Thury Zoltán összes művei (3. kötet) / A kapitány és egyéb elbeszélések

Ébred az egész legénység, mintha csak egy ember volna. Egyszerre ugranak ki a fiuk az ágyból. Az óriás méhkas egyszerre zümmögni kezd, a sok beszéd, sürgetés, a jól átaludt éjszaka után való csendes lárma összevegyül egy kellemes, az ébredés hangulatának megfelelő csendes hangzavarba, mig aztán lassan-lassan ki nem vetkőzik ebből a karakterből s kiabálás, káromkodás nem lesz belőle. Az altisztek valamivel később kelnek ki az ágyból, de aztán lármáznak, hátbavágnak egy-egy fiut s a mint végigmennek a folyosókon, hol itt, hol ott hangzik fel a szavuk. A legények sietve készülnek el, némelyik a folyosón füzi össze a bakancsát és siet, lázas, türelmetlen gyorsasággal igyekszik az egész kaszárnya azon, hogy minél hamarabb kész legyen.

A kapu alól egymásután bukkannak ki a tisztek, valamennyi a parádés ruhában, széles szolgálati övvel a derekán, csákóval a fején. Egy kicsit körülnéznek, beszélgetnek, azután eltünnek az inspekcziós-szobában. Egyre-másra jönnek. A kapu alatt silbakoló katona folyton szalutál s a sok ünneplőbe öltözött tiszt különös, vasárnapra való hangulatot hoz magával. Az inspekcziós-szobába már alig férnek.

Kilencz órakor egymásután jönnek le a folyosóról a századok. A négy fal mellett sorakoznak nagy négyszögben, egy-két tiszt jár közöttük, figyelve mindenfelé, nehogy valami baj legyen. Az altisztek elvesznek a sorok között, mindig akad valami dolguk, veszekednek, szitkozódnak, némelyik rekedtre kiabálja magát. A legények pedig állanak, mint az oszlop vagy talapzat, a mire majd fölépítenek valamit.

Tiz óra után egyszerre csak nagy mozgolódás támad a tisztek között. Az inspekcziós-szobában senki sem marad, mindenki kigyül az udvarra, a sok tiszt egyszerre megtalálja a maga századát és zavaros egyvelegben mindenfelé felhangzik egyszerre az egyetlen vezényszó:

– Habt Acht! Habt Acht!

A kaszárnya kapuján pedig belovagol a tábornok, mellette egy csoport tiszt, közötte nehány fekete kabátos polgárember a hadügyminisztériumból, szintén lóháton s lassan végigléptetnek az udvaron. A kürtös szájához emeli a trombitát s lassu méltósággal megszólal a nagy katonai uraságok számára fentartott köszöntés.

II.

– Kovács Márton közvitéz lépjen elő.

A negyedik századból kilép egy jámbor, nagy, lekonyult bajuszu legény. Igyekszik szegény, hogy nagyon katonás legyen, de sehogy se sikerül neki. A teste előrehajlik, félénken néz körül s a világért se merné fölemelni a szemét a generálisra. Ha arra felé jön egy tiszt, szeretne visszamenni a sorba, nehogy utba álljon. Annyira zavarban volt a szegény ember, hogy egy őrmester a háta mögé került s – fülébe sugta:

– Szedje össze magát!

A generális leszállott a lóról s a Kovács Márton százada elé lépett. A segédtisztje fényes arany vitézségi érmet nyujtott át neki s a nagy tiszt szép, hosszu beszédet mondott Kovács Mártonnak.

– Vitéz Kovács! Ő felsége a király engem bizott meg azzal, hogy neked, vitéz bajtársam, melledre tüzzem ezt az arany érmet, a mely arról fog tanuskodni mindig, hogy te, vitéz bajtársam, egyike voltál a hadsereg legjobb katonáinak. Mikor önfeláldozó, nemes bátorságoddal megmentetted elleneink kezéből Stuck százados urat, érdemes lettél arra, hogy tied legyen ő felségének, a császárnak elismerése. Lelkemből kivánom, hogy légy az nekünk ezután is, a mi eddig voltál: hüséges, derék, bátor bajtársunk és segítsen meg az Isten téged, vitéz Kovács, egész életedben.

Szegény Kovács Márton igazában azt sem tudta, hogy mint történt az egész dolog. Boszniában megtámadták a bosnyákok a kapitányát. Őt éppen arra vetette a véletlen. Beteges, nagy testü ember, nem sok bátorság van benne, hanem a mikor azt látta, hogy ennek a derék embernek, a ki őt sohasem bántotta, mindjárt vége lesz, háromszor a támadókra lőtt. Ennyi az egész és most ennyi czeremónia ezért a semmiségért.

A tábornok mellére tüzte az érmet s visszavonult az udvar közepére. Erre a szegény Kovács Márton előtt elvonult az ezred. A tisztek szalutáltak neki és a zászlótartó meghajtotta előtte a zászlót, egy összelövöldözött, reczésre kopott régi szép rongyot, a mi annyi csatát látott, a milyen régi az ezred. Kovács Mártonnak kedve lett volna visszahajlongani, ha már szalutálni nem szabad, vagy leemelni a sapkáját kalap helyett, mint hajdanában otthon, a mikor szembe jött vele a proczesszió; de nem mert semmit, állott mint a czölöp s várta, nagyon várta, hogy már vége legyen az egész ünnepségnek.

Csak délben kezdte érezni, hogy ő igazi hős. Ő ült az asztal fején, mellette a tábornok, balra egy másik nagy tiszt és véges-végig tisztek az asztal mellett, lenn az asztal végén, hogy alig látja meg őket az ember, néhány őrmester, szakaszvezető. Erre rá kellett szolgálni. Bor volt előtte, ivott derekasan, pedig nem igen birta az italt s mikor a tábornok fölállott és fölköszöntötte Kovács Mártont, az ezred büszkeségét, már ő maga nyujtott kezet ennek a nagy urnak. A másik asztaloknál ültek a bakák; oda se nézett, pedig egy-egy pajtása sürün integetett feléje a tele pohárral. Lassankint rájött, hogy még sem volt az a dolog olyan semmi Boszniában, mint a hogy gondolná az ember. Végre is három bosnyák meghalt. S Kovács Márton lassan-lassan átváltozott hőssé. Eszébe jutott, hogy ő soha se volt gyáva ember. Gyermekkorában is igen tisztességesen viselte magát mindazokkal szemben, a kikkel valami összeütközésbe keveredett. Végre kezdte megvetni azt az egész kompániát, a ki az ő asztala mellé helyezkedett s mikor egyszer a legénység asztalánál éljenezni kezdték, föl sem állott, csak ugy odaintett, hogy jól van, jól van, gyerekek, éljetek ti is.

Mikor a menü elfogyott, a tábornok fölállott az asztal mellől s vele együtt elment minden tiszt. Valamennyien kezet nyujtottak vitéz Kovácsnak, megszorították erősen, barátságosan s a derék közlegény majd elsírta magát, annyira érezte, hogy az emberek igazságosak, mert kiérdemelte ezt a kis ordót s hogy jól bánjanak vele most már, mert a három bosnyák meghalt és Stuck kapitány ur él, él!

Közben még mindig ivott, sokat, alig tudta hüteni magát, dagadt nagy melle lihegett abban a kedves, édes gyönyürüségben, hogy mennyire megbecsülik a derék, bátor embert a mai világban.

III.

Másnap reggel sokáig szeretett volna aludni. A sok bor, meg a nagy dicsőség elkábították, olyan gond nélkül feküdt az ágyban, mint egy gyermek. A katonaéletről eddig egészen más fogalmai voltak. Minden reggel öt órakor föl kell kelni, pedig dehogy, ha az ember derék vitéz, kitünteti magát, másként bánnak vele. Ordót adnak, maga a generális köszönti föl, éljenzik a bakák s a tisztek egymás után jönnek parolázni. Jó élete van egy olyan katonának, a ki már kitüntette magát a háboruban.

Arra ébredt föl, hogy a feje fölött kiabált a káplárja.

– Hát maga még mindég horkol? Hé! Keljen föl már.

Fölriadt s még félálomban elkezdett kérdezősködni:

– Mi az, mi az?

– Semmi, ne ordítson, hanem keljen már föl.

