Tinta

AZ ÉLET DIVATJA.

oha annyit nem írtak-beszéltek a halálról, mint ebben a husz-harminc évben, mely a háborut megelőzte. Voltak korok melyekben mélyebben foglalkoztak a halállal, in specie aeternitatis. Az indus köldökszemlélők, vagy az ó-görög pesszimisták a lángoló kék ég díszletében látták őt és később a középkor gyötörte magát vele, a ködben bolygó kisértettel, a zörgő csontvázzal, a katholikus vallás elvén. Mi azonban a felvilágosult és természettudományos jelenben mind a két koron tultettünk és a halál divatját teremtettük meg. Végzetesen és ellenállhatatlanul érdeklődtünk a halál iránt. Igaz, hogy ez az érdeklődésünk felszínes és kacér volt, – mint minden divat, – de a levegőben volt és a vérünkké vált. Komolyan nem számoltunk vele, nem készültünk el rá, azzal intéztük el a halált, hogy állandóan emlegettük. Művészeink oltárt emeltek neki. Halál-versek, halál-drámák, halál-képek, halál-szobrok, amerre néztünk. Csiklandozott bennünket ez a divat, minthogy távolnak gondoltuk a halált, kellemesen izgatott, minthogy igazán nem hittünk benne s a villamos érzékek uj mámorra, a jóllakott gyomor emésztőporra áhitoztak. A művészekről a divat átsiklott a polgári életbe is. Minden betegséget bizonyos varázskör vett körül. Tizévenként uj és uj „irodalmi“ betegségek jöttek forgalomba. Eleinte tüdővész uralkodott, a bársonykabátos bohémek, divatárusleányok, kávéházi inségesek regényes betegsége, amit hamarosan felváltott a migrén és az idegbaj. Nem élt valamire való ember, – nem művész, de polgár – akinek meg ne lett volna – tényleg, vagy csak képzeletben – a maga kis kényszerképzete. Minden kölcsönkönyvtárban árulták jutányos áron. Ez már bizonyos becsvágyról és elhivottságról tanuskodott. Senkisem vetett számot azzal, hogy ezek a betegségek a valóságban egyáltalán nem költőiek, de fájdalmas csapások és hiányok, melyek a tehetséget inkább huzzák, mint röpitik. Olyan fényt teremtettek köréjük, hogy a megtévedt képzelet előtt a lángelme kisérő jelenségeinek tünt föl, s a művészet és tudomány ujdonsültjei valami tragikómikus öncsalás folytán hibás következtetéssel ezeket a fontos járulékokat akarták megszerezni, mielőtt a porondra léptek, csak aztán mertek alkotni. Egészségi bizonyítvány? Nem, ők előbb „betegségi bizonyitvány“-t állittattak ki. Csak a sápadt nő volt érdekes. Az emberek sápasztó-kurákat végeztek és versenyeztek egymással a soványságban és a szűkmellűségben. Enni nem igen illett, a jó étvágy pedig a tulajdonosára határozott szégyent hozott. Valaha – talán már most is – hihetetlennek tetszik majd ez, de igazság, hogy a közelmultban mindennek több varázsa volt, mint az egészségnek, melyet az élet állati buta működésének tartottak és látatlanban elitélték azt, akinek a szervei nem rakoncátlankodtak. Az egészség nem az alkotó élet volt, csak a „buta egészség“. Mindennek abban lehet a magyarázata, hogy ez a kor duzzadt és puffadt az egészségtől, az élet áldott fölöslegétől, távol járt azoktól a mezőktől, ahol a végzet és tragikum lakozik. Mi, az élet egykori nábobjai, kriptákban tivornyáztunk. Annyi életkincsünk volt, hogy nem tudtunk vele mit csinálni. Anélkül, hogy ezt a minden életet lezáró finálét, a természetnek ezt a rengeteg igazságtalanságát, az emberi tragikumot megértettük, megfejtettük, vagy csak közelebb hoztuk volna, belemerültünk egy szenvelgő kultuszba, mely a foglalkoztatás állandósága folytán kissé elzsongitotta fáradt, ki nem elégitett idegeinket, ismerni vágyó agyunkat és a betegséget kacérsággá, a halált pedig léha divattá tette.

