Tinta

RÓMAI JEGYZETEK.

bam Via Sacra… A szűk kis ut, mely valaha a világtörténelem lüktető ere volt, szegényesen kigyózik a fórumig. Bigák helyett kordék és gépkocsik. A világitás se klasszikus. Almazöld ég, köröttem tarka fák, magnoliák és glyciniák, piszkos kis korcsmák falai. Mégse bánt ez a díszlet. Sőt talán közelebbnek érzem igy az örökvárost, még inkább el tudom képzelni, hogy kétezer évvel ezelőtt ugyanezen az uton ballagott egy poéta – tömzsi, fekete emberke – ki a mondókáját azokkal a szavakkal kezdte, mint én.

*

Miért is jőjjek zavarba?

Quintus Horatius Flaccus, kit diákkorunkban csak az inverziói miatt tiszteltünk, alapjában az első ujságíró, a legelső tárcaíró.

Majdnem azért írhatok igy, mert valaha erre sétált ő, aki már régen megtanitott bennünket, hogy mindenről beszélhetünk s akár az inggombunkat, vagy a mai étlapunkat tegyük a bölcseletünk középpontjába, csak érdekesek maradjunk. A „tanult poéta“ kitünő és közvetlen ember. Pletykahordó és borissza s bizonyára csak azért szapulja folyton a fürdőző rómaiakat meg a szoknyavadászokat, hogy beszélhessen róluk. Mindenesetre jól ismeri a fővárosa bűnkrónikáját. Tőle tudom, hogy este a római színházak körül, akár csak ma, vastagon föstött, ledér nőcskék rajzanak az aranyifjuság nagy lelki ártalmára. Ő a lelki és testi inyencség ismerője. Horatius tulajdonképen a fajtája első dekadens embere: egy latin, aki már talián.

*

Mi tűrés-tagadás, ezek pedig itten latinok.

Mindössze csak kétezer év mult el. Azalatt nem sok változás esik. Azt a sörtés hajat, melyet római borbélyom fején látok, a latin szobrokról ismerem.

A régi latinok fejére, akik a hét domb tövében farkastejet szoptak, csak parmezán-reszeléket kell szórnom, hogy lássam a maiakkal való testvériségüket. Vergilius rögtön operett alak, mihelyt mandolint nyomok a kezébe és csónakba ültetem, olasz tengerre, lágy délszaki éjbe, hogy énekelje szelíd és beteg verseit a holdhoz, melyet az éjszaka napjának nevez. O luna…

Neroról is írnék s D’ Annunzio jut eszembe. Heu quale artifex pereo!

*

Kis, lármás téren fésüket árul egy kikiáltó. Eltörhetetlen fésüket. A világ legeltörhetetlenebb fésüit. Nálunk beérik a szóval. Az olasz azonban nem. Ez a kereskedő vékony deszkát tartogat magánál és reggeltől estig villámgyors ütemben paskolja fésüit a deszkához. Tessék megnézni. A szó semmi. A gesztus minden.

Az idegen elámul, mennyi gesztust használ a mindennapi életben az olasz. Mindent megmutat. A pincér még az olaszok számára is az ujjával jelzi, hogy csak egy feketét hoz, nem kettőt. Grasso pedig mindig a szívére szoritja a kezét, mikor a színpadon szerelmet vall.

Érdekes, hogy Shakespeare az olaszok e sajátságát már a XVII. században észrevette. Arra a pompás jelenetre gondolok, mellyel a velencei mór elbúcsúzik a világtól. Nem magáról beszél, hogy halni készül, nem a maga haláláról, hanem egy török rabszolgáról, akit a háboruban megölt.

Erre megöli magát. Magán mutatja meg, hogy ölte meg a török katonát. Illusztrálja a halálát. A halála is egy gesztus: olasz halál.

*

Éjfél van, csak néhány hazatérő mozog a szegényes holdfényben. Róma most majdnem vidéki város. A pálmafák alatt tátott szájjal koldusok alszanak, tikkasztó hőségben. A Tiberis még most is olyan sárga, mint az oroszlán. Romok mellett haladok el. Éjjeli madarak repdesnek, hatalmas, fekete macskák pukkaszkodnak. Szemeik ugy villognak, mint a kézi villamoslámpák.

Két különös ember megy előttem lassan. Az egyik egy cicerone, aki angolul beszél valamit. A másik egy angol. Rátekintek és látom, hogy vak. Mit keres itten?

