Timár Virgil fia

1.

Ne menjetek még el – mert akkor én egyedül maradok – nem akarom megmondani, hogy kivel maradok – azt gondolnátok, hogy félrebeszélek – igaz hogy egy kicsit sokat ittam – otthon most nem szoktam – és a bor meghozza a kísérteteket – engem is környékez egy – sisakos, kardos kísértet környékez – nem, nem a kis sógorom – nem a friss halott – egy régi halott, egy öreg kísértet! – Mit szólnátok most, ha elkezdenék mesélni, mesélni, mint egy fantaszta? Például Nagy Sándor öregkoráról mesélnék – (tudjátok, hogy Nagy Sándor fiatalon halt meg). A kis sógor esetét azért nem akartam elmondani előbb, hogy ne gondoljatok fantasztának. De most elmondom, ha még itt maradtok. Pincér, még egy üveg! Nem olyan egyszerű dolog, mint hiszitek.

Gondoltatok-e már rá, mennyire nem vagyunk urai annak, amit teszünk? Mert honnan jönnek a cselekedetek? A gondolatokból. De honnan jönnek a gondolataink? Ez a bökkenő. A tietek most épen belőlem jön. A gondolat átmegy emberből emberbe. A halottakból átmegy az elevenekbe. Mindenféle biblotékák, iskolák, mind arra valók, hogy a halottak gondolatait beszívjuk. Pedig nem a kéz cselekszik, hanem a fej – és a fejben a gondolat. De akkor az élők cselekedeteinek kilenctizedrészét a halottak cselekszik.

Hogy meritek akkor azt mondani, hogy a halott meg van halva?

2.

Látjátok, a feleségem az olyan asszony volt: az nem ment sehová, hanem olvasott. Olvasott vagy tanult a kis sógorommal, a Gastonnal. Latinul, görögül mind ért az én feleségem. Mondom nekik olykor:

– Egészen tönkreteszitek magatokat a sok tanulással.

Akkor azt mondja:

– Ezek a nagy szellemek, – azt mondja – akik ezeket írták, nem élnek már máshol mint mibennünk. Én életet tudok adni nekik avval, hogy befogadom a lelkembe és engedem ott továbbgondolódni a gondolataikat. Sajnáljam tőlük – mondja – ezt az egyetlen életet?

Ilyen különös asszony, – például egész kápolnát csinált az anyjának – tudjátok, hogy francia leány volt, nevelőnő ott, ahol én nevelő, úgy ismerkedtünk össze. Egy szoba tele van nálunk egy halott párisi jósnő arcképével: ez a jósnő volt a feleségem anyja; tönkrement szegény, mikor a lóversenyjátékot is a jósszelleme szerint intézte. Zsüliett sokszor mondta:

– Pauvre maman a spiritizmusban hitt. Azt hitte, hogy a halottak külön életet élnek valahol »az ég és föld között«. Pedig a halottak csupán bennünk élnek – ki meri tagadni, hogy ez nem élet? – mondta Zsüliett – hisz a külső képük életükben is csak mibennünk élt; az öntudat pedig – miben van az öntudat? – mondta – gondolatunkban; – ha tehát a gondolat nem vesz el, hanem továbbgondolódik másokban, az életünk is tovább él másokban, az öntudat folyama tovább folyik. A különbség csak az, hogy az életünk ezentúl más életekhez van kötve és bennük szétágazik; de azért titkosan mégis csak egy marad; – értitek? Ilyen gondolatai vannak az asszonynak.

– Gyilkosság – mondta – elfelejteni a halottakat, mert avval elpusztítjuk őket – azért volt az a sok arckép és minden, a sok könyv, hogy egész szellemsereget gyűjtsön maga köré – nem átvitt értelemben, hanem valósággal jelenlevő szellemeket – azt mondta. Én, persze, eleinte nem vettem ezt valami komolyan; de lassankint magam is éreztem, hogy a házam szellemmel telik meg. Node nem erről akartam – mit beszélek itt mindent össze-vissza? – persze most mind ezen jár az eszem. A Gastonról még nem is szóltam voltakép: hogy ő is olyan volt – persze külsőleg is hasonlítottak – azért is szerették egymást olyan nagyon… Tudjátok, hogy Gaston öccse volt a feleségemnek: Zsüliett maga tanította, eleinte nem adtuk iskolába. Hát, mondom, a Gaston is olyan volt, ő is mindig a könyv mellett; ha szóltam hozzá, azt se tudta, miről? mintha egy más világban időzne – akárcsak a feleségem, aki – alighogy együtt ebédelünk – fölkel, mosolyog:

– A Platon szelleme vár – megy a görög filozófusához. Néha azt hittem, csakugyan szellemek várják őt ilyenkor – rettenetes, követelőző szellemek – hogy mondjam? – paraziták – tudjátok, mint a fagyöngy – kivirágzottak a fejükben, mint a fagyöngy a fiatal fákon – ott ütötték föl az életük sátrát – a halott életüket –

3.

Node a Gastonról beszélek – persze érzékeny gyerek volt – de mit magyaráz ez? Talán így mondhatnám, hogy »szabadsághős«. – már a karaktere… De hogy lesz az ilyen fiú szabadsághős? Akkor már nyilvános gimnáziumba járt – persze a legjobb diák – még a tanárokat is lefőzte – láttátok volna ilyenkor! Épp itt van a dolog, hogy a tanár neki nem volt tanár, az iskola nem iskola – hanem császár, meg állam – zsarnokok persze, a »hatalom vak fölénye«, ha a tanár nem tudott eleget – igazságtalanság – aztán a becsület, dicsőség – hát honnan jött ez mind? Láttátok volna valami csekély kudarc után – vagy pláne, ha azt hitte, hogy valami jogtalanság éri – azt a vigasztalhatatlan melankóliát napokon keresztül! Neki nagy élet volt ez és küzdelem: »az intelligencia küzdelme a korlátolt hatalom ellen« – honnan jött ez? Kinevethettek, de a halottaktól jött ez – például Sokrates… Egyszer beszélt nekem Sokratesről – hogyan itta ki a méregpoharat? inkább kiitta, hogysem egy percre lekicsinyítse magát a buta bírák előtt!

– Azokat a bírákat mindenki elfeledte; Sokratesre mindenki emlékszik! – ezt mondta.

Láttátok volna, a szemecsillogása lüktetett, mint a csillagoké; még egész kisfiú volt. Akkor a Sokrates beszélt belőle. Micsoda könyveket adnak a gyerekek kezébe: csupa »hősök«, csupa »vértanuk«, – és hogy »a szellem végre is diadalmaskodik«; és »előbb-utóbb győz az igazság«; – pedig mind nem úgy van. Hanem a bolond halottak akik fejükkel mentek falnak életükben, most megfogják az ilyen gyerek könnyű fejét és azt is falnak viszik. Megálljatok csak, elmondom a történettanárral való esetet. Azt ki nem állhatta a Gaston, mivel olyan »tekintélyőrző« tanár volt, (azt mondta):

– Épen mivel nem tud semmit – azt mondta – csak évszámot, meg frázist! És meg akarja mutatni, hogy a történet se »csupa mese«, hogy az ő tárgyából is meg lehet bukni. – Nem szerette Gaston a történetet – »zsarnoktan«, azt mondta – Zsüliettől is hallott ilyeneket:

– Miért nem a kulturtörténetet tanítják? Aristoteles nagyobb ember volt mint a neveltje, Nagy Sándor – így emlegette talán Nagy Sándort először! Hogy a költők, tudósok halál utáni élete több, mint a zsarnokoké – mert a gondolataik megmaradtak – ez egészen olyan Zsüliett-féle ötlet volt.