Emlékezünk azokra a jellegzetes estélyekre, melyeket az élet nevében ültünk, de alapjában a halálnak voltak szentelve. A szalónban, ahol összejöttünk, fojtott és titkos izgalmak kóvályogtak, s a társaság, mely csip-csup dolgokról csevegett, úgy festett, mint egy spiritiszta gyülekezet. A falon Beethoven halotti maszkja lógott. Nem annyira a zenei lángelmének szóló hódolatul, inkább a saját izgatásunkra. Bámultuk a hideg vonásokon a halál elpihent tusáját, a kín megfagyott görcsét. Távol a kispolcon egy koponya. Valaki – nagyon kacérul – egy huszársipkát tett rá, legényes és tréfás hangsúllyal, a fogai közé pedig egyptomi cigarettát bigyesztett. A falakon baljós képek ingerelték képzeletünket. Lassanként rejtélyes és megmagyarázhatatlan lelki élményekről kezdtünk beszélni. Az idegorvos vitte a szót. De mindenkinek volt valami mondanivalója. Éjfélkor aztán bejött a ház urnője, csillagos, fekete pongyolában, nesztelenül és sokat jelentően a zongorához ült és vajszínü, vékony kezeit, ideges, hosszu ujjait elpihentette a billentyükön. Mit játsszon? Grieg „Aase halálát“-t követelte a társaság egyértelmüen. Az egyik széplélek – a sok közül – odarohant a villamos kallantyuhoz és a többiek hallgató helyeslése mellett elkattintotta, a szobára borzongó félhomály borult, csak a gázkályha parázsos vörössége világitotta meg az alakokat, az ingmelleket és a szmokingokat, a lekonyuló fejeket és a hideglelős szájakat, szoborszerüen. Már beszélt a zongora. Hallani lehetett az első acélos ütemeket, melyek a vér futását utánozzák keményen és határozottan, aztán a haldokló vér sápadni és lohadni kezdett, az üterek kihagytak, tétován kalimpáltak, mig végre a halál – pianisszimó – megállitotta az ütereket és a zenét s a szépség a vér ellobbanó ájulatában megnyugodott és kicsendült. A szalón fakirjai meredten néztek a semmibe. Mélyen tüdejükre szívták az ópiumos füstöt. Kezük ernyedten lógott – igen dekorativan – a székek karfáján. Igy mulattak az emberek 1890-től 1914-ig.

