látni akarja az öreget, siessen haza. Csak ez a szó, hogy: haza – nem volt helyes az egészben, mert kantinban, kaszárnyában, mindenütt inkább otthon érezte magát, mint az apjánál. Régen elszakadtak egymástól. Mióta a kadétiskolába ment, inkább csak a régi emlékeiből állított össze egy képet magának az öregről, mert néha-néha került hozzá látogatóba egy-két napra s jóformán el is szokott attól, hogy apja van. Most azonban nagyon elkomolyodott, sebesebben kezdett dobogni a szive s a szeme megtelt könynyel. A lábánál feküdt a kutyája, homályos szemü, vén, nagy barna állat, ez feltápászkodott, hosszasan a gazdájára meresztette a szemét s végig nyalta kezét. Az állat becsületes részvéte meghatotta; megsimogatta a hátát s gyöngédségeket suttogott neki:
– Öreg pajtás, kedves vén kutyám…
Egyszerre eszébe ötlött a telegramm. Fölugrott, gyorsan öltözött és egyenesen a tiszti kaszinóba ment. Ott találta az ezredest, átadta neki a telegrammot és várta az engedelmet, hogy elutazhassék.
A nagy tiszt lassan hajtogatta össze a papirt s gondolkozva, csendesen beszélt, a mig visszaadta.
– Csak menjen, főhadnagy ur, aztán rögtön adjon hirt, ha valami baj volna. Derék katona volt az öreg, szolgáltam vele, együtt csináltunk át sok jót, rosszat. Említsen meg neki, talán emlékezni fog még rám, ha ugyan életben találja még szegényt. Mikor látta utóljára?
– Három és fél éve. Nála voltam…
– Igen, igen, hát csak menjen…
Egy óra mulva már a vasuti kocsiban ült. Behuzódott egy sarokba az ablak mellé s szórakozottan nézegette végig a nagy város utolsó házait, a mint el-elmaradoztak s egy-egy czégtáblát, a melyen szalagba futottak össze a betük. Abból, a mi hazahajtotta, nem sok jutott az eszébe, csak valami nyomta az agyát, mintha rároskadt volna a kocsi teteje. Puszta, unalmas végtelenség lett körülötte minden, a mire magába mélyedt s a kocsi tulsó falára képzeletben megrajzolta az apját, a milyen most lehet. Bizonyosan egészen fehér a feje, meggörnyedt a teste s még mindig katonaruhában jár, de a zubbonyán már kirojtosodott a zsinór. Egy pillanatig végigszaladt az agyán, hogy talán már meg is halt, ha ugy irták, hogy baj van, de ezt még sem hitte el. Érezte, hogy az apja nem hagyhatta el a nélkül ezt a világot, hogy vele egy pár szót ne beszéljen, hiszen mégis csak a fia. A gyermekétől pedig nem válik meg az ember köszönés nélkül, akármilyen idegen legyen is hozzá.
A kis állomás perronján türelmetlenül, pillantását a kocsik ablakain ide-oda kapkodva, várt reá az apja. Futva ment hozzá, elvette tőle a csákó-skatulát és hosszasan ölelte olyan melegen, hogy a főhadnagy bámulva nézett reá.
– Csakhogy itt vagy! Ugy vártalak…
– Nem vagy beteg?
– Már nem, de tegnap azt hittem, hogy meghalok. Szédültem, mozdulni se birtam, minden pillanatban vártam a halált.
A fiu szomoruan, részvéttel nézett reá.
– Szegény apám…
– Most már ne félj. Nincs semmi bajom, csak körülöttem járt a végem, éreztem a szelét. Már akkor is jobban voltam, amikor neked sürgönyöztettem. Látni akartalak. Az a hirtelen gyöngeség olyan volt, mint a figyelmeztetés. Csakhogy itt vagy!…
Karjába öltötte a karját s vitte magával keresztül a falun. Nagyon megnézte őket mindenki s az öregnek tetszett az, hogy a fiával ujságot hozott a faluba. Jobbra-balra köszöntgetett:
– Jó napot, postamester ur; alászolgája, gyógyszerész ur! – s közbe mindig megmagyarázta a fiának, hogy kik azok, a kikkel találkoztak.
– A boltos még egészen fiatal ember, nagy tarokkista, a patikárius a kalabriászban kiváló. A körjegyzőnek szép rózsái vannak, csereviszonyban állunk, de le-lefőzzük egymást. A milyen marsall-bimbóim most vannak, az már tünemény. Mi lesz ezekből, ha kifejlődnek. Néha még éjjel is felkelek, hogy megnézzem, nincs-e valami bajuk. Ugy pólyázom őket, mint a gyereket, de majd meg is látod, hogy mi az igazi rózsa.