De a történettanárral való esetet akarom – hát hogy egyre szidja a fiú hogy: csupa magolás, meg frázis:

– A latin, a számtan, ott legalább, aki megérti: jó – de itt minden a buta kérdéstől függ –

hát jön egyszer haza fölhangolva, hogy:

– Megmondtam most neki! –:

hogy valami olyant kérdezett a tanár egy szegény gyerektől, akire »pikkje« volt, amire lehetetlen megfelelni – valami ilyent: »mi következett ez meg ez után?« és ezt kellett volna felelni: »az általános lehangoltság kora következett«, amit persze nem lehetett kitalálni, hogy épen ez a jó felelet – mire Gaston nem nézhette, fölállt, megmondta – a tanár tajtékzott:

– Nem félsz, hogy megbüntet? – kérdeztem, mert csodáltam a félénk fiútól; de csak láttátok volna:

– Én?! – hogy lüktetett föl a szeme megint! – a Sokrates beszélt belőle megint – mert ő sem volt már ő – a szellemek beszéltek belőle – a paraziták – akik kiserdültek a gyerekben, mint a burján a friss földben – és gondoltattak, mondattak, tétettek véle, amit ők akartak!

Játszottak a könnyű lélekkel.

4.

Hogy miért hallgattam el? Mert most jön Nagy Sándor, a macedón király – aki már öreg és féltékeny – ne gondoljátok, hogy félrebeszélek! Tegyük föl például, hogy én most meghalok, és valaki aztán életre kelt, mondjuk csak egy szóval, egy gondolattal – csak mintha a sötétben egy gyufát meggyujtanak. – Ha senki sem gondol rám: jól van meghaltam; de ha már kivillant ez a gyufaszál… Például a Gaston tanul Nagy Sándorról; aztán a Zsüliett mondja, – csak mert szeret beszélni az olvasmányairól – hogy ez milyen pózos uralkodó volt: mondjuk, Thébát lerombolta, és a Pindaros költő házát megkímélte; vagy Homerost magával vitte a harcaiba egy aranyládikában – szóval olyan »kulturfejedelmi« gesztusok – nem olyan-e ez a halottnak, mintha a koporsó födelét emelgetnék? Vagy Aristotelesről van szó és említik, hogy Sándort ő nevelte – hogy Fülöp meghítta, ez a parvenű, a kor legnagyobb tudósát – és Gaston neveti:

– Szegény Nagy Sándorék, ezekről mindig rosszakat beszélünk!

– Törődik is már az avval! – mondom én, aminek Zsüliett persze ellene szól, mert hisz a halott csak abban él, ahogy emlegetik:

– Ha rossz emléke marad, olyan az, mint elevennek a rossz lelkiismeret.

De azért semmit sem sejtettünk; – és a Gaston tanulja: O fortunatum juvenem… »Ó boldog Achilles, ki halálod után tetteid megéneklőjére akadtál!« – »Ez is Nagy Sándor mondása« – beszéli Zsüliett:

– Milyen dicsvágyó volt! és most ki gondol rá? iskolásfiúk, unva és muszájból, és száraz tudósok… – (és így öntudatra jut a Sándor király sivár, sovány sírontúli élete – ennek az életnek a sivársága – most gondoljátok el – mintha valakinek gyufát gyujtanak és annál meglátja a sötétet?) – Élet ez a legdicsvágyóbb királynak?

– Mit kívánsz? aki olyan régen meghalt… – mondom én; de ő ellene szól:

– Hogy él máig a trójai faló, a kiklopsz, meg a Homérosz más ilyen ötletei, a költők képzelődései, minden kis gimnázista fejiben: az élet! mikor a képzelet él tovább, a gondolat. (De a Nagy Sándorból mi maradt? név és adatok… semmi a lélekből… csak úgy emelgetik a koporsó födelét…) – És hogy a halottak is öregszenek, gyengülnek, mint az elevenek: előbb-utóbb, kinek mennyi életereje van… – És hogy milyen tragikus ez: oszlani, mint a kizáporzott felleg: annak, aki örök dicsőséget akart! egymásután veszteni el minden kapaszkodót az emberek gondolataiban! És pedig – gondoljátok el! – ahogyan ő mondta:

– Nem volt ez mindég így! Eleinte királyi élet volt ez a halál után is! Mennyi kép, szobor! mennyi gazdag emlék!… – gondoljátok el! – aki meghódította az egész világot! De a sírontúli élet is csak romlandó, mint a síroninneni – egész prédikációt lehetne ebből csinálni.

5.

De a Gastonról akarok beszélni – hogy rosszul felelt a történelemből, és épen a Nagy Sándor csatáit nem tudta – no mi ez? Persze a tanár lesett rá a multkori után; ő pedig ezt ép nem valami szívesen tanulta, ezt az adathalmazt – mindez érthető – de mégis – ha tudnátok, ami következett… Először is, hogy ez nem kicsiség – hogy ez iszonyú összeomlás volt neki, megalázás! – képzeljétek a tanár diadalát! Akárkitől nem fájt volna, mint ettől! És hogy még azt sem mondhatta: igazságtalanság! Volt most »tompa melankólia«, ábrándozások, hogy majd a vizsgán, így-úgy, lefőzi, megsemmisíti, elkábítja a tudásával – aztán megint a reakció: hátha őt is úgy kérdi, hogy lehetetlen legyen felelni? ha a tanár nem akarja, hogy tudjon, tudhat-e? – a »hatalom vak fölénye«: értitek? Nekünk: semmi; neki: életkatasztrófa; – zsarnokság, szégyen, végzet, tragikum – és mind Nagy Sándorért! Tegyük föl, hogy ez a Nagy Sándor, ez az elgyöngült vén szellem, nem röstelli… Gondoljátok, hogy a halottak élete csupa passziv élet? Ugy értem, hogy egyszerűen elfogadják tőlünk az életet, amit kegyeskedünk nekik alamizsnába adni? Egy Nagy Sándor belenyugodna, hogy ne is hederítsenek rá? Ha minden meg akar maradni, még a lelketlen anyag is: nincs-e a halottaknak is akaratuk? Például hogy úgy hirtelen eszünkbe jutnak, maguktól – nem vettétek még észre? Emlékszem, Zsüliett:

– Én sokszor éreztem, – azt mondta – hogy a halott kényszerített továbbgondolni a gondolatát… Lenyügözött, rabbá tett… Élni akarnak és követelik tőlünk az életet…

Én még tréfáltam rá:

– No, én nem lehetek jó talaj a halottjaidnak… Én rajtam nem fognak…

– Nem persze magán – mosolygott Zsüliett – de akiben már egyszer megfogantak… – és épen akkor, azon este, jött a Gaston álma! Ezt Zsüliett lepte meg: a másik szobában volt, olvasott és várt engem, aki valami összejövetelen elmaradtam; egyszerre Gaston nyög és forgolódik. Átmegy lábhegyen, fölkölti:

– Rettenetes álmom volt – susogja a fiú; s felül meredt szemmel, magánkívül, mint aki még mindig fél… Zsüliett ép akkor lépett ki a szobából, ajkára tett ujjal, mikor én megjöttem:

– Szegény gyerek, – mondta – egészen kiverte az izzadság! – és kitűnt, hogy a fiú Nagy Sándorról álmodott! és megmagyarázhatatlanul rémeset. Mi csak összenéztünk Zsüliettel – ugyanaz a gondolatom volt, ami őneki:

– Már az álmaiba is betolakodik… Élni akar a szellem… több életet akar… persze akkor magam se hittem még ezt szószerint. De azért, tudjátok: hogy Zsüliett okoskodott a Nagy Sándor karakteréről – hogy megváltozhatik-e az ember karaktere a halála után:

– Életvágyó volt, dicsvágyó, – azt mondta – hódító, zsarnok volt… és nem elégítette ki az élet… korán halt meg… és nem elégíti ki az Emlékezet sem… Szegény kis öcsikém! – azt mondta:

akkor mégis jól tudom, valami borzongást éreztem ott az éjjeli terrászon, ahol nagy szürke éjbogarak csapkodtak a falnak és az ember arcába… és szellemek csapkodtak az árnyban, fontak… rontottak, gyűrűztek… erőszakosak… féltékenyek… életre és bosszúra éhesek…

6.

Pincér, még egy üveg! Csak ezt a küzdelmet még… hogyan harcoltunk egy halott királlyal… Zsüliett könyveket rendelt Nagy Sándorról; nevettem: engeszteli! belefogott Curtius Rufusba. Képeit is meghozatta a macedón hősnek, egy gipsz-szobrát a Gaston szobájába:

– Hogy ne csak álmodj róla, hanem kedved legyen róla tanulni is; – de Gastonnak mindig kevesebb kedve lett… Panaszkodott sokszor:

– Nem tudok odafigyelni: akármennyit ülök a könyv fölött, egyszerre csak azt veszem észre, hogy egészen másra gondolok és nézem a szobrot, és elképzelem milyen lehetett, aranyos sisakban… – És fantáziált, mint egy megszállott:

– A szekértáborban, a meztelencombú görög zsoldosai élén… Hogy vágta ketté karddal a gordiusi csomót…

– Nem ilyeneket kell tudni a vizsgán – mondom néki. Az évszámokat tanuld, a csatákat… – de nem tudott, nem tudott tanulni! és a vizsga egyre közeledett, és Gaston egyre izgatottabb, sokszor álmodja újra azt a rémes álmát! és persze az idegesség mindenikünkre átragad, Zsüliett babonás, már tiszta szellemhívő, még azt is rossz jelnek érzi, hogy a Magnus Alexanderről szóló könyvek nem tudják lekötni:

– Szegény, – mondja – magam is sajnálom. Milyen rideg lehet a szellem élete közömbös lelkekben! Csak olvasná ezeket a közömbös könyveket! Szegény, akinél nem volt király dicsvágyóbb! – és elmondott egy rettenetes történetet róla: hogyan ölte meg Klitust, az életmentőjét:

– Klitus maga merte mondani, hízelgők kórusában, hogy Sándor nem különb karakter, mint az apja, Fülöp. Sándort sűrű, barbár düh fogta el. Felugrott székéről, egyik őrkatona kezéből kitépte a lándzsát s keresztülszúrta azt, aki Granikosnál életét mentette meg…

– Milyen nagy tudós vagy te, kis asszonyom – szoktam én ilyenkor mondani. De Zsüliett most rám se hallgatott.

– Milyen kegyetlen volt! És milyen bosszúálló! – mondta elrémülve, mint aki csak most veszi igazán észre a karaktervonást, mely ebből a történetből kiviláglik.

– Nem kellett volna erre emlékeznem! – mondta. – És még hozzá másnak elmondanom – épen ezt a dolgot! Nagy Sándor megbánta ezt! Két napot és két éjet egyedül töltött a sátrában, vigasztalhatatlan kétségbeesésben – úgy megbánta, hogy megölte Klitust! Fönnhangon zokogott s folyvást Klitus nevét kiáltozta. Nem kellett volna – épen ezt a fájdalmas emlékét megújítani! Épen ezt a sebét még halálában is fölfakasztani!

Nagy Sándor igazán úgy élt már közöttünk, mint egy eleven árny, akitől rettegni, akinek hízelkedni, akit kímélni kell… És úgy beszéltünk róla, mint egy elevenről.

– Nézze csak – hozott egy alkalommal Zsüliett egy könyvet. – Ha igaz, hogy minden szellem életre vágyik és az emberek emlékében való kiteljesedésre: micsoda lehet az a Nagy Sándor buja, keleti szellemének, mikor egy történész leírja róla szárazon az ilyen adatot!

Mutatta a mondatot a könyvben:

»Az issosi ütközet után Dárius anyja, neje, két leánya és egy kiskorú fia is Nagy Sándor hatalmába került.«

– És aztán rögtön másról van szó. Ó, így félig föligézni egy emléket, félig föltámasztani egy halottat – és aztán mindjárt lefektetni megint! Nem erőlködött-e a szegény gyenge szellem, tantaluszi módon, a professzor úr kiszáradt agygirusai közt, hogy valamivel többet fölbűvöljön – hiába! Hús és vér nélkül maradtak az emlékek – képzelje csak, micsoda orientális pompa, micsoda parázna kísértetek, ködben és akarózva a tudós toll körül! A perzsa háremek, néger rabnők, a végtelen és tarka szőnyegek, arany nap, meztelen kurtizánok, felöltöztetett eunuchok – mikor mind, mind föl szeretne támadni és nem tud! Tornyos elefántok, bíbor terítőkkel, egy keleti királyné, hűvös ékszerek, nagy napernyők alatt, gyönyörű perzsa fiúk körmenete lenge macedón ruhákban… Nagy Sándor belevetette magát minden keleti luxuriába; és azt mondják, Kelet kicsapongásai ölték meg oly korán… A legszebb fiúkkal vette körül magát…

Egyszerre elváltozott a kifejezése amint ezt mesélte:

– Fiúkkal!… A fiúkat szerette.

És láttam az arcán, hogy Gastonra gondol.

Pedig nem sokkal aztán találtuk meg a Gaston füzetét. Én nem csodálkozom, hogy sírva és magából kikelve hozta be azt hozzám Zsüliett: micsoda füzet volt! egy irodalmi kísérlet, de milyen! »Nagy Sándor Babylonban« – az volt fölírva a címtáblájára – »Dráma öt felvonásban« – s az öt felvonásból egy jelenet készült el – képzeljétek! egy háremjelenet! – ahogy diákosan elképzelte a Nagy Sándor háremét – de olyan dolgok – istenem, szegény fiú! – amikről nem is sejtettük, hogy tudhat valamit! nyiltan és kéjelgőn, – mi volt ez? Egy sötét kamaszkor fantazmagóriája? Vagy rossz könyvek nyoma – vannak ilyen »történeti« regények manapság. – Vagy igaza van-e Zsüliettnek? A buja keleti fejedelem szelleme megrontotta a mi ártatlan fiúnk képzeletét?

