BELGRÁDI KÉPEK.
(Ezeket a sorokat 1909 márciusában írtam a jegyzőkönyvembe, amikor a szerb főváros a monarhia első ultimátumának átnyujtása előtt lázban égett.)
gyorsvonat nyolc perc alatt vágtat a magyar határról Belgrádba. Annyi idő se, amennyi alatt az ember kényelmesen elszívhat egy szivart. Egy lapos táj gurul elénk, egy vashíd, aztán néhány jelzőlámpa s mégis ugy tetszik, hogy egy idegen világba jutottunk. Arcukba nézek az embereknek. Feketék, sápadtak, szomoruak. A magyarországi szerbek mellettük piros, markos, szálfa-emberek.
Már messze a határ előtt figyelem a változást. A népek ízlését a vonatablakból lehet megfigyelni. Minden zászlók helyett, melyek a hivatalos épületeken lengenek, többet beszélnek a köteleken száradó ruhák és kendők színe. Ezek ízelitőt adnak egy nép ízléséről és kulturájáról. Ha olasz táj felé közeledik a vonat, világos színek ujjonganak, – piros, sárga és teljeslila, – színes kendők, tarka aljak és bluzok. A hegyes vidéken, észak felé, csak fehér és fekete színeket látni. Itt pedig mindenféle színt, akárcsak olasz földön, de zsufoltabb, kiáltóbb együttesben. A lila és a hupikék egymás mellett. Sárga és zöld merész keverésben. Belgrád maga is hasonlit a hegyekre mászó olasz városokhoz s aki végigmegy szűk, furcsa utcáin, melyeken épp ugy élnek, esznek, alusznak az emberek mindenki szeme előtt, mint a sziciliai kisvároskákban, annak okvetlenül eszébe villan ez a déli, olasz hasonlatosság.
Bemegyek a vasuti étterembe. A falon egy kép. Sárga mentében, meggyszínü nadrágban ott szomorkodik a vasuti étterem konyhagőzében és zajában egy pergamen-arcu, sovány férfiu, Szerbia királya. Ugy látszik az aranyrámában roszul érzi magát. Minden pillanatban várom, hogy kilép belőle és leül az asztalhoz, szerényen csönget és egy szóda-fröccsöt rendel. Kényszerü királynak látszik, aki valaha – mint olvastam – a svájci szociálisták ülésein is szorgalmas részt vett s francia kulturán nevelkedett. Kissé csalódottnak látszik, itt a képen is. Legalább ilyenfélét olvasok ki villásan fölfelé kunkorodó, vékony bajuszából és dióbarna szemének csüggedt tekintetéből, melyből már rég elpárolgott a fiatalság, a párisi évek mámora s csak gond van benne, félelem és ideges mélabú.
Farkasszemet nézek a képpel. Nyári légydongáskor, téli ködben és lucsokban egyformán igy bámulhat le a falatozó utasokra és figyeli az érkezőket, a távozókat, akik egy siető tekintetet vetnek rá s aztán élni mennek. Neki őrt kell állnia itten, mint a közkatonáinak. Egy rekedt falióra ketyeg mellette és nincs mód, hogy leszálljon a falról és trónjáról, ami valamikor a XVII. században tragédia-anyag lett volna valamilyen rémlátó angol kezén. Ma azonban Marlow és Shakespeare nem királydrámát, riportot ir, pontos adatokkal és prózában. Az olcsó olajnyomatot minden borbélyüzletben látom, ahol nem futja rá, ott egy ujságból kivágott, elmosódott kép teszi meg a szolgálatot.
*
Hepe-hupás, szűk utcákon kaptatunk fölfelé. Valami végtelen szomoruság van ezeken az utcákon, az orosz puszták és orosz regények szomorusága. A kirakatokban idegen áruk, német és francia és magyar iparcikkek, a boltokban német és francia szó. Nappal politika és este pálinka. Máskülönben csend mindenütt. A szorgalmas macedón és albán, narancssárga sállal a nyakán, fürészel a kapuk alján. Az egyetemen diákok lézengenek kék katonasapkában. Néhányan a nemzeti könyvtárba menekülnek és ott egy hosszu asztalnál – huszan vagy harmincan – olvasnak. A könyvtáros – egy öreg szerb – megmutatja a régi, érdekes szerb könyveket s minthogy magyar vagyok, mosolyogva egy polchoz vezet, ahol a Pallas Lexikon áll, az összes kötetei a pótkötetekkel együtt. Itt egyáltalán minden „nemzeti.“ Az olvasókör „nemzeti“, az uszoda „nemzeti“, még a céllövölde is „nemzeti“.