Az öreg katona kis zsindelyes házban lakott a falu végén. Pár lépésnyire a kert hosszában folyt el a patak. A part itt magasabb volt, mint másutt s végig ki volt czövekelve. Az öreg nagy örömben látta, hogy a fia érdeklődve nézi a czölöpsort. Végig vezette a patak mellett s magyarázni kezdett neki.
– Egy kis szabályozás. Ez a hitvány kis viz minden évben megtréfált. Elöntötte a kertemet, a rózsáimat karóstul hordta át a másik határba s csak arra ébredtem, hogy amit egy évig építgettem, azt összerontotta egy nap alatt. Most már nem lehet neki rugdalózni, megépítettem ezt a gátat. Egy egész nyáron dolgoztam rajta, magam talicskáztam hozzá a földet, én ütöttem be minden czölöpöt. Akkor nagyon egészséges voltam.
Azután a kertben csavarogtak. Nem volt ott egyéb, csak rózsa, köztük az öregnek néhány büszkesége. Ezek előtt hosszasan magyarázott.
– Igy is próbáltam, ugy is. Tavasz előtt tettem bele egy szemet abból ni, ott a kerítés mellett, ez aztán már pompás idea volt. Nézd, mi lett belőle…
Lassankint rájuk szállott az este, hüvösödött, de az öreg még mindig nem akart bemenni. Csak a mikor már mindent magába burkolt a késő szürkület s egyik rózsa olyan lett, a milyen a másik, akkor mentek be a házba.
A két kis szoba nem volt olyan szép, mint a kert. Nagyon katonásan, egyszerü, erős holmival volt bebutorozva. A fiatal tiszt majdnem fázott, panaszkodott, hogy éhes. Erre elmentek a vendéglőbe vacsorázni, mert otthon nem volt egyéb, csak egy kis tej meg szalonna. Szembe ültek egymással egy sarokba s csak lassan indult meg a beszélgetés.
– Hát a katonáékkal hogy vagy? – kérdezte egyszerre az öreg.
A főhadnagy hirtelenében nem tudott válaszolni. Kapkodott, hogy hát csak meg van valahogy, meg hogy nincs semmi baj hála Istennek s egyszerre elhallgatott, mert érezte, hogy ha tovább beszél, most már egyszerre kitör belőle az a sok panasz, a mi meggyült benne fenn a garnizonban. Erre nagyot hallgattak, ittak egy-egy korty bort s nem néztek egymásra, hanem az asztalt bámulták maguk előtt. Mind a kettőnek egy zsirfolton akadt meg a pillantása s mintha megállapodott volna fejükben a gondolkozás munkája, rámeresztették a szemüket erre a pecsétre s csak bámultak. A fejük fölött megszenesedett a lámpa kanócza, nehéz levegő ereszkedett rájuk, mint valami felleg s a komor csöndben egyszerre, minden apropos nélkül, szólalt meg az öreg katona.
– Nem akartam, hogy katona légy. Nem voltam vak. Észre vettem, hogy nem annak való vagy. De nem lehetett másként. Olyan szegény voltam, de olyan szegény, hogy csak arra gondolhattam: mi lesz az olcsóbb. A kadétiskolába fölvettek ingyen s valahogyan megélhettem én is. De hogyan… azt kivánom, hogy erről ne legyen fogalmad soha.
A fia meglepetve meredt reá. Mindig azt hitte, hogy azért lett belőle katona, mert az apjának az volt a vágya. Elkomorult, csüggedten hajtotta le a fejét s a fogai között mormogta el a kérdést.
– Hát csak azért?
Az öreg elgondolkozott s mig visszament a katona életébe, lassan-lassan belehajtotta magát a keserüségbe.
– Csak a legjobb mód arra, hogy gondoskodjanak az ármádiáról, ha a nyomorult szegény tiszt fiából ingyen csinálnak katonát. Ha két krajczárba kerülne, senki se akadna, a ki egyszer s mindenkorra rabságba dobja gyermekét.
A fiu bólintott a fejével.
– Igaz, igaz…
– Meg ne nősülj, vagy csak akkor, ha egy milliót kapsz. Akkor ur vagy, másként koldusabb leszel a koldusnál. Nincs rettenetesebb, mint a szegény katonacsalád. Parádé parádé után, csupa uri szeszély szabja meg még azt is, hogy mennyi aranyat hazudj a kabátodra. Adnak ezer és egy pár száz forintot egy egész esztendőre s megkövetelik, hogy háromszáz forintot hordjál a testeden posztóban meg paszomántban. Jönnek a gyerekek s mig a fizetésedből lefogják azt, a mibe a katonabanda kerül, nincs reggelire való pénz a háznál. Az arany kabátod alá ócska kötött inget veszel föl s a feleséged gallérját küldöd a zálogházba, hogy elmehessél a tizforintos bankettre, a mit ő exczellencziája, az altábornagy ur tiszteletére rendez a garnizon.