Kovács Márton csak nézett ide-oda, kereste, hogy hol van a generális, a ki megtanítsa ezt a káplárt arra, hogy ő tegnap vitézségi érmet kapott s mikor nem látta a generálist sehol, eszébe jutott, hogy nem is kell ahhoz senki, hogy az ő vitézségét bebizonyítsa. Itt van ő maga s ha tanu kell, ott van az egész ezred. Beszélhet kissé merészebben is, végre is ő nem olyan közönséges legény, mint a többi.

– Mindjárt fölkelek, hagyja csak.

– Mi az?

– Mindjárt.

– Mindjárt?

– Igen, hogy…

A káplár lerántotta a pokróczot s nagy haragjában olyan hangosan kezdett kiabálni, hogy azok a katonák, a kik már a folyosón voltak, még egyszer visszafordultak hallgatózni.

– Mit, azt hiszi maga, hogy a miért tegnap valami szamárságot kapott, henczeghet itt? Maga barom! Kel föl!

Kovács Márton gyorsan kiugrott az ágyból és öltözni kezdett. Az utolsó perczben ért le a századhoz, a mely már majdnem elindult a gyakorlatra.

Olyan leverten s végtelenül komoran állott be a sorba, hogy a kik látták, visszahökkentek az arczától. Az altisztek pedig összenéztek.

– Aha, aranyérem, majd adunk mi neki.

Ő volt a központja a gyakorlatnak. Nagyon vigyáztak reá.

Mikor egy perczre kiálhatott a sorból, lehevert a szegény, dicsőséges fiu a gyepre s hang nélkül, de ugy, hogy az arcza minden keserüségét elmondta, elbámult arra, a hol a faluja van és elkezdett fohászkodni, hogy:

– Én Uram, segíts haza s verjen meg az Isten minden dicsőséget. Nekem nem kell több.

A SZERENCSÉTLENSÉG

szepes-utczai kovács felesége egy reggelen éppen csak ugy, mint máskor, korán felkelt, hogy kávét főzzön az urának. A kovács még aludt, mélyen, nehéz lélekzettel, tátott szájjal horkolva s nagyokat recscsent, majd összerogyott alatta az ágy, a mint hánykolódva egyik oldaláról a másikra vetette magát. Az asztalon serczegve égett a gyertya, bevilágítva maga körül egy karikát s néha nagyokat pislantott, ijesztgetve az asszonyt, hogy mindjárt sötétben marad. Künn még csak szürkült az ég alja, a kővé fagyott havon néha kopogott el egy-egy nehéz parasztcsizma vagy végigcsikorgott akadozva szánkázó kerékkel egy-egy kocsi be a piacz felé. Az asszony félrehuzta az ablakon a zöld függönyt, hogy ha bekopog a rendes zöldséges asszonya, megismerhesse. Mikor visszament a kemenczéhez, boszankodva látta, hogy a nyirkos fa már alig pislog, alulról nyaldossa a felsőket egy kis kék láng, inkább csak ingerkedve, mintha az, a ki a tüznek ura, nyelvét öltögetve gunyolódnék. Sopánkodva nézett be a sötét barnára égett lyukba, s megvárta, a mig teljesen elaludt az a kis maradék tüz is. Mikor már egy szikra se látszott, levette a polczról a petroleumos üveget, papirost gyurt be a fa alá s leöntötte petroleummal. Már nagy gondosan meg akarta gyujtani, s közelhajolva nézte, hogy hova tartsa majd a gyujtót, mikor egyszerre arczába csapott a tüz, lángba borult a haja, perzselődni kezdett a keblén az ing s a lángkéve olyan világosságot csapott be a szobába, hogy riadtan ugrott fel az ágyról a kovács. Az asszony egy pillanatig ott felejtette még magát a tüzben, mintha csak valami ismeretlen tünemény lenne az egész nagy világosság meg a borzasztó fájdalom s azután egy szögletbe esett. Hideg kezeit rányomta az arczára és fuldokolva nyögött. Az ura kétségbeesve szaladgálni kezdett a szobában s egyre azt jajgatta: nem mondtam, ugy-e mondtam… mikor pedig észrevette, hogy a kemenczéből a padlóra csöpög az égő petroleum, szórakozottan eltaposta az égő cseppeket s azon töprengett, ide-oda kapkodva, az agyában, hogy mit kezdjen.

A szerencsétlen asszonynak rettenetesen fájhatott az arcza, mert nekitámasztotta a hideg falnak és ugy visítozott. A kovács csak csitította.

– Hallgass, hallgass, összegyülnek a szomszédok.

Nem igen hitte, hogy nagy a baj, mert a mikor az asszony mégse hallgatott el, rá is kiabált.

– Ne ordíts már, nem nyuznak.

Mikor a kezei már átmelegedtek s azt érezte, hogy még inkább ég alattuk az arcza, kimerülten hullott le az agyagpadlóra az asszony. Estében egy pillanatra láthatta az ura az arczát s megriadva félreugrott, mintha kisértetet látna. Az asszony képe fekete volt, mint a korom, a haja elől tövig leégett, olyan volt, mintha megőszült volna, mert fehéres perje hullott le a fejéről, ha megmozdult. A kovács kimeresztette a szemeit és ugy bámult reá. Nem értette meg egyszerre ezt a rettenetes változást; félve, tétova lépésekben közeledett hozzá, egyszerre megragadta a karját, s hogy ebben a nagy ijedségben legalább a maga hangját hallja, kiabálni kezdett:

– Fáj, mondd, fáj nagyon?…

Az asszony keserves nyögéssel felelt s tapogatózni kezdett az ura után.

– Nem látlak.

A nagy vállas ember annyira megijedt, hogy eleresztette s hagyta, hogy visszaessék a sarokba, mint egy zsák. Egy ideig még bámult reá, egyszerre elkapta a fejét s kirohant a hidegbe. Benn az asszony mellé esett volna, szédült, dülöngött, mint a ki részeg.

A hogy egy kicsit magához tért, fölverte a szomszédokat. Mellette lakott egy szürszabó, a ki vásárra is jár s hosszu létrás kocsit tart a szín alatt. Ez mindjárt befogta a lovakat s bizonykodott, hogy szivesen teszi, ne féljen semmit, nem alkalmatlanság neki ez a kis hajtás. A kocsi hátuljába egy derékaljat dobtak, a két férfi hallgatva emelte reá az asszonyt, egymás mellé ültek elül a lőcs mellé s lépésben, hogy ne rázzon nagyon a hosszu kocsi, elindultak a kórház felé. Mikor az asszony nagyon jajgatott, a kovács a fejére dobta a kabátját, hogy ne hallatszék messzire a hangja. Különben még ugy is alig járt ember az utczán.

Az uton alig beszéltek egy-két szót. Csak a szabó mondott ennyit:

– Nagyon megcsufolta magát szegény.

A kovács rábólintott, hogy igen, de nem is igen tudta, hogy miről van szó, mert már azon gondolkozott, hogy mit csinál majd ezután. Nem lesz rendes kosztja, a mosással se lesz valami nagy rendben, ha idegen végzi, a fertályra pedig ő nem igen tudja összegyüjteni a garast. Az asszony kuporgatott, talán lesz is valahol eldugva egy kis pénz. Ez egy kicsit földerítette s rögtön arra gondolt, hogy inni fog és hogy mentegesse magát, azon gondolkozott, hogy ez illik is neki ilyen nagy csapásra. Ha az asszony vergődni kezdett a kabát alatt, vigasztalta: – légy nyugton, drágám, – de már nem tudta hozzákötni a szivét. Tele volt sok gonddal, de bár szégyenlette magát és egyébről akart gondolkozni, örült a szabadságának. Az asszony nem sokat engedett meg neki, most már szabad lesz minden. Sajnálta szegényt, de mégse olyan nagy baj, ha pár hétig a kórházban tartják, különösen akkor, ha mint szegénysorsuért, a község fizeti majd meg a költséget. Mindent előre elképzelt, hogy hogyan lesz. Vigan él, nem erőlteti meg magát a munkával, nagyokat fog majd mulatni. Már készült reá s öntudatlanul, inkább csak hangosan követve a gondolatait, kérdezte meg a szabótól:

– Megvan még Bokoréknál az a tavalyi siller?