Mit beszéljek még? azóta mindig a szemünk előtt volt, fegyelemre fogtuk s ő nem szegült ellen, a füzet eltűnését tán észre se vette, – ki volt merűlve érzelmileg, a félelmes történetvizsgáról sem beszélt. Mi még örültünk, azt hittük, már nem bántja a dolog – pedig ekkor talán már el volt határozva minden, s ő úgy járt közöttünk, mint egy halálraítélt – a szellem hatalmában. Már csak pár napja volt – én néha tréfáltam vele – azon amit egyszer mondott, hogy nem élne túl egy elégségest, pedig mások elégteleneket is túlélnek – nem felelt. Máskor azt kérdeztem:

– Na, tudod-e már Nagy Sándort?

– Azt úgyse felelem, – mondta – egyszer már feleltem. – S látjátok, az utolsó nap mégis azt tanulta – fel-alá járt a szobájában és fennhangon mondta, ahogyan nem szokott, a csatákat:

– Granikos, Issos, Gaugamela, Arbela… Chornéa, Granikos, Issos… Gaugamela, Arbela, Hydaspes…

Én hallottam, hogy mondja, de hallottam azt is, hogy ő nem hallja a szavakat…

7.

Tulajdonképen nem mondhatom, hogy semmit sem sejtettünk; csakhogy a sejtéseink olyan lehetetlenek, olyan nevetségesek voltak – gondoljátok csak el! – Hazajön a fiú, nem szól, hiába kérdezzük, bezárkózik a szobájába – a feleségem még utána akart menni, de én tartóztattam:

– Hadd sírja ki magát!

Nemhogy nem aggódtunk, – hanem olyan komolyak voltak az aggodalmaink, hogy resteltük őket komolyan venni. Képzeljétek aztán Zsüliettet, amint megtaláltuk a fiút holtan a Nagy Sándor szobra alatt! – megölte a szellem mint egy legyet. Őrizkedjetek a halottaktól, őrizkedjetek a halottaktól! A feleségem olyan mint az őrült azóta – én nem bírtam tovább – idejöttem kicsit tiközétek. Ne siessetek még, – ne hagyjatok – félek –

Ki tudja melyik gondolatomban támad egy kísértet?

KÖLTÉSZET ÉS VALÓSÁG
(ÉLETTÖREDÉKEK)

1.

Se látva, se hallva jártam akkor a világot. Egyszer megszólalt az előszobám csengője – még, emlékszem, nem akartam megnyitni: mert hisz érdemes-e magamhoz engedni valakit? Nem jobb volna egyedül heverni hosszú napokon át, és leszállani újra a Magányosság fenekére? Mégis megnyitottam, és akkor bejött ő; félénken és szívdobogva jött, mint egy kis diák; egy nagy mappa volt a hóna alatt, – mert azzal az ürüggyel jött, hogy a rajzait akarja megmutatni.

– Otthon azt nem lehet; mindig mások lesnek; nem beszélhetnénk fesztelenül: tudja, mint két jó barát – igazán ne gondoljon semmi mást! Bűn volna távol maradni egymástól, akiknek közel kellene lenniök… Olyan kevés az ember, Istenem! és én tudom, hogy vagyok valaki… hogy tudok lenni valaki magának…

Alázatosan és félénken beszélt; izgatottan leste a szavamat. Félt, hogy elkergetem. És én csakugyan durva voltam hozzá, mert éppen csak ez kellett még nekem! Mikor oly torkig voltam az egész világgal. Semmit sem akartam volna már, csak hogy békét hagyjanak; ne kelljen szólnom semmit, csak amit már ezerszer megszoktam; rendes agglegényéletet, kávéházakat, csak egypár embert körülöttem, akik már bútorok: halált az életben. És, sajnos, nem volt szép (bár voltak szépségei); – de engem rabszolgaságban tartott még a Szépség: ó, egyetlen tökéletesség, megnyugvás e földön, a formák megnyugvása! – nekem nem élet kellett. Sok mindent megértem én, s keserű ízét éreztem sok minden irigyelt dolognak; – és megvetettem a dicsőséget, nem érte tettem már, hanem ellene; későn jött; – és megvetettem a szerelmet, mert későn jött az is; – szép asszonyok között nyitott szemmel és húnyt szívvel jártam: csak a szépségük kellett; – és kegyetlenül mondtam annak, aki alázatosan hozzám jött:

– Nem vagy szép! – És kedvem telt immár, hogy gyötörjem őt; és kiszámítottan mondtam neki:

– Hiszterika! – és néztem hosszan, amint sírt, zokogott hangosan. A kegyetlen Szerelem kezembe adta őt.

2.

Ó, mind akik sírtatok miattam, bocsássatok most meg! Én nagyon szerencsétlen vagyok. Én igazán nem akartam senkinek se rosszat; csak kisugárzott belőlem a fájdalom, épen azokba, akik legjobban hozzámtartoztak: mint egyik tagból a másikba. Aztán nem a jelenben élek én. Egy fantasztikus novellát élek én, a késettszemű ember novelláját, amit el lehetne képzelni, így talán: A kép nem azonnal jelenik meg nekünk; bizonyos idő kell hozzá, míg a látás érzeteit az idegek az agyba viszik – hátha ez az idő meghosszabbodik betegesen? Hátha órákba, napokba kerül, amíg a kép a recehártyáról a lélekbe érhet, ahol minden képnek örök szállása van, mint a kísértő lelkeké a temetőben? Akinél így volna, az a multban járna örökösen és folyton beleütközne a jelen falaiba; nem a maiakat látná maga körül, hanem a tegnapit, a tegnapelőttit; és az ami ma van, csak holnap, holnapután jönne a lelkébe. A kedves szépségét csak másnap látná meg, szomorúan, mikor már nem ölelhetné, és, a tegnap képei közt még, az új ölelést nem tudná megbecsülni. Ó jaj, így vagyok én! csakhogy órák és napok helyett hónapok és évek múlva támad fel nekem a múlt, örökösen elfödve előlem a jelent, mint egy alkalmatlan függöny, mely nem enged a valóság forró testéhez nyúlnom. Így akkor is, itt a nagyszobámban, ahova bejött ő, ahol ott ültünk már akkor a padlón, puha vánkosokon – köröskörül a könyvek, a sok-sok könyv, és az ablakokon túl csak az ég, a tiszta téli ég, mert a szemközti ház sokkal alacsonyabb – nekem régi képek jártak az eszemben, akadályoztak mozdulataimban, eltompították szavaimat és nem engedték látnom igazán őt, ahogy ott ült a furcsa vánkoson – mert tudni kell, hogy ez a vánkos a Feketeországot ábrázolta, meghímezve fekete fákkal és fekete madarakkal, egy lett táncosnő hímezte valamikor. Nem láttam őt, mondom, ahogy ott ült, kedvesen és kicsinyen, kissé exotikusan, – furcsán eligazítva igazán formás lábait, fiús arany fürtözete alatt, mint egy kis kínai herczeg, Csin-Csin nevezetű – akkor még nem láttam. Ó, nem szerettem őt! Akkor talán egy halott lányt szerettem, és egy régi kertet láttam, nyári éjjel, az üstökös évében, júliust, augusztust, hosszú sétákat, hulló csillagok alatt. Hogy égtek a csillagok! S hogy zengtek a tücskök a fekete bársony bokrok közt! Melegen sírt vállamon a mindennapi kislány – ó, hogy égettek a könnyei! Egy finom és kényes gyermek ijedtségét tartottam karomban. »Mindennapi kislánynak« nevezte magát:

– Mit találhatsz bennem? – De szép volt, úri és kényes; és úgy adta meg magát a halálnak, mint a virág a sarlónak: drága, romantikus virág! Sohse lett senkié. Naiv, regényolvasó gyermek; apácaruhába öltözködött egyszer, úgy fotografáltatta le magát. Egész nap a napon hevert, orvos rendelte így, és várta a halált, mint egy vőlegényt. Szép volt. Már csak a bársony szemére emlékszem, amely annyit sírt miattam is. Ó, mind akik sírtatok miattam, értsetek meg engem. Én a szépség megbűvöltje voltam – jaj, egyetlen tökéletesség, megnyugvás e földön, formák megnyugvása! – nekem nem az élet kellett.