Az olasz föld oly gazdag, hogy még a vakoknak is kincseket tartogat. Lehet itt sütkérezni a napban. A lármás halpiacokon zsibongás, szavak cifra zavara. Még a szaginyenc se marad egészen koldus. A kikötők kátrány- és kötélszaga, az olaj és a hal bizarr arómája s az évezredes hervadás illata valahogyan összeölelkezik itten, a fül, az orr, az íny lassanként visszaállithatja magának azt, amit a szem nem lát. Olykor meg-megáll a vak angol, a ciceronéje karján, kezét ráteszi egy kőre. Az ujjaival nézi Rómát.

(1901.)

PÁRIS.

I. A NAIV VÁROS.

ifjuság… ó, édes ifjuságom, hová tűntél?…“ énekelte egy szomorú énekes, egy kopasz öreg ur a párisi kabaréban, abban a kis skatulyában, mely talán még leginkább megtartotta régi jellegét s anélkül, hogy az idegenek tetszését vadászná, megmarad a haldokló kabarék közt, az ősi Quartier Latinben, párisinak, szegénynek és kabarénak. Az öreg úr rosszul volt öltözködve. Bő, szürke és vasalatlan nadrág lötyögött kövér combján, gyűrött mellényén ezüst óralánc fityegett, kövér és vörös feje kopasz volt és akkora, mint egy tök. Egyáltalán nem költői jelenség. A hangja se igen jó. Vastag homlokán izzadság-gyöngyök serkedtek ki, amiket az énekes vöröskék zsebkendővel törült le, aztán folytatta énekét. Ennek az éneknek a szövege nem szellemes és nem fűszeres. Egyszerü és együgyü dal, amilyet nálunk mindenki írhat. A zenéje naiv hangicsálás. Szövegét és zenéjét egyaránt maga írta az öreg ur, akit „költő“-nek tisztel a diáknegyed s a lakása valahol a hatodik emeleten lehet a rue Saint Jacques egy házában, az ablaka pedig egy udvar háztetőjére néz. Szívszoritó pillanatok voltak, mikor ez az öreg ur énekelt, elvörösödött és elhalványult, a szája reszketett, a szemébe – vaksi, kis öreg szemébe – könnyek tódultak. Az idegen, aki nem ismeri a párisi népet és egy fővárosi ember kényes ízlésével ül a székén, kényelmetlenül feszeng e polgári érzékenykedés, e siralmas erőlködés, e bánatos fűzfapoézis láttára s jobbra-balra tekintget, vajjon mi történik. Csak nem lesz botrány?

„Ó, ifjuság… ó, édes ifjuságom, hová tüntél?…“ fujta újra az öreg, most már könyes lángolással fujta a refrént, mely egyre hangosabban reszketett végig a diákok kabaréján. Én néztem a közönséget. Csupa párisi ült ott, alig-alig akadt elvétve pár idegen s mindnyájan figyeltek a szövegre és a zenére, nem is közönyösen, de valami biztató és bátoritó rokonszenvvel, valami furcsa gesztussal, amit talán áhitatnak lehetne nevezni. Belül talán némelyik mosolygott rajta, de végig hallgatták. Amikor pedig befejezte a dalt, ami inkább óvodadal volt, mint kabarédal, hangos tapsviharban hajlongott az öreg. Ebben a kabaréban nem volt vörös apacs-ing, kávédaráló, mozsár, a demonizmus ismert és unott kellékei. Itt a párisi nép szórakozott, vacsora után, csendes szivarszónál. Ekkor éreztem, hogy ez a város naiv. Naivabb, mint Budapest, mint Szeged, mint Nagyvárad, mint Debreczen, mint akármelyik magyar város. Tiszteli az embert, a szavát és a hangját, egy öreg kövér és csúf énekes félszeg költészetét és könnyes szemét. Tapintat van benne. Mikor emberekkel érintkeztem s szolgálatokat kértem tőlük, gyakran meghatott engem ez a naivitás, ez a jóság, a tapintat. Milyen régi, hány százados hagyomány lehet ez. Páris naivitása nagyszerü és nagy.