A szürszabó rábámult, azt hitte, hogy meg van bolondulva, aztán előrefordult, végigvágott az egyik lovon s ügetve zörgette tovább a hosszu kocsit. A kórházban már söpörtek. A nagy zörgésre egy-egy lepedőbe bónyált fej hajolt ki az ablakon, hirtelen becsapva hamar a táblákat, ha már eleget látott. Egy ápoló a kapussal átvette az asszonyt, beemelték egy szobába a földszinten, a kovács bediktálta a nevét és a lakását a könyvbe s a hosszu kocsival ujra hazamentek.

Otthon összekereste az egész házat s utoljára talált is a fehérnemü között negyvenhét forintot. Pálinkát vitt át a szürszabóhoz, megköszönte szépen a jóságát s együtt ittak délig. Az asszonynak el kellett hogy mondjon mindent elejétől végig. Mig tulságosan részletezve elbeszélte a dolgot, azon járt az esze, hogy most mindjárt bemegy a kórházba s megnézi a feleségét, de a mire a végére ért az elbeszélésnek, lemondott róla. Majd csak estefelé. Estefelé nem mehetett el, mert most már egy pár szomszéd mesterember vette körül a korcsmában, hogy hogyan történt ez a szerencsétlenség. Azután sokáig ittak. Reggel már három kocsis is járt a mühely előtt a lovakkal, a mire felébredt. Megint elérzékenyedett, a mikor nem találta maga mellett az asszonyt. Előkereste a szekrényből a tegnapi üveget, kihajtotta az egész maradék pálinkát s egy kicsit dülöngve elment a kórházba. A kapus azonban utját állotta s megkérdezte, hogy mit akar.

– A feleségem… itt fekszik, az a kit tegnap hoztunk be, tetszik emlékezni…

– Nem lehet beteget látogatni, ha az ember részeg. Előbb józanodjék ki s azután jőjjön ide.

A kovács békétlenkedve ment haza. Elpanaszolta mindenkinek, hogy igazságtalanság esett vele. Az asszonyhoz akart menni s be se engedték az ajtón. Ezzel aztán le is dobta a válláról ezt a gondot. Azt mondta, hogy minek menne, ugyse bocsátják be az embert. Sokat ivott, most már reggelenkint részegen botorkált haza, duhajkodott s ha már minden korcsmát becsuktak, hazavitte barátait és a mig ittak, megmutogatta nekik az egész történetet. Ilyenkor sírt, belefolyt a könye a pálinkába s az volt a vége, hogy a többieknek csitítani kellett.

– Majd meggyógyul, örökké csak nem tartják benn.

– Itt guggolt a szegény lelkem, mintha most is látnám; mondtam neki sokszor: hagyj békét a petroleumnak, Anna, – nem fogadta meg a szómat, jaj de összeégette magát.

– Majd hazajön, tán már holnap, holnapután…

Ettől megijedt a kovács. Mit csinál vele, ha itt lesz? Bizonyosan nagyon rut lett szegény, rá se tud majd nézni. Megborzongott, mikor eszébe jutott, hogy vele egy tálból fog enni és hogy egy ágyban alszanak. Azontul még többet ivott, feléje se nézett a mühelynek. Mikor pénze elfogyott, apró kölcsönöket szedett fel, elzálogosította a szerszámait, az asszony ruháit, lassankint eladogatta a butorokat, kipusztított maga körül mindent. Azzal mentegette magát, hogy ugy se lesz már tovább mester, elmegy valami gyárba. Nem érdemes itt maradni, ha nincs az embernek senkije.

Mikor már üres volt a ház is, a mühely is, hazahozták a kórházból az asszonyt. Egy ápoló vezette el a házig, az ajtónál a kezébe adta a kilincset, ott hagyta. Az asszony nem látott semmit, botorkálva indult meg, a fal mellett tapogatózva, hogy egy széket találjon. Igy jutott el az ágyig. Egy szalmavánkosra fektette a fejét, magára huzta a pokrócot és várt. Néha hosszan, keservesen sóhajtott. Egyszer már majd elnyomta az álom, de valami megzörrent az ablak alatt s erre fölriadt. Azután már nem tudott elaludni, gondolkozott. Ugy érezte, hogy a mint idáig eljutott, nem találta abban a rendben a szobát, a milyenben itt hagyta. Fölkelt s bár nagyon fázott, tapogatózott, körüljárt a szobában, keresve a szekrényt, az abroszos asztalt, a székeket. A mikor semmit se talált meg, megértette a pusztulást. Csüggedten visszafeküdt az ágyba. Éhes is volt.

Reggel felé jött haza a kovács.

Mikor megpillantotta az asszonyt, elkomorodott s nem mert közel menni hozzá. Félt, hogy még mindig olyan rut, mint a milyennek akkor látta, a mikor rácsapott a láng. Leginkább szeretett volna visszafordulni, de az asszony már meghallotta a lépéseit s nyöszörögni kezdett.

– Te vagy, István?

A kovács igyekezett elváltoztatni a hangját és hazudott.

– Nem, István nincs itthon.

Az asszony ráismert, de a mikor látta, hogy eltagadja magát, olyan rettenetes keserüség fogta el, hogy nem tudott felelni. A fejére huzta a pokróczot és vonaglott az összeaszott, lesoványodott teste ugy hogy a kovács sírni kezdett s feléje indult, hogy mondjon neki valamit, a mi egy kicsit megvígasztalja. Már majdnem feltakarta, a mikor megint eszébe jutott az arcza. Ettől megijedt és menekülve indult kifelé. Az asszony hallotta hogy megy s könyörögni kezdett neki.

– Hozzál valamit enni, bár egy falat kenyeret…

– Hozok, hozok – kiáltotta vissza az ura és szaladt, hogy ne hallja már a nyögését. Kibaktatott a havas mezőre, az agyában zavarosan kóválygott a sok határozatlan, félbemaradt gondolat: hogy mit tesz majd, hova helyezi el az asszonyt, mit kezd vele? Csak azt az egyet tudta bizonyosan, hogy nem megy többet haza. Irtózott tőle, végigfutott rajta a hideg, ha reágondolt. Marékkal kezdte magába tömni a havat, hogy lehüljön. Keservesen sóhajtott, a miért mindennek igy kellett történni s vissza se nézett többet.

Otthon a szomszédok hoztak az asszonynak egy kis kenyeret és turót, a mikor megtudták, hogy hazakerült. Vigasztalták is, némelyiknek meg is ismerte a hangját, de csak ugy hallgatta őket, hogy mindig másra gondolt. Mikor már egy egész napig elmaradt az ura, kitört belőle a panasz.

– Mellette nyomorodtam meg. Még a kutyát se lenne szabad igy elhagyni.

Mikor már két nap is elmult és az ember még se jött haza, elbágyadt benne minden. Sokat imádkozott s egy éjjel, a mikor nem volt mellette senki, kivánszorgott a hátulsó ajtón az udvarra. Csak a küszöbig birta az ereje, ott mindjárt végig esett a havon. Még egyszer sóhajtozni kezdett az Isten után, de már halkan, félig magán kivül, mintha álmában beszélne.

AZ URAK

sinektől, a hol majd meg fog állani a vonat, az állomás mögötti fasorig szőnyeget terítettek a porondra. A munkások rá se mertek lépni az ünnepies, parádés sávra, ha éppen arra vittek egy-egy fenyőgalyat, szekerczét vagy deszkát. Az állomás jobb oldalán a léczkerítésből kidöntöttek egy darabot egyik czölöptől a másikig. Itt jártak ki és be a perronra a parasztok, a másik, a rendes kijárás, az uraké. Oda nagy diadalkaput szegeztek össze az ácsok, csupa drága pénzen messziről hozatott fenyőlombbal fedve be a csupasz gerendavárat és kifeszítettek rá egy még a tavalyi követválasztásból megmaradt zászlót, a mire ez volt irva; Isten hozott. Az állomás előtt egy pár ur őgyelgett, ezek vezették a munkát. Délután háromkor kijött az iskola. Egy csomó ünnepire fésült leányka, elől egy nagyobbacska, a ki majd a verset mondja, a főnök szobájától jobbra pedig a fiuk, nagyjában rongyos, sápadt, örökké veszekedő kedvü, ingerkedő kis figurák. Köztük néhány uri gyerek tisztára mosdatva. Az apróság hamarosan kibámulta magát, aztán már unni kezdte az egészet, a mikor sokáig kellett ilyen szép sorjában állani, elromlott a gléda. Egy tekintélyes ur nem nézhette ezt szó nélkül, odaküldte a tanítót, hogy csináljon rendet.