A fiu áthajolt az asztalon és ugy szivta magába a beszédet. Most már ő szerette volna folytatni, neki is lett volna mondanivalója.
– S mindenki parancsol…
Az öreg nagyot csapott öklével az asztalra s ugy vágott bele a fia szavába.
– Mind, mind parancsol! Ugy kommandiroznak, mint egy kölyköt. Beleszólnak a pénzedbe, becsületedbe, rugnak ide-oda… Ha nem nősültem volna meg, elmentem volna hivatalszolgának…
Ivott és lecsendesedett egy kicsit. A mint a fia kipirult arczát nézte, egyszerre elment a kedve attól, hogy tovább beszéljen, de aztán, hogy megmagyarázza a haragját, még mindig lihegve, de már nyugodtabban tovább folytatta:
– Ha erre gondolok, mindig izgatott leszek egy kicsit. De meg akartam neked mondani a véleményemet, hogy tudjad. Légy tisztában azzal, hogy rab vagy, mert a ki ezt nem tudja, bolondokat csinál. Az az egész hadsereg, én mondom neked. A ki ezt tudja, az megél valahogy. A fiatal ember azonban urnak képzeli magát. Ne légy ilyen bolond…
Mintha bocsánatot kérne mindazért, a mi még következni fog, majdnem könyörögve beszélt tovább.
– Édes fiam, ne légy ilyen bolond, ne légy…
A fiu agya egészen beletompult abba, a mit hallott. Mindez kóválygott az agyában eddig is, de nem öltött formát. Valamit akart mondani, de ujra más jutott az eszébe s azt kezdte el. Nem jutott el tovább egy-egy szónál s az apja magával volt elfoglalva, nem kérdezte meg, hogy mit akar mondani. A szoba sötét sarkába bámult s a hogy hosszasan elnézett, lassan végigcsurgott az arczán a köny. Most már minden felindulás nélkül beszélt, ellágyulva, mosolyogva kezdte el bizonyitgatni, hogy mégsem egészen vigasztalás nélkül való az élet.
– Ezt tudni kell már csak azért is, hogy ne tegye tönkre az ember őrült vágyakkal még azokat a jó napokat is, a mi még a katonának is fennmarad az élete végére. Ha az embernek esze van, csak egy czélja szabad hogy legyen abban a fényes életben, a mit ti éltek. Én már tudom mi. Elkészülni a másik életre, a mi közönséges, szürke, de csendes, nyugalmas. Én már százados koromban pakkolni kezdtem. Kidobtam a lelkemből az ambicziókat, nevettem magamban azon a komolyságon, a mivel végig hallgattam a nagy katonai problémákat csütörtök esténkint a tiszti kaszinóban, föl se vettem, ha leszedett rólam minden becsületet az ezredem előtt egy-egy generális; már akkor meg volt az agyamban a rózsás kertem, csak még várni kellett reá. Számítgattam az éveket, még nyolcz, még hét, még hat esztendeig leszek czifra kutyája a kényszerüségnek, azután aztán ur. Valamiben meg kellett fogózkodnom, mert különben belebolondultam volna a gondba, a nyomoruságba. Erre készülj el, kezd korán. Zsugorodj össze a vágyaidban. Azt hiszed, hogy én a rózsakeresztezésen, meg a gátrakáson kezdtem? Dehogy, de az lett a vége. Szokjál már is hozzá, hogy ez lesz a te véged is és boldog leszel.
A főhadnagy szinte itta azt, a mit az apja mondott, mint az erős, kábító bort. Közbe bólintott, szóval nem akarta megzavarni, de a mikor látta, hogy az öreg már kifáradt, magába mélyedt és lassan-lassan megérlelve a lelkében mindazt, a mit hallott, mosolygott és jól érezte magát. Tetszett neki az, hogy ő martirja egy rendszernek és rendszer szerint fog végig szenvedni még vagy negyven évet, hogy aztán ur legyen, olyan ember, a kinek senkise parancsol. Azt hitte, hogy majd lesz ereje hozzá.
A mikor csendesen hazafelé mentek, néha önkénytelenül a melléhez szorongatta az öreg ember karját, mintha biztatta volna, hogy ne féljen. Ugy lesz minden, a hogy megbeszélték. Az ember szenved, aztán egyszer csak valamikor nyugalomba megy.