„Ó, ifjuság… ó, édes ifjuságom…“ Ezt a dalocskát hoztam magammal. Egy hosszú és fárasztó ut vonatzakatolása után csak ez dünnyög a fülemben. Még a böröndjeimet és táskáimat ki sem csomagoltam, az emlékeimet át se néztem, de úgy érzem, hogy ez a legjelentősebb, ami egy budapesti embert leginkább meglep és megráz, hogy aetheres és morfinista, dolgozó és mulató, lázadó és repülő városban, mely a parfümöket szűri, a villamossággal királyian pazarol s az uj irodalom festékeit és bóditó mérgeit késziti, alszik egy ősi, minden cinizmus nélkül való naivitás, mely naivabb, mint a legkisebb magyar városka lelke. Annyi bizonyos, hogy ezek az együgyű kabaréművészek nálunk sehol se léphetnének föl. Még egy vidéki nyári színpadon is kuncogás, fütty fogadná őket. A kritikánk vitriolos. Párisnak azonban nincs szüksége erre. Olyannak tetszik most nekem, mint egy szelíd óriás. Egyáltalán nem „európai“ város. Az „európai“ városok a német, az angol, a román, a cseh, a magyar városok. Ennek csak egy neve, egy jelzője van: Páris.

II. MORGUE.

eggel nyolc órakor repülőgép lebeg a város felett. Kilenckor katonai léggömböt látok a Champs de Mars napfényében. Automobilok serege úszik kék benzin-felhőkben. A föld alatt és a föld felett vonatok loholnak, lármában, villamosságban fürdünk. E város mellett azonban él egy másik, az ódon, a titokzatos, a középkori város, mely nem vesz tudomást az ujról s görbe utcákon, fojtó illatokban éli a maga ősi életét, a parti bouquinistek, a zöldségárusok, a régi handlék közt, akik még egy forradalom előtt való dallal kérdezik meg a lakókat, van-e eladni való ócska ruhájuk? Délután végigmegyek egy ilyen utcán. Irtózatos félvilági hölgyek állanak az aszfalton, vastagon ki vannak festve, – feketével és pirossal – a forró nap majdnem leolvasztja festékeiket. Este a csigalépcsőn egy régi bronzgyertyatartóval botorkálok fel szállóm szobájába. Ilyen gyertyatartókkal, ilyen csöpögő gyertyákkal mentek fel padlásszobájukba a régi párisiak, két-három-négy századdal ezelőtt is.

A morgue is ehhez a városhoz tartozik. A szigeten van, tőszomszédságában annak a kórháznak, melyet a francia nyelv zsenije az „isten hotel“-jének nevez. Csalódottan áll meg előtte a néző. Annyit olvastunk róla. A halál e bús palotáját mindnyájan megnövesztettük a fantáziánkkal. Most kicsinek és igénytelennek találjuk. Ott sütkérezik a fanyar és hideg nyári napfényben, éretten az elmulásra, málló vakolattal, züllött ajtókkal, roggyant zsalukkal, melyeknek eltépett zsinórjai a szélben harangoznak. Egy halottasház, mely maga is halálra van itélve s nemsokára lebontják. Bennünket az emlékek érdekelnek. A vasredőnyök le vannak huzva. Mögöttük egy tükörüveg van s az ismeretlen halottak, a folyó áldozatai, az öngyilkosok, a legyilkoltak hullái fel vannak polcolva egy deszkára. Valaha mindenki itt ismerte fel eltünt rokonait. Egymás mellett voltak a halottak, mint a kereskedések kirakatában a megkoppasztott hideg csirkék. Ide zarándokoltak a halál smokkjai, a csalódott világfiak és a dekadens költők. Baudelaire, Barbey d’Aurevilly, Verlaine háza ez. Hajnal felé, pogány lumpolások után, gyakran bámészkodtak a kirakat tükörüvegei előtt a korhelyek is, akik magukkal hozták a pezsgősüveget és a kijózanító utolsó poharat felköszöntötték a halálra. Utálatos jelenetek játszódtak le itt. Aztán végképp bezárták a közönség elől.

A parton most egy hulla hever. Egy órával ezelőtt fogták ki a zöld vízből. Valahol a közelben ugorhatott be, mint a legtöbb öngyilkos, – előzékenyen és szellemesen – a morgue mellett. A test a parton hever. Körülötte semmi csoportosulás. Nálunk egy utcai baleset jobban felcsigázza a kiváncsiságot. Két öreg asszony ruhát mos, kisfiuk pécéznek, egy rendőr áll mellette s várja, míg a morgue-ba szállitják. Az emberek megnézik az arcát, aztán tovább mennek közönyösen. Olyan közel van a hulla a vízhez, hogy a folyó egy gőzös közeledtére felárad hozzá, megnyaldossa ázott cipőit, testéhez tapadó nadrágját, mintha visszakövetelné magának. Végre – egy óra multán – átszálliták a morgue-ba. A „prefecture de police“ engedélyével én is bemehetek.