Künn is tolongott már a nép, néhány csendőr viszzalökdöste a korlát mögé azokat, a kik előre tolakodtak, s egy suhanczot, a ki kiabálni kezdett, hogy neki is van jussa ott állani, a hol a zsandárnak, mindjárt be is vittek a szolgabirósághoz. Erre csend lett, csak morogtak itt is, ott is és a kik hátul állottak, előrehajoltak, nekimeresztve a szemüket a hosszu, sima pusztának, a melyen egyet-kettőt kanyarodva végigszaladtak a messzibe a sinek.

Az ég halvány kékjén vakítóan, mindent megperzselve fütötte be a nap a világot. Lenn forrott, a melegbe fulladt minden. A mezők óriási táblába folytak össze s kanyargó barázdát vont a nagy térképbe egy csomó megkérgesedett, összerepedezett fenekü száraz patak. A vetés kiaszva, halálra szomjazva lefeküdt a földre, egy színe lett mindnek, piszkos, sárgás, éretlen, a milyen állapotban rájuk borult a forróság. Lomha szél finom felleges homokot ringatott a levegőben s fáradtan ereszkedett le itt-ott messze egy-egy kutgém valami kis vizet összekeresgélni a homoki kutban.

A tömeg rosszkedvü volt. Fejébe ment a meleg, idegessé tette a várakozás, a zsandár, meg az, hogy eddig szabad menni s azon tul már nem. Békétlenkedtek, felkavarta bennük az epét az a csendes düh, a mi még nem üt le senkit, de kergeti, üzi az emberben a vért.

– Hát kié ez az ország? – kérdezte az egyik a másikat. – Csak az uraknak jut belőle?

Egy csendes, csökönyös paraszt nem állhatta ki már tovább, elpanaszolta a szomszédjának a baját.

– Tőlem jöhetnek-mehetnek, de az asszonynép bódul az urféle után. Éppen olyan szivesen hozzádörgölődnek a posztó kabáthoz, mint az uri asszonyságok. Hát miért nem hagyják oda?

Annak egyéb gondja volt, a kihez beszélt és ez elfoglalta egészen. Nézte az eget, csüggedten ide-oda bámult és sóhajtott.

– Egy kis esőt, ha hoznának magukkal…

Ezt meghallották többen is, néhány férfi bágyadtan odafordult, de arra már lusták voltak, hogy beszéljenek is, ugy is tudja azt az ember, hogy csak fellegből lesz eső, az pedig nincs.

Messze, a hol az ég széle ráborul a földre, egy kis füstöt láttak. Erre mozgás támadt benn is, künn is. Az állomásfőnök beállott a sinek közé, a tanitó még egyszer végig szaladgált a gyermekek előtt, olyan izgatottan kiabálva rájuk, hogy a kis iskolások félve néztek össze, az urak is csoportosultak, hogy a ki diszmagyarban volt, szorongva állott meg mindjárt az első sorban, néhány vasuti munkás pakkos kocsit tolva helyért kiabált, a portás kettőt csöngetett és jó előre megfékezve, lassu méltósággal, nagyokat szuszogva megérkezett a vonat.

Az egyik első osztályu kocsi ajtajában állott a legnagyobb ur, a ki idehozta a többit is, valamennyinek a vezére. Előbb egy szikár kis ember ugrott le és az segített neki a leszállásban. Azután jöttek többen is, de mind hátrahuzódtak. A diszmagyarba öltözött ur előre lépett és beszélni akart, de félbeszakították a gyermekek, a kik a tanító intésére sikító éljent kiáltottak s most már előretolongtak, hogy lássák, a mi lesz. A nagy ur félig lehunyta a szemét s nagyon izzadva és a hosszu állásban elfáradva, hallgatta meg a diszruhás urat. Lassan, szórakozottan huzta le a kesztyüit, hogy aztán szorításra odanyujthassa a kezét. Az a kéz szép puha, fehér volt, egy kicsit tömzsi, párnás és olyan sima, mint a bársony. Meglátszott rajta, hogy a gazdája olyan nagy férfiu, a ki soha semmit sem dolgozik. Az egyik ujján óriás gyémántfejü gyürü csillogott. A hova odaszikrázott a sugara, hirtelen behunyták az emberek a szemüket, mert vakított, szurt, mintha tüzes sziporkák ugrálnának belőle szerte.

A férfiak gunyosan, megvetőleg néztek rá, mint valami nyomorékságra, a mi szégyenére válik az embernek. Egy-egy megjegyzés el is rontotta a nagy ünnepélyes csendet.

– Ha egy napig kapálna, az a szép keze rongyokba fityegne le, – mondta egy paraszt.

A többi ráhagyta, hogy ugy van s aztán csak azt a szép kezet nézték, konok megvetéssel mulatva azon is, a mit az urak ott kinn beszéltek. Különben csak egy-egy nagyobb hang jutott el hozzájuk a zsivajból, éppen csak arra elég, hogy megértsék, a miről szó van. Uj párt lesz, a holnapi gyülésre jöjjön el minden ember, a ki meghallotta a kor intő szavát.

A parasztok közül az egyik azt mondta, hogy neki már elég és ballagva elindult hazafelé. Utána mentek még néhányan, a többi unatkozva várta, hogy hátha még lesz valami. Talán énekelnek majd a gyermekek, az nagyon szép szokott lenni, vagy talán kijön ide is a vendég, hogy legalább már lássa az ember, ha elmulasztott érte egy fél napot. Az asszonyok félve huzódtak el az embereik mellől s lassankint, külön csoportba gyültek és suttogva beszélték meg a dolgot.

Mikor a vendég beült a négylovas hintóba s elsuhant a szemük elől, csüggedten bámultak utána a porba. Már arra gondoltak, hogy ugy látszik ez se hoz be semmi jót, ha ugy elszalad.

Másnap az iskola nagy szobájában ujra összegyültek az urak. Egy nagy asztal közepén ült a nagy pesti ur és sokat beszélt az uj pártról. Künn összegyültek a parasztok, bebámultak a nyitott ablakokon s attól féltek, hogy valami baj lesz. Ilyen sokadalom ritkán van, de a szegény ember mindig megadja az árát. Ezt tárgyalták és csak zugolódva adtak utat, a mikor arra lovagoltak a zsandárok.

– Uj párt, minek? Hát nincs már elég. Egy a függetlenségnek, egy meg a kormánynak. Egy ide, egy oda…

Odabenn a vendég a fejére tette a kalapot s konstatálta, hogy most már itt is meg van vetve a párt fundamentuma. Ez már csak beszélgetés volt, egy-két urnak szólott, a kik éppen mellette állottak. Mikor kijöttek, már várt rájuk a tegnapi kocsi. A pesti ur megállott még a lépcsőkön, hogy mondjon még egy pár szót, a mielőtt elmegy. Mikor meglátta a sok parasztot, közéjük ment egy pár percre. Az urak utána.

Egyszerre nagy csoport vette körül őket. Mindenki közelről szerette volna látni. Alig fért azonban hozzá egy-kettő, az urak nem igen akarták kiereszteni maguk közül.

A vendég megszólította az egyik parasztot. Valahogy az ő nyelvén akart beszélni és magyarázni kezdte neki az uj pártot.

A paraszt csak hallgatott. Bánta is ő. Mégis, hogy valamit feleljen, azt mondta:

– Nem vagyok szavazó polgár, kérem szépen.

– Nem baj az, majd lesz az is, a ki szavaz.

A paraszt ráintett a fejével, hogy tán lesz, neki mindegy. Aztán felnézett az égre és folytatásaképpen annak, a min ő már hetek óta töpreng, mélyen sóhajtva mondta el a maga véleményét az időről.

– Nem eszik itt a jövő évben senki szegény ember kenyeret.

A többi eddig csak odabámult, de erre elborult a képük. Az egyik káromkodott és szidni kezdte az eget, a miért csak egy csepp vizet se ad. A többi csitította és hozzáfordult a pesti ur is és vigasztalni kezdte.