Mennyire a mult képe ez. Ugy érezzük, hogy egy történeti könyvben látjuk, – régi metszet 1914-ből – már meg se tudjuk érteni. Most nem igy mulatunk és a jövőben is bizonyára más lesz a mulatság. Ma közöttünk jár a halál. Az arca nyilt. Sisakrostélyát felvetette és farkasszemet néz velünk. Szinte kézzelfoghatóvá vált az emberi élet misztikuma. Soha olyan keveset nem beszéltünk róla, mint ezekben az időkben. Elvesztette a varázsát. Ezrek és ezrek haláláról olvasunk naponta, a tényt pedig nyugalommal, higgadt szomorusággal vesszük tudomásul. De hallgatunk, mint a szanatóriumokban, ahol sok halál esik. A sulyos betegek – önvédelemből – kiküszöbölik a halál gondolatát. Azt be kell vallanunk, hogy maga a halálról való fogalmunk is megváltozott, immár nem sejtelmek, nem messziről eljövendő ismeretlen betegségek és idegválságok alakjában jelentkezik, de mindennapian. Semmi stilizáltság. Valaha az ősember láthatta igy. A biztonságérzet hiánya gyógyitott meg bennünket a halál divatjából. Akik visszatérnek az arcvonalról, azok csak az életről álmodoznak. Egyetlenegy történetük sincs a halálról. Az irodalom pedig, mely békeidőben feketét tetézett feketére, majd az élet piros színeit kotorja elő. Gyűlöljük ujra a halált és megvetjük a betegséget. Az életet akarjuk s a napot, újra a napot. Mert a katonák sohasem felejtik majd el, hogy mit jelent a findzsába ömlő sárga tea és az eper és a tejszínhab és a kályha és a nyugalmas ujságolvasás és a gyermek és az otthon és nyári fürdőzés és a zuzmarás téli este, amikor a korcsolyák csörömpölnek és a zongoraszó és az egész sokszínü, drága egyetlen élet. Ők, a visszatérők, az élet ismerői, a pokolból kiemelkedők szabják majd meg tapasztalás által elmélyült itéletükkel, mit tartsunk értékesnek és mit vessünk el. Semmi kétség, hogy az egészség, a hús, a piros arcszín újra becsülethez jut s az írók és a művészek az élet szolgálatába szegődnek. Nem keressük többé a lángelmék homlokán a lombrosoi dudorokat. Egészséges lángelmékben hiszünk. Szalonjainkban felcsavarjuk a villanyt. Divat lesz vidámnak, egészségesnek, egyszerünek, becsületesnek, nagynak lenni, divat lesz újra élni. A halál pedig, az élet megoldatlan kérdése, újra belekerül a laboratóriumba, elszigetelten, mint egy pestisbaktérium. Kevesebbet írunk, beszélünk talán róla, de többet dolgozunk ellene, írók, tudósok, politikusok és bölcselők, akik eddig csak fűszerként kevertük italunkba keserű ízét. A halál divatját az élet divatja váltja fel.

CSONTOK

ajjon mi lesz az emberből? A keresztény hit szerint lélek, a zsidó szerint hamu, a pogány szerint pedig liliom, vagy kalarábé, szitakötő, vagy kukac, fecske, vagy görény. Ezzel szemben az amerikai Western Nitroglycerin Manufacturers Association, mely a yankee-k vallásfelekezetét képviseli, azt vallja, hogy az emberből halóporában dinamit lesz. Az amerikai lőszerbetyárok a koporsók fedelére többé nem azt írják: Béke hamvaira! Csak ezt: Vigyázat, robban!

Végre olyan hír érkezett hozzánk, melyet maga a szatiraíró sem feszithet tovább, a money-making olyan tréfás borzadalma, mely páratlanul áll a háború bűnlajstromában, és külön figyelmet érdemel. Egy chicagói gyár felásatja az európai harctéren elesett katonákat, hogy a csontok enyves leveséből nitroglicerint főzzön. A glicerin, mellyel szeles téli időben kezünket finomitjuk, a szelíd, édes pipere-glicerin, melyből könnyűszerrel, nagyon egyszerű úton teremtik elő vad és irtózatos testvérét, a nitroglicerint, eddig állatok csontjaiból készült. Minthogy pedig náluk fogytán a csontkészlet, az ember csontjára került a sor. Egyelőre csak a halottak csontjaira. Az elevenek csontjára csak később. Annyi azonban máris bizonyos, hogy nemcsak a dohányzószobában van vége az idillnek, de a temetőben is. Régi együgyű költők valaha milyen bizakodóan daloltak az enyészetről, mely ízekre bontja a hust, az inakat s csöndesen megőrli, semmivé – áldott, porhanyó lisztté – darálja a nagyon is kemény csontokat, melyek ennek a mulandó életnek pillérjei és vastraverzei. Mindez már hiú álom, költői ábránd, a régi, boldog, patriárkális mult kiváltsága az újvilág gyermekének. Nincsen többé pihenés a csigás homokban. Szegény halottak is csak félszemmel aludhatnak, nyúl-álmot, mint azok, akik hajnaltájt a keltőóra berregését várják, vagy mint akik a gőzfürdő pihenőjében szunditanak álmatlan éjszaka után s uj vendégek jöttén akármikor felrázhatja őket a fürdőszolga. Hiába hivatkoznak arra, – az árvák – hogy már levetkőztek, a garderobe-ban hagyták életüket, egy szögre akasztva. Mert jönnek az amerikai csiszárok és sorozzák őket is, a halottakat. Lehet, hogy vége az életnek, de még mindig nincs vége annak, amit többre taksálnak az életnél. Végre az ember nem rázhatja le kötelességét azzal a kényelmes kibujóval, hogy meghal.