Megdöbbentő, milyen ódon, piszkos, szegényes ennek a rengeteg városnak a halottasháza. Dohos folyosóin szorongó emberek állanak, akik rokonaikat keresik. Az egyik levelet tart a kezében, a másik egy kalapot, melyet az öngyilkos elhajitott, hogy ezzel igazolják a kérésük jogosságát. Lemegyünk a hulla-házba. Szűk és sötét. Annyi halott fekszik a függőleges deszkákon, hogy alig lehet mozogni köztük. Egy hét aratása. Mind csupa ismeretlen ember, egy öreg angol, akit megöltek és még nem tudják a nevét, egy asszony, aki vízbefult, egy fiatal férfi, akinek dús, fekete haja dacosan és fiatalosan mered az égnek, leányok, sovány munkások. Hány ilyen vendége van évente a morguenak? A szolga azt mondja, legalább másfélezer. Megnézem a bonctermet is. Egy kis szoba, melynek bádogpadjain még véresen, mosatlanul feküsznek a kések. A másik szobában állanak a gyalulatlan, szálkás fakoporsók, egymás tetején, valami harminc koporsó, mert a padlón nem férnek el. Ugy érzem, hogy a halál közönyös. Másutt talán megborzadnék. De itt még a régi, középkori közöny lengedez s a hullákban nem is látok embereket, hanem gyári árukat, furcsa bábokat, viasz-figurákat, melyek zsúfolásig megtöltik, majdnem szétrepesztik a házat.

Este azonban jó lesz korán hazamenni.

III. BAUDELAIRE SÍRJA.

sír, melyben nyugszik, egyszerü. A kőlapon hever terméskőből kifaragott, életnagyságu mása, hanyatt fekve, meztelenül, a halál keserü pózában. Alig látható lepel borul rá s ez a fejig megköti és mozdulatlanná teszi a testet, csak halványan hangsulyozza a törzset és a karokat, melyek rabul vesztegelnek alatta és a halálos pólyában néha különös uszonyoknak, néha emelkedő és vergődő szárnyaknak tetszenek. Nagyszerü s egyben gyermeki a szobor. A halál mindenkiből törpe és torz embriót formál. Egy kőoszlopon vigyorog a rosz szelleme. Ez a kissé színpadi síremlék illik hozzá. Fönn egy allegorikus alak, de lenn a hős, a kiáltani akaró, akinek pecek van a szájában, a mozdulni akaró, akit kényszerzubbonyba dugtak, lefektettek és elnémitottak. Nem jöttem meghatottságra ajzottan, baedekerrel és vázlatkönyvvel, csak egy rózsaszin metro-jegy van a kezemben, mely ideröpitett a parnasszusi hegyre, a költők temetőjébe. A szobor azonban meghat. Rengeteg feje a testhez arányitva óriási. Ez a haragos fej még él. Gőgös, mint egy forradalmár-muzsikus feje és értelmes, zseniális, goetheien szép. Ugy tetszik, hogy a költő portréi közt a legjobb. Láttam a fényképeit. Az arca és a teste az évek során rohamosan változott. Kondor haja és szomjas-piros szája volt fiatal korában. Később pedig – Theophile Gauthier irja – az arca papossá vált, meredek és boltozatos homlokára csak egy vékony ördögszarv kuszott s a haja megderesedett, ősz tincsektől tarkult, egy eretnekszerzeteshez hasonlitott, aki nem a bibliázástól vénhedett meg. Szemében a forró feketeség megfagyott, az atléta-termete megroggyant, szája kissé lekonyult és elfanyarodott. A szobrász a két embert sugalmas markolással egybefogta. Amit az idő és a vágy elpusztitott benne, művészetté finomitotta és egy béna daliát rajzolt kőbe, aki a síron fekszik és mozogni akar. Gyönyörű-szellemes orra makacsul tör fölfelé. Cimpái erőszakosak. A száj pittyedt és undorodó, de azért sír. Egy fanyar csésze pereméhez ér ez a száj, A homlok pedig boltozat, királyi korona, kupola, ahonnan fény és harc árad felénk.