– Ne féljen jó ember, nem hagyja el az isten…

Erre egészen elfutotta a düh a káromkodó embert. Áttörni igyekezett azokon, a kik előtte állottak, hogy közelről mondja meg azt, a mit már nem tudott belefojtani a mellébe. Már nem lehetett, mert mellette termettek a zsandárok és nagyokat lökdösve rajta, kitaszigálták a tömegből. Mig jó messze el nem vitték, még mindig hallani lehetett a durva, lihegő hangját.

– Kenyeret adjanak, ne pártot. Adja nekünk azt a czifra gyürüt, akkor hiszek neki…

Csak akkor hallgatott el, a mikor az egyik zsandár ugy hátbavágta a puskatusával, hogy elállott a szava.

A SZEGÉNY EMBER DOLGA

szegény ember, a kinek máskülönben ezerkétszáz forint törzsfizetése és háromszáz forint személyi pótléka volt a bankban, egy éjjel tulságosan sokat forgolódott az ágyában. Gyertyát gyujtott, sok vizet ivot, olvasgatni próbált, de a mikor látta, hogy a felesége megmozdul a másik ágyban s most már mindjárt fölébred, hirtelen ujra kifujta a gyertyát s a sötétben ujra nyugtalankodott tovább. Az asszony félig nyitott szájjal, álmában néha nagyokat nyelve, csendesen, a lélekzetet nyugodtan, simán sziva magába, ugy aludt, mint egy mosolygó, jóálmu gyermek. Néha egy-egy pillanatra fölébredt de rögtön ujra elaludt, fészket gyurva fejének a párnában. A haja fölbomlott s szerte szabadulva, czigányos pajkos formát adott a nagyon álmos kis arcznak, mikor pedig a szemeiből igyekezett kidörzsölni az öklével egy kis álmot, olyan elkényszeredett, durczás lett a képe, mint egy gyermeké. Mikor már sokáig álmatlanul forgolódott a szegény ember, fölébredt az asszony, felkönyökölt a párnára és tudakozódni kezdett, hogy mi a baj.

– Miért nem alszol, öreg? Ujra van tán, drágám, valami nagy gondod? Mi az, no mondd meg.

A férfi gyönyörködött benne és mosolygott. Valami kis tréfával akarta elütni a dolgot, azután meg arról panaszkodott, hogy a feje fáj, de az asszony nem hitt neki. Megérezte a bajt s most már tudni is akarta, hogy mi az? Mikor nagyon aggodalmas lett az asszony arcza, gondokkal telt el a férfi is és most már nem is tagadta.

– Egy kis lejárat van holnap, ha nem fizetek, megóvatolják a váltót, bujjék bele az ördög.

Az asszony nem igen értett a dologhoz, de látta, hogy három hónaponkint mindig elkövetkezik ez az állapot s ilyenkor nagy gondja van a férjének, a mig előteremti valahogyan a pénzt. Komor, alig szól egy-két szót, a gyerekre rá se néz s alig nyeli le az ebédből az utolsó falatot, már szalad valamerre. Ezek kinos napok s most már nagyon megijedt tőlük. Ő is töprengeni kezdett azon, hogy honnan lehetne pénzt szerezni s a nagy igyekezetben olyan különös, idegen lett az arcza, hogy az ura megsajnálta, vigasztalni kezdte.

– Utóvégre nem olyan nagy história az egész, csak az a kellemetlen, hogy két váltó került össze.

– Mennyit kell fizetni?

– Vagy kilenczven forintot.

Az asszony megijedt erre a nagy summára.

– Még elsején sincs annyi pénzünk, nem hogy huszonhetedikén lenne. Mit csinálunk, Istenem, miért is vagyunk mi olyan adósok?

Erre bajos lett volna hirtelenében felelni. A férfi különben is kedélyesebben igyekezett felfogni a dolgot. A párnája alól kivette az erszényét s a paplanra leszámolta a hatosokat, czinikusan konstatálta az eredményt.

– És ezen horribilis summával szemben egy forint negyvenöt krajczár a fedezet. Kellemetlen, ugy-e?

– Mit fogsz kezdeni most már?

A férfi jó kedvvel felelt, tüntetni akart azzal, hogy egy cseppet sincs kétségbeesve.

– Barátom, nem nagy dolog az egész, összeszerzem én ezt a kis pénzt. – Az ujjain kezdte elszámlálni, hogy honnan szerzi meg a kilenczven forintot. – Az igazgatótól tegnap negyven forint ára külön munkát kaptam. Holnap megkérem az árát, ez negyven forint. Balog Samu adósom tiz forinttal, mára igérte, hát holnap csak biztosan megadja, ez ötven. Harmincz forint előleget kérek a Magyar Mérlegtől hat czikkért. A multkor is adtak s azzal már majdnem készen vagyok, ez már nyolczvan. Most még csak tiz forint hiányzik. Azért szólok majd Veress Palinak. Jó gyerek az öreg, ad majd kölcsön elsejéig. No, ugy-e rendben van minden, nem kell belebolondulni ebbe a kis müveletbe.

Az asszony már birkózott az álommal. Legyürni igyekeztek egymást. Mikor félig ébren végighallgatta a könnyü megoldást, ráejtette pilláit a szemére, feje az ökléről lecsuszott a párnára s csendesen elszenderedett. Az ura is jól a feje alá gyürte a párnát, egy kicsit még gondolkozott a dolgon, mikor már belekábult a tervezgetésbe, hogy aztán hogyan fogja majd letörleszteni a holnapi előleget, adósságot, elaludt. A sötét szobában csend lett. Két jó alvónak a mély lélekzete csak hozzájárult a hangtalansághoz, a falon kip-kopot ketyegett az óra s lassan, nesztelenül lépkedve közeledett a reggel, hogy olyan szép ragyogó hajnallal köszöntsön be, akárcsak máskor, lejárat nélküli napokon.

A szegény ember korábban ment be a bankba, mint máskor. Megirt néhány levelet, fölhivatott egy hordárt s átadta neki a megbízását.

– Ezt elviszi a Magyar Mérleg szerkesztőségébe, ezt a másikat átadja Balog Sámuel urnak Korona-utcza 59., azt pedig Veress Pál urhoz viszi a vámházhoz. Mindenikre választ hoz s vigyázzon, mert pénzzel lesz dolga, de el ne veszítse majd, a mit hoz. Hányas a numerusa?

– Százkilenczvenöt.

– Csak sietni, lesz borravaló is.

Azután nekilátott a munkának. Azt a munkát vette elé, a miért külön fizetnek s dolgozott szorgalmasan, mert valamit mutatni akart az igazgatónak, ha már pénzt kér tőle. Azért lassan haladt. Olyan nehézségekre bukkant, a melyek miatt egész csomó könyvet kellett végiglapoznia, alig másfél oldalt irt, a mire megérkezett az igazgató. Még le se vetette benn a kabátját, a mikor már bement utánna. Az igazgató nagyon barátságos volt, csak arra komorodott el, hogy a külön munkáért előre fizesse meg a negyven forintot. Még nevetett is és olyan csodálkozva nézett az előtte álló fiatal emberre, mintha nem tudná megérteni, a mit beszél.

– Előre kifizetni negyven pengőt… Ki hallott már ilyent? Sok pénz az. Nem mondom, hogy nem látnék önben elég garancziát, tisztelt barátom, hanem mindennek megvan a maga rendje.

– De kérem szépen, igazgató ur, nagy zavarba hoz, ha megtagadja kérésemet.

– Nagyon sajnálom, de hát én nem tehetek róla, ezt átláthatja. Magánuton szivesen állanék rendelkezésére, de ezuttal lehetetlen…

– Kérem, erre nem is gondoltam.

– Tudom, tudom, de hát kollégák vagyunk, segítünk egymáson, ha lehet…

– Kérem akkor, igazgató ur, segítsen. Biztosan számítottam erre a pénzre, rettenetes szükségem van rá…

– Elhiheti, hogy sajnálom, de nem lehet, igazán sajnálom. Azért jó barátok maradunk.