Aztán fáradt voltam.

A szépség emléke – egy mindennapi kislány emléke, egy halotté, – jobb volt nekem az életnél.

3.

Ő azonban, aki ott ült akkor a szobám szőnyegén, a Feketeországot ábrázoló párnán, a jelen kalandja volt, az élet, s nem még a szépség, amivé talán lassanként bennem hal: késett szemem nem láthatta őt meg. Ma már látom örökre. A szobából csak az égbe lehetett kinézni, a felhős téli égbe, – mint most is – és az egész csöndes szoba mintha himbált volna, egy felhőtengerben.

– Olyan itt, mint a hajón! – mondta Csin-Csin herceg, és meghimbálta hullámos aranyfürtjeit, és meghimbálta a kék szeszláng fölött a szamovár kampókon lógó rézkannáját; és meghimbálta a függő fénycsillárt, hogy minden fény és árny ingott a szobában. – Mint egy hajón a nagy világ fölött! – És megbiggyesztette ajkának nem egészen természetes pirosságát, és megrázta a csörgőt, a baba-csörgőt, amit ő hozott nekem, nagy, felnőtt és rosszkedvű babának. Mit törődött ő az egész világgal? Kis lány lett, kis fiú lett, hogy nekem szebb legyen, apródom; s izgatott futkosásokban gyötörte kis testét utánam, úgy kereste kedvem, mint egy keleti zsarnokét, félénk alázatossággal. Én meg, a rosszkedvű zsarnok módjára, durcásan fogadtam minden szeretetét; sőt küldtem őt:

– Menj el! – és szemrehányásokat tettem neki:

– Miért komplikáltad az életemet?

S ő sírt. – Ó, mind akik sírtatok miattam, bocsássatok most meg! – Fáradt voltam akkor, iszonyú fáradt, és mindenen túl már. De akaratom sem volt, és hagynom kellett magamat szeretni. És hosszú séták jöttek, izgatott és szomorú vasárnapi séták különös városrészekben; és hosszú levelek (amikor már nem mert maga jönni), ideges, hordárvitte üzenetek – amikre olykor bosszúsan feleltem; – és hosszú viták, hogy mikor szabad eljönnie megint? S ő sírt. Ó! olyan biztosan ki tudtam békíteni megint! De aztán gyötörtem – és aztán megsajnáltam megint. És néha a gyermeket láttam benne, – mert olyan egyszerűvé tesz a szenvedély – olyan volt, mint egy szerencsétlen gyermek. (Dehát nem szerencsétlen, durcás gyermek voltam-e magam is?) És néha beteg volt, és kimosolygott a csipkés ágyból, láztól piros arccal; – és máskor huncutkodott, kacagott.

– Ha ezt látnák! – mondta, és örömmel gondolt nagyképű ismerősök ostoba botránkozására. De ilyenkor volt a legártatlanabb – ilyenkor volt valóságos gyermek. És néha már szerettem is – mint egy gyermeket. Néha már öröm volt ő és szabadulás –

4.

5.

Néha már öröm volt ő és szabadulás – de én becsuktam szemem az örömre és hátat fordítottam a kinyílt ajtóknak. Ó, mikor adtam neki lelkemet úgy, ahogy érdemelte? Százfelé tépett lélek volt ez akkor; – s azon-fáradtan egy világ élményeit kellett átélnie. A hajószobát elkapta a tenger. Darabokra tört bennem a holt szépségek szobra is; s ezer cserepe csak sebezte azt, aki hozzám nyúlt. Ó, mennyiszer megsebezte őt is! És akkor elhúzódott tőlem, csodálkozva s félve. Én nem voltam sem magamé, sem övé. Még ültünk olykor, a nagy könyvpolc alatt: úgy pihent mellettem, mint egy kedves könyvem, amit nem nyitottam ki hónapok óta: nagyon is kedves, hogysem futtában fölnyissam. És ajándékait nem viszonoztam – mert hol találjam a nyugodt percet, amikor méltó ajándékot választhatok? Akkor szerettem legjobban, mikor legjobban elhanyagoltam őt. A rettenetes Világ elöntötte lelkem. Még néha sétáltunk; egy májusi sétára emlékszem: egy véres palota elé értünk ki, két nagy ágyú elé; vörös szalagok csüggtek a falak nagy vaskarikáin. Ő – gyermek – játszott volna az egész világgal; de velem nem tudott játszani; és én nem tudtam már játszani semmivel. Még egy sétára emlékszem, az utolsó szépre, télen, a havas ligetben; s utána egy kis cukrászdába mentünk, ahol szerelmes párok szoktak találkozni. Az egész világ olyan volt, mint egy cukrászkirakat: csupa fehér cifraság, szép havas cukrozás. Ott ültünk soká, nézegetve egymást, kissé hallgatagon; és megfogadtuk – amit be is tartunk, – hogy azért mindig jó barátok leszünk.

A RÖPÜLŐ FALU

A menekülttel egy kis olcsó kocsmában ismerkedtem meg, ahol ő túlzottan szerény vacsorát fogyasztott és büszke méltósággal tűrte a pincérek kicsinylését. Eleinte szörnyű nehezen bírt fölmelegedni; látszott rajta, hogy nagy és megokolt ellenszenv van benne a pestiek iránt: nem is igen titkolta véleményét.

– Büdösök! Itt ülnek a zsiros hivatalokban, mi meg mehetünk koldulni; föl is út, le is út.

Mikor a második üveg bort rendeltem, kissé megoldódott a nyelve.

– Hiába csak! a jó erdélyi bor!… Ennek a bornak legalább lelke van – nem úgy, mint az embereknek – tette hozzá keserűen.

Látszott rajta, hogy a házára gondol, szép kis családi házára, amit vénkorára épen már magáénak nevezhetett volna… amit ott kellett hagynia messze Fogarasban. A verandára, ahol délutánonként üldögélni szokott… A meghitt bútorokra…

– Bizony Isten, úgy fájt otthagyni őket, mint a jó barátot… Nem is hiszem, hogy nem fájt nekik is… Most valami csontos móc ül a karosszékemen… A nagyapja még medve volt, az apja csobán, még az ünge is kilógott…

Elképzelte kedves holmijait, mint egy gyermek: milyen megalázva érzik most magukat, a hódító durva keze alatt.

– Búsulnak utánam – mondta, egy kissé már fantasztikusan.

A harmadik üveg bor jött az asztalra, s ekkor jutott eszébe a történet.

– Hallotta már?

– Mit?

– A csíktábori csodát.

– Nem én. Mi volt az?

