Tinta

ANGYALOK ÉS TIGRISEK.

lőször is az angyalok sírtak ott fenn és itt lenn. Meg se várták, hogy az első vércsepp kibuggyanjon. Már a szomorúság megrebbenésére sírtak, mikor a földi pillákon végigsiklott a lélek vére, – fehér és fényes vér – a könny, jelezvén, mi következik még. Ami azután jött, azt az angyalok mind természetesnek találták. Mert az angyalok előrelátók és értelmesek. Ők tudták, hogy a diplomaták közvetlen szövetségben vannak a sírásókkal és a gyászruhakereskedőkkel, nem csodálkoztak a fejleményeken, egyes döbbenetes esetekkel kapcsolatban. Az első pillanat tragikumában mindent egybefogóan átéreztek. Nem volt ujság számukra, hogy a kés öl, a tűz gyujt, a harag rombol. Eleinte sokan nem értették a szomorúságukat. De aztán jöttek hetek, hónapok, hírek, tapasztalatok, rövid levelek és hosszu éjszakák, s akik tétováztak, lassan felocsudtak tompa álmukból. Mindenkihez elért a háboru. Ki egy átlőtt katonasipkát, ki egy üres széket, ki egy mankót látott, valamelyik végzetes órán. Az angyalok azonban mindezt sokkal előbb látták, réges-régen.

A háboru a lelkekhez különböző sebességgel közeledett. Némely embernek villámrobbanásszerüen nyilatkozott meg. A jókhoz a fény sebességével repült, másokhoz csak a hang sebességével. Nyomban az angyalok után az anyák fogadták ájult szívükbe, egy mély-mély sóhajjal. Aki nem a szívével élt, az később értesült róla, az agyveleje folytán, minthogy a változott körülmények gondolkozni kényszeritették, vagy a gyomra folytán, minthogy ennie is kellett és a háboru szerényebb asztalt tett eléje. Még a háziállataink is éreztek valami változást. Kutyánk hiába várta a csontokat a hus nélkül való asztalunk mellett. A macska pedig reggelente nem kapta meg a tejbeáztatott zsemlyét. Az ég madarai se lehettek közönyösek, elmenekültek a füstös, vörös levegőből, az erdei vadak idegesen nyomták buksi fejüket az odvaikba. Most utolsóul kikezdi a háboru a fenevadakat is. Azt olvassuk, hogy az állatkertek erősen megkurtitották a ketreclakók étlapjait. A medve répát, kukoricát kap kenyér helyett, az antilop, a zsiráf, az orrszarvu krumplin bőjtöl, a vízimadarak, köztük a flamingó – ez a nyápic rózsaszín dandy – buza hijján csontliszttel kénytelen beérni. Velük együtt koplal az állatok demokratikus királya, az oroszlán. Sőt a tigris se kap oly finom lóhust, mint annakelőtte. Ez a véres anarkista, minden vegetáriánizmus ősi ellensége, már-már öreg konflislovakat ebédel, szerszámmal, istránggal, ostornyéllel egyetemben. A fenevadak is felfigyelnek. Mi történik a földön?

