Tinta

KALENDÁRIUM.

aptam egy uj naptárt. Kis nyomdászfiu hozta, még nyirkos volt a papirja, még párolgott rajta a piros és fekete festék. Ideállitottam az íróasztalomra. Ma – késő éjszaka – lapozgatni kezdtem az uj kalendáriumot. Mondhatom, kellemetlen olvasmány. Már a címe is követelődző: 1915. A lélek tar sziklatetőkön, sivatag homokon, ismeretlen tájakon bolyong, szeretne visszafutni a pontig, ahonnan indult s aztán árkon-bokron száguldani előre, megpihenni valami távoli ponton. Szövege nincsen. A lapok üresek. Nagyon is sok helyet hagytak az „előjegyzések számára“. Ezeket a spáciumokat nekünk kell majd ellátni „előjegyzés“-ekkel és élettel. Nagyon nehéz feladat. Mindenki mázsát érezhet a nyakában. Nekem az az érzésem, mintha egy szigoru szerkesztő öt rizsma kéziratpapirost küldetett volna, az utolsó percben, azzal a meghagyással, hogy fejvesztés terhe mellett írjam tele csupa ragyogó és választékos mondattal, hajnalig fejezzek be egy folytatásos regényt, melyet holnap kezdenek közölni. Legjobb lenne egy betüt se írni és nyomban lefeküdni.

Mindig borzongatóan hatott rám egy üres naptár. Ez az irdatlan fehérség az a semmi, amitől félünk, a tartalmatlanság, melyet tartalommal kell megtöltenünk, a kétségbeesés fehér hómezője. Talán innen van, hogy gyermekkoromban is tréfáltam a naptárral, szepegő rémülettel, mint a suszterinas, aki sötétben fütyül. Az üres lapokat eleve telefirkáltam mindenféle tolakodó kérdésekkel, melyeket a leendő időhöz és leendő magamhoz intéztem. Egy-egy messze dátum mellé ilyesmiket írtam: „Mi lesz ekkor?“, vagy „Csak nem vagy beteg?“ vagy: „Ugy-e, jól aludtál az éjjel?“ vagy: „Szervusz, élsz még?“ Nagyon érdekes volt megvárni ezeket a dátumokat és visszamosolyogni arra a tudatlan emberre, aki a kérdéseket feltette, megnőve az időben, erőt kapva a valóság biztonságától. Semmi bölcseség sem pótolja azt, hogy huszonnégy órával idősebbek vagyunk. Arra gondolok, hogy tavaly szintén kaptam ilyen naptárt. Akkor is az a lapvállalat küldte, melynél dolgozom, akkor is pont erre a helyre tettem, az íróasztalom sarkába, akkor is volt egy éjszakám, mikor lapoztam, böngészgettem a leendő lapok gazdaságában és játszottam a jövendővel. Megdöbbentő, hogy milyen keveset tudtam akkor. Amit a tavalyi naptáram szélére jegyeztem, naivabb ákombákomnak tetszik most, mint első irkám betüi. Az idén már nem merek találgatni. Nem is ostromlom durva kérdésekkel a papirt. Tisztelettel haladok el minden dátum mellett, mely külsőre talán jelentéktelen és semmitmondó, de imponálóvá nő és mindent meghozhat, az lehet, amely az egész évszázadnál többet jelent, melyet évezredek mulva is emlegetnek diákok és tanárok az érettségi vizsgán. Nincs is piros betüvel nyomtatva. Olyan, hogy senkise gondol rá és igénytelenül huzódik meg többi egyforma társai között. Talán éppen ez lesz az a nap.

Hol a tavalyi naptár? Voltaképpen ugy látom, hogy az idei naptár még a tavalyi naptárnál is haszontalanabb portéka. Sutba kerül, mielőtt használtuk volna. Mert az idén meglehetősen kalendárium nélkül élünk. Soha ily kevés értelme nem volt a polgári társadalom szokásának, hogy felparcellázza az időt, megrendszabályozza és mederbe szoritsa, mely partok nélkül hömpölyög, végtelen folyással, egyetlen tüzes és vajúdó gomolyagban. Tábori levelezőlapot kapván állandóan csodálkozom azon, hogy a levél írója dátumot ír és megnevezi a hét napját, hogy a szerdának, vagy a pénteknek náluk is van értelme és jelentősége. A napok csak az egymásmellettiségük által kaptak jelleget, az egyik a másikától, a hétfő szürke füstje a vasárnapi lángtól, a babonás péntek az előtte lévő napok robotjától és fáradtságától, az idegességtől, hogy még mindig késik a pihenés, türelmetlenségünktől, melynek folytán megbotlunk a küszöbön és kiesik kezünkből a kenyér, a tányér, az égő gyertya. Eleven anakronizmus most a kalendárium. Nyomtalan suhannak fölöttünk ünnepek, melyek hangulatköre máskor arany párákban fürdette az embert, évfordulók, határjelzők, mérföldkövek maradoznak el, melyeket észre sem veszünk, annyira igazán az időben élünk, hogy elfeledkezünk a jelzőtáblájáról és egyáltalán nem törődünk a napok nevével és a számával. Akik itthon vannak, ebben a tekintetben feltünően feledékenyek. A katona pedig bizonyára épp oly kevéssé nézi az idő tükrét, a naptárt, mint szakállas, törődött arcát a kézitükrében. Csak érzi önmagát. A naptár, a tükör ugyis hiábavalóságokról beszél.

Az ember széjjeltépte a kalendáriumát.

ARANYVONAT.