ÉS A KÖLTŐ?
indenki azon tépelődik, mi lesz a költővel, hol a helye, mi a jövendője? Értsük meg, nem is annyira a költőről, mint csak az európai költőről van szó. Mert e világrengés hatása alatt máris ki kezdjük érezni, hogy amit azelőtt költészetnek neveztünk, az csak ennek a vén, rücskös, finom, szenvedő világrésznek a terméke, mely huzamos ideig békében élt. Amerikára azelőtt ugy gondoltunk, mint az acélhengerek, a gyárak, a villamos-sebesség országára, ahol a muzsák – az üzleti lármában – félve sütötték le hosszu szempillájukat. Kétségtelen, hogy ma az európai művelődést egy más világrészbeli, például egy amerikai vagy egy indiai bölcs szemében nem az összeírt könyveink és remekműveink masszája jelenti, nem is az a csöndes, mélypiros izzás, mely az önkivületben levő lélek mélyén mutatkozik, de a szervezettségünk, a negyvenkettesünk, az iparunk haladása, az ágyúnk, a katonaságunk.
Nem régiben találkoztam egy keleti emberrel, aki főhibánkul azt rótta fel, hogy el vagyunk európaisodva. El vagyunk európaisodva? Ő ugy értette, hogy le vagyunk európaisodva. Mert az európai kultura – valljuk be mi is – nem jelent világelvet, ez a szempont és lélek nélkül való élet, az europizmus nem könyv és könny, ez a gyár, a légfűtés, az automatagyufa, a b. u. é. k. névjegy, az irodalmi főpróba, a five o’clock tea. Az europizmus nem shakespearei és goethei mondatokban testesül meg, de ilyen felírásokban: „Szinház után X. kávéházban találkozunk…“, „Tilos a fűre lépni…“, „Zálogcédulákat veszek…“, „Éjfél után friss, meleg étkek kaphatók…“, „Ebekkel nem szabad a vendéglőbe lépni…“, „A növényeket a n. é. közönség figyelmébe ajánljuk…“, „Két évi jótállással…“ Csupa máz, tartalom nélkül, afféle kényelmes világhazugság, melyet kéretlenül mindenkire rá akarunk erőszakolni. Nem centrifugális, csak centripetális kultura. Meztelen láb lakkcipőben.
A európai irodalom félig már gyári iparcikké, félig a színházak mocskos üzleti számitásává vált. Hogy ez az irodalom elpusztul, hálaistennek, az bizonyos. Hogy a másik nem pusztul, nem pusztulhat el, az is bizonyos. Talán nem lesz annyira divatos, talán kevesebb lármát vernek körülötte, talán megkisebbedik majd a smokkok száma, a költészet azonban tovább él. Még nagyobb egyedüliségben dolgozik a költő, olyan magányban, mint a keleti fakir. Semmi esetre sem lesz jó üzlet költőnek lenni. Szőrcsuhát kell öltenie, önkényes számkivetésbe kell mennie, még többről le kell mondania annak, aki eddig majdnem mindenről lemondott már. A történelem bebizonyitotta, hogy azokban a korokban, amikor egyetlen általánositó elv uralkodott a világon, a szigoru doktrinák és paragrafusok alatt mindig lélegzett az eleven lélek, s csodálatos kulturák nyíltak a sziklán és a homokon is. Soha annyi szív és lélek nem volt például, mint a középkorban, mikor a biblia volt az egyetlen könyv, a homo unius libri mesékre, versekre, rendkivüli álmokra szomjazott. A militárizmus, mely minden jel szerint olyan uralomra jutott ma, mint a középkorban az egyház, nem semmisiti meg a költészetet, csak a költészet divatját.
Megismétlődik majd a régi mese. Hiszen ma ujra felosztják a földet. „Die Theilung der Erde.“ A hadvezérek karddal szabdalják darabokra a térképet. Mindenki jelentkezik, mint régen, a földműves, a kalmár, a kis- és nagyiparos, a merkantilista és a kommerciálista s mindenki megkapja az őt megillető részt. A költő utoljára jön. Megint nem marad semmi, egy talapalattnyi föld sem. Mit tegyenek? Ujra odaadják neki az eget. Az nem kerül semmibe. Abból az égből, amelyen a hadipilóták cikáznak, jut számára egy foltocska, melyen szabadon élhet, a kedve szerint.
Csak kissé magasabbra kell repülnie.