Alapjában csodálatos, hogy csak erre jöttek rá, a csontjainkban rejlő dinamitra s nem vették észre, már régebben is, hogy mennyi becses anyag szunnyad még testünkben, melyet hasonlóan fel lehet használni s egy kis vegyészeti boszorkánysággal rögtön arannyá is lehet változtatni. Nem beszélünk a szervezetünkben rejlő káliumról és nátriumról, de tudjuk, hogy sok szén van benne, valóságos szénbánya, mivel fűteni lehetne, nem megvetendő mennyiségü foszfor, ami kiválóan alkalmas a büdösgyufák készitésére, elég sok mész, amivel, ha elegendő emberből vonják ki, házakat meszeltethetünk, sok klor, amivel diplomaták gallérját és ingmellét fehérithetjük, esetleg egy modern gőzmosódát, vagy tisztitó-intézetet alapithatunk vele, sok vas, amit csak szilárditani kellene, – keressék meg a képletet – s kitünő, olcsó bilincseket verhetünk belőle, ezenkivül cukor és zsir is, melyből pompás szappant, ugynevezett emberszappant olvaszthatunk. Nem szabad elfelednünk ezenkivül az emberből készült csinos iparművészeti tárgyakat, a hamutálcának használt koponyát, a fogakkal és csontokkal díszitett gyümölcsöstálat és a nyakcsigolyákból összefüzött ízléses nyakláncot. Azok a vállalkozók, akik a halottak csontjait felásatják, ugylátszik, már tultették magukat minden nevetséges erkölcsi aggályon és sokkal fölényesebbek, mint az emberevők, vagy az indiánok, akik koponyákkal rakják körül sátraikat, vagy azok a sírrablók, akik a halottak gyűrűit és aranyfogait csenik el. Ellopják a halottak halálát, fellármázzák az alvókat, csendháborítók a temetőben. Ismerjük a shakespearei gondolatsort, hogy a halott fejedelem pora mint válik egy hordóakna tapaszává, egy söröshordó dugójává. Az amerikai milliomosok ötletes jóvoltából még különösebb körutazáson megyünk át. Ellenségeink katonája a halála után ujra hadiszolgálatot teljesit a csontjaiból kivont dinamit alakjában. Mily borzasztó volt egykor elgondolni a mélabus dán királyfinak, hogy a térdkalácsunkkal tekéznek. A mai angolok halott csontokkal akarnak ágyuzni. Azóta az idegrendszerük határozottan rendbejött.

Ezzel uj korszak kezdődik az ember történetében, mely az energia megmaradásának elméletéhez, az eleven erő csodálatos körforgásához szolgáltat uj és értékes bizonyitékokat. Te pedig, ember, ne higyj többé a nyugalomban. Sem a földi, sem a síri nyugalomban. Szomjuhozod a halált, de mindhiába. Neked élned kell, örökké való életre vagy elkárhozva. Örökké való vagy, mint a pokol, sohasem elpusztuló, mint az orkán és a tenger haragja. Halálod után egyszerre átváltozol, nem az indus hitrege, csak az amerikai pénzérdek nyomán robbanó gyapottá, tüzes puskagolyóvá, soha meg nem szünő kárhozattá, halál egy uj halállá, futsz, sivalkodsz, repülsz, megveszekedett démon, öntudatosan-öntudatlan a kopár, végtelen levegőben. Nem tudjuk, mennyi a nitroglicerin öntudata, és mit gondol az emberből készült dinamit, de valószínünek tartjuk, hogy az ő gondolkozása is nagyon emberi. A semmi vagy ember, s nem semmisülhetsz meg, mert a semmi lerombolhatatlan, a gyűlölet vagy, a halál vagy, s nem halhatsz meg, mert a halál nem halhat meg soha.