Kis szerb kávéház. Azt mondják, hogy ezek a roszul világitott belgrádi kávécsárdák boszorkányüstjében fő a leendő háboru. Egyik asztalnál mezitlábos kisbirtokosok dominóznak vezérkari tisztekkel, a másik asztalnál kicsapott diákok cigarettáznak, tüdővészes nyomdászok, kalugyerek, arcukon gyanus sebhelyekkel, pópák, akik imakönyvükben új bombák receptjét tartogatják, az ég báránybőrbe bújt ordasai. Később egy öreg „chansonette“ is megjelenik köztük, a párisi nő, aki jobb idejében – régen, nagyon régen – szobalány volt valamelyik batignolles-i szállóban. Vanilialikőrt isznak, de zsebükben ciankálit rejtegetnek. Dosztojevszkyről, Tolsztojról, Gorkijról vitatkoznak. A fehérlelkü krisztusi írókat fonákul magyarázzák, önkényesen forditották le a maguk balkáni idiómájára. Minden szomoru és csempe itten, kezdve a cipők letaposott sarkától, a zöld körmöktől, a moziképektől, melyek a kávéház falára vetődtek, a lelkesedésükig, a tudományos vitájukig, a műveltségükig. Aki félszemmel benéz ide, az viziószerüen másik képet lát. Oroszország egy tükrös Louis XIV. szalónban mulat, ragyogó hölgyek, attasék, diplomaták társaságában, akik tudván tudják, hogy mi folyik előttük és elégedetten dörzsölik a kezüket. Majd a szegény rokonok cselekszenek. Csak hadd nőjjön a nyomor. Kell nekik ez a szegényház, ez a kéteshírü lebuj, ez az éjjeli menedékhely. Itt főzik szegény diákok és betüszedők az európai haladás számára a patkánymérget.
Kószálok szerte a városban. A dorcsol-ban, a régi török városrészben, ahol még mindig a muzulmánok hagyományai kisértenek, a zöldfüggönyös kávémérések asztalain pompás török kávé gőzölög és hosszuszakállu kávésok karcsu cigarettákat és finom szivarokat kinálnak. Egyszerre valami különös zaj üti meg a fülemet. A márciusi este hüvös félhomályában önkéntes csapat közeledik. Dobszó hallik és két trombitás, a csapat oldalán, dagadó nyakkal fujja az ismeretlen, katonai marsot. Az önkéntesek most kaptak fegyvereket, csak az állomásról jöttek, de oly elcsigázottak, mint egy hadjárat után. Fejükön kék sapka, különben civilruhát viselnek, rosz bocskoruk tapodja a girbe-görbe kövezetet, nagy tömeg zsivióz nekik. A bocskorokból gyakran kikandikál a vörös harisnya. Nincs cifra katonaruhájuk. Nem egy csak a mellényére vetette rá a puskát és a rézóralánc busan veri ki a lépés ütemét.
A szkupstina előtt parasztruhában, vidékiesen, lassu lépésekkel gyülekeznek a képviselők, néha-néha egy kabátos ur tünik fel vagy egy fehérszakállu pópa magas, lila süvegben, akit a szerb paraszt áhitatosan süvegel meg. Olyanforma az országház, mint valami földszintes elemi iskola. A teremben képviselők olvassák az esti lapot. A rozoga erkélyen közönség, pár hölgy, néhány paraszt, egyetemi hallgatók. A szkupstinától nem messze pedig zsömlyeszínü macska miákol keservesen. Egy kis fiu kiváncsi szemmel néz utánam. A magyar faluvégen bámulnak igy az idegenekre.
*
Este hattól nyolcig tart a korzó. Elegáns, karcsú, sápadt szerb nők sétálnak, katonatisztek oldalán. A kalapokon a párisi ízlés tavasza, de a cipők gyakran roszak, kopottak, a sarok félre van taposva és gummisarkot alig-alig látni. Ezek a szegényes cipők jelzik, hogy itt szegénység van. A kolosszus, mely párisi magaslatokba akar emelkedni, agyaglábon áll. A korzó legnépszerübb alakjai a tisztek. Fontosságuk tudatában lépegetnek. Lecsapott oroszos sapkát viselnek és paprikaszínü nadrágot. Századostól fölfelé majdnem mindegyik patriárkális szerb szakállat ereszt. Otthon azt mondják nekik, hogy atyuska vagy bátyuska.
Hazatérőben látom, hogy a külváros utcáin, egy árok mentén kis fiuk katonásdit játszanak. Piros bosnyák sapka van a fejükön, oldalukon cukorspárgán játékkard, a pléh zörög a kövezeten.
– Rat, rat – hallatszik a robbanásszerü szerb szó, mely azt jelenti, hogy „háboru“.
Este kilenc felé elcsendesül a város. A boltokat becsukják, néhány gázláng lobog a főutcákon s a sötétség a külvárosba menekül. Egy talyigás ember ballag néha az uton. Valami jókedvü inas fütyül. Takarodót fujnak a kaszárnyában és lármás csörömpöléssel tér a kitérőbe a villamos. Mamlasz motozás hallatszik, a kisváros lefekvő zaja.
Lassanként kigyulladnak a kocsma-ablakok. Ezek a világos négyszögek tarkázzák a fekete éjszakát. Álmosan dünnyög a dudaszó. Az üvegekben olcsó, színtelen pálinka. Hosszu faasztal körül legények ülnek, ólomszürke szemekkel, busan, lelógó fejjel, sebes nyakkal. A kuszált bajszok alól haragos kifakadások hallatszanak. Messze, nagyon messze két puskalövés hallatszik. Egy fiatal gyerek jön ki a kocsmából. Pár lépést tesz, magasat ugrik, arcravágódik a kövezeten és mozdulatlanul marad, mint a katona, akit a golyó talált. Földre teritette az alkohol.
Hajnali hat órakor a vonatból még egyszer látom Belgrádot. Az ablakon most cikázik át a hajnali napsugár. Közelebb megyek. Egy mondat van rajta. Valamelyik utas levette gyémántgyürüjét és az üvegre nagy, értelmes betükkel, – magyarul – rákarcolta:
– Háború lesz.
(1909.)