A DIÁK.
tizenhétéves fiu, aranyszemü és aranyhaju, ment föl a budai hegyekre.
Alighogy világos volt, – a szürkület hályogos homálya borult a világra – a reggel csak később sáfrányozta az eget, szilaj sárgájával. Néhány pásztortáska nyilt az ut mentén és sok pitypang, a pazar, kártyás természet elhajigált aranyai a zöld tableau-n. Találkozott olykor egy-egy gyíkkal is. Később a hegy tetején aztán senkise volt. Sokáig ment igy, egyedül. A villák aludtak az orgonabokrok közt. Minden értelem nélkül való dolgokat művelt. Próbálta kiszámitani, hány fűszál lehet egy tenyérnyi helyen, hány porszem a talpa alatt és hány szó egy görög szótárban, visszafelé mondogatta a szavak betüit és ugy találta, hogy ez a madárnyelv hasonlit a kinaihoz. Az is eszébe jutott, hogy jó lenne kinaiul tudni és perzsául is. Akkor kinaiul beszélne a virágokkal és perzsául a madarakkal. Feltette magában, hogy megtanul kinaiul is, és perzsául is, egyszer, az érettségi után.
Ekkor ugy rémlett, mintha valahol a háta mögött, messze, emberek járnának, és valahol, távolban megrezzent volna a magyal. Azt hitte, hogy csak képzelődik, az álmatlan feje csalja. De ujra hallotta a neszt és ujra látta a bokrok rezzenését. Egy kis kanyargó hegyi ösvényen pedig véletlenül megpillantott két katonát. Soha ilyen katonákat nem látott. Egy sziklához lapultak mereven. Tekintetük éles, hegyes volt, mint a tű. Arczukon láz, figyelem, izgalom tükröződött. Az egyik bajuszos népfölkelő volt, a másik fiatal, sovány paraszt, a szeme sunyi, akár a süné. Guggon ültek egy darabig, aztán lehasaltak, suttogva beszéltek, végül mászni kezdtek a porban, csinján, előre a hegyi ösvény végéig, ahonnan már kilátás nyílt a tisztásra, az alant elterülő völgyre, folyóra, országutakra, a virágos dombokra, az egész városra. Hirtelen felpattant a két katona. Suttyomban valami jelet adtak. Erre a hegyi szakadékokból, a dülőutakról, a sziklákból, a semmiből előbukkantak a többiek, mind katonák, mind szürkék, testvérien szürkék a földdel, a göröngygyel, a felleges éggel, és mentek, eleinte lassan, lekuporodva az alacsony sziklapart fedezéke mellett, görnyedt háttal, de bátor, előreszegett tekintettel, gyanakvó ravaszsággal kutatva a tiszta levegőt, a virággal rakott isteni bokrokat, a tavaszt, jobbkezükben puskákkal, a baljukat pedig egymásnak nyujtva, viharos közelségben, oly forró egyetértésben, oly ártatlan jósággal, mint a gyermekek, akik lánc-lánc-eszterláncot játszanak a mezőn.
A diák sápadtan állott a hegyen. Még látta maga alatt a várost és a gyufaskatulya-nagyságu villamoskocsikat. Egynéhány vaktöltés puffant el. Most tudta meg, hogy az ő tizenhét évével, kezében egy költő könyvével belekerült a háboru tüzes gyürüjébe. Csak hadijáték volt, de milyen komoly ez is. Azok a katonák, akik előbb még láttatlanul mozogtak, határozottan törtek előre, földre vágták magukat, acélból készült automata-bábok módjára, vállukhoz emelték a fegyverüket és az izgalom reszkető deliriumában tüzeltek. Mert a hegy ormán, félelmes elrejtettségében, erősitett állásban feltünt az ellenség. Oldalt sok kis táborozó hadsereg csillogott a napfényben. Az erdő peremén egy dohánysárga ló fickándozott. Lassan bontakozott ki a sorok göngyölege. Némely helyütt már indultak. Másutt eszeveszett sietséggel vonultak vissza a csapatok. A győzelem megérett. Minden oldalról özönlöttek a katonák, felharsantak a jelek, szuronyrohamra fujtak, a kürtök és trombiták aranyszalagjai lobogtak a szélben, az ütközet eldőlt, messze-messze, a hegytetőn egyre több tért vesztett az ellenség, a tüzelés zenéje elhalkult, s az utolsó pillanatban magasan, nagyon magasan felnyult a fehér lobogó. Aki nézte ezt a játékot, még nem értette és csak mozdulatokat látott, mint az az együgyü műkedvelő, aki először hall wagneri operát s nem tudja, mi a pianisszimók és fortisszimók, a puha hangfoszlányok és haragos dübörgések értelme, de a szivében máris érzett felreszketni egy dalt, mely az élet kérdésére felelt. Mindaz, ami becsvágy, kudarc, idill, küzdelem, boldogság, babér, család, csók, verejték, könyv és köny, mindaz, ami élet, az ezen a terepen van központositva, össze van sűritve ebben a játékban, ezen a sakktáblán, ahol a legnagyobb játszma, a legnagyobb opera, a legnagyobb költemény, a legnagyobb szenvedés látható. Már nem ugy nézte az embert, ahogy az iskolában tanitották. Az ember kicsiny és a föld nagy. Valaha egy rózsatő levelén látta, hogy nyüzsögnek a bibortetvek. Ez villant keresztül a fején. Megértette, mi a világ, a város, a kultura, a harc, ugy találta, hogy az emberek is oly parányok, mint a férgek, épp ugy kapaszkodnak a sziklákba, a bozótokba, az erdők üstökébe, mint azok a rózsalevelekbe, és halkan azt mondotta, hogy mindnyájan alázatos rokonai vagyunk a földnek, meg a sírnak.
A diák szédülő szívvel, megpattanó agyvelővel hallgatta ezt a dalt és nézte ezt a képet, nem boldogan, de nem is boldogtalanul, férfiasan. Nem mehetett tovább.
Egy hadászati mozdulat elzárta az utját.