A szegény ember egészen megfakult, mire kiért az asztalához. Sirni szeretett volna s a szemébe is szökött a köny. Nagyon ráhajlott az asztalra, nehogy észrevegye valaki és sóhajtva azon kezdett gondolkozni, hogy most már honnan szedje elő ezt a negyven forintot.

Sokáig tépelődött, végre elhatározta, hogy a mint megjön a hordár, rögtön visszaküldi a Magyar Mérleghez és kér még husz forint előleget, Veress is ad még tizet, beküldi az óráját a zálogházba, arra hét-nyolcz forintot szoktak adni, két forintot akár hatosokban is kikölcsönöz itt az irodában a többi szegény embertől. Egy hivatalnok észrevette a rossz kedvét s oda ment hozzá kérdezősködni.

– Mi az, Kelemen ur, valami baj van?…

– Nincs, csak rosszul esik az embernek, ha rosszul bánnak vele…

Lekönyökölt az asztalra s intett, hogy különben nem sokat törődik az egészszel, neki mindegy, csakhogy rosszul esik az embernek. A másik ráhagyta, hogy igaza van s elment a dolgára.

Jóval tiz óra után vissza jött a hordár. Bizalmalkodva egész közel ment az asztalhoz s részletesen beszámolt az utjáról.

– Balog ur még az ágyban volt. Nem irt levelet. Azt mondta, hogy csak ennyit izen: szalma. A tekintetes ur majd fogja tudni, hogy az mit jelent. Veress tekintetes ur nincs itthon. Azt mondta a szobaasszony, hogy komisszióba utazott le a vidékre és csak a jövő hónap elején jön haza. A szerkesztőségben sokáig kellett várni, csak a szolga volt ott, éppen a tüzet rakta meg.

– És aztán?… Hozott pénzt?

– Nem, kérem alássan. A szerkesztő ur nem ért rá, arra hogy irjon. Azt izente, hogy még adósnak tetszik lenni most is egy czikkel, mert a mit legutoljára tetszett küldeni, az nem konveniál neki.

A szegény ember előtt elhomályosodott a világ, a szeme megtelt könnyel s nagy keserüség töltötte el. Valósággal beletompult az agya a gondba, hogy most már mi lesz? Nézte maga előtt az itatópapirost, a kezébe vette a tollat, hogy még irjon valakinek, de nem jutott az eszébe senki, a kire számíthatott volna. A mig gondolkozott, lassan átment abba az állapotba, a mikor nem bánja az ember, akármi lesz is. Mindegy, üssön bele a menykő az egész világba.

A hordár még mindig ott állott, felelni kellett neki valamit. Odaadta neki a forintját olyan arczczal, mintha minden a legjobb rendbe lenne s azután már nem tudott dolgozni. Körülötte serczegett a sok munkás penna, ő csak sóhajtott s azt számítgatta magában az órát nézve, hogy mit müvelnek most a váltóival a takarékpénztárban.

Ebédre nagy gondok közt várta otthon az asszony. Reggelre már gondolkozott a dolgon s rájött, hogy mégse olyan könnyü az egész, mint a hogy az ura hitte. Hátha valahol azt mondják, hogy nem adnak pénzt. Mikor a férfi belépett az ajtón, mindjárt látta, hogy baj van. Félt, hogy alkalmatlan lesz, nem kezdett el kérdezősködni. A férje alig evett és már elment, jóformán rá se nézett az egész ebéd alatt, egészen elfoglalta a gondja. A vacsora is csendes volt. Néha lopva egymásra néztek, de nem beszéltek semmit, nyomasztó fellegbe borította őket a gond. Éjjel kábultan, mélyen aludtak s reggel fáradtan, összetörve keltek fel az ágyból.

Mikor már a férfi az irodába készült, bágyadtan nézett fel rá az asszony s megijedve attól, hogy délig egyedül marad ebben a bizonytalanságban, kérdezősködni kezdett.

– Nem kaptál pénzt?

– Nem.

– Mi lesz most már?

– Nem tudom.

Mikor elment, az asszony összegubbaszkodott a divány sarkába s ő is beleesett a nembánomságba. A hogy lesz, ugy lesz, ugy se lehet máskép.

A MUNKA

kis udvarban, a hova, mint valami piszkos, füstös kéménycsatorna ereszkedett le a cselédlépcső, reggelenkint lármás, veszekedős a világ. Ide gyülnek össze a cselédek az egész nagy házból, egy csomó fazékkal, dézsával s mig elől a nagy tiszta udvar belemerül a hajnali álomba, a kis szemetes zugot majd felveri a sok nagyszáju leány. A házmesterné beteges öreg asszony, nem bir velük. Ha közéjük megy néha, rendre tanítani őket, alig bir bemenekülni az urához, a ki már három esztendő óta beteg s akár ne is volna házmester, olyan gyámoltalan. Néha rendőrrel is fenyegetőzik, de ez sem használ semmit, mert a cselédek nem hisznek neki. Egy-egy a legszájasabbak közül a szemébe kaczag s mig elmondja a mondanivalóját, utána kaczag az egész cselédhad s a tehetetlen öreg ijjedten szalad el, csakhogy ne hallja őket.

– Ide hoz rendőrt? No csak azt szeretném látni? Fizethetnek ezért a piszokért, ha fölirja a házat.

Megérezték, hogy a piszok a hatalmuk, mert ez a zug olyan megközelíthetetlen volt, mint egy ól. Ide ömlött össze a nagy bérház minden szennye, voltaképpen ez a kis négy vak fallal körülvett lyuk volt a ház szemetes ládája, nyáron gőzölgött, hogy fellegben csapott fel belőle a mérges pára. Cseléd is csak olyan lakott a házban, a ki jól érezte magát ebben a piszokban. Ha valamelyik elment közülük, négy-öt kisérletet tett a gazdája, mig ráakadt egy másik olyan leányra, a ki meg nem szökött a kis vakudvartól.

Legtöbb baja volt a cselédekkel a fotografusnénak. Fenn laktak az atelier mellett, mindjárt a tető alatt. A harmadik emeletről még egy deszkalépcsőn kellett fölmenni hozzájuk, akár a padlásra. Egy-két napra csalhattak fel egy-egy faczér cselédet. Az ő szolgálójuk volt a kis udvar állandó eseménye, mert folyton változott. Mulattak rajtuk azzal a kegyetlen csufolkodással, a mi az uj lányokat elijesztette a vak udvartól, némelyik sirva szaladt fel a fotográfusokhoz. Ilyenkor aztán nagy háboru következett. A fotográfusné lejött a cselédek közé s a kis lépcsőkémény nyilását egészen betöltve kövér, mállott testével, ugy veszekedett, hogy kihallatszott az első udvarba is s az udvari lakásokban becsukták az ablakokat, hogy ne hallják a hangját. Ilyenkor szétszaladtak a cselédek, hogy másnap ujra összejöjjenek s elülről kezdődjék a háboru.

Mikor a legutolsó cseléd elment a fotografusnétól, pár napig semmi kölönös esemény nem volt a kis udvarban. Uj leány nem jött, hiába várták. Az asszony se jött le, hogy kiöntse a tegnapi vizet. Szép tisztaság lehet odafenn, a mióta nincs cseléd. Egyelőre csak ezt beszélték meg a cselédek, mig egyik-másik belekapaszkodott a szivárványos kutba s rángatta, hogy majd kiszakadt belőle a szivattyu. Egyszerre elhallgattak, a mikor a sötét penészszagu légcsőlyukból egy kis, betegformáju lány bukkant elő a fotografusné kannájával. Összekaczagtak, mert ez nagy ujság volt nekik. A fotografusné ugy belopta a házba az uj cselédet, hogy észre se vették. Most egyszerre csupa érdeklődés lett valamennyi. A ki a kutat rángatta, az is megállott és rábámult a lányra.

A kis beteg teremtés ijedten nézett körül, agyonnyomta ez a nagy egészség, a csupa izmos, husos nagy lány s visszabámult rájuk, de szerényen, csendesen meglapulva a fal mellett, szinte bocsánatot kérve azért, hogy idetolakodott.

A többi lány lassan közeledett, a mire körülvették, menekülni szerett volna a kis cseléd, de már nem tudott. Félt is, felnézett egyik-másik nagy egészséges leányra s aggodalmasan várta, hogy mi lesz.