Egy délután a tigris ezeken töprengve sétált a papiros-sziklákon, s zöld tűzben parázsló szemmel nézegette a körülötte cikázó döglegyeket. Valami ájulási görcs fogta marokra a szívét. Éhséget érzett. Ugy, hogy elbődült és levágódott a földre. Ette a port, hogy az ürességtől fájdalmas gyomrát valahogy csillapitsa. Fenevadi dühében viziókat látott. Fölötte a nyár aranyrakétákat eregetett, lángoló röppentyüket és gyilkos csillagokat, az ég kék volt, a levegő forró, a természet izgalmas és nyugtalan. Hiába várakozott az ételére. A rendes lóhusebéd helyett keshedt, szomoru huscafatokat tolt hozzá az ápoló. Ekkor sejtette meg, hogy körülötte valami szörnyüséges dolog folyik, páratlan és véres, amihez a tigrisek párviadala se fogható. Mindeddig az ember nem is imponált neki, kukacnak és galambnak képzelte. Hisz ő valaha számumot lélegzett és víz helyett itta a vért. Most bámulta az embert. Különösen azokat, akik tigrisi szenvedélylyel koholták ki a háborut és ezerszámra mészároltatják le az ártatlanokat, gyujtják fel a béke kis szentegyházait. Életében először kétkedni is kezdett, önmagában. Vajjon csakugyan oly kegyetlen-e, oly vérengző-e a szíve, oly éles-e körme? Ugy találta, hogy tulbecsülik ezeket a tulajdonságait s vetélytársai némely tekintetben határozottan tulszárnyalják őt. A koplalástól meghorpadt pofáján egy hiu, öreg, vidéki színész csömöre tükröződött, kit először ránt le a helyi sajtó. Bajuszát próbálta amugy legényesen és fenevadosan kipödörni, de nem sikerült neki. Már vannak mások, ujak, frissek, akik jobban folytatják a mesterségét, a tigriskedést. Áhitatosan gondolt az emberre. Kissé meg is szelídült. Szemébe valami beteges és tündöklő nyirok futott, a részvét váladéka. Meleg, különös tigris-könnyek voltak ezek. A tigris sírt. Aztán alázatosan a ketrece rácsai felé vánszorgott, az éhségtől aléltan és elcsigázottan két lábra állott, a rácsokat átölelve és mellső lábait szelíden összetéve, mint a hogy az egyházatyák primitiv írásaiban olvashatni, fiúi alázattal fohászkodott az éheztetőjéhez, a leverőjéhez, a vetélytársához, az urához, a tigrisnél tigrisebb uj istenéhez.

A tigris imádni kezdte az embert.

ENNI ÉS ALUDNI.

zon panaszkodnak az emberek, hogy nőttön-nő az étvágyuk. Eleinte senki sem vallotta be, sem magának, sem másnak. Aztán találkoztak egymással a kenyérpusztitók. Kiderült, hogy mindenkivel egyformán incselkedik a fakó pofáju, ádámcsutkás ördög, az éhség, száz és száz alakban, a nap majd minden órájában, eleinte csak tréfaképen, de egyre parancsolóbban. Még a cinegecsontu, a madárétü is nekilát az evésnek. A bőjtölő remete viaskodott ilyen látomásokkal valaha, a sárga sivatagban. Közvetlen ebéd után eszébe jut a jóllakott gyomornak, milyen jó is lenne még egy karéj fehér kenyér, s a rábeszélés oly eleven, hogy a megkisértett halandó nem állja sokáig, az utcáról már fut is szaporán, haza, a lakásába, enni. Éjjel fölkel az ágyából. Egyingben botorkál a kamrába. Reszkető kézzel, tolvajként kotorja ki a kenyeret, nem a szerecsen-kenyeret, a feketét, a durvát, de a civilizált, a szelíd, a fehér kenyeret, s aztán mélyen beleereszti a konyhakést, eszik dühösen, magáért az evésért, mint az evés alkoholistája. Pusztán az a tudat, hogy most minden gyűszűnyi lisztecske és minden morzsányi kenyérke kincs, éhséget gerjeszt. Nem komoly éhség ez, inkább fantasztikus, huncut és ugrató, mint a viszketés és a tüsszentés. Különös egy portéka az ember. Ha a gyémántból vágnának ablakokat, akkor a nők a fülükben biztosan ablaküvegeket hordanának. Különben ne ijesszen bennünket a hirtelen támadt, érthetetlen mohóságunk. Fel van ez jegyezve minden háborus krónikában, még Sarcey is megemliti, mikor a párisi ostromról ír, különös nyomatékkal: „Párisnak hirtelenül őrült étvágya keletkezett. Sohasem érzett ez a nagyváros hasonló falánkságot. Azelőtt ettünk, hogy éljünk s nem is sokat hederitettünk az ételre. Mihelyest az ostrom kezdődött, hirtelenül megéheztünk mindannyian“.

Tegyük hozzá, amit nem emlit, hogy bizonyára el is álmosodtak. Mert lépten-nyomon beszélik, hogy ma az emberek sokat alszanak is. Majd mindenki megtoldja rendes alvási idejét pár órával. Holott nem igen lenne rá módja senkinek. A párna, mindenki párnája nem sokkal puhább most, nem kevésbé tüskés és szurós, mint a tűpárna. Csoda, hogy a fej mégis lágy gödröt tud vájni magának ezen a tűpárnán. Végre még éjszaka is halljuk fütyülni fölöttünk a gondok ólomgolyóit s a halálfélelem srapneljét. Az első idegcsigázó nyugtalanság után azonban az ember megtanult aludni, nem ugy, ahogy régen aludt, de álmok nélkül, mélyen-mélyen, szinte nem is létezően, kilopózva a valóságból, eltünve az életből, átsurranva azon a neszfogó, párnázott ajtón, mely az ébrenlétet elválasztja a semmitől. Ezen az ajtón minden éjjel egy álomkórházba jut. Itt megmosdatják és bebalzsamozzák, hogy reggelre kelve tovább tudja cipelni a teste terhét. Azt mondhatnánk, hogy morfium-oltást kap. A természet olyan kegyes, hogy minden szervezetnek mér elegendő feledést, ingyen, a szenvedésünkre és az aggodalmunkra édes, áldott, természetes zsongitót, álmot. Ne is mondjuk, hogy alszunk, csak mondjuk azt, hogy egy időre morfinistái lettünk az ágynak. Ha felébredünk, a szájunk duzzadt, a szemhéjunk püffedt és vörhenyes, az arcunk csunya és a halántékunk viaszos, mint a morfinistáké. Holnap este majd ujra bemegyünk ezen az ajtón, a semmibe, a jó kórházba és kérünk egy uj oltást, egy uj, hosszu bódulatot.

Nem szabad rosz néven venni ezeket a gyöngeségeket másoktól és magunktól. Álljunk meg inkább csodálkozva ennyi élet előtt s kiáltsunk föl. Boszorkányos szerkezet a testünk meg a lelkünk. Annyira rugalmas és finom, hogy minden helyzetben megleli vigasztalását, és akárhová kerül, kiegyensulyozza magát. Nem ismer lehetetlent és ember fölött való körülményeket. Dobj valakit egy kutba s a szegény vergődő rögtön szerződést köt a tényekkel. Dehogy is gondol arra, hogy nem mindig volt kutban. A másik pillanatban már észreveszi a helyzet előnyeit, egy kiálló téglát, melybe kapaszkodni is lehet, egy fénysugarat, egy mélyedést, melybe esetleg majd megvetheti a lábát. Ime, már is helyrebillent a lélek egyensulya, önvédelemből. A lélek rögtön kárpótlást kér. Mit adhatunk most, mi szegények, koldusai ennek a földnek minden szenvedésünkért. Odaadjuk a testünket, melyet szorgalmasan etetünk és altatunk, nehogy ránk támadjon, mint egy vadállat. Egyél, szegény test és aludj, szegényt test. Már nem tiéd a boldog idők edzett és acélos szikársága, a virrasztás, a munka, a lélek mámora, az édes önsanyargatás, mely az erősek fölöslege és kiváltsága, az egészséges soványság, az érzékek fényüzése, a pezsgő gyöngye, a cigarett füstbokrétája, a sarju parfüme, az ízek, a szagok, a színek végtelen skálája, mindez már nem a tiéd, szegény, s a fűszer helyett csak az evést tudjuk neked adni, az álom helyett az alvást. Ezzel a két leginkább megmarkolható földi jóval próbálunk kárpótolni téged, özvegy lélek, jobb időkig. Addig az emberek csak bizakodnak és reszketnek, csak esznek és alusznak, szilajon nyulnak a kenyér után, minthogy a nábob föld többi értékes gazdagsága megszünt a számunkra, és lehanyatlanak az emberek pillái, de talán nem is alusznak, csak nem tudnak ébren lenni, csak valami mást választottak, csak folytatni akarják magukat. Felocsudván pedig talán nincsenek is ébren, talán nem is élnek, csak várnak. Hidat ívelnek gyarló emberi eszközeikkel egy kor felé, melyben majd ébren is lehetnek, aludhatnak is, élhetnek is, kedvükre jól is lakhatnak és koplalhatnak is, és egy napon eléje vihetik szigorú időkben híven megőrzött életüket a jövendőnek.