Megdöbbentő ez a szobor, talán nem is mint művészi alkotás, de mint irodalmi birálat. Charmoy sok évvel ezelőtt azt a költőt mintázta meg, akit ma ismerünk, a hátrahagyott írásai, a róla szóló összes irodalmi adatok megjelenése után. Mert alakját a nyárspolgári látás meghamisitotta. Amig élt, a polgárok arra kényszeritették, hogy ízléstelen élcekkel elriogassa őket magától, a szobája ablakára tejüveget vágasson, a szekrényében eleven kigyókat tartson. Ezért aztán mindmáig ugy kezelték, mint bús különcöt, a romlás ripacsát, az ördöngösség nyárspolgárját. Közösséget vállaltak vele nyápic költőcskék, apró és csenevész perverzek, aki ebi hiten éltek, s nem tudták, hogy a mesterük ő ellenük írt és élt, hősi motivumok reszkettek benne, a romlása pedig csak a féltve-féltett tisztaságának a páncéla volt. Versei előszavában ezt írta magáról: „tiszta vagyok, mint a papir.“ Ez a szobor is azt mondja: „tiszta vagyok, mint a papir.“ Gerinces nagyságát csak most látjuk tisztán. Robbanóanyagok szunnyadtak benne s alázatosan és félénken járt velük, borzadott az egyéniségétől, a roszasága és a jósága túlságától. Beteg szeretőjének évekig küldözte a kórházba utolsó sou-it. Nem a különcsége, de a hősiessége és egyedülvalósága végtelen. Az irodalomtörténetben is külön lap beszél róla. Semmi köze a dekadensekhez. Az életében a modern volta miatt szenvedett, de ma nincs rokona, utóda és iskolája s az uj költők káprázva tekintenek emlékére, mint valami elviharzott természeti jelenségre, érzik, hogy a legnagyobb emberek közé tartozott, akik valaha éltek. Nem modern költő, inkább középkori és klasszikus. Az, akiről a sírszobra beszél.

Akik körülötte nyugszanak, a Louis-k, a Henri-k, a Charles-ok, az orvosok, az ügyvédek, a bankárok s még a költők is: a többiek. Ő itt egyedül van, egy kopasz fal mentén, távol a halottak népes utcáitól, sugárutaitól és körutjaitól. Ezt az elégtételt a franciák jó szelleme, a tapintat adta meg neki. Pihenőpad nem vár itt zarándokot. Nem lehet leülni. Bátor hivei, akiket levitriolozott az élet s a sok fájdalom jogán már olvashatják és szerethetik őt, nem ismerik a kegyelet kötelességét, nem jönnek ide babérgalylyal, könnyel, nefelejtskoszoruval. Tisztelik a kivánságait és tovább haladnak szótlanul. Sírjára nem is ültettek rózsát, melyet utált, semmi virágot, pázsit se nő itt, mely helyett atlaszt, acélt, üveget kivánt a természet e haragosa. Csak mozdulatlan és örökkévaló kő borul rá. A többi költő békésen a polgári sírok közt alszik, egy társaságban azokkal, akik valaha az olvasóik voltak és egy csomó ember áll a fejfájuknál, akik még mindig olvassák őket. Heinénél lódenes és rucksackos németek vizitelnek. Musset kövéről áhitatos kezek hajtják félre a szomorúfűzek gallyait. Maupassant sírján vadrózsafa nő. Leconte de Lisle vörös mellszobrát görög babér takarja. Catulle Mendést halovány virágok és aranybetüs szallagok gyászolják. Ez a sír azonban mindig virágtalan, könnytelen és fönséges.

IV. AUTRICHIEN.

z a nevem: autrichien. Hiábavalóság ellene tiltakozni. Ventimigliánál, az olasz-francia határnál megszünt minden. Még azt se mondják, hogy paprika. A németek tájékozottságát most visszasírja az utas és kissé szeretne boszankodni azon, hogy Mayer ur a vasuti fülkében a „puszták“, a „cigányok“ a „lovagias és tüzes“ magyarok iránt érdeklődik. Egy milanói olasz pár nappal ezelőtt ezt a nevet ejtette ki: Kossuth. Azóta ugy lebeg itt az ember – bitangul és szabadon, – mint egy léggömb, melynek elszakadt a zsinegje és jobbra-balra lökik a goromba szelek. Nem kell azonban kétségbeesni. A falakon, a villamosokon, a póznákon, étlapok hátán, mindenütt ránk kiabál egy magyar szó, a törökverő hős: Hunyadi János neve. Patikákba piramisokba állitják az ismerős üvegeket. A droguista dicsekszik, hogy rengeteget adnak el, minden párisi él vele, már-már nem is comme-il-faut ember, aki nem issza. Hogyha bemegyek a gyógyszertárakba, önkénytelenül e gulák mellé állok, ezek legalább védenek, rájuk tehetem a kezemet s azt mondhatom: ez az én követségem. A franciáknak van Vendôme-oszlopa, a németeknek Siegeshalle-ja, a mienk ez a hashajtó-piramis. Ó, magyar hashajtó, egyetlen szószólónk, külügyi képviseletünk, szomoruan köszöntelek.