Reggel későn ébredt, kábult volt, valami homályos zsongás maradt meg benne a tegnapi napból. Előbb azt hitte, hogy otthon van, azután körül nézett, sokáig dörzsölte a szemeit s az apját kereste. Az öreg már nem volt az ágyban.
Kiment s hangosan szólította. A mikor nem kapott feleletet, elindult, hogy megkeresse. Az udvar üres volt, lenn a gát alatt csobogva szaladt el a patak s künn már, mert a határban megindult a munka, csendbe burkolózott a falu. Megijedt és rendre járta a mesgyéket.
Egy gyönyörü rózsatő alatt fekve találta meg az apját. Hanyatt dült, bizonyosan ugy is esett végig a földön, a szemei le voltak csukva, olyan nyugodt, csendes volt az arcza, mintha aludt volna. A rózsabokor bokrétáját néha ráhajtotta az arczára a szél.
A CSEND
yugalom… Hogy az ember lefeküdjék, ne halljon és ne lásson semmit, egyszer se mozdítsa meg többé a karját, szétessenek az agyában is a kerekek s egészen vége legyen a munkának, ez csodálatos jó lehet. A ki idáig eljutott, annak mosolygós, sima, minden gondoktól megmenekedett lesz az arcza. A vonásain elömlik a pihenés gyönyörüsége s az a csendes öröm, hogy már megszabadult a földtől, a mi a lábára tapad az embernek, mint a hogy a lépvesszőre sorjában leragadnak a madarak. Csak ez a szó utálatos: halál, hanem ezt nem kell kimondani, van neki ezer más neve, vagy ha az ember megszokja, az se olyan csunya. Bele kell gondolkozni magát az embernek. A koporsó se koporsó, hanem ágy, az örökös nyugalom nyoszolyája. Körülnézegeti, a kit érdekel, megbarátkozik vele, megismeri rajta a csapokat, a mivel egymásba vannak illesztve a deszkák, a rézkupos szögeket egyenkint megtapogatja, mert becsületes jó munka az, minden rendkivüliség nélkül. A hófehér csipkétől se kell félni, olyan könnyü, mint a lehellet. A sarokba a koporsó fedele van feltámasztva. Azt ha rászegezik az aljára egy-két határozott kalapácsütéssel, következik a csend. Még azok sem zavarják meg az embert, a kik most eljönnek még egyszer körülnézni. Igazában összeteheti a kezeit és alhatik reggeltől estig, estétől reggelig s megmosolyoghatja azt a haszontalan kenyérhajszát, a mi végigrohan a feje fölött.
Nagyon jó lehet, csak meg kell barátkozni vele…
Ullrich főhadnagy, mig az apja mellett virrasztott, egyebet se tett, csak barátkozott a nyugalommal. Egy-egy pillanatra azon vette észre magát, hogy ő fekszik az öreg, nyugalmas arczu katona helyén, éppen ugy összekulcsolta a kezeit a mellén s lehunyta a szemeit. Érezte, hogy elbágyad s lassan körülöleli az az igazi csend, a mit földi ember nem érez, zsibbadnak, mindig nehezebbek lesznek a tagjai s mintha más levegőt is szivna, csendesebben, könnyebben lélegzik. A nagy semmi volt körülötte csak, mindenütt semmi, semmi… csak egy kis hüvös szél, a mi frissen tartotta, felüdítette, nagyon jó volt… Egyszerre a szél erősebb lett s gyertyaszagot hajtott reá a ravatal mellől. Erre fölébredt s álmodozva járta körül a koporsót. Olyan élénken érezett még mindent, hogy az apja fejénél leült a ravatal lépcsőjére s a fejét ráhajtotta a hófehér csipkére, a miből egy darab végig feküdt a fekete posztón.
Másnap is komoly nyugalommal nézett végig mindent. Lassankint bucsuzott, a hogy előrehaladt a czeremónia, igazán azonban csak a temetőben köszönt utóljára az apjának.
Az öreg katona gondos ember volt, jó előre megcsináltatta magának a kriptát. Olyanforma volt ez, mint valami csendes kis házikó, kis rácsos ablakkal, nehéz tölgyfaajtóval és köröskörül zöld. Belepte a falát a tölcséres, fehérvirágu délignyiló s átölelkezett a tetején is, hogy egyik oldalról a másikra lógassa le a virágát. A főhadnagy mosolyogva nézte a házikót s mig a pappal beszélgetett, azt mondta:
– Szép kis helyecske, itt jó lehet feküdni.
Még ott ült egy napig. Délután a temető kis házikója mellé heveredett le a gyepre s ott feküdt estig. Egyszer-kétszer benézett az ablakon és mosolygott. Mikor az esti szél egy pászma rózsaillattal suhant be az ablakon s mig mellette elrepült, rózsába bónyálta egy pillanatra az ő arczát is, még elégedettebb lett.