– Tömegszuggesztió?… No hát mondjuk, hogy tömegszuggesztió.

Kihívó, boros tekintettel nézett körül, mintha azt mondaná: »Látjátok, tudom én a ti pesti szavaitokat!« De a szeme mögött láttam a Fantáziát. Éreztem forogni a titkos kerekeket, amelyek megnyitják a rab Ember előtt a Lehetetlenségek kapuját…

– Hogy volt az? – nógattam.

Ittunk egyet, azután így beszélt:

– Én egy kis fiútól hallottam… akinek az apját ismertem… csíktábori menekültek voltak. A csíktáboriak még az első okkupációkor menekültek; éjjel zargatták föl őket; a jegyző telefonértesítést kapott; egész addig, az utolsó pillanatig, azt mondták: »Maradjon mindenki helyén.« Képzelhetni micsoda fejveszett kapkodás, kétségbeesett siránkozás volt az: felszedelőzködni lóhalálában; csak ami rajtam van, meg egy pakktáska legföljebb; azt sem tudja az ember, hogy mit rakjon bele; annyi idő sem volt, hogy a legkedvesebb jószáguktól, az ismerős helyektől búcsút vehessenek. Gyerek, asszony – bizony föl kellett cipekedni mindenkinek; és verekedtek a kocsikért. Vasút, az messze van oda. Uram, ez nem volt valami egyedüli eset, akárhányat tudok, gyerekes családok 30–40 kilométernyi utakat tettek meg éjszaka; magam is –

Akkor legalább szép, derűs éjjel volt, holdvilágban látták utoljára a kis házaikat, a templomuk tornyát… minden szép nyugodt volt… bizony uram: minden szép nyugodt a világon, csak a mi fajtánk nem fér a bőrében, csak mi űzzük-hajtjuk egymást örökké. Jaj, uram, jól ismerem én is ezt a képet: fölvert, kétségbeesett emberek; otthagyva egész életük, földjeik, vagyonkájuk; a betegnek ágya, a gyereknek játékja; kiverve a mezőn, jajgatva; – és köröskörül a szabad ég bosszantó nyugalma, a hideg holdvilág, a közönyös hegyek, a blazirt tücsökszó; vészes fehérséggel szalad az országút, egy baljós nyúl fut át: – ki törődik a szegény Emberrel? maga baja, maga bolondsága! Csupán a házak néznek ismerősen, a szép zöld ablakok, amelyek mögött már senki sem maradt… a torony a dombról és a falu fái, csupa régi barát, csupa emlék. Az útszéli kereszt int, a határfa a sorompónál: Ne menjetek! Magyar házak, magyar fák, mikor fogtok ti megint magyar szót hallani? Megértitek-e az idegen nyelvét? Magyar életek darabjai maradtak bennetek. Még a madárijesztő is kedves a kert alatt. Egy leány feledte rajt a keszkenőjét, amit jelül tűzött oda a szeretőjének. Libeg-lobog a kendő: Isten veled! Állatok hangja bőg és béget ki még ólból, istállóból, akiket otthagytak: ennyi az egész búcsúztató. Kutyák ugatva szaladnak a szekerek után. Aztán csak tücsökzaj, kocsizörgés és csecsemők sírása.

Egy falu maradt üresen a hódító számára.

Az én ismerősöm kis fia persze gyerek volt még, nem érezte ezt úgy (csak kaland volt neki), és különben akkor még mindenki abban volt, hogy »két hét mulva visszajövünk«. Mégis úgy volt, azt mondja, az utolsó úthajlásnál még, ahogy a falu visszanézett reá, mintha minden ablak egy szem volna, és a torony az órával egy szemrehányó arc volna, nyújtózkodó és keserves nyakon, amely utánuk néz a bujdosóknak. S ahogy még egy szél jött, s emelgette a kerti fák szárnyát: mintha utánuk akarnának szállni… Ó jaj, szegény fák! jönnek a lógósüngű oláh gyerekek a cigány bicskákkal…

De nemsokára minden eltűnt a lejtő mögött, és megkezdődött a hosszú éji út. Erdőségeken mentek át, siránkozások és különös pörpatvarok között. Ki ezt feledett otthon, ki amazt; kinek az ülése volt rossz, a háta fájt; ki valamely hozzátartozóját nem találta. Ennek a podgyászát rakták el; az elül elfoglalták a helyet. Majd azon vitatkoztak, hogy ki menjen gyalog; mert nem fértek mindannyian a szekereken. Az otthonra alig gondoltak már a jövőért való nagy aggodalomban. Lesz-e vasút a legközelebbi állomásnál? Kapnak-e majd enni? Csak egy öregasszony óbégatott az elhagyott háza után! Ő ott szeretett volna meghalni…

Kiürített falukon haladtak keresztül: nem jó jel. Mily csönd! még egy kutya sem ugatott elébük. Földek és házak némán kiáltottak a hűtlen és bolond emberi faj után. A kis fiú fáradt volt, a rázás, a siralom, unalom megtörte, az út fái végtelen egyformasággal verődtek a szemébe, sohasem akart megszünni a menet. Fázott is, megfázott; gyenge, beteges fiú volt, egy kartársamnak a fia, egy ügyvédé…

A menekült a bor után nyúlt, ivott egyet, és úgy folytatta elbeszélését:

– Végre, végkép kimerülve, elérkeztek az állomáshoz. Vonatnak híre sincs már napok óta. A város tele menekültekkel. Nem maradt más hátra, mint tanyát ütni a szekereken, a szabad ég alatt, a gyönyörű holdvilágos éjben.

Jó messze kerültek a várostól, ahol szabad tér volt, és valóságos szekértábort csináltak az erdőszélen, ahol máskor a cigánytanya volt. Majd egy hetet töltöttek itt, hajléktalan és koplalva, mert a városka élelmezeni nem tudta őket – és itt történt a csoda, a negyedik éjjel – hogyan beszéljem el? Tudniillik a kis fiú álmával kezdődött… azaz hát… én tőle így tudom…

Lázas álma volt ezen az éjjelen. Álmában ott járt megint Csíktáborban. Különös nyugtalanság volt az éjszakában, az elhagyott falu mintha élne, a házak szinte ágaskodtak, a torony idegesen nyújtotta a nyakát, a fák egyre rázták a lombjukat, s a bokrok tipegtek, mint a kis csibék, akiket az anyjuk elhagyott. Néhány oláh katona ment az utcán szuronyosan, mások a betört ablakok mögött látszottak, kutattak a kamrákban, vigadoztak az elhagyott borokon, kurjongattak olykor, de a kurjantásuk félelmesen visszhangzott az üres szobákban. A kis fiú reszketett. Egyszerre csak a házak emelkedni kezdtek, csúnya, vakolatlan falgyökerüket huzkodták ki a földből, támolyogtak.

– Mi ez? Földrengés? – kiáltották a katonák és szaladtak ki a szabadba.

A fák fenyegetően csóválták fejüket.