A leányok közül néhányan nevettek, a többi azonban nem tudta, hogy mit kezdjen ezzel a gyerekkel. Inkább megsajnálták. Az egyik lány, a kinek duzzadt melle majd szétrepesztette a ruha derekát, megtapogatta a kis cseléd karjait s odahivta a többit is, hogy lássák. Mind elszörnyülködtek s most már sopánkodva, őszinte paraszt sajnálkozással kérdezgették ki a gyermeket. A kis cseléd félénken felelt s csak lassan-lassan barátkozott meg a sok nagy leánynyal, a kik most már valósággal megrohanták s odaszoritották a falhoz, hogy mozdulni sem tudott.

– Bolond vagy? – kiabált rá az egyik. – Hat gyermek után kell takarítni, meg a mühelyben is. Annyi vizet czipelsz fel, hogy leszakad a karod. Az is czudar, a ki megfogadott. Mit fizet?

– Négy forintot, egyet meg vacsorára.

A sok nagy cseléd elkezdett szitkozódni, de a kis lány pártját fogta az asszonyának.

– Nem adhat többet; azt mondta, hogy ő is szegény. Eddig háromat kaptam. Ruhám sincs, hogy valami nagyra lehetne velem…

A többi cseléd kikaczagta. Az egyik elfordult tőle s felrántotta kövér erős, vállát, hogy nem érti.

– Bolond vagy. Megszakadsz. – Visszament hozzá s hogy jobban bizonyítson, verni kezdte a mellét. – Én mondom neked, hogy megszakadsz. Nincs az a marha, a ki kibirná nála.

A kis beteg lány ide-oda bámult; előbb elcsüggedt, de aztán megjött a bátorsága. Még egyszer odamutatta a karját a lányoknak, hogy csak becsüljék meg jól, nem olyan gyönge az, mint a hogy hiszik. Mosolyogva nézett körül s megszólalt benne az önérzet.

– Van ebben erő, ne higyjék…

A leányok egyszerre mind odapillantottak arra a vékony kis száraz karra, a melyet most már szorongva dugott el ujra a kis cseléd. Megesett rajta a szivük s az egyik most már a maga karját tolta oda a kis cseléd szeme elé.

– Ezt nézd. Csipd meg, ha tudod. Kemény, mint a vas.

Egy másik meg egészen eléje állott s majd agyonnyomta.

– Engem nézz meg – és mégse megyek föl még a harmadik emeletre se. Nincs olyan ur a világon, a kiért megtenném…

A gyermek most már érezte, hogy mindjárt elsirja magát, ha tovább nem bocsátják, annyira megijedt. Félretaszigálta azokat, a kik utjában voltak s huzni kezdte a kutat, belekapaszkodva az egész testével. Mire megtelt mind a két vedre, majd hanyatt vágta magát, annyira kimerült. Azért most már mindig beszélt. Egyszerre féltékeny lett erre a sok szép, nagy erős lányra, a kik mellett semmi becsülete nincs a gyöngének. Valami nagyon gorombát szeretett volna mondani s majd elsirta magát, a mint a nehéz vedreket czepelve, visszakiabált rájuk.

– Ne féltsenek engem, végezzék el a maguk dolgát, ne törődjenek mással. Söpörjön mindenki a maga háza előtt.

Nem ment tiz lépcsőt se, már megállott s lihegve leült az egyik kőre pihenni. A cselédek utánanéztek, de egyik se szólott semmit. Csendesen csoszogtak fel egymás után a lépcsőn, a mikor a leány már eltünt előlük, másnap pedig az volt az első kérdésük, a mikor összetalálkoztak, hogy lejött már a kis leány? Sokáig várták. A mikor lejött, ugy körülvették, mint a beteget szokás. A gyerek kihivó lett, a mikor észrevette, hogy a mellét meg a karját nézik s gunyolódni kezdett velük.

– Nem kell akkorának lenni, mint egy ház és mégis tud dolgozni az ember.

Azután már békében hagyták. Jöhetett, mehetett, nem kezdett ki vele senki az erősek közül, csak nézték, hogy mi lesz vele. A mikor már elment, akkor se beszéltek róla, valahogy nem jött a szájukra az, hogy szóba hozzák. Ugy is tudja szegényről mindenki azt, a mit a másik mondana. Bele fog pusztulni ebbe a dologba. Nem ilyen nyavalyásnak való az, hogy a padlásra czepelje a vizet.

Egyszer az egyik tele akarta huzni neki a két vedret, de a gyermek elutasította.

– Vagyok én olyan erős, mint maga – azt mondta, de már lihegett s ugy tántorgott, mint a részeg. Csak a szemei alatt pirult ki az arcza s alattomos kiváncsisággal nézett körül a leányokon, hogy vajjon észrevették-e, hogy már alig-alig birja a dolgát.

Azután egy-két nappal esett meg, hogy megtántorodott és a vedrekkel együtt gurult le a lépcsőn. A sok cseléd odaszaladt s egyik a nagy lányok közül az ölébe vette. A gyermek egészen belesüppedt a nagy leány ölébe és keservesen nyögve panaszolni kezdett.

– Maguk nagyok, olyan erősek, mint még hat olyan leány, a milyen én vagyok. Maguknak könnyü.

A BETEGEK

I.

évben, egy kis erdélyországbeli fürdőn, két tanár is volt tavaly a vendégek között. Ez már eseményszámba ment, mert tavalyelőtt csak egy volt, azelőtt meg egy se. Ugy látszik, hogy a pedagógusok is kezdik már elismerni a fürdőt, ez pedig jelent valamit; azok tudják, hogy hova menjenek, nem dobják ki hiába azt a drága sok pénzt, a mibe ez a kis mulatság kerül. Különben az idén huszonhat fürdővendégről adott ki lisztát az uradalmi kasznár, a ki üres óráiban a fürdőt is kezeli.

Rév szép üde kis fészek. Két hegyóriás közé van beszorítva. Csak délben süti egy-két óra hosszáig a nap, azonkivül aztán árnyékos, hüvös és csendes. Zavartalanul beszélgethetik meg dolgaikat a fák, a melyek egymásra hajolnak suttogni s még a lépések zaja is elhal a füben. Ha néhol egy-egy csengő kaczagás hallatszik ki valamelyik kis ház kerítése mögül, fölrebbennek a madarak, a rigó kiáll az ág hegyére s csattogva visszafelesel, csattognak a fülemilék, csipeg a csíz, beleszólanak a dillettánsok, a kakuk, a harkály és még a veréb is, odasipítanak a gyerekek a fészek fenekéről s elkezdődik a hangverseny, hangos, lármás lesz az erdő, mig csak ki nem fáradnak az énekesek. A társaság csupa ismerős és rokon; ha egy pár idegen odavetődik, hamar maguk közé fogadják, s mikor harmadszor jön le hajnalban a kuthoz, már mindenki tudja, hogy honnan jött, mi a betegsége és hogy az öreg doktornak, a ki maga is inkább vendég a fürdőn, mint orvos, mi a véleménye róla.

Akad egy pár mindennap a vendégek között, a ki ki-kivánkozik a csendből. Ezek elsétálnak az állomáshoz s megnézik, hogy érkezett-e valaki. Ott áll a fürdő öreg batárja is, két vén pejjel s bekoczog a vendéggel a Sas fogadóba. A közönség végignézi, mig felpakkolják a táskákat, plaideket, kosarakat, meg a betegeket s az erdőn át megy haza hirt mondani.

– Csinos ur jött Pestről, de olyan sápadt szegény, mint a kréta.

– A Bánságból is jött egy asszonyság. Ugy emelték be a kocsiba, mintha üvegből lenne s mégis jajgatott.

A két tanár érkezése fölforgatta a fürdőt, pedig csak véletlenül esett, hogy összetalálkoztak az uton, egy keményre bőrözött második osztályu kocsiban. Nagyon megörültek egymásnak, pedig igazán szánalmas látványosság volt mind a kettő. Az egyik még valamivel jobban birta a testét, elég volt számára egy mankó s azzal vánszorgott, a másik azonban már beszélni is alig tudott s egy háromkerekü kocsiban taszigálta előre-hátra a nővére, egy öreg kisasszony. A kocsiban becsomagolták egy vastag kendőbe, hogy át ne járja a levegő a testét s így vitték el Révbe. Mellette legénykedett a másik professzor. Az már csak egy sált körített a nyaka köré s porköpönyeget viselt a felöltője fölött, mintha tüntetni akarna azzal, hogy könnyen öltözik.