– Lám, lám, utána jött a kertje is.
Este kiszakította magát a temetőből, meglátogatta a papot és a jegyzőt, de szórakozottan, a nélkül, hogy számot vetett volna magával, hogy mit csinál, inkább csak a jónevelésü ember ösztönét követve. Reggel pedig elutazott.
Másnap a kantinban lelkesülten ragyogó arczczal beszélt a kis házikóról, a hol most az apja lakik.
– Olyan szép! Hüvös, de azért nem fázik benne az ember, virágos, zöld, mint valami lugas, gyönyörüség lehet feküdni benne.
– No már köszönöm szépen, nem kérek belőle, mondta az egyik tiszt.
A többi nevetett, egy másik pedig megborzongott s azt mondta, hogy a ki meg akar halni, feküdjék az ágyba és haljon meg, de ne kellemetlenkedjék másoknak. Az ő pártjára állott a többi is s a főhadnagy egyedül maradt. Rosszul érezte magát. Érezte, hogy igaza van. Nyugalom kell az embernek, meg csend… Már zavarták is a lármával, fájt a füle és zugott az agya.
Egy perczig csend lett.
Amint némán az abroszra hajolva ült ott, megsajnálták. Némelyik kérdezősködni kezdett tőle s a kik mellette ültek, reá hallgattak.
– Még életben találtad az öreg urat?
A főhadnagynak csak a ravatalos szoba, meg az a nagy csend maradt meg az agyában. Előbb gondolkoznia kellett, hogy válaszolhasson.
– Megálljatok csak… Igen, élt még, hogyne. Szép kertje volt, mellette folyik a patak, arra ő vert gátat… hanem ez már – tudja az Isten – mind olyan homályosan áll előttem, mintha ködben volna. Csak a másik háza, a hova kivitték, ó az édes, szép hely…
Végig nézett a sok katonán s egyszerre élesen agyába nyilallott minden, a mi az előtt is történt.
– Hogyne élt volna. Együtt mulattunk egy korcsmában, a miben olaj-lámpás lógott a fejünk felett s azt mondta, hogy várjak, várjunk valamennyien csendesen, gázoljunk át a katonaságon; azt mondta, hogy türjünk s aztán nekünk is lesz rózsás-kertünk, azt mondta, hogy…
– Kell az ördögnek!…
– Bolond vagy!… azt mondta, hogy ezért kell élni, mert ez a czél, egyéb semmi, szappany-buborék, üveggyöngy…
A nagy szobában sürü gomolyagban kóválygott a füst s meglepetve, aggodalmasan bámultak össze a tisztek. A főhadnagy fuldokolt, köhögött s aztán mintha egyedül lenne, magában suttogott, öntudatlanul, lehunyva a szemeit, elvágyakozva innen.
– Csend, nyugalom… Nem kell egyébb semmi, semmi.
Olyan volt, mintha beteg lenne. A többiek ráhagyták, mintha attól tartanának, hogy egyszerre csak kitör rajta valami ismeretlen nyavalya és a háta mögött összesugtak.
Azután még több baj volt vele, mint eddig. Sehogy se tudott katona lenni. Pedig akart. Csinált magának egy nagy naptárt, a mi harmincz esztendőre szólott s kék meg vörös czeruzával huzta ki rajta az elmult heteket. Fogadkozott, hogy mintakatona lesz, csakhogy semmi panasz se legyen reá s baj nélkül huzgálja keresztül hetenkint a harmincz esztendőt, a mikor aztán elkövetkezik a nyugalom.
Közben pedig mindennap akadt valami kellemetlensége.
Egyszer egy füzetet hozott a kantinba s odaadta egy-két tisztnek, hogy csak olvassák. Az volt a czime: A tiszt és a kutya s arról a módról szólott, a mivel a tisztek a legénységgel elbánnak. A tisztek mosolyogva olvasták végig a füzetet, némelyik magára is ismert egy-egy alakban s jót nevetett azon, hogy ő milyen hóhér. Kézről-kézre adták az irást, de nem vette komolyan senki, inkább csak kötekedtek vele.
– Engem nem vettél bele pajtás? Én is felrugtam a multkoriban egy rezervistát, mert nem tudta, hogy melyik a jobb keze.
– Én sorra pofozom a regrutát, az az első leczke.
– Aztán mit csinálsz ezzel az irással?
Ullrich érezte, hogy nem veszik komolyan s keserüen kifakadt.
– Mit csinálok, felküldöm a császárnak, tudjátok, azt teszem…
Akkor ért el a füzet az alezredeshez. Ez föltette czvikkerét, elolvasta az első oldalt s aztán kettérepesztette az egészet. A főhadnagy sápadtan állott fel s mondani akart valamit, de nem volt ideje rá, mert az alezredes a szavába vágott.
