KISKÁTÉ.
ngol és francia lapok állandó rovatot nyitottak annak a bebizonyitására, hogy a nagy német írók mennyire gyülölik a saját fajtájukat. Schopenhauer, Heine és Nietzsche voltak az ütőkártyák. Én erre a rovatra, másikkal felelhetnék. Feketekávé és szivar közt azonban csak tallózok a három gazdag irodalomban és csak néhány verset közlök le a forditásomban.
Kezdem az angolokkal.
DAL – ANGLIA FÉRFIAIHOZ.
– SHELLEY. –
Ha mindig a porban maradtok?
Mért szőssz szegény angol takács,
Ha a ruhád elhordja más?
Erő karodban, holtodiglan,
Ki szivja életed erét
Komisz uradat – a herét?
Bilincs, tőr és láncz, mért siettek,
Hogy fulánktalan uralok
Uralkodhasson rajtatok?
Kenyeredért nem kell perelned?
Akkor mi hát a dij, a bér,
A könnyedér, fájdalmadér?
Kincsed van s másnál a lakatja;
Szőssz s jó ruhát csak urfi hord,
Van kardod s elveszi a lord.
Gyüjtsél – s ne engedj senki másnak!
Szőjj – s jó ruhád oda ne add;
Kovácsolj kardot – s védd magad.
Urad fenn dőzsöl mosolyogva.
Lánczot csináltál? Ez a czél,
Rád villog a kemény aczél.
Ásóddal ennen sírod ásod.
Csak szemfedőt szőssz, bús fia
E földnek: sírod – Anglia!
A franciák se maradnak utolsó helyen.
Voltaire igy énekel a franciák tizenötödik századbeli hadisikereiről:
Mint kiket bolond szenvedély hajt
S Itáliában megszerezték
Genovát, Nápolyt és a vérbajt.
Genovát, Nápolyt visszavették
Hamarost az olasz hadak;
De mindenük el nem vehették,
Mert vérbajuk az megmaradt.
Baudelaire pedig majd egy könyvet irt a belgák ellen. Ime nehány verse:
A ROKONLELKEK.
– BAUDELAIRE –
A kenyere a majmolás.
Vérbajt kap s ez garancia
Neki, hogy ő – farancia.
A BELGÁK ÉS A HOLD.
– BAUDELAIRE –
Mint a belgák. Láttán a szép dolognak
Megnyúlik a képük, tompán dohognak,
Nekik botrány és kihivás a szép.
Akár a zsirba sülő árva halnak,
Mondj meghatót: nevettükbe meghalnak,
Mutatva, hogy ők mindent értenek.
Olykor látom, mikor a holdvilág ég,
Hogy ülepükre csüccsennek a balgák.
S tökrészegen csak ugatják a holdat,
Nyavalya töri őket, ugy csaholnak!
EPITÁFIUM.
Rops műterme számára, mely Brüsszelben koporsókat gyárt.
– BAUDELAIRE –
Mind mahagóni-költemény.
Műasztalos cifrázta fürge kézzel,
Milyen ékszertok! s jaj, micsoda ékszer!
A flamand hullák a gazok
Beszennyezik majd, hogy belépörögnek
Minek ilyen tok az ilyen dögöknek!
A BELGA CIVILIZÁCIÓ.
– BAUDELAIRE –
Tolvaj, de agyafurt kivált,
Nagyon gyakran szifilizált.
A belga az civilizált.
Nem tépi szét a húst körömmel,
Az asztalánál nagy örömmel
Használ villát meg kanalat.
A belga a korral halad,
De mancsán zsir van és maszat.
Van inge és van drága kis
Kalapja, van nadrágja is,
Első a tivornyába is.
Pont úgy okádik, mint egy angol,
Járdára piszkol, ha csatangol,
Papol sok új és ferde tanról,
Akárcsak nálunk az arasznyi
Kis bolyhos, sőt – – – – –
Mint a majom buja, zilált.
A belga az civilizált.
Lorenzo Stecchetti, az olasz verista költő az Il canto dell’odio- (A gyülölet éneké)-ben kedvesét szapulja, még pedig igy:
S tudtad, hogy érted lángolok
S azalatt az utcán seregben
Vártak reád az ángolok.
A kiskátét a futuristákkal zárom:
VENEZIA.
– ARMANDO MAZZA –
a házaid illemhelyek…
A nap
nem nyalja már sokáig
márványcsipkéid
émelygő, porhanyó cukorját.
a nitroglicerin
majd a tengerbe döntenek,
és végre üt halálos órád,
balkörmü templomos anyóka!
Ennyi idézet – azt hiszem – egyelőre elég.