Különben „autrichien“ vagyok, most már elszántan, mérgesen, lemondó haraggal. Mikor megérkeztem, a szálló tulajdonosának bemondtam a magyar voltomat, de – ugy látszik – a francia kiejtésem nagyon gyatra, mert a szállodás a „hongrois“-t ugy értette s ugy is írta be hogy „autrichien“. Minden külföldön járó magyar átmegy ezen az iskolán. Eleinte lázong. Vitatkozik a pincérekkel, politizál a villamos kalauzzal, barátságot köt a fürdőszolgával, a rikkanccsal, a borbéllyal, hogy megmagyarázza nekik, nem igy van, hanem egészen amugy. Később aztán elfárad. Az „autrichien“ jelző kényelmesebb. Csakugyan kényelmesebb? Pár évvel ezelőtt ugy tetszett, hogy igen. Ez a szürke gyüjtő-szó tisztességes helyet biztositott a külföldön bolyongó magyarnak is. Az idén azonban nem szeretnek bennünket. Aki „autrichien“-nek vallja magát, majdnem többet szenved, mint a magyar. Szegény „autrichien“, – most akár magyar, cseh, német vagy tót – legszivesebben véka alá rejti a származási lapját s irigyel mindenkit, a négert, aki frakkban és cilinderben feszit az aszfalton, a japánt, akinek az arca, a gyomra, az erkölcse már egészen párisivá vedlett és egy parisienne karján sétál családostól, sárgaarcú, őszhajú szüleivel együtt, még azt az arab árust is irigyli, aki a kávéházakban perzsaszőnyegeket kínál.

A párisiak azonban mégis kiváncsiak. Az orvosom – kedves és értelmes ember – megint belesodort a vitába. Mindenre bólintott, arra is, hogy nálunk van irodalom, művészet, egy hirtelen serdült uj kultura, néhányunk szerelme és büszkesége, de mikor kivette a hőmérőt, ugy mutatta nekem, mint a vadembernek az üvegklárist. Nem szabad ám megenni… Pedig nálunk, doktor ur, a hőmérőket megeszik… Igen, lovas nép vagyunk… ahogy parancsolja… A kardom és a pajzsom ott lóg a szekrényben… Ős szász dialektust beszélünk… Természetesen inkább koptul… „Gute Nacht“, helyesen mondja,… „Gute Nacht“, ez is a nyelvünkön van… Emberhust is… Kongó tájékán… Ausztrália közvetlen szomszédságában… a Duna regényes ormain… a Gellért habjai mellett… Egészen el méltóztatott találni… Csak arra kérem, tessék egy kicsit békén hagyni… Mióta itt vagyok, mást se teszek, mint dijtalan földrajzi órákat adok… Aludni akarok… A folyósón a szállodás inti a pincért, nézzen be az osztrák úrhoz… Hogy mikor keltsenek fel holnap reggel?… Az ég szerelmére… menjenek már…, engedjenek aludni…, a szégyenemmel, az életemmel, a párnákba fulva, mélyen… Egyáltalán sohase keltsenek fel…

V. KIS PÁRISI GONDOLATOK.

zajna. Ez a csecsemő folyó? Ez a smaragd pocséta? Ez a játékvíz? Inkább egy kokott sötétzöld parfümjének gondoltam volna.

*

Különös, hogy a francia nép milyen kevésre becsüli a kényelmet. Boldogan, de bohémmódra él, mintha minden pillanatban helyet akarna változtatni. Micsoda liliputi mozsdótál, divány, szék van a szobámban. Mi magyarok otthon a kávéházba is beköltözünk. Ők otthonukba is csak szállást vesznek. Ötven, vagy száz évre.

*

Páris megtanit arra, hogy nem vagyok fontos. Meggyógyitják a beteg tüdőmet és májamat, de az egészségesre csöppet sem vigyáznak. Ma azt írtam haza, hogy egészséges vagyok. De ha most meglát egy apacs, azonnal halálos beteg leszek.

*

Találkozom egy magyar íróval, aki a vendéglőben hangosan beszél intim dolgokról, magyarul. Attól tartok hogy a körülöttem ülők mind magyarok. Megkérem őt, beszéljen inkább franciául. Akkor nem értik meg, sem a magyarok, sem a franciák.

(1913.)