Néha szólottak egy-egy szót és sokat köhögtek mind a ketten.

– Kolléga ur régen rosszul érzi már magát?

– Pár éve.

– S szabadságon van? Mióta nem tanít?

– Másfél esztendeje.

– De fizetését élvezi?

– Már csak a felét, a többivel helyettesítenek.

– Állami gimnáziumban tetszik lenni?

– Igen.

– Persze, persze, ott jobb, az állam teheti…

Az öreg kisasszony kétszer is rászólt már az öcscsére, hogy hallgasson, de az akaratoskodott. A beteg virtusa ébredt föl benne, a mikor a mellette ülő porköpönyeges emberre nézett. Azért sem hagyja magát.

Mikor már a révi fasorban voltak, nagy fehér napernyős, szép fiatal leány jött velük szembe az anyjával. A porköpönyeges professzorban fölébredt a gavallér s nagyot köszönt. A másik tanár se hagyta magát. Igyekezett, hogy gyorsan leemelje a kalapját, kínosan kapkodott s lihegve esett vissza az ülésre, a mikor látta, hogy a kalapjáig se tudja emelni a kezét. A nénje nem nézhette már a kínlódását, levette a fejéről a kalapot s a kezébe adta. A szegény ember a leány felé bólintgatott s mikor észrevette, hogy mennyire szánalmas helyzetbe hozta a gyöngesége, elfordult. Már nem látta, hogy a leány visszaköszönt, azt a porköpönyeges tanár kapta meg egészen és még büszkébb lett. Annyira merészkedett, hogy magában nagyon megsajnálta ezt a mellette gubbasztó szegény beteg figurát és sóhajtott a során.

– Ez se huzza szegény sokáig, – gondolta magában s kedve lett volna igazi jó lélekkel megsiratni azt az igaztalanságot, hogy ilyen emberek is nyomorognak a föld hátán.

II.

Rév megmutatta, hogy mi van a vizében. Csodálatos kut az a kert közepén. Két csapon át csurog belőle az élet, csak vegye magába, a ki szenved. Az egyik fürdővendég azt írta róla haza, hogy proczesszióval kellene ide jönni, elől a pap, a kántor, sok-sok beteg énekelve és zászlók a Szüz Máriával s a hol elkezdődik a révi határ, letérdepelve kellene, hogy imádkozzanak egy hosszu sort. A kut mellé pedig legalább egy feszületet kellene beásni, hogy legyen valaki, a kinek mindjárt megköszönhesse az ember az egészségét.

A tanárok kezdtek gyógyulni. A betegebb nemsokára megelégedett bottal s állandóan a kapu alatt állott a háromkerekü kocsi. A porköpönyeges is épült, mindig jobban legénykedett, néha délfelé kis kabátban merészkedett ki a kut mellé s egyszer jókedvében elhuzatta a nótáját is a czigánynyal s integetett hozzá, mintha bor mellett mulatna. A másik ezen megbotránkozott, mert arra jött a nagy fehér napernyős leány, a kinek ő, mikor érezte, hogy hangjánál van s nem fog a mondat közepén belefulladni a beszédbe, szépeket szokott mondani.

Eléje mentek mind a ketten. A porköpönyeges professzor nem akart elmaradni s a másik se hagyta magát. Melegedni akartak mind a ketten abban a tüzben: a mi a szép egészséges teremtésből kiáradt, s a ki betegebben jött, az már féltékenykedni kezdett a porköpönyegesre. Néha megengedett magának egy-egy csipős viczczet, a mire a másik azzal felelt, hogy:

– Ne tessék személyeskedni.

Általában kezdtek ugy nézni egymásra, mint a kiknek valami elintéznivalójuk van. A porköpönyeges érezte, hogy erősebb s egyszer egy társaságban azt mondta:

– Majd leszámolok ezzel az urral.

A másik is nagyon haragudott, kerülte a kollégáját s a mikor ez mindig állhatatosabban kitartott a leány mellett, dühbe jött és ott hagyta őket. Az öreg leány nővére ilyenkor bepakolta a vastag szürke kendőbe s kivitte oda, a hol legsürübb az erdő s leghangosabban csattognak a madarak. Csontos kezével szeretettel simogatta az arczát, a fejét s csendesítette azon a nyelven, a mivel a beteggel kell beszélni. Végre nem maradt már a szegény emberben semmi harag, csak nagy irígység, szomjuság s keservesen nyögött. Meghatotta a nővére szeretete s panaszolni kezdett.

– Fenn kellene, hogy járjak a világban. Van annyi eszem, mint másnak, írhatnék könyvet is.

Az öreg leány biztatta s beleverte a lelkébe a reménységet. Az ő pártjukon volt a természet is, meg a kut, az az áldott jóvizü forrás. A szegény ember napról-napra jobban érezte magát, kezdett lehullani róla a betegség nyüge. Most már bátrabban beszélt, lehordta az állami gimnáziumokat, a slendrián rendszert s nem mulasztotta el az alkalmat arra, hogy intim társaságokban ki ne jelentse, hogy némely tanárok, a kik a nélkül, hogy elég betegek volnának hozzá, fürdőbe járnak, nem érdemlik meg a fizetésüket.

III.

A porköpönyeges tanár sem sokat adott a kollégájára. Lerágalmazták egymást, a hol csak lehetett, a beteg emberek tehetetlenségével s a mint megjelent közöttük a szép, egészséges leány a nagy fehér napernyővel, rámeredt egymásra a két ember, mintha verekedni akarnának.

Egy délután már odáig jutottak, hogy tulbeszélték egymást. Az öreg leány aggodalmasan tipegett az öcscse széke mögött, nagyon kinos volt neki hallgatni a két beteg embert s elkeserítette az, hogy az öcscse nem tud olyan hangosan beszélni, mint a másik. A szép leány jól mulatott. Hol az egyiknek, hol a másiknak felelgetett s a szegény emberek kapkodtak levegő után, csakhogy minél többet beszélhessenek. Lázas, beteg arczuk kipirult, olyan lett, mintha egészséges volna s összehordtak mindent, a mi csak a szájukra jött.

Közben leszállott az este. A gavallér tanár még birta a beszédet, nagyokat nevetett s néha csak ugy a kezével legyintett a másiknak, hogy ugyan hallgasson, ugy se ért a dologhoz. A másik beteg mindinkább tüzbe jött. Hadonázott, erőtlen keze reszketve kopogott az asztalon, a mig beszélt, nagy jókedve támadt, a mikor reá hallgatott a lány s a mikor egy történetén nagyot nevettek, akkora lett benne az önérzet, hogy most már fölállva akart tovább beszélni. Neki támaszkodott az asztalnak és mosolygott s beszélt, beszélt élénken, folyékonyan, de mindig félve attól, hogy félbeszakítja valaki.

Nem tartott sokáig a dicsőség. Egyszerre halványulni kezdett, visszarohant az arczából minden vér a testébe, két kézzel kapaszkodott bele a székbe, az asztalba, de nem tudta már fenntartani magát. Támolygott s beleesett a nővére karjaiba. A szép fehér napernyős leány megijedt, ugy nyögött szegény s a másik beteg is rémülten sietett oda, hogy segítsen. A szegény ember utolsó erejével intett neki s alig lehetett megérteni, hogy mit beszél:

Maga, maga menjen, nem kell…

Mig feküdt, még egyszer ki akart békülni vele a másik beteg. Leült az ágya mellé s olyan szomoruan nézett reá, mintha része volna a bajában. Szeretettel, gyöngéden hajolt föléje, a mikor fölébredt s kérdezősködni kezdett az állapotáról.

– Hogy van? Édes kolléga ur, csak nem komoly beteg.

Az ágyban fekvő, nagyon lesoványodott ember dühbe jött s beszélni kezdett, de ugy, hogy csak minden harmadik szavát lehetett megérteni.

– Maga, maga csaló, nem is volt beteg, csak ugy idejött, czudarság, menjen innen, csalás… hitvány ember.

Erőtlenül esett vissza a párnára. Már nem tudta befejezni, a mit elkezdett.