– Főhadnagy ur, mig ilyen haszontalanságokat firkál, jobb lenne, ha vigyázna magára, mert baj lesz.
Ettől fogva olyan idegenforma ember lett az ezredben. Huzódoztak tőle. Inkább csak vacsorázó pajtás lett, ha otthon nem maradt a naptárát bujni. Ha beült a többi tiszt közé, elhallgattak, azután másról beszéltek s ha kiment egy-egy perczre, aggodalmasan néztek utána. Nem komédiáztak vele, mert annyit megértettek belőle, hogy szerencsétlen s voltak olyanok, a kik féltették is.
Néha beszéltek még vele a csendről, meg a nyugalomról, de ugy, mint a hogy a lázas beteggel szokás beszélni. Ráhagytak mindent. Még akkor se nevettek, a mikor egyszer elhozta a naptárját s mutatta, hogy mennyi van még hátra. Akkor panaszkodott is.
– Nem birom ki, nagyon sok…
– Dehogy nem. Mindenki kibirja. Nem vagy gyerek…
Azután többször is elhozta a naptárt és mindig sürübben panaszolt.
– Elsenyvedek… s becsukta a szemét, mintha álmos volna.
Mikor kiment, összebujtak a tisztek s arról beszéltek, hogy ezt az embert ezután már nem szabad magára hagyni, meg hogy el kell venni a naptárját és a tüzbe dobni, mert az a nyavalyája. Még valami ostobaságot követ el. Ha már ennyire zavaros valaki, nem lehet megbizni benne.
Egyszerre elhallgattak, mintha hallgatóznának. Furcsa érzés lepte meg valamennyit. Sápadtan néztek össze. Hirtelen ugrott föl mindenik az asztal mellől s kifelé igyekeztek.
Mire az ajtóhoz értek, künn az udvaron valaki a falhoz támaszkodva a mellébe lőtt. Hallották, hogy zuhan végig a kövön s egy fiatal tiszt ijedten rákiáltott:
– Ullrich!
Mire behozták, már szépen elsimult az arcza és mosolygott.
AZ ASSZONY
usza Ignácz fazekasmester volt a szegényebb fajtából, a mivel nem sok van mondva, mert aligha akad valaki, aki már látott volna gazdag fazekasmestert. Egyetlen szobácskában vergődött az élettel, komoran, szinte nekikeseredve épített tervre tervet, hogy hogyan lehetne megszabadulni a nyomoruságtól. Senkije se volt, csak a felesége, egy nála sokkal fiatalabb kis beteges asszony, a ki tudja a jó Isten, hogy miért ment hozzá. Talán azért, mert a kerek világon senkije se volt, becsületes akart maradni s a szegény gyámoltalan Kusza hangjában, szemében s abban, a mit mondott, fölfedezte a nagy szeretetet. Azt se hitték még akkor, hogy ilyen nyomoruságos lesz az életük. – Teréz varrogat majd egy kicsit az ablak mellett, mondta ismerőseinek a fazekas – én összegyurom a sok agyagot, halomra csinálom a sok lábast, fazekat, csuprot, s azután jó az Isten.
A jó Isten valahol másutt volt elfoglalva, mert feléje se nézett a fazekasmesternek. A lakzi után két-három hónapra Teréz panaszolni kezdett, hogy fáj a melle, nehezen nyeli a lélegzetet s néha ugy érzi, mintha a hátán át keresztül szurnának rajta egy hegyes vasat. A szomszédban lakott egy öreg asszony, valami régen elhalálozott pandurkáplárnak a hátramaradt felesége. Nagy doktor volt. Tavaly czukorport fujt egy gyermek fájós szemébe s három napra akár a napba nézhetett a gyerek. A derestyei biró feleségének olyan fürdőt készített mindenféle füvekből, hogy három hónap alatt kitakarodott a lábából a köszvény. Ez az asszony azt mondta Teréznek, hogy ne sokat törődjék az egészszel, fiatal asszonyoknál előfordul az ilyesmi. Kenje meg minden este magát jól mustárszeszszel s egy kis tormáseczettel, s kutya baja se lesz.
Ettől fogva kezdett el tervezgetni a fazekasmester.