A kis fiú reszketett. A katonák a rét felé futottak, ahol ő játszani szokott. A fű egyszerre mászni kezdett, s mintha millió nagy bogár szaladna, szaladt a katonák elől! Egy fa egyszer csak kiröpült – kirántva gyökerét a földből – mint egy madár. Különös szélcsönd volt és mégis mozgott minden. A kő-Krisztus méltóságosan jobbra-balra ingva tágította talapzata ágyát. A torony nyaka meggörbült, s előrenyújtózott…

Ide-oda jártak a holdas visszfények; minden ablak mozgott. A házak éltek már. Az idegen látogatót ablakaikon rázták ki. Ijedt férgekként menekültek a fosztogatók. Egy kis ház egészen elmozdult helyéről; szinte föl-fölszökött a levegőbe, mint egy nyugtalan csikó. Töredező mészkarajok pattogtak le a holdas falakról. Különös mozgalom volt a kertek virágai között; egy rózsatő a kerítés alatt bújt ki az utcára. A határfa már a levegőben lengett, tétovázott; a falunak nem volt határa többé.

Sem sövény, sem határ – a sövények elmásztak, utat csináltak a házaknak, s a kerti dolgok kiáradtak az utcára, mint különös kíséret, sötét és várakozásteljes nyüzsgésben… Hogyan lehet ez? Egy-egy ház már a messze mezőn lengett; ólai, akácai körötte sereglettek; követték, mint gazdát a kis kutyák. Egylábon ugrált a malomköves kerti asztal, nehézkesen kapkodva tömzsi tuskólábát; a ház előtti padkák elnyúlva futottak, mint az agarak. A madárijesztő a levegőben röpült; lobogott a keszkenő a vállán.

Szertelen suhogások hallatszottak, és a fiú a szelét érezte. Fekete alapgödrei tátogtak az elhagyott falunak, törmelékek, vakolatdarabok hevertek a földön, a szemet betömte a szétszállott mészpor. Csak sejteni lehetett, amint a községháza emelkedik, a legnehezebb, a jog, az igazság. Odalenn, itt-ott, bukdácsoltak a lehagyott katonák – mint egy kiásott temetőben – hökkent, éhes hiénák módjára. Sötét volt; súlyos, lebegő kőtömegek, furcsa forgatag, elfedték a holdat. Az egész falu röpült! Képzelje: egy valódi nagy légi karaván! És egyre jobban erősödött a hideg szél. Ez a hideg szél, így mondja a fiú, az utolsó, amire álmából emlékszik. Akkor már nagyon nyugtalanul foroghatott a szekéren. Fázott, fázott szegény, és mikor fölébredt, még mindig érezte a hideg szelet.

Szerte, köröskörül, minden szekéren vacogó, nyugtalan alvók nyujtózkodtak, a hold hideg fényében, jól bebugyolálva, ahogy lehetett. Halk és tört mozgások hallatszottak mindenhonnan, egy-egy köhécselés, didergés. A földön mintha ideges egérkék szaladgáltak volna. A fák borzongtak. Hány óra lehet már? A szél egyre zúgott, gyors, különös felhő közelgett messziről.

Mondom, világos volt; a hold hideg és józan.

– Édesapám, – próbálgatta halkan a fiú, hogy apja ébren van-e – hány óra lehet már?

Nem felelt senki, egy pár mozgás után csönd lett a szekereken. Csak az öreg asszony, aki a házát sajnálta, nyögte hangosan még az álmában is:

– Én ott akarok meghalni… ott akarok…

A fiú összerezzent… egy új szélroham jött… a!… nem volt ez távoli harangszó? Hol szólhat most a harang?… mintha nem a falu irányából jönne… s különben a szél is ellenkezőleg fújt… Hát tudja, uram, honnan jött az a harangszó? Felülről. Igen, abból a furcsa formájú felhőből; és a felhő olyan iszonyú gyorsasággal közeledett, hogy a fiúnak elállt a szívdobogása. A harangszó vele közeledett… mindig, mindig tisztábban hangzott már… és közte valami különös zúgás, suhogás. Nem volt ez anyagtalan felhő, néma lengés. Bim! bam! – kongtak belőle a harangok. És mindig alacsonyabbra szállt.

S egyszerre csak egy fehér tömeg válott ki belőle, egy holdas fehérség, mint egy holdas madár, óriás, óriás, s előrenyújtott hajló csőrében ingott-lengett a harang. Ennek a madárnak hangja volt a Bim-bam! Nem is madár volt, hanem a templom volt, irtózatos gyorsasággal zuhant a légen át, és a többi házak körülötte, és az apróbb dolgok, a fák, a kőkereszt, ki amily nehéz volt… A fiú félkönyökre támaszkodva, meredt, meredt szemekkel nézte ezt.

– Úgy mondja el, – szóltam mosolyogva – mintha maga is elhinné… mintha látta volna… Kitünő fantáziája van.

Elégedetten bólintott, és folytatta mint egy született mesemondó. Láttam rajta, hogy a képzelet nagy narkózis neki.

– Ekkor már mindenfelé ébredeztek a szekereken. A kutyák szüköltek, vonítottak. Holdas rémület káprázott a szemekben. Az emberek fejük fölé tartották kezüket. Nagy gyereksírás volt. Egy-egy alak izgatottan szaladgált a szekerek körül. Mások legyökereztek a bámulattól. A templom irtózatos súllyal lezuhant egy kissé messzebb a tisztáson, mélyen a földbe vájódva alapzatával, tompa robaj között és megállt meredten, mintha odaépítették volna száz évvel ezelőtt. A harang lengése lassan-lassan lecsendesült…

És – egy, kettő – új meg új zuhanás, amint új meg új házak csapódtak a földre. (A közeli város lakósai közel ágyúzás neszét hallották az éjben.) Kilenc, tíz – és már új kis falu sereglett az égből hullott templom körül, egész olyan rendben, mint a régi; jobbra a törvényház, balra a plébánia; odább az ügyvéd háza, a kis fiú apjáé; és így sorban a többi mind… Minden ház elé lehullottak a fák, amik épen odavalók voltak, a két ákác, vagy egy-egy eperfa… és azonmód gyökeret vertek ott. Fönn még egyre zuhogtak a nagy négyszögű tömegek, lebegtek szárnyas fák, itt-ott felhő gomolygott fűből, virágokból. Ugy ment minden, mint a karikacsapás. A felhő lezáporzott a ház mögé, a fű kis nyüzsgéssel elhelyezkedett, a virágok glédába állottak. Legyűrüztek a sövények is; minden egy kicsit tépett volt a hosszú utazástól, a házak is foltosak, ahogy lehullott róluk a vakolat; de végre is ott állott a falu, az egész Csíktábor, a nagy holdvilágban, úgy ahogy szerették, ahogyan álmodtak felőle. Lehullt a határfa is, a kőkereszt, a madárijesztő, minden, pontos helyre. Utoljára már a kálvária potyogott, stációnként, egy közeli dombra. Egyszóval…

– Egyszóval a falu utánuk ment a menekülteknek.

– Úgy van: a legelső állomásig, ami nem volt oláh kézen.

– És ezt mind a fiúcska képzelte?

– Dehogy uram; ezt mindannyian látták, átélték; rögtön bementek az égből leesett faluba, kiki a maga házába, a kedves holmik közé, bolyongtak a jól ismert utcákban, és talán azt hitték volna, hogy el se váltak soha onnan s álom volt az egész menekülés: ha nem lelik pusztulás, fosztogatás nyomát a házakban, s ha nem látják köröskörül az idegen tájt, idegen formájú hegyeket.

