UTAK, NÉPEK, VÁROSOK
TT A KÖNYV ÍRÓJA UTAZÁSAIRÓL SZÁMOL BE, S MEGRAJZOLJA A RÉGI VELENCÉT, RÓMÁT, PÁRIST, BELGRÁDOT S A RÉGI BUDAPESTET ÉS BÉCSET IS, MELY MA MÁR OLY MESSZE VAN TŐLE, HOGY EGYKOR IDŐSZERÜ FELJEGYZÉSEIT JOGGAL EMLÉKIRATNAK IS TEKINTHETI
„RICORDO DI VENEZIA.“
elébredek és eszembe jut ez a név: Herman. Mögötte egy német emberke áll, felleges homlokkal és öreg cipőben, a velencei szállodatulajdonos, aki német kispolgároknak ad olcsó szobát és olcsó, hazai kosztot. Nem feltünő helyen van a fogadó. Sok kis hídra kell le-felugrálni, mig odaér az ember. A „rabszolgák partjá“-nak a legvégén, a fegyvertárhoz közel áll az egyemeletes ház, ahol a sekély tengeren hajók olaja uszik, s a koldusok rothadt narancsot, articsókaleveleket, hal-csontvázat vetnek a vízbe.
Kis német lobogó lengedez a fogadó vászonernyőjén, egészen kicsi, amilyet a bazárokban árulnak. Már régen kiszívta színét a szilaj olasz nap. De a németek nagyon messziről meglátják. Különben is sok csábitó dolog hívogatja a hazátlan utast. A rozoga ablaküvegek a „Berliner Tageblatt“ vezércikkeivel, a „Frankfurter Zeitung“ tárcájával, a „Woche“ képeivel és a „Gartenlaube“ verseivel vannak kiponyvázva, s a lábtörlőn ez áll: „Guten Morgen“. Egyszer, mikor ájultan szomorú voltam, betértem ide, azzal a szelíd megadással, mivel néha elhallgatjuk a villamos zongora és a gramofon panaszát. A garázda latin napfény, dal, lárma, kapzsiság, virág, téboly, boldogság tengerében afféle kis szigetke a német otthon, a józanság és becsület szegény, kopott szigetkéje. Itt nem csalnak. Mindennek szabott az ára. A vendég előre megkérdezheti, mibe kerül ez és az az étel, s talán alkudhat is rá. Adja olcsóbban a paradicsom-mártást. Önnek kivételesen tiz pfenniggel olcsóbban számitom, de ne tessék megmondani senkinek. Ha valaki cukortalanul issza a kávét, a cukor árát kérés nélkül levonják. Seregestől jönnek ide naponta a németek, férfiak és nők, lódenruhában, gyapjuharisnyában, trikóingben, nászutasok is, akik turistacipőt és hátizsákot viselnek, s összehajtható kést, villát, dugóhuzót, bádogivópoharat, különböző mértékeket és sulyokat tesznek az asztalra. Nagyon családias ez a vendéglő. Már messziről, az utcáról érezni, hogy mit főznek. Akik pedig ideszállnak, azok nem vendégek, de egy familia tagjai, az első öt percben szíves ismeretséget, sokszor örök barátságot kötnek egymással. Kicsomagolják a böröndjükből a gyorsforralójukat és kölcsönadják egymásnak. Némelyik hoz magával hazai kenyeret, baracklekvárt, kuglófot. Rokonok ezek az emberek, a hatalmas, világon uralkodó németek, szegény, jó rokonok, akik mások előtt bizonyára eltitkolják meghitt titkaikat, de egymással szemben segítők, bizalmasok, testvériesek. Van a fogadónak egy macskája is, de nem olasz macska, a személyzet évekkel ezelőtt hazulról hozta magával. Mindig a vendégekkel eszik a gazda, a közös asztalnál. Látatlanul is ismeri őket, érdeklődik a berlini, hamburgi, drezdai ujságok iránt. Minden este előadást tart a város nevezetességeiről, kiméli a vendégei erszényét, figyelmezteti őket, hogy óvakodjanak a szélhámosoktól, akik minden utcasarkon hiuz-szemmel leselkednek az idegenekre. Vacsora után aztán mindenki kinyitja a bugyellárisát, hogy szemlét tartson a pénzeken, melyeket kávéházakban, muzeumokban, boltokban kaptak vissza, a márványlaphoz verik az ezüstöt, a nikkelt, a rezet, a világosság felé forditják a papirpénzt, hogy a víznyomást szakértő szemmel megvizsgálják. Nem egyszer bukkannak hamis pénzre. Erre a gazda feltárja a hamisitott pénz ismérveit. Némelyik mindjárt jegyzőkönyvébe írja ezeket a becses adatokat. Másnap már senkit sem csapnak be. A szemek kék lámpái, a drága, fényes, hű, okos német szemek világitanak. Olyan andalitó e szemek tüze. Nyugalmat sugároznak körém. A cigány-tréfák a zabolátlan merészségek városában otthoni fénynyel enyhitik a szobát, melyben régi német butorok állnak, horgolt teritőkkel, s üvegajtók fénylenek. Én is biztonságosan megyek aludni. Társaim, akik az idegen helyen való hányódástól, a lépcsőmászástól, a toronyjárástól elfáradtak, hamar elszenderednek. Amikor ágyba bujok, nem gondolok többé kalandokra, gyilkosságokra, ólomkamrákra, lidércfényekre. Ugy érzem, fölöttem virrasztanak a szemek, a homályban lengenek, mint kék éji mécsesek.
Goethe, a nagy olasz-német vándor, aki először vett itt lelki napfürdőt, megujhodván fényben, színben, régi szépségben, olasz utirajzát egy kalanddal kezdi, melyet veszélyesnek nevez, de később mulatságosnak talál. Leült egy elhagyott kastély kertjében, egy ó toronnyal szemben. Ábrándosan rajzolgatott. Erre gyülevész, bámész csoport gyűrűzte körül. Az egyik suhanc széttépte a rajzát. Valamit mondtak neki, de ő nem értette mit, mivelhogy a nép mocskos velencei tájszólással beszélt. Azóta ez a kaland, ami a nagy némettel történt meg, sok kis némettel megesett. Nem csoda, hogy az útikönyveik tele vannak óvással, s az utas bizonyos félelemmel járkál a kutyaszoritó utcákon. Azok a helyek, ahol németül beszélnek, csillagokkal, felkiáltójelekkel, dült betükkel vannak jelezve, hadd menjenek oda az idegenben tévedező báránykák. „Német fogorvos, nagyon ajánlható“ olvasom egy lapon. Német varga, német patika, német konyha, német könyvek, német lapok, német borok, mind „nagyon ajánlhatók“. Annak a németnek, aki a társas érintkezésre gondol, tanácsot tartogat az útikönyv, hogy megkimélje a csalódástól és kiábrándulástól: „Az olasz családok idegenek számára nem könnyen nyilnak meg“. Aztán általános, inkább bölcseleti utasitást olvasunk, mely minden utast lemondásra, béketürésre és hősi önfeláldozásra int: „A kellemetlenségeket nyugalommal kell türnünk. Udvariassággal leginkább jutunk célhoz“. Olyan őszinte ez az intés, oly bölcs, tiszta és szomoru, hogy könnyek szaladnak a szemembe.
(1914)