Itt látta maga előtt annak az okát, hogy miért beteg a felesége. Gőzölögve, iszapszagot, penészt, fertelmes párákat lehelve ki magából, feküdt előtte a szoba szögletében az agyagrakás, a gerendákról, falról lecsepegett a víz, a szegény beteg asszony paplanának átnedvesedett az a széle, a mely a falat surolta s a mikor ugy végig nézett mindenen a gyámoltalan fazekasmester, szentül kimondta, hogy tesz valamit, okvetlenül tesz valamit a nyomorusága ellen. Belebutult a gondolkozásba s mig az ajkait rágva, a szoba egyik sarkában összekuporodva töprengett a felett, hogy mit kellene kezdeni, kétségbeesett, szánalmas vonásokat öltött az arcza s néha azon vette észre magát, hogy mert tehetetlen s mert végtelenül fáj, sajog benne valami: keservesen sir s ráfoly a könye az agyagra. Mindenhez kellene egy kis pénz, valami kis tőke, korcsmához, szatócskodáshoz.
Mikor az asszony nehezen fuldokolva köhögött s panaszkodott, hogy már megint átszurták a hátán a hegyes vasat, elkényszeredve vánszorgott az ágyhoz, félénken, mintha félne attól, hogy eltörik karjai közt a gyönge kis test, magához ölelte az asszonyt, beczézte, simogatta s kicsordult a szívéből a sok kérdés.
– Fáj? Terke, édeske, nagyon beteg vagy? Megfordulsz, akarsz megfordulni? Mondjál valamit.
Az asszony azt mondta: jaj! – de már gyöngén, inkább csak nyögött. Ilyenkor aztán kitört a fazekasból a gyámoltalan féreg dühe. Nekirontott a falnak, verte az öklével, dühöngve, ordítva átkozta az Istent, a ki nem segít, az embereket, a sorsot, ezt a kutyát, a ki az egyiknek szerencsét ad, a másiknak nem, pedig szenved, betegen nyög még az édes jó kis felesége is, hogy inkább venné el az Isten!
Ezt egyszer mondta s megijedt mindjárt. Kezdte visszavonni eszeveszetten, remegve térdre esett az asszony mellett s jajgatott: – nem, nem, uram Jézus, segíts meg – s mint a ki nagyon fél, lábujjhegyen ment el az ágyig, megnézni az asszonyt s megvigasztalódott, mikor hallotta, hogy még nyög.
– Élsz, élsz, Terke? – csupa merő sziv lett az egész ember, megfogta az asszony kiaszott, sovány kezét s kérte nagyon szépen – ne halj meg.
Az asszony pedig lassan-lassan elkészült az élettel. Lehet, hogy nagyon jó orvosság a mustárszesz és a tormáseczet, de neki nem használt. Künn gyönyörüen sütött a nap, teleszórta világossággal, forró sugárral a kis fazekasházat, de az csak bennemaradt a gőzben, párában s valóságos felleg szállott fel az agyagból, mikor a forró fal beleadta a melegét. Mikor a nagy vakító tüzgolyó fölhágott az emberek feje fölé, orgiát csaptak a fazekasmühely tetején a kis eleven sugárvillámok, künn tombolt az élet, de a szegény kicsi asszony néha már egész napon át nem beszélt egy szót se, s mikor egy kis levest hozott át neki a pandurkáplárné, előbb szét kellett feszíteni a fogait tompára vert késsel, hogy betölthessenek az ajkai közé egy-két kanálkával. Olyankor a mester abbahagyta a munkát s érzéketlenül bámult maga elé. Mintha nagyon el lett volna foglalva a földdel meg az éggel, hol ezt, hol azt nézte s az ágy felé se pillantott. Ő maga is kezdett összeesni, az eleven, mindig dolgos kis emberke szédelgett, ha járt, ha kérdezték ugy felelt, hogy az ember azt hitte, hogy bolond, s a nagy gondja előrenyomta a fejét, meggörbítette az egész testét.
Néha hiába nézett határozottan az asztalra, vagy a székre, csak nagy beláthatatlan szürkeséget látott maga előtt. Máskor önkéntelenül képeket rajzolt magának arról, hogy mi lesz vele, ha egyedül marad. Nekimeresztette a szemeit annak a pusztának, a melybe beleesett s órákig hallgatva huzódott meg az agyag mögött. Ha az ajtót becsapták, arra rázkódott meg s vagy a szerszámait sorolta föl magában, vagy sorra megnevezte a falra akasztott néhány füstös, piszkos képet: – Szüz Mária, Jézus, Ferencz József, Kossuth Lajos… Mindig félt, hogy máris elment az esze.
Egy este a pandurkáplárné kijelentette, hogy ott marad éjszakára is. Magával hozott egy ócska réklit s az ágy lábánál foltozgatni kezdett. A fazekas felriadt.
– Baj van?
– Nem, maga csak gunnyaszszon, Ignácz, majd én lefogom szegénynek a szemét.