– De hát – kiáltottam – Csíktábornak eszerint ma más helyen kell lenni a mappán, mint azelőtt? Szórul-szóra értsem ezt a mesét? Egy egész falu egyszerűen otthagyta az oláhokat, átjött a demarkációs vonalon? Házastul, mindenestül – ezt higyjem el, uram? – és várakozva néztem bortól csillogó szemeibe.

– Tömegszuggesztió! mondtam már, hogy tömegszuggesztió – felelt fölényesen, fölcsigázott lelkének magasságából tekintve le reám. – Látták azt, uram, mindannyian, ahogyan én látom önt. Azóta már többtől is hallottam – tette hozzá, most az egyszer csak a nagyobb hitelesség végett, és minden meggyőződés nélkül.

– De uram, – mondtam én, mert szerettem volna tisztán látni, mennyit hisz ő maga – tömegszuggesztió nem tarthat hetekig, hónapokig. Az mégis lehetetlen, hogy ilyfajta képzelődést meg ne cáfoljon a valóság ennyi idő alatt. Csak nem akarja állítani, hogy a csíktáboriak ott laknak azóta a képzelt falukban, élnek talán a képzelt kamrák képzelt tartalékján, mámorosan a képzelt pincék képzelt boraitól!

– Látja ezt a bort, uram? – felelte – jó bor ez, megvan az ereje, és ez is erdélyi bor; de higyje el, uram, hogyha most mámorosnak gondol, nem ettől vagyok mámoros, nem ettől – azt hiszi, csak a valóságos bor mámorosíthat meg? Volt nekem egy szőlőm ott Galacon, Küküllőben; csak rágondolok a borára, már boros a fejem – sohsem iszom többet!

Felkapta a poharát és ivott legalább a vendéglős borából. Én újra hozattam és koccintottam vele. Összetegeződtünk.

– De pajtás, – tértem vissza kisvártatva a kényes témára, – mégis csak furcsa nekem ez a csíktábori dolog.

– Hogy-hogy furcsa? – kérdezte.

– Hiszen a csiktáboriaknak idegenekkel is kellett érintkezni; a hatóságoknak is közük volt a dologhoz – kezdtem kifejteni e hosszas tömegvízió képtelenségének kézzelfogható bizonyítékait.

Mintha kissé gondolkodóba esett volna.

– Úgy látszik, – szólalt meg végre – elfelejtettem mondani, hogy a csoda csak egy éjjel tartott.

– Csak egy éjjel?

– Úgy van. Reggelre minden eltünt.

– A házak?

– Visszaröpültek, ahogy jöttek.

– Vissza?

– Bizony: kakasszóra… Az emberek fölriadtak arra, hogy reng a ház… Szaladtak újra ki… a szekerek felé…

– Akkor legalább vittek el egyetmást magukkal… egy-egy kedves tárgyat… amit a menekülés zavarában ottfeledtek… egy-egy emlékét az éjjeli csodának… Maradhatott volna valami bizonyság…

– Maradt is! – kiáltott. – Azaz, hogy nem ami maradt, hanem ami eltünt…

Közel hajolt hozzám és úgy mondta ezt, mint valami titkot:

– Egy ember eltünt a házakkal együtt.

– Hogyan? – kiáltottam.

– Egy ember benn maradt a faluban.

– Micsoda? A faluban, amikor elröpült?

– Igen, a házában… Egy öreg asszony…

Nagyot ivott és aztán folytatta:

– Az az öregasszony, aki mindenáron ott akart meghalni… Ott akart meghalni a maga házában… és… elérte a vágyát…

– Elérte?

– Elérte! Ott halt meg a kedves házában. A ház… viszaröpült vele…

– Csak nem állítod, hogy nem találták meg?

– Vagy igen: eltünt nyomtalanul. Talán megtalálták az oláhok… az üres faluban.

– De hisz azt mondtad, hogy tömegszuggesztió volt az egész!

– Én azt nem mondtam – felelte. – Igy görbüljek meg, ha én ilyet mondtam!

Kihívó, boros tekintete villant megint. Megint közelebb vonkodta a székét.

– Voltál már spiritiszta széánszokon?

– Voltam.

– Láttad, amint az asztal levegőbe emelkedik?

– Levitáció?

– Az asztal a levegőbe emelkedik! Mi emeli föl? a lélek, a gondolat. Hát ha már egy közömbös asztalt fölemelhet: ne emelhesse föl a házat, a falut, amellyel gyerekségétől összenőtt, ahol otthagyta egy részét? Hidd el, hogy ha te menekültél volna éjes éjjel, mint én, tanyáztál volna szekereken hideg holdvilágban, idegen formájú hegyek közt az édes otthonra gondolva, éhen és szomjan, álmodva és ébren, és mindig csak az otthoni házra, az otthoni fákra, a mindennapi tárgyakra, hogy tegnap még ott ültél közöttük, rá se gondolva, hogy valaha elválj; és egyszerre csak jött az ostoba Erőszak és kivetett erre az ismeretlen tájra: biztosan azon csodálkoznál inkább, hogy nem emeli föl a gondolatod azt a kedves házat, azokat a fákat… hogy sokkal nagyobb csodák nem történnek…

A poharához nyúlt. Lassan ivott, és nedves szemekkel nézett maga elé.

– Hogy nem a gondolatnak fogad szót az egész világ – tette hozzá.

Eltünődve vizsgáltam az arcát.

– Hát te is éjjel menekültél?

– Éjjel.

– És a szabadban kellett táborozni?

– Egy egész héten át. A büdösök nem adtak vonatot… lakás sem volt… a gyerek is ott aludt a hidegben…

– Családos ember vagy?

– Hiszen csak lett volna valaki, aki takargassa… de férfiember nem érthet úgy ahhoz, igaz-e?… aztán ki voltam magam is merülve… nem tehetek szemrehányást magamnak, igaz-e?… Az asszony rég meghalt.

– És nem volt senki, valami nőrokon, segítség?

– Az anyám szegény… az ott maradt Fogarasban. El akartam hozni, mégha erővel is; ugyan nem akart jönni semmi áron; egyre azt hajtogatta: ő már öregasszony, ott akar meghalni… ott akar meghalni a maga házában… És sikerült neki eltünni az utolsó pillanatban… egyszerre csak… a nagy zavarban… nem találtuk sehol… visszamenni már lehetetlen volt… a hidat fölrobbantották… az anyám szegény… kétségbeesett, makacs öregasszony… ott maradt az üres házában meghalni… Talán sohse tudjuk meg, hogy mi lett vele.

– És a kis gyerek? Fiúcska volt?

Fölemelte a poharát, de aztán megint visszatette és szomorúan a szemembe nézett.

– Micsoda szörnyű éjszakáim voltak! Ott a kemény szekéren feküdt a szegényke… lázálmokat látott, félrebeszélt…

– Meghalt?

– A negyedik éjjel.

És újra csak a poharához nyúlt.

– Ennek a bornak legalább lelke van… nem úgy, mint az embereknek…

*

Hazaérve, eszembe jutott megkeresni a mappán Csíktábort. Nem találtam. Egy gondolattól megkapatva, a Helységnévtárt vettem elő.

Csíktábor nevű község nem létezik.

TARTALOM:

• Timár Virgil fia3
• A torony árnyéka113
• György, a favágó128
• Nagy Sándor öregkora145
• Költészet és Valóság159
• A röpülő falu166