EMLÉK 1912 MÁJUS 23-RÓL.
ájus huszonharmadikán, stb. stb. – mondja majd a történelem, az a fenkölt és unalmas márványhölgy, akit régi szoborművekről ismerünk és kezében aggályosan bus közönnyel egy kőtáblát tart. Nekünk azonban nincs kőtáblánk és márvány-plajbászunk. Mi elrongyolódott papirra írunk, ideges kézzel, táncoló tollal és láttuk a véres utcát, a mi dobhártyánk cseng azoktól a revolverlövésektől, melyek a mellékutcákon megreszkettették a levegőt. Eleven anyagai voltunk a forradalomnak. Vajjon ez-e a forradalom?
Csak lassan szokunk bele az izgalmakba. A forradalom, melyet iskolakönyvekből, festményekről és színházi jelenetekből ismerünk, a képzeletünkben görögtűz és életkép és amint a közvetlen közelünkben morajlik, nem tudjuk azonositani azzal, amit hallottunk és olvastunk róla. Helyes, a történelem színpadán vagyunk, de mi vagyunk a történelem színészei. Lámpalázunk van. Néhány kép – izgalmas és villámló moziszcéna – beleragad az események sodrába. Délelőtt tizenegy órakor látok rohanni egy kétfogatut, szokatlan izgalommal. Szőke nő ül a kocsiban, fehér ruhában. Arcát elhagyta a vér. Tétován tekint jobbra-balra, finom fejét kapkodja, mintha golyók süvitenének körötte, ibolyaszemét sötétre festi az izgalom. Mellette egy férfi, gummiköpenyben. Bármennyire mai ez a kép, eszembe jut egy XVIII. századbeli rézkarc. Fehér parókás arisztokraták ülnek egy delizsánszon, rémülten vágtatnak az országut porában, felpuffadt nyakkal zihálnak a lovak. Címe: A menekülők. Ezek tehát a mai nap menekülői. Egy pillanat mulva kocsira akarok szállni. A kocsis röhögve tuszkol le, holott a zászlócska „szabad“-ra van állitva, amikor pedig tiltakozom, olyan szavakkal illet, melyek egyébkor a budapesti kocsisszótárban sincsenek meg. Belekerültem a nap anarkiájába. Már hallani a revolució muzsikáját. A villamosok üvegeit porrá zuzzák, felgyujtott kocsik, huszárok, rendőrautomobilok. Lehuzzák a kávéházak vasredőnyeit is. Sok sebesültről beszélnek. Mindenütt folyik a csata. Egy bolgár kertész már vértanuhalált halt a demokráciáért. Ugylátszik, hatalmas a forradalom. Mert már nemcsak százezer munkás küzd, de velük küzd, az élükön egy halott is.
Egy órakor teljes a tánc. Minden öt percben halljuk a mentőautomobilok füttyét és akkor is halljuk, mikor nem fütyülnek. Mindenkinek a szíve többet ver, mint rendesen. A beszéd üteme gyorsabb. Több oxigén van a levegőben. Maga a fakókék májusi ég, a tavasz párázata egy oxigénes bura, mely elveszi rendes logikánkat és gyorsabb verésre serkenti ütereinket. Lázongóbbak a színek. A fekete szemek feketébbek, a kékek kékebbek, a hangok élesek, minden mozdulat végzetesen ünnepi. Ha egy párisi ülne a kávéház terraszán, megállapitaná, hogy a köruton nagyobb a forgalom, telibb és zajongóbb az élet, mint a boulevard des Italiens-en, vagy a boulevard des Capucins-en. Május, a szerelmesek, a forradalmárok hónapja őrjöng és habzik. Nézzétek az emberek arcát. Rózsaszín, piros és sápadt, mint a színezett moziképen. Csak a szívbajosok járnak ennyire bizonytalanul. Hiába a mi siheder városunk nem született bele a forradalomba. Mindenki ideges. A gyalogság gulába rakja fegyverét, a gyalogság megmozdul, a gyalogság feltüzi a szuronyát, a gyalogság tölt. Megindul egy mellékutca felé. Utána kékdolmányos huszárok. De minden mozdulat, minden hang rémületbe ejt bennünket. Menekülők százai rohannak a kapualjakba. Budapest gyáva.
A város meg van bénitva. Senkise tudja, hová rohanunk. Azok az izomszalagok, melyek végighálózzák az utak testét, a villamos sínek, tétlenül állanak, és érzőidegeink, a lapok, melyek máskor minden órában működnek, felmondták a szolgálatot. Az utcagyerek is „hiteles“ hírforrás. Arról beszélnek, hogy ötszázan haltak meg. Nincs okunk el nem hinni. Délután kissé csillapodik az izgalom. Egy óráig különös csendéletet látunk. A közönség ebédel, szivarozik, tereferél az asztalok mellett. Szuronyos őrizettel pikkolózik a törzsvendég. De azért a pincértől világos, száraz médiát kérünk. Most már kocsira szállhatunk, hogy végignézzük a várost, melyet kissé elkábitott a szenzáció és emészt. Üvegszilánkokon, téglákon, romokon gurul a kocsi. Félénk kiváncsiak leskelődnek. Egy vajkereskedésben félig leeresztett vasredőny mellett tátott szájjal, elalélva alszik egy kövér asszony. A csend azonban ijesztő. Tudjuk, hogy ez a szegény-szegény beteg, melyet a hivatalos politika felcserei és lódoktorai ólompirulákkal és tűz-zuhanynyal kezelnek, estére roszabbul lesz, ujra megjön a láza és delirizál.
Azt mondták, hogy estére nincs világitás. A lámpák azonban meggyulladnak és a forradalom is meggyujtja a kátrányos-hordóit, a petróleumos csöbreit, hogy lássa célját s hozzá egy gyáracskát is felgyujt rakétának, mely a nyugati pályaudvar körül vérvörösre festi az eget. Fáklyák lobognak az utcán. Sötét csibészek keringnek, akik hosszu panaszos fütytyel kisérik a hangversenyt. A nyomor hámorjából kerültek elő, ismeretlen vackokról, a külvárosok viskóiból, de hogyha egy hétig tartana az ostromállapot, előre kellene nekik köszönni. Szegény asszonyok, munkások feleségei vasárnapi ruhában, fájdalmas elegánciával flangéroznak. Éjfél felé jár az idő. Az izgalom visszahatása, a forradalom ájulata ur mindenütt.
A Dunapartra megyek és cigarettára gyujtok. Nyugodtan feszülnek a házak, csakhogy éppen több villany ég, mint egyébkor, a korzó pedig elhagyott, katonák állnak készenlétben, egy tiszt dől a vaskorlátra, derekán a szolgálati sárgafekete bojt s bámulja a vizet, a hegyeket, az aszfaltot. Olyan a katonaság, mint a közönyös oroszlán. Egy proletár anya leül a villamos-sínekre, a gránit-kockákra, a korzó máskor legforgalmasabb pontjára, határtalan dölyffel és biztonsággal. Kiveszi nyiszlett mellét és a csecsemője szájába dugja. Tudja, hogy nem jöhet villamos. A kis proletár dőzsöl a tejen. Fölötte holdas végtelen, mögötte egy izgalomtól beteg város. Az anya piros kontya messze világit a sötétben. Budapest, hagyja, hadd üljön ott a legárvább leánya, hadd boruljon gránit mellére és higyje, – legalább huszonnégy óráig – hogy föld és az ég mindenkié.
Ebben a pillanatban övé a város.