Ignácz csak gunnyasztott, azt már nem is igen hallotta, hogy miről van szó. Fellegbe veszett az elméje, elkalandozott ide-oda, olyan hülyeformán, mintha egy pillanatig sem lenne akkora ur, hogy visszaparancsolja magához. Most már elpártolt az asszony ágyától és belebódult a sötétbe, eltemette magát a nembánomságba s mint a ki teljesen részegre itta az agyát, a maga agyagvárába behuzódva, félig öntudatlanul, bárgyun leste, hogy mi lesz.
Éjjel kibotorkált az ajtón s a hüvös éjszakában ujra meghányta-vetette magában azt a régi tervét, hogy vagy kocsmát nyit, vagy pedig valami kis szatócsboltba megy s az asszony ott ül majd a söntésben vagy a pudli mellett. Közben vásárol egy-két földet, tán majd egy lovat is…
Benn azalatt meghalt az asszony. A pandurkáplárné elimádkozta. – Segítse az Isten a másvilágon jobban, mint ezen, mert itt sok baj, bánat, nyomoruság érte. Könnyü legyen felette a föld és irgalmas számára az égi kegyelem. Ámen.
A fazekas csak másnap tért igazán magához, addig nem értett semmit tisztán. Jóformán be se engedték a szobába, pedig reggel föl akarta öntözni az agyagot, mert végre is az nem megy, hogy az ember két-három napig semmit se dolgozzék.
A mikor azt mondták neki, hogy viselje csendesen magát s álljon be szépen az emberek közé, mindjárt a koporsó mögé, engedelmeskedett, mint a gyermek. Bárgyun nézett körül.
– Szépen énekel, – azt jegyezte meg, a mikor a kántor bucsuztatni kezdte tőle az asszonyt, s a pap prédikácziójára is elismerte, hogy: jó beszéd, reggelig is elhallgatná az ember, olyan szépen folyik a szájából.
Csak a nyitott sírnál tért magához.
Előbb körülnézett, kapkodott erre-arra, s azután megvilágosodott az agya. Ellökte a sírásót, a ki már dobálta le a gödörbe a földet s keserves jajgatással esett le a sír mellé. Köréje gyültek az emberek s unszolták, hogy menjen el, de megütötte volna azt, a ki hozzányul. Nem tudott igazán sirni, csak tehetetlenül nyögött s hivta vissza az asszonyt. Most értette meg igazán, hogy elment. Nem is lehetett hallani egyebet, csak az ő hangját, még a lélegzetüket is visszafojtották az emberek, csak hogy ne zavarják. Ő pedig nem vett észre senkit, beleesett az öntudatlanságba, gyönge kis teste vonaglott s mikor látta, hogy hiába jajgat, elkényszeredve nézett körül.
– Mi lesz? mi lesz? – kérdezte azoktól, a kik mellette állottak.
A pap egy marék földet dobott a gödörbe. Erre egy kicsit elgondolkozott, hogy vajjon mire való ez s azután, mintha az volna egyetlen módja annak, hogy a feleségéhez jusson, gépiesen dobálta ő is a földet a koporsóra. Vonaglott, a mikor lenn, a mélységben dübörögve felelt vissza a deszka. Mikor két erős legény elhuzta a sírtól, eszeveszett módon tört ki belőle az indulat, ugy küzködött velük, mint a ki az utolsó lélegzetvételért harczol; de ez se tartott sokáig, ellankadt, összeesett benne a féktelenség s mig lefelé vitték a temetői uton, csak magában motyogott:
– Terke, édeske, gyere vissza, ne menj el, jobb itt…
Másnap megkeresték a szomszédok.
Eljött a pandurkáplárné is és meg akarta vigasztalni a szegény embert, de nem volt szükség reá. A fazekasmester már mosolyogva ment eléje, mintha el is felejtette volna a tegnapi napot. Mig az asszony szomoruan nézett körül az üres szobában, leült az agyag mellé s elkezdett magyarázni. Csupa jókedv volt az egész görnyedt kis fazekas, mig egymásután meggyurt az agyagból egy lábat, egy kezet, kiformált egy fejet s elmesélgette, hogy hogyan lesz ezzel a kis munkával.
– Ez a keze, ugy-e, ez meg a lába, itt a feje. Hasonlít?
– Hogyne, Ignácz, hogyne.
– No lássa, ezt most már csak össze kell rakni, szépen, tudja, csinosan összepasszoltatni az egészet. Rájön majd a köntös, igy hullanak le róla a ránczok, igy – mutatta a kezével, hogy hogyan – elsimítjuk, szépen elrendezzük az egészet s azután tánczolunk… Erre nevetett. – Tánczolunk mellette.
Másnap, harmadnap még mindig ezt mesélte s már énekelt is, mikor ugy esett, hogy szépen összeállította az asszonyt.