KIS KORTÁRSAINK.
ár összeírták majd a kisfiukat és kisleányokat is. Korhatár: két év. Minden csecsemő belekerül a lajstromba, akárcsak a felnőttek és mindegyik kap egy kis cédulát. Mindenható isten, ez az ő első hivatalos ténykedésük. Aztán hoznak nekik tejet, megbizható, vegyileg vizsgált tejet, de nem tejecskét, mint nekünk. Mi csak a mamáról, meg a dadáról, meg a cicáról tudtunk. Ők azonban első gyügyögésükkel, selypitéssel az államot meg a fővárost emlegetik. Hiszen mind a kettő ottan állott a bölcsőjüknél. Mind a kettő bizonyos tekintetben a dadájuk. Igy kerül be az állam és a főváros a tündérmesékbe.
Vajjon van-e a föld hátán olyan ember, aki mit se tud erről a világindulásról s ugy éldegél mint annakelőtte, elefántcsonttoronyban, a csillagokat vizsgálván, vagy kecsegét-potykát hozván hajlós vesszőn a piacról és kalarábét zöldleveles kosárban? Kötve hiszem. Valaki azt mondta, hogy csak a csecsemők és az őrültek fölött suhan el nyomtalanul a háboru. Még ezt se merem állitani. Annyira áthatotta a földet, annyira megrecsegtette minden rétegét és eresztékét, hogy egy természeti jelenség, egy földrengés erejével ráz össze minden teremtett lényt s valami formában – előbb, vagy utóbb – mindenkihez elér. Hallom, hogy a klinikai betegek is váltig politizálnak. Az a seregszemle pedig, melyet megtartottak a csecsemőkön, azt bizonyitja, hogy a háborus admisztrációnak már a gyermekszobák ajtaján is kopogtatnia kell és ezeknek a csöpp kis fogyasztóknak igényét is fel kell venni abba a nagykönyvbe, melybe mindnyájan be vagyunk írva. Valaha idilli ereklyéket őriztek meg a csecsemőtől, egy hajtincset, vagy az első topánkát. Ma történelmi emlékként kisfiunk tej-jegyét tesszük el, az iktatószámával egyetemben.
Egy idő óta módomban van érintkezni a csecsemőtársadalom legkiválóbb és legelőkelőbb tagjaival s már bizonyos fogékonyságra tettem szert annak a megítélésében, mi van ínyükre és mi nem. Tévedés azt hinni, hogy ők a változott idők sanyaruságát nem érezték meg. A csecsemők is nélkülöztek és hazafiak, akárcsak mi. Szenvedtek szegények a pólyában, a bölcsőben, a kis hálós-ágyban, már csak azért is, mert nem ők voltak a fontosak, csak háborus gyermekek, hadi csecsemők voltak, akiknek sietve adtak enni, akiket sietve fektettek le, akikre sietve nyomtak csókot, akikre nem tapadt édesen, érlelően, a bámuló nyári nap hosszu izzásával az apai-anyai pillantás. Róluk nem tudnak majd kedves, együgyü, bensőséges történeteket mesélni. Ki ért rá ilyen böngészésre? Kissé a lelkük is elkallódott. Ezenkivül minden testi nélkülözésben is volt részük. Hányszor késett a doktor bácsi, aki katonaruhában jött az ágyukhoz, a sebesültek és betegek mellől. Tejükre várni kellett, akkor se volt az a gyöngyös-habos, áldott tej, melyről a gyermekmesében hallunk. Mi, önző nagyok, eddig mindenféle hiányról beszéltünk, tejhiányról, húshiányról, liszthiányról, szappanhiányról, rézhiányról, még egyptomi-cigarettahiányról is. Nem vettük azonban számba, hogy „cuclihiány“ is van. Másfél év alatt a szövetséges hatalmak gyermekei – ez a mohó és drága kis hadsereg – elrágta a világ összes gummi-cucliját, mely a patikákban és drogériákban lelhető. A gummi a köpenyekre, a betegeknek való légpárnákra, az autókerekekre kell, a csecsemők fényüzési cikkét egyszerüen megszüntették. Mosolygunk ezen a kis szükségen, de a csecsemőnek – a táplálkozáson kivül – a cucli az egyetlen szellemi élvezete, az egyetlen szórakozása, olyan mint a nagyoknak a kaszinó, a szivar, vagy a baccarat. Kis szájuk most csak a híg levegőt rágja. Később bizonyára pesszimisták lesznek.
De másrészt irigykedve is nézek ezekre a csöpp állampolgárokra, ezekre a pelenkás kortársakra, akiknek már messze, régi mult lesz az, amit mi most átélünk, s emlékezetes minden, amihez érünk. Az a sok rózsaszín tábori levelezőlap, amely ezrével röpköd az országban, egyre gyérebbé válik majd, mire nadrágot kapnak, és belekerül a levelesládába, vagy egy üveglap alá. „Küldj nekem még egy meleg téli keztyüt“, olvassák egykor, s a prózai, gyakorlati közlés akkor már a történelem tündér-varázsával beszél. Sok fiu ugy nő fel, hogy nem ismeri az apját. Ez a háborus gyerek egyszeriben lát majd egy hazatérő katonát, akire azt mondják, hogy az apja, egy arcot, melyet sohase feled el, egy jelenetet, mely lármás, kacagó, érthetetlen tulságával döngeti a házat és egy sárga sapkarózsát, mely képzeletében minden szín és élmény fölött világitani fog.
Azok, akik már felcseperedtek, még érdekesebbek. Multkor láttam egy pesti gyereket, aki „rekvirálás“-t játszott. Kihallgattam két nyolc éves kisfiut, aki a buza- meg a kukoricakenyérről, a tojás áráról, a hagymáról és a zsirról beszélt. Elhültem a tájékozottságukon. Szegénykék, gondoltam, milyen okosak, milyen öregek. Hiszen mi tizennyolc éves korunkban sem tudtunk ennyi közgazdaságot.
Velük szemben – akár fiatalok vagyunk, akár vének – éreznünk kell, hogy mi már a mult